Szabad Sajtó, 1968. április-június (60. évfolyam, 14-26. szám)

1968-04-04 / 14. szám

16. OLDAL-AAHAÜ SAJTÓ

Thursday, April A. 196Ä

AZ ATKOZOn KATINSZKI VÉGRENDELET

Irta: GONDOS SÁNDOR

(FOLYTATÁS)

— Vegyétek tudomásul urak, hogy nálam is járt a pesti ujságiró. Nem kertelt, hanem megmondta nyomban, hogy a régi anyakönyvekre kiváncsi.

A táblabiró félbeszakította:

— Mit kutatott azokban? Megmutattad neki, apát ur?

A főpap szinte csodálkozva válaszolta:

— Miért ne? Nincs azokban semmi titkolnivaló. Az emberek félszázad előtt is születtek, házasodtak, meghaltak. Ilyen események fel vannak jegyezve pontosan az anyakönyvekben. Azokból tudja meg például a katonai bizottság azt, hogy mikor kell a legénynek sor alá állnia.

Valaki kérdezte:

— De megtalálta az a fránya ujságiró azt is, amit keresett?

Az apát ur a fejét rázta:

. — Nem biz az! Két álló napot vesztegetett a könyveinkre és-végül csak annyit mondott nekem, hogy más kertben van a kutya elásva. Másutt kell kutasson. ígérte, hogy megteszi, de én azóta se láttam többé.

A főkapitány, aki a doktor rosszaló tekintete és haragos mormogása dacára a második pár tormás virslit rendelte, megszólalt:

— Te ugyan nem láttad, apát uram, mert ritkán mozdulsz ki a paróchiáról és akkor is csak a templomig, de látta az én őrmesterem, Senkálszki.

A kis termetű, de páratlanul nagy eszü Weisz Ignác ügyvéd gúnyosan kérdezte:

— Azzal a fél szemével látta?

A rendőrök feje indulatosan felelte::

— Többet lát az a fél szemével, Náci barátom, mint te a kettőddel. Tőle tudom, hogy a pesti ujságiró ha gyakrabban nem is, de minden szombaton délelőttre holt bizonyosan megérkezik a vonattal és aztán aznap este a városi főmérnöknél kap vacsorát, vasárnap délben pedig olyan ebédet, amely a késő éjszakába nyúlik. Hétfőn kora reggel viszont már újra viszi a vonat valahova. Merre? Azt csak a jóságos Isten tudja. Szabad jegye van annak még a vasutakra is, nekünk pedig fizetnünk kell.

A kistermetű jogtanácsos folytatta a szelíd evődést:

Úgy látom, hogy a mi jeles rendőrségünk kitűnő szorgalommal ellenőrzi mindazt, amit a vén asszonyok pletykáznak és már a verebek is csiripelnek. Süket és vak legyen az, aki nem tudja, hogy mi hozza azt az újságírót hétről-hétre közénk.

Az öreg megyei orvos, akinek mindez nem volt ínyére, közbeszólt:

— Az átkozott Katinszki hagyaték.

Olyan szó volt ez, amelynek hallatára minden másról elfeledkeztek. Lehetett-e akkortájt fontosabb valami, mint kerek millió forint, amelynek nincs gazdája? Szép és népszerű magyar földön a magas politika, színház, lóverseny, agarászat se utolsó, az átkos kormány szapulása is érdemes a szóra, de egy millió forint? Annyi pénz talán nincs is a világon, vagy ha van, olyan mesebeli zörnyetegek, mind a Rotshildok tartják rajta a kezüket. Cudar szűk marokkal. Nem csoda, ha szegény embernek kevés jut belőle vagy csak kölcsön formájában, magas kamatra. Okosabb akkor a szatmári káptalantól kérni.

Mindezek tudatában nem csoda, ha o táblabiró kérdezte:

— Doktorom, nyomon van-e már az az ujságiró?

Az öreg orvos bosszús kellemetlenséggel felelte:

— Honnan tudhatnám én azt? Avagy őrzője vagyok-e én a testvéremnek?

— Hát hiszen, mikor köztünk vari, a te vendéged, nálad lakik. Mikor magatokra maradtok, neked talán elmondja, hogy mennyire jutott?

A doktor homlokára tolta pápaszemét és mogorván felelte:

— Aki az én házamhoz jön, vendég vagy se, csak arról beszél, hogy itt fáj, ott fáj, itt szúr, ott szúr. Segítsek rajta. És kevés köztük a különbség, ha beteg vagy vendég. A vendég nem fizet tanácsomért a barátság jussán, a beteg pedig többnyire adósom marad, mert nincs kiből fizessen. Ha van is, eltagadja. Könnyű az ügyvédnek, mert az szóba se áll az ügyféllel, amig pénzt nem lát előre. De az orvos nem mondhatja, hogy addig nem állítja el a vérzést, amig le nem teszik a kezelés árát.

