Szabad Sajtó, 1968. április-június (60. évfolyam, 14-26. szám)
1968-06-13 / 24. szám
12. OLDAL SZABAD SAJTÓ Thursday. Juna 13. 1983 BON ÉS BÜNHŰDÉS ATIMO RINNELT-ÜGY Több munka hárult egy kölni képes újság szerkesztőire és fotóriportereire, akik a Timo Rinnelt utáni kutatás során az előzetesen tizenháromszor büntetett Rudolf Harms hivatásos bűnözővel vették fel a kapcsolatot. Harms minden titkolódzás nélkül felment a szerkesztőségbe és kijelentette, hogy legutóbbi letartóztatása során három cellatársával együtt dolgozta ki a gyermek megszöktetésének tervét. Cinkosai becsapták és Timot egyedül rabolták el. Ő azonban tudja, hogy hol tartják elrejtve és vissza tudná hozni a fiút — természetesen csa akkor, ha megkapja a kilátásba helyezett jutalmat. A történet persze — Ugyanúgy, mint a többi — elejétől végig hazug volt, de a riporterek kezdetben hittek benne. Harms négy napon keresztül cipelte őket keresztül-kasul egész Nyugatnémetországon, mert a gyermekrablók, úgymond, állandóan változtatták rejtekhelyüket. Valójában Harmsnak az volt az egyetlen célja, hogy alkalmas pillanatban ellopja a riporterektől a váltságdijat, amit magukkal hoztak. Az újságírók— miután négy nap és négy éjszaka nem aludtak — megunták az ügyet, és a volt fegyencet minden fogadkozása ellenére átadták a bűnügyi rendőrségnek. Timo Rinnelt szülei körül ezekben a napokban minden elcsendesedett. A rendőrség nem tudott rajtuk segíteni,a riporotereket és a fényképészeket pedig már nem vonzotta a személyük. Csupán a névtelen telefonhivók ostromolták tovább a házaspárt. Rosenbaum rendőrbiztos azt tanácsolta nekik, hogy a postától kérjenek titkos számot. Ezt azonban Carmen Rinnelt elutasította. Továbbra is abba a reménybe kapaszkodtak, hogy a fiú tényleges elrablói egy szép napon még egyszer felhívják őket és visszahozzák a gyermeket. Rosenbaum nem tudta rászánni magát, hogy megmondja nekik az igazságot: emberi számítás szerint már nincs valószínűsége annak, hogy élve viszontlássák gyermeküket. Időről időre még most is olyan telefonhívásokat kaptak, amelyekből újabb reményt merítettek. így például egy asszony közölte velük, hogy a felette levő lakásban napok óta fogva tartanak egy fiút, aki szánalmasan sir. Joachin Rinnelt azonnal felhívta a nyomozó hatóságot és könyörgött, hogy nézzenek utána a bejelentésnek. Riadóztatták a rendőrséget. Bűnügyi nyomozók és rendőrök hatlotak be a jelzett lakásba és ott minden zugot átkutattak. A lakás tulajdonosai elmondták, hogy néhány napon át unokájuk volt náluk látogatóban. Végül kiderült, hogy az asszony, aki Rinneltéket felhívta, nem beszámítható. Február 28-án, hétfőn, Rinnelték táviratot kaptak Barcelonából. A szöveg igy hangzott: “A megállapodott összeggel várom Barcelonában. A Hotel Maniliában foglaltam szobát. További utasításomat ittlétekor kapja. Ez az utolsó lehetőség Timo visszaszerzésére. A távirat nem volt aláírva. Rinneltné rimánkodott a férjének, hogy a főpolgármestertől kapott 15,000 márkával repüljön Spanyolországba. Joachim Rinnelt értesítette dr. Dobritz főállamügyészt, aki lebeszélte a költséges utazásról. Felesége kérésére Rinnelt mégis Barcelonába repült. A Hotel Mániában egy magát Raoulpak nevező férfi várta, aki azt állította, hogy osztrák gróf. Közölte, hogy Timo vidéken van és azonnal Barcelonába utazik, mihelyt a 15,000 márkát megkapja. Spanyolországba nyilván nem jutott még el a hir, hogy a német hatóságok közben ötvenezer márka jutalmat tűztek ki. Az apa kezdetben nem akarta kifizetni a pénzt, mert nem volt biztosítéka arra, hogy fiát valóban sértetlenül visszakapja. A titokzatos közvetítő később mégis rászedte: amikor a “gróf” zálogul adta osztrák útlevelét, Joachim Rinnelt nyolzezer márkát kifizetett. Az útlevél hamis volt. Rinnelt sem a fiát, sem az állítólagos grófot nem