Szabad Sajtó, 1967 (59. évfolyam, 1-51. szám)
1967-07-27 / 30. szám
8. OLDAL - - - . FÉRJEK KERESTETNEK! NEW YORK — Amióta csak a világ fennáll, átalában mindig több lány születik mint fiú. Ha hozzávesszük ehhez azt a veszteséget is, ami a felnövő fiukat háborúságok miatt, vagy foglalkozásuk veszélyeiből éri, nem feledkezve meg a merészebb férfinem balesetekből eredő pusztulásáról sem — megérthetjük a lányok helyzetét. Sőt. csakis igy érthetjük meg hogy miért fejlesztették ki az idők folyamán a csábítás eszközeit valóságos művészetté. Nagy a konkurencia, hiába és itt a női szolidaritás megszűnik. Aki bírja, marja! De talán sohasem volt itt Amerikában olyan óriási lány-bőség, mint most. Az alapító atyák idején csupa öröm volt az élet az alapitó anyáknak, mert majd kétszer annyi férfi versenyget a kegyeikért. Még nagyobb volt a nő-hiány a nyugat felé vándorlás és az uj országalapitás korában. Ahogy azt a kitűnő westernekből láthatjuk vagy olvashatjuk, az akkori férfi boldog volt, ha egy kétes hirü és kétségtelen erkölcsű lány hajlandó volt feleségül menni hozzá. Ma minden megváltozott. A teremtő bölcsesség, úgy látszik, megsajnálta a női emancipáció hullámai alatt fuldokló férfi népet és felszaporitotta a férjhezmenési korban lévő lányok számát. Hadd fussanak most ők férjek után! A népszámlálási iroda jelentése szerint a fiatal amerikai nőnek az idén igazán mindent el kell követnie a férjhez menetel érdekében. 800,000-el több a fiatal nők száma, mint a férfiaké. Pontosabban: a 19-20 éves, tehát a legházasodóbb korú nők száma: 3,600,000, mig a 21-22 év közöti, tehát legnősülőbb korú fiatalemberek száma csak 2,800,000. A legnagyobb baj az, hogy ez nemcsak átmeneti jelenség, ami egy-két évig tart, hanem legalább egy évtizedig igy marad. Most “érnek be” ugyanis a háború utáni gyerekek. Érdekes, hogy a warbabyk tömegében jóval több lány született, mint férfi, holott a háború pusztításai elsősorban a férfinemet ritkították meg. De ez a tény és ezen nem lehet változtatni. Olcsó mulatság lenne most örülni a nők szörnyű helyzetének, mert, bizony, elviselhetetlen lehet 800,000, vagy még annál is több lány számára, hogy nem részesülhet a házasság látványos örömeiben: a gyémánt-gyűrűben (legtöbbször részletre), a templomi felvonulásban és a menyasszonyi ruhában, a fényképezésekben és a “shower”-ben, ami elhalmozza kenyérpirit ó k k a 1, villamos serpenyőkkel és más hasonlókkal, amiket még csak ki sem cserélhet, mert hiányzik róluk az árcédula. De azért nem kilátástalan a hoppon maradt lányok jövője sem. Maga az igen komoly népszámlálási iroda szolgál néhány jó tanáccsal. Ezek között első az, hogy menjen férjhez egy idősebb férfihoz. Sajnos, ez itt szégyen. Az európai szokás, hogy 5-7 év különbség legyen a házaspárok korában, itt nem érvényesül. Ha 1-2 év van, az még tűrhető, de egy 19 éves lány nem mehet hozzá egy 25 éves fiúhoz, mert az már öreg hozzá. így nem valószínű, hogy ezt a jótanácsot megfogadnák a hajadonok. Talán inkább az ellenkezőjét: náluk sakkal fiatalabb fiúhoz igyekznek majd férjhez menni. így nem csak feleségük, hanem nevelő anyjuk is lehetnek a süvölvényeknefc. Kettős szerep, amit a nők imádnak! Vannak még más jótanácsok is. Halasszák el a házasságukat, hátha később több lesz a férfi. Sajnos, ez is