Váratlanul nagy indulattal, erősen kiabálva pattant fel:

— A mennydörgés mennykő csapta volna agyon azt az átkozott Katinszkit csecsemő korában, bölcsőjében, millió forintjával egyetemben. Azt mondom nektek, urak, hogy annak a végrendeletnek titkát nem fejti meg soha senki. A pesti ujságiró se . . .

Lecsillapodott indulata. Gondolkozott kissé, majd csendesebben tette hozzá:

— De ha meg is fejtené, ami szinte lehetetlen, soha nem hozzá nyilvánosságra. Én mondom ezt nektek, urak!

A táblabiró nem fojthatta vissza a kérdést: — Miért hallgatna el vele?

Az öreg orvos nagy nyomatékkai felelte:

— Mert talpig becsületes ember és ilyen ember nem teregeti semmi áron a világ elé mások szennyesé.t

Sejtette ebből mindenki, hogy az öreg orvos többet tud annál, mint amennyiről beszél, tehát többé nem feszegették a Katinszki végrendeletet. Éppen csak az apát ur jegyezte meg végtelen ártatlanságával:

— Hagyjátok a doktort békén. Ne faggassátok. A jó orvos olyan, mint a jó pap. A fülébe jutott titkokat a kinpadon se árulja el.

Amire a kálvinista esperes ráütötte a pecsétet a szóval:

— Hát a mi doktor barátunk éppen ilyen ember. Valóságos temető, amelyből nem térnek vissza a múlt bűnei.

Sóhajtva tette hozzá:

— Kár, hogy nem az én hívem, hanem az apát űré.

Erre viszont az apát ur mondta a Deo gratiast, ami tudvalevőleg azt jelezte, hogy hálát ad érte Istennek, mert a doktort neki juttatta.

Mindezek közben pedig a pesti ujságiró hangyaszorgalmával, hittéritők végtelen türelmével járt a talány megfejtése után.

És meg is fejtette:

Aznap este, mikor a pesti ujságiró hazatért tiz óratájban vendéglátó gazdájának házába, az öreg orvost még nem találta otthon, de pár perc múlva az is megérkezett és fáradságtól bosszúsan mondotta:

— Ördög bújjék beléjük! Csípje meg a kakas a sarkát. Reggel óta jajgat a beteg, de csak este, lefekvés után jut eszükbe, hogy orvos után küldjenek. így van ez mindig. Orvosnak sohase lehet zavartalan éjszakája. Szamár voltam, hogy nem választottam annak idejében kényelmesebb mesterséget.

Barátságos hangon fordult a zsörtölődés után vendégéhez:

— Ennél-e valamit? Nagyon jó sonkám van. Vaddisznó hátsó combjából. Az egyik beteg erdővéd adta tartozása fejében, de erről ne szólj ám, nem fáj fejem. És az erdővéd se kerül bajba, pedig azok puskával szerzik a húst.

Az ujságiró fejét rázta:

— Köszönöm doktor. Kitűnő vacsorát kaptam a főmérnökéknél. Sohase ettem ilyen jót. Erzsiké maga csinálta . . .

Felkacagott hangosan az öreg orvos:

— Akkor persze minden pompás volt. Püspök se kaphatott jobbat. De hát aztán, mondd csak, mi mindent kaptál vacsorára?

Az ujságiró olyan nagy zavarba jött erre a kérdésre, hogy fülig pirult és látható szégyenkezéssel felelte:

— Utoljára fekete kávét tettek elém . . .

A doktor megsajnálta barátjának vergődését:

— Hát bőséges vacsora után a fekete kávé igen jó. Magam se utasítom el, ha kínálnak vele. De talán egy kis bort mégis innál reá?

— Ha nem lennék terhedre, bátyám, meg velem tartanál. Úgyis fontos beszédem volna.

Az orvos kiment a kamrába, hamarosan visszajött, az asztalra tette a boros üveget, a poharakat és töltött. Koccintottak, ittak, azután hosszú ideig hallgattak, mig végül a ház ura kezdte a szót:

— Aztán mennyire jutottál már, kedves öcsém?

Az ujságiró erre a kérdésre nagyot nyelt, előbb a mennyezetre, majd a padlóra nézett és végül lesütött szemekkel nyögte ki:

(Folytatjuk)