Szabad Sajtó, 1968. január-március (60. évfolyam, 4-13. szám)
1968-03-07 / 10. szám
16. OLDAL /.AB AD SA.1TO Thursday, March 7, 1968 AZ ÁTKOZOTT KATINSZKI VÉGRENDELET GONDOS SÁNDOR I (FOLYTATÁS) — Mitru, miért kertel? Nem járt maga soha a Rogoz túlsó felén. Én meg nem azért jöttem ide, hogy olyan családapa ellen, akinek három kis gyermeke van, fegyelmi vizsgálatot inditsak, felfüggesztessem, elcsapassam, Éppen csak azért kérdezgetem magát, mert rájöttem, hogy a mi térképeink hamisak és azokat akarom rendbehozni. Az erdőőr megkönnyebbülve, szinte hadárba kezdett beszélni: — Úgy volt az, uram, hogy a főerdész ur lába rossz, sohase járt a hegyeken túl, csak minket kérdezgetett, hogy mi van a Rogoz túlsó felén? Hát ha neki szabad, ha a főerdész teheti, akkor úgy gondoltuk, hogy nekünk is szabad. Miért lennénk mi jobbak? Megmondom és őszintén, uram, hogy mióta erdővéd vagyok, egyszer próbáltam a nagy patak mentén felfelé menni. Azt a patakot úgy hívják, hogy Portörő, mert vizi erejét hajdan, valamikor régen puskapor gyártásra használták, azon törték a szenet. Azt a szenet, amelyiket fából égetnek. Ma már csak a két patak-malom kerekét forgatja odalent ez a viz, mikor a sik földre érkezik alá. Mély lélegzetet vett előbb, csak azután folytatta: — Hát egyszer, mikor kineveztek erdővédnek, van annak tiz esztendeje, elindultam felfelé a patak mentén. El is jutottam a Rogoz túlsó felére, de ott megszakadt az ösvény. Csupa cserje, vad szeder, meg málna bokor rengetegen kellene áttörje magát az ember, hogy előre juthasson. Isten tudja, hogy meddig? Annyi ott a medve, mint a hulló falevél és a medve nem szereti, ha zavarják . . . Mit csinálhattam volna ottan én, akinek csak két töltésem van a puskámban, meg aztán otthon az asszony várt, aki hat hónapja vettem el csupán. Mit csinálhattam volna? Viszszafordultam és hazatértem, jó uram, az aszszonyhoz, aki türelmetlenül várt. Megakadt a szava újra rövid pihenőre: — Azután mégegyszer próbálkoztam. Nekivágtam újra télen, mikor már alusznak a medvék, mikor csak a farkasoktól kell félni. De akkor már ott volt az első gyerek a bölcsőben. Már megismert engem, ha reám nézett. Mosolygott és gőgicsélt. Olyan kedves volt a lelkecském, hogy majd kiszakadt belőlem örömömben az élet, ha láthattam. Odakint pedig olyan dermesztő hideg volt, hogy majdnem belémfagyott a lélek. Annyira se jutottam, mint mikor nyáron próbálkoztam. Persze, hogy visszafordultam. Vissza a meleg házba, a bölcsőhöz. Miért ne tettem volna, erdész uram, mikor tudtam, hogy úgyse néz utánam senki széles e világon. — Magam se tettem volna másként, havi negyvenöt forintért, Mitru. Könnyedén tette hozá: — De most már hozhatod azt az italt, Mitru, ha csakugyan jó. Erre iszunk egyet és elfeledjük, hogy valaha beszélgettünk efajta dolgokról. De annyit mondok neked . . . — Éppen csak azt, hogy engem más fából faragtak, de ezt el ne áruld senkinek. Holnap kora reggel indulunk és bejárom az egész erdőséget széliében hosszában. — Egyedül? r — Hát nem is veled. Három gyermekes családapa nem való ilyesmire. Én meg magános legény vagyok. Ha odavesznék, senki nem sírna utánam. Valami nagyon nem is keresnének. Az erdővéd igen komoly hangon intette: — Uram, ott temérdek a medve és csordában jár a farkas. Katinszki könnyedén vágta vissza: — Az én puskám nem kettőt, hanem ötöt lő, meg forgó pisztoly is van a zsebemben hat töltéssel. Ne félts te engem, Mitru. Sokfontos dolgom van még nekem ezen a földön és amig azt el nem végeztem, hajam szála se görbülhet meg. így van ez rólam megírva a csillagokban, meg egy cigányasszony is megjósolta a kártyában. De hol az a jófajta ital, amiről beszéltél? — Uram, én nem indulnék ilyen útra egyedül. — Azt csak bizd