egy bürokratikus ötlet csupán, mert a lány “most” akar férjhez menni és mert honnan lesz több férfi — később? Az a jó tipp azonban, hogy költözzenek olyan államokba, ahol nagyobb a nősülő fiatal emberek száma, komoly megfontolást érdemel. Az Iroda szerint Florida nyújtja e tekintetben a legnagyobb esélyt, utána Kansas, North Dakota és Arkansas következik. így nincs más hátra, mint eladni a családi otthont — mondjuk Ohmban, — feladni daddy jó állását, mommynak leköszönni a nehezen kiharcolt PTA titkári tisztségéről és barátnőiről és elmenni Floridába, hogy a leányka férjhez mehessen. Florida még hagyj án, de Kansas és North Dakota egy kissé zord és a kislány úgy találhatja esetleg, hogy az ottani fiatalok nem az elkényeztetett keleti leányzókhoz valók. Szerintünk egyetlenegy jó tanács van ebben a nehéz helyzetben. Ez pedig az, hogy — ne menjenek férjhez! Hol van az megírva, hogy minden lánynak férjhez kell mennie? Válasszanak maguknak valami szép hivatást és töltsék fel azzal üres életüket. Vagy csatlakozzanak a Peace Corps-hoz, külföldön talán jobb a születési arány - szám és kapósabb is az amerikai menyecske. De — ne panaszkodjanak! Egyenlők vagyunk, vagy nem? Ha azok vagyunk, akkor nincs szükség a néhány év alatt ugyanis megunt férfira, hogy eltartsa a leányzót. Tessék élni az egyenlőség jogával! Tele van az ország kitűnő munkákkal, könnyű azokba beleszeretni és végleg hozzájuk házasodni. A kutya 51,000 dolláros öröksége CLAYTON, Mo. — Az Associated Press nevű hírügynökség levelezője jelentette: Egy Miss Keiselhorst nevű, 45 éves nő, két évvel ezelőtt, magához vett egy fekete korcskutyát a Missouri Humane Societytől. A 9 esztendős kutyát Miss Keiselhorst igy nevezte el: Az Utolsó Perc. A közelmúltban Miss Keiselhorst meghalt és ekkor két meglepő körülmény derült ki. Az egyik körülmény az, hogy Miss Keiselhorst, aki egy jómódú st. louisi üzletember leánya volt, összesen 51, 553 dollár örökséget hagyott hátra. A másik meglepő dolog pedig az volt, hogy Miss Keiselhorst az egész összeget fekete korcskutyájára, “Az Utolsó Perc” hagyta. Az egyáltalában nem jelentéktelen összeg a Missouri Humane Society kezelésébe kerül, amely a kutyust egészen haláláig, tisztességes módon köteles eltartani. Miss Keiselhorst pontosan előírta, hogy mit adjanak a kutyusnak reggelire, ebédre és vacsorára. ) Thursday, July 27, 1967 ” Az átkozott Katinszki végrendelet Irta: GONDOS SÁNDOR Persze nem mondott semmit, csak mégegyszer hátbavágta az apró legénykét és azután leballagott a földszintre a kiadóhivatali igazgatóhoz, akinek sok kifogása volt ugyan az újabb költség ellen, de azért mégis meghajolt á nyomós érv előtt: ■ , "u‘ — Elfér ez a kölyök közöttünk, Simon. Legalább lesz valakink, akit becézgessünk. Annyi öreg van már közöttünk, hogy ha szétnézünk a táboron, papra meg temetésre gondolunk önkénytelen is. Halljunk már egyszer vidám nevetést is a gyászos hangulatban. A fiatal kezdő azután hamarosan megmutatta, hogy nem volt olyan, mint a gomba, ami egyszerűen lesz, hanem olyan, mint a költő, aki születik. Az újságírás mesterségére, sőt talán művészetére, születni kell. Hasztalan tanulja azt emberfia éveken keresztül, ha nincs hozzá való tehetsége. Nem lesz soha prédikációs halott keze Írásából. Ha az ilyen favágónak