Szabad Sajtó, 1967 (59. évfolyam, 1-51. szám)

1967-05-18 / 20. szám

6. OLDAL iá/'AÖAD SAJTÍ' Thursday, May 18. 1967 WASHINGTONI LEVÉL A Pentagonban röviden, ve­lősen és keserűen mondják: Senkisem tudja megmondani, hogy az Észak-Vietnam elle­ni légi háború megéri-e az árat, amelyet azért fizetni kell. 1965. február, a légi tá­madások kezdete óta — a leg­újabb hivatalos összegezés szerint— 523 amerikai repülő­gép pusztult el. Ezek átlagos ára két millió dollár, tehát a veszteség több mint egy billió dollár volt. A repülőgépek leg­többjét orosz és kínai, uj újabb, tökéletes és tökélete­sebb, halálos és halálosabb el­hárító ágyuk lőtték le, csak 15 veszett el orosz MÍG repülő­gépekkel folytatott légi csa­tákban. A gépveszteség csak egy része a nagy veszteség­nek. A bombázó missziókat végző pilóták elvesztése még nagyobb kár, pilóta-ihiány mu­tatkozik, és az ellenség civil lakosságát érő elkerülhetetlen veszteségek Amerika ellen hangolták a közvéleményt sok országban. És mindennél nagyobb baj a hadvezetőség nézete szerint, az, hogy a légitámadások nem vezettek a várt stratégiai előnyhöz — nem akadályozták meg az északvietnami katonai beözönlést a délvietnami har­cok színhelyére. Más szóval: a légitámadások nem segítet­tek hozzá bennünket, ihogy megnyerjük a háborút Dél- Vietnamban. A vezérkar a hi­ba okát abban látja, hogy nem bombáztuk a vezérkari listán feltüntetett katonai célpontok 10 százalékát, éppen a legfon­tosabb célpontokat. Azt min­denki tudja, hogy ezeknek a legfontosabb célpontoknak, például Haiphong kikötőjének bombázása azért maradt el ez­­ideig, mert orosz ellenakciótól — a háború “kiterjesztésétől’* kell tartani. Egy világos pontot lehet ta­lálni a sötét képben: A légi támadások tempója idővel le fog lassulni azért, mert Észak- Vietnamban nem lesz elég cél­pont, amelyek elpusztításáért érdemes lenne amerikai repü­lőgépeket s repülők életét koc­káztatni. sjc í|í íjí A képviselőiház népszámlá­lási és statisztikai bizottságá­nak elnöke, W. J. Green kép­viselő, törvényjavaslatot ter­jesztett elő, amely szerint ezentúl nem 10 évenként, ha­nem 5 évenként legyen nép­­számlálás. A rövidebb idősza­kok mellett szól elsősorban az, hogy számos népjóléti, köz­egészségügyi, gazdasági-fej­lesztési és egyéb programot a kongresszus az utóbbi években törvénybe foglalt és ezeknek eredményességéről, hasznáról korábban kell tudnunk, mint tízévenként, ha a célokat el akarjuk érni, esetleges hibá­kat idejében kell felismerni. A korábbi évtizedekben a tíz­évenként i népszámlálás még célszerű lehetett, de újabban nem tarthat lépést a gazdasá­gi élet fejlődésével, a nép sza­porodásával, az örökös vándor­lással, mely az országban vég­bemegy. Az országos kormány, évi 50 billió dollárt költ hazai programokra, az állami és vá­rosi kormányzatok 75 billió adót szednek be, és — nincsen módúkban rövid időszakokon belül megállapítani, hogy jó és kellő eredményekre vezet­tek-e ezek a programok, jól vagy rosszul költöttünk-e el billiókat. Ma, 1967-ben, már tudnunk kellene, például, azt, hogy az egészségvédelmi prog­ramok milyen mértékben va­lósultak meg és lettek a nép hasznára, de ezt csak az 1970. évi népszámlálás eredménye mutathatja meg. Addig azon­ban nagy változások lesznek a nemzet életében. California és Florida népessége egyhar­­maddal több lesz, mint ma. Az összlakosság száma 17 szá­zalékkal nagyobb lesz, mint Írja: SPECTATOR volt 1960-ban. És 1970-ben, túl későn fogunk rájönni arra, hogy egyes államok és kisebb közösségek túlsókat, mások tulkeveset kaptak. Az ötéven­kénti népszámlálás ilyen igaz­ságtalanságok kiküszöbölését elősegítené. ❖ ❖ Pénzzavarban van a pénz­ügyminisztérium. Nem tudja, mit csináljon három millió dol­lár értékű ezüstdollárrosök­­kal. Az ezüstdollárosok veré­sét már évekkel ezelőtt be­szüntették, mert azokat a gyűjtők felvásárolták és a la­kosság visszatartotta a for­galomból, otthon felhalmozta Mi történjék a kincstárban megmaradt három millió ezüstdollárral? Felmerült az eszme, hogy a szív- és rák­alapok kapják és felárral el­adhassák. De a pénzügymi­nisztérium ilyesmivel nem tud megbarátkozni, hivatalos fe­ketepiactól idegenkedik. Lesz. ahogy