rám, Mitru és hozd az italt. Éjfél jóval elmúlt, mikor Katinszki nyugalomra tért. Egyelőre ugyan még nem tudta, hogy kereshet az erdész pénzt, de annyit tudott, hogy pénz nélkül nem kerülhet viszsza az ősi Prichodovska. Még álmában is azt suttogta: — Prishodovska . . . Prichodavska . . . Első útja után három hétig tartott, amig Katinszki előkerült az erdőkből. Sárosán, piszkosan, csapzottan, szemmel láthatólag holtra fáradt kimerültséggel. Szinte tántorogva lépett az irodába és nehézkesen vágódott az egyik székre. A főerdész riadtan kérdezte: — Beteg vagy? Segithetek? Katinszki fáradt tekintettel nézett rá és halkan felelte: — Semmi bajom, csak kimerültem, meg éhes vagyok. — Szólok az asszonynak, öcsém, hogy . . . Katinszki Kázmér hevesen tiltakozott: — Semmi szín alatt. Ilyen állapotban ne lássanak. Majd ha pihentem és kellően rendbejöttem, majd akkor. De ha akadna valami sziverősitő ... Persze, hogy akadt. Olyan külső állami hivatal, erdészeti, bányászati, sőt bírósági nem akadt azokban az időkben magyar földön, ahol fiókok mélyén sziverősitők ne lettek volna. Arra fújt üvegekben. Ilyen volt a régi erkölcs, de talán ma se különb. Elvégre onnan a magasból, a fővárosból, jöhetett váratlanul is valami ellenőrző nagyfejü és mit szólt volna hozzá, ha hivatalos munkájának kezdete előtt kellően meg nem becsülik. Igaz magyaros vendégszeretettel. Mi maradt volna a szürke szabott napidijakból és egyéb kööltségekből, ha fizetni kellett volna az ellátásért? Háromszor is ivott Katinszki, amig annyi erőre kapott, hogy suttoghatta: — Bejártam az egész területet. Elejétől végig. Nem volt könnyű munka, hiszen a legtöbb helyen ösvény sincs. Patakok medrében kellett menjek . . . Az öreg főerdész szinte összeroskadva rebegte:-— Akkor a mi térképeink ... a mi térképeink . . . Katinszki pillanatig se gondolkozott, hanem szilárd hangon mondotta: — A mi térképeink? Azok jók. Ott van azokon minden fa. Itt bükk, ott tölgy, a magasabb helyeken égnek meredő fenyőfák. Mi hiba lenne a mi térképeinkben? Az ösvények? Megtöltötte negyedszer is poharát, majd mosolyogva folytatta: — Az ösvények? Azok is megvannak a maguk helyén, csak éppen bozót takarja el azokat. Szeder, vad málna, boróka, zsurló, páfrány úgy nő az erdőkben, mint kutyában a bolha. Aztán hol van nekünk, elegendő emberünk arra, hogy ilyen nagy területen az ösvényt tisztán tartsa? Ha több segítő kezet kérünk, azt mondják odafent, hogy nem fejős tehén a magas kincstár, nincs ilyesmire pénze. Hát akkor ki tartsa tisztán az ösvényeket? Talán a főerdész és a segédje vesződjenek vele? Ásitgatni kezdett, azután megnyugtatólag folytatta: — Bátyám, sohse aggódjunk mi az ösvények miatt. Térképeink miatt se fájjon a fejünk. Jön-e valaha valaki onnan felülről ellenőrzésre, aki nekivágna annak az istentelen bozótnak csak azt kutatva, hogy jók-e a mi térképeink? Olyan bolond tisztviselője még nem akadt a magas kincstárnak, aki tovább ment volna annál, mint ahová rugós kocsin és kényelmesen eljuthatott. Emiatt mi alhatunk nyugodtan. Abban az irdatlanban nekem se volt kedvem, meg módom rája, hogy méricskéljek, rajzolgassak, jegyezgessek. Örvendtem, hogy nem tévedtem el benne, mikor gyakran az orromnál ne láttam tovább. Felállt ültéből, nagyot nyújtózott és ásitozva mondta: — Főerdész uram, én most lefekszem aludni. Talán két napra is. Nézzen utána, hogy ne zavarjon senki. Ne ébresztgessenek, ne csalogassanak semmivel. Egyéb se kell nekems, cak puha ágy év pihenés. Éppen csak annyit teszek hozzá, hogy a főerdész feje ne fájjon cseppet sem miattam. Amit én láttam, arról nem fog tudni senki más soha semmit. Nem bizony, mert ha egyebet nem, hallgatni tudok. Hal sem mélységesebben a vízben. Jt (Folytatjuk)