született, virágház melegében nevelt újságírót a rendesnél jobban bántja a nagyravágyás, akkor szülei örökségéből, felesége hozományából, barátainak kölcsöneiből előbb-utóbb lapot vásárol, tulajdon jussán főszerkesztő ur lesz, addig kínlódik, nyomorog a kezére jutott jószággal, amig a halva-született nyomatvány ki nem múlik az árnyékvilágból veleszületett vérszegénység és előfizetők szűke okozta hiányos táplálkozás folytán. Hej, be sok hasonló szerencsétlen próbálkozás lassan sárguló emlékeit őrzik a könyvtárak. A mi újságírónk azzal kezdte, hogy újszülött borjucska létére harmadnap bekopogtatott az egyik miniszter előszobájának ajtaján és kihallgatásra jelentkezett. Nem küldte ugyan senki a miniszterhez, de bátorságot kapott attól, hogy frissen készült névjegyén ott díszelgett a hatalmas napilap neve. Hírneves volt, vagy névtelen valaki, mint újságíró, ha ettől a laptól jött, készséggel nyíltak meg előtte az ajtók. Mikor ez történt, éppen viharos időket élt az ország, a miniszter ridegen elzárkózott az újságírók elől, de az előszoba felett őrködő titkár mégis szóbaállott az újságíró süvölvénnyel. — Mi hozta ide szerkesztő urat? Az ökölnyi emberke, aki a vidéken alispánnál nagyobb urat nem látott, azt is csak messziről, öntudatos komolysággal felelte: \ — Élet-halál fontosságú ügyben jöttem. Valakinek egész jövendője függ attól, hogy én ma beszéljek a kegyelmes úrral. Olyan titokzatosan mondta ezt, hogy a titkár besietett a miniszterhez és két perc múlva már szélesre tárta az ajtót: — Fáradjon be, szerkesztő ur. A hatalma teljességét élő miniszter majd hanyatdőlt a bámulattól, mikor az éretlen gyerkőcöt meglátta. Volt azonban annyi önuralma és esze, hogy meglepetését el ne árulja. Elvégre ki tudhatja? Akármilyen tejfeles szájú a kamasz, mégis csak újságíró, akinek fülébe innen is, onnan is csöppenhet valami. Jó vagy rossz hir. Hasznavehető az ilyen ember mindenkoron. Keveset használhat, de sokat árthat. Barátságos mosollyal kell az ilyen szerzetet kérdezni még süldő korában is: — Mit óhajt tőlem, tisztelt barátom? A kis ujságirócska lábujjhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék és páratlan jámborsággal vagy talán vakmerő szemtelenséggel (döntse el, aki tudja, hogy melyikkel) kibökte a szót: i - # *'■*'* — Mondja el nekem a kegyelmes ur egyházpolitikai tervei felől mindazt, amit eddig a nyilvánosság előtt elhallgatott. A miniszter csaknem leszédült székéről a váratlan szóra. [ Visszafojtott haraggal ugyan, de ráförmedt az előtte álló em[ berkére: r — Ez már mégis csak sok! Maga azt mondta titkáromnak, hogy valakinek egész pályája függ attól, hogy velem beszélhessen. Mi köze van ennek a kormány terveihez? A fiatal gyerkőc nem jött zavarba. Józan észjárással magyarázta: — Nagyon sok köze van. A kormány már hetek óta hallgat. Ha a kegyelmes ur most rajtam keresztül szólal meg, akkor az én egész újságírói pályám meg van örökre alapítva, mert a jók sorába emelkedem. — De miért mondjam el a magamét éppen az ön tollán keresztül? Az ujságirócska megfelelt erre is: — Mert az én fiatal voltomat tekintve senkise gondolhatja azt, hogy saját szájain ize szerint módosítottam volna kegyelmes uram szavait. Rólam nem hiheti senki, hogy elvettem vagy hozzáadtam valamit ahhoz, amit hallottam. A nagynevű államférfi