látta többé viszont. Németországban közben meghiúsultak a napilapok és képes újságok által kezdeményezett összes kutatási akciók. Senki sem tudott érintkezést találni az igazi gyermekrablókkal, hanem csalók hálójába kerültek. A nagy példányszámban megjelenő “Bild” egyik riportere közben tudomást szerzett arról, hogy Joachim Rinnelt titokban Spanyolországba repült. A botránylap ezt a tényt kihasználva újabb szenzációs tudósítást közölt. Ismét vastag betűs címfeliratok ajzották fel az olvasókat: “Timo Rinnelt édesapja Spanyolországba menekült! A kisfiú elrablása csalási manőver?” A Wiesbaden rendőrség és államügyészség mohón ráállt a “Bid” által kezdeményezett rágalmazási vonalra, abban a reményben, hogy ezel a fordulattal eltussolhatják a Rinnelt ügyben elkövetett hibákat. De már másnap reggel megérkezett Barcelonából a jelentés, hogy a spanyol rendőrség őrizetbe vette azt a férfit, aki Joachim Rinneltet Barcelonába csalta és nyolezer márka erejéig becsapta. Az illető egy Rudolf Moser nevű nyugatnémet állampolgár volt, aki Spanyolországban töltötte szabadságát. Egy cinkosa jelentette fel, akit Moser beavatott a tervbe, de becsapta és nem adta ki neki a megígért részt a zsákmányból. Joachim Rinneltet ismét szabadlábra helyezték, de senki sem vállalkozott rá, hogy a nyilvánosság előtt rehabilitálja. Ellenkezőleg, mindazok, akik eddig az ügyben” blamálták magukat, azon fáradoztak, hogy a történteket a híresztelések, névtelen rágalmak és gyanúsítások sürü homályába burkolják. Ezt maga dr. Dobritz főállamügyész kezdte, aki egy sajtókonferencián kijelentette, hogy a Rinnelt-ügyet most már más megvilágításban kell szemlélni, nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni, hogy Rinnelték sok évig a keleti zónában éltek. A kampányt a nyugatberlini “Morgenpost” folytatta, amely ugyan csak otromba kísérletet tett' arra, hogy az ügyet politikai vágányra terelje. “Tekintettel a Rinnelt család korábbi lakhelyére, ideje volna a további nyomozással a politikai rendőrséget megbízni. Ki más tudná megállapítani, hogy a kis Timo elrablása nem valamelyik keleti titkosszolgálat megbizottainak a müve-e?” A “Frankfurter Rundschau” valamivel később ugyancsak ilyen értelemben jelentette a következőket: “A február 13-án eltűnt hétéves Timo Rinnelt apja mindinkább a gyermekrablási dráma központi alakjává válik. Huszonnégy óra óta a negyvenkét éves régiségkereskedő és restaurátor múltját és jelenlegi életét lényegesen alaposabb vizsgálat tárgyává tették, mint eddig.” A véletlen úgy hozta, hogy azoknak a napokban, amikor ezt az egész történetet megírtam, beszélgetésbe keveredtem egy wiesbadeni asszonnyal, aki rokoni látogatáson volt a Német Demokratikus Köztársaságban. A beszélgetés során a Timo Rinne lt-ügy részletei iránt érdeklődtem. Tudni szerettem volna, hogy időközben megtalálták-e a kisfiú hulláját. — De hiszen a fiút nem is ölték meg — válaszolta álmélkodva az asszony. — A zónába szöktették. Ez politikai ügy volt. — Mást nem is tudott mondani erről az ügyről, amely ről az ügyről, Wiesbadenben fél évvel korábban szenzációs, mindennapos b e s z é dtéma volt. A nyugatnémet sajtó alapos munkát végzett! Csupán néhány héttel később, amikor más esmények már régen háttérbe szorították a Timo Rinnelt-ügyet, közölte néhány komoly újság rövid hírben a következőket: “Semmi nyom nem vezet a szovjet övezetbe. A közvélemény körében olyan híresztelések terjedtek el, hogy Timo eltűnése azzal lehet összefüggésben, hogy édesatyja, Joachim Rinnelt Bautzenből Wiesbadenbe költözött, és Timót feltehetően a szovjet zónába szöktették. Dr. Dobritz főállamügyész hétfőn kijelentette, hogy az álamügyészség nem intézett jogsegély iránti megkeresést a szovjet zóna illetékes hatóságaihoz. Semmi nyom nem vezet ugyanis a szovjet övezetbe.” (Vége)