mosolygott is, meg bosszankodott is, de tetszett neki a józan indokolás és enyhültebben mormogta: — De voltaképen miért nyújtsak én segítő kezet ahhoz, hogy maga, tisztelt barátom, a nagy újságírók sorába emelkedjék? Keményen, csattanósan hangzott a válasz: Önvédelemből! — Önvédelemből? —- Abból! Semmi másból. Emlékszik-e a kegyelmes ur a görög Xenophon nevére? Arra az emberre, aki az Anabasist irta? Bizonyára nagyon jól emlékszik. De meg tudnár-e mondani azt, hogy ki volt a görög kormány feje akkor, abban az időben, amelyről Xenophon Írásai szólnak? Nem! A halhatatlanságot nem a görög hadvezérek és államférfiak adták Xenophoinnak, hanem Xnophon, az újságíró volt az, aki kortársainak nevét megörökített az utókor részére. Kegyelmes uram már régen nyugdíjban pihen, mikor én még mindig újságíró leszek és felujitgatom emlékét. A miniszter elég nagy ember volt arra, hogy beadja derekát. Elmondott mindent részletesen, alaposan és csak annyit kötött ki, hogy a kéziratot maga olvassa elsőnek. A suhanc jó gyorsíró volt. Fél óra múlva már ott is volt a miniszter kezében az irás, amivel nagyon meg volt elégedve úgy, hogy jóakaratulag mondotta: — Szép munka, derék munka! Akar-e még valamit tisztelt barátom? A fiatal gyerek megkaparta a fejét és szerényen rebegte: — Nagyon sokat beszélt kegyelmes uram a kongrua felől. Legyen olyan jó és mondja meg nekem, hogy mi az fránya kongrua? ' Mikor hire ment a különös kérdésnek, hetekig nevettek ezen az egyszerű jámborságon az újságírás nagyjai. Pedig hát különb dolgokhoz voltak szokva azok. Ott volt mindjárt a diphteria gyógyító szérumának esete. Mikor Behring tanár először adott felőle hirt, az egyik napilap olyan jeles tudósítást közölt felőle, hogy az orvosi egyetem leghíresebb tanára sietve kereste fel a lap szerkesztőjét és lelkendezve mondotta: — Ennél szebb és alaposabb cikk nem volt már esztendők óta lapodban. Jobb, mint a szaklapok jelentései. Melyik orvos barátod irta? A szerkesztő meglepetve nézett a tudós tanárra. — Melyik orvos irta? Nincs nekem orvos munkatársam. Rendőri riporterem irta azt a kis cikket. Most meg az orvos-tanárra került a sor, hogy fejét csóválja: Rendőri tudósítód irta? De hiszen több és alaposabb szaktudás van abban, mint akárhány orvos fejében. A szerkesztő közömbösen vonogatta vállait: — Hát hiszen azért újságíró a gyöngyöm, hogy értsen hozzá. Látod, barátom, olyan fajzat az újságíró, aki nem tud ugyan semmit, de ért mindenhez. Ebből a nemzetségből volt a mi újságírónk is, akit amellett az a szerencse ért, hogy mikor nagyon felszaporodtak adósságai (usjgirónak), ott hagyott csapot-papot, elment Amerikába, megjárta a clevelandi nagy magyar napilap iskoláját is. Onnan hozta vissza később azt a nemes patinát, ami olyan sajátos zamatot ad az igazi amerikai-magyar újságíró keze írásának. Be kár, hogy olyan kevesen vannak, akik amerikai szemmel látnak, de magyar szívvel éreznek. Ha többen lennének, nem indult volt romlásnak hajdan erős magyar. Erre a kopó módjára szívós újságíróra, csapongó képzeletű regényíróra és azontúl jellegzetesen magyar könnyelmüségü, de amerikai kisüstön keresztül szűrt gondolkozásu, vidám mulatságra, zajos heje-hujára mindig kész emberre bízták vidéki barátai a Katinszki végrendelet különös bonyodalmait. Elvitték az úri kaszinóba, kényelmes karosszékbe ültették, egy kicsit veszekedtek vele, közben megdicsérték, majd rábízták Papolczyra, a táblabiróra, hogy szokott alaposságával magyarázza el a dolgokat. — Ha azt mondanék neked, öcsémuram, hogy a Vihorlát Gutin bérces szakadékai között gyilkosság történt, de a hullát nem találjuk, tudjuk felőled, hogy nyomban lóra ülsz, addig járod a rengeteget, amig egyszer előkerülsz majd, hogy itt van ni, itt a ti hiányzó hullátok! Süssétek meg vagy boncoljátok fel, de ami a hirt illeti, az én lapomé legyen az elsőség. Helyeslőleg bólintott erre az egész kaszinó. — A Katinszki ügy azonban más fajtájú. — Folytatta a táblabiró. — Ebben az esetben negyven, ötven, talán hatvan évvel ezelőtt zajlottak le az események. Bűntett se történt, hogy nagy visszhangja lehetett volna. Annyi az egész, hogy valahol pákosztos kecske kapott a káposztás kertbe. Ha voltak olyanok, akik tudtak valamit a történtek felől, takargatták, szépitgették, azon voltak, hogy botrány ne legyen belőle. Abban az időben az emberek még kényesebbek voltak a női erkölcsökre, mint manapság. Legalább is kifelé, a világ szeme-szája felé, kényesebbek voltak. A nagy városi újságíró fejét rázta és türelmetlenül vágott közbe: — Ne beszéljünk erről, bátyám. Az asszonyok erkölcse mindig egyforma volt és egyforma marad örökké. Mikor bolgár földön jártam, egy bolgár közmondást tanultam. Azt vallja a bolgár és bizonyosan tudja, mit beszél, hogy minden aszszonynak három férfi kell: egy gazdag, aki eltartsa, egy csinos, aki szeresse és egy erős, aki elverje. Mosolyogva tette hozzá: — Amit Katinszki felől eddig mondtatok, az csak arról tesz tanúságot, hogy benne egy személyben volt meg mind a három kellék. Az öreg orvos szokásos ártatlan indulatosságával vágott közbe: — Hagyd te a háromság kérdését, öcsém, az apát urra. Annak a kenyere az. Bánja az ördög, hogy milyen erkölcsüek voltak a fehércselédek fél század előtt. Arról én sokat tudnék mesélni, ha kedvem jönne rá, de most inkább azért fáj a fejünk, mert a mostani férfiak erkölcse romlott meg. Olyan éhesek arra az átkozott Katinszki hagyatékra, hogy sárba tipornák érte tulajdon öreganyjuk becsületét is. Ez a mi bajunk, öcsém! Az utca sara, amibe Katinszki jóvoltából keveredtünk. Az újságíró szemei felcsillantak. Hasonlatos volt a jó kopóhoz, amely felvette a szimatot és ha a nyakörvre kapcsolt szíj nem tartja vissza, csaholva vág neki a nyomnak, hogy a vadra akadjon. — Annyi bizonyos, doktorom, hogy ez a magyar földön szokatlan jelenség, de azért ez se uj a nap alatt. Volt már példa ilyesmire nálunk. Egyik öreg irótársam magyarázgatta előttem, hogy ha egy tisztességes embernek szemébe mondják, hogy anyja kicsapongó volt, olyan dühre lobban, hogy haragjában megöli a rágalmazót. De bár a legtisztességesebb embernek bizonyítgassák, hogy ősanyja a múltban királyok és főurak rongya volt, aztán közkatonák során csapongott: azzal nem törődik, azon nem indul fel. Belemerült a füstös levegőbe és fáradt, álmodozó hangon folytatta: — Úgy látszik, hogy amig Amerikában csavarogtam, alaposan megváltoztak a régi magyar vidéki erkölcsök. Azelőtt rátartóbbak voltak az emberek . . . Felvillant a szeme újra, megelevenedett minden mozdulata, szinte türelmetlen mohósággal sürgette: (Folytatjuk) SZABAD SAJTÓ