lesz, mondják a kong­resszus pénzügyi bizottságai­ban .. . Döntés még nem tör­tént. Szomjanhal János és soxstáisai PÁRIS — Jean Meurdesoif francia állami tisztvi­selőnek gyakran meggyűlt a baja a tréfacsinálokkal. E bajok főforrása — a neve volt. A szerencsétlen tiszt­viselő vezetékneve ugyanis magyarra forditva nem más, mint Szomjanhal János. S Monsieur Szomjanhal nem áll egyedül szerencsétlenségével. Hazájában se szeri, se száma az ilyen, tréfára ingerlő, nem egyszer meglehetősen pikáns, vagy éppenséggel a tiszteletet gyökerében aláásó vezetékneveknek. Monsieur Szom­janhal ezért elhatározta, hogy önvédelmi szervezetbe tömöríti a vezetéknevek áldozatait. Dehát miért nem szabadulnak meg e szerencsét­len nevek tulajdonosai kellemetlen vezetéknevüktől? Nos, a dolog nem olyan egyszerű — ezért is volt szük­ség Monsieur Szomjanhal szervezőképességére. A fran­cia belügyminisztérium rendelkezései alapján ugyanis rengeteg bürokratikus akadály tornyosul a névváltoz­tatás útjába. Valóságos beadványhegy, aktaharc, tucat­nyi elvesztegetett munkaóra, s nem utolsósorban te­kintélyes pénzösszeg kell ahhoz, hogy valaki megsza­baduljon kellemetlen vezetéknevétől. Ez a magyará­zata annak, hogy például az az ember, akit szerencsét­len sorsa a Lenyirtülepü Péter név viselésére kénysze­rít, inkább életfogytiglan tűri a számlájára elsütött rossz vicceket, mintsem koldusbotra jusson. S most Szomjanhal János ur elnöklete alatt meg­alakult a “Vezetéknevek Áldozatainak Szervezete”, amelynek első célja: rábírni a francia belügyminiszté­riumot, hogy az eddiginél kevesebb bühokratikus bo­nyodalommal, s nem utolsósorban olcsóbban szabadít­sa meg az embereket bajt okozó vezetéknevüktől. Má­sik célja, hogy harcra buzdítsa azokat, akik a nevük körüli csatározásban már-már befelásultak. Hogy milyen óriási lehetőségek állnak a szervezet előtt, azt bizonyítja az a tanulmány is, melyet egy Jóróme nevű levéltáros állított össze a Franciaország­ban fellelhető furcsa vezetéknevekről. A francia férfiak például leküzdhetetlen ellenszen­vet éreznek a cocu (felszarvazott) szóval szemben. Most képzeljük el milyen érzést kelt e szónak vezetéknév­ként történő kényszerű viselése azokban a becsületben megőszült családapákban, akiknek egy része talán nem is szolgált rá nevére. És ki tudja, hány lánynak kell elpirulnia bemutatkozásakor, mivel a sors — vagy egy ősük — szeszélye folytán vezetéknevük, Catin, szajhát jelent. Nem is beszélve azokról, akiknek ve­zetékneve bizonyos testrészek anatómiai elnevezésé­vel azonos. Akad közöttük Grossetéte (Nagyfejül, Lon­­geugueue (Hosszufarok), Taillefesse (Ülepvágás), de vannak még ennél cifrább nevek is. A levéltári doku­mentumokban sok Pucelle (Szűz) nevű hölgy is szere­pel, akik megváltoztatták vezetéknevüket — bizonyára nyomós ok miatt. Monsieur Szomjanhal — szervezete megalakítása óta — rengeteg levelet kap, amelyekben a vezetéknevek áldozatai hálájukról és támogatásukról biztosítják. Hogy milyen tragédiák forrása lehet egy-egy szeren­csétlen vezetéknév, hadd álljon itt elrettentő példa­ként annak a vénlánynak az esete, aki — mint Meur­­de-soif úrhoz címzett levelében megírta: azért maradt . pártában, mert élete nagy szerelmét Cochon-nak (Disz­nó) hívták. Barátnői már az eljegyzéskor azzal bosz­­szantották, hogyha feleségül megy szerelméhez, bizo­nyára sok kis malacuk lesz. A gúnyolódások hatására felbontotta eljegyzését, de szerencsétlen sorsát azóta , is vigasztalhatatlanul siratja . . . Mit ér a dollár, amerre a turista jár? NEW YORK. — A világ minden részébe ellátogató ame­rikaiaknak nem kis gondot okoz az a kérdés, hogy mennyit ér egy dollár ott, amerre jár — Nyugat-Európában, vagy a vasfüggöny mögötti országokban, a Karibi-szigeteken, vagy akár a Távol-Keleten és a közeli Mexikóban, ha éppen ott töltjük a vakáció heteit. Az átszámítást most nagyban megkönnyítik a zsebben elférő kis tabellák, amelyekről szem­­pillantás alatt leolvashatja a turista, hogy 10 vagy 100 dol­lárja az ottani valutára átszámítva mennyit ér. Foreign money calculator az ilyen átszámitónak a neve. Egy-egy területre vonatkozó példánya 50 centért kapható ezen a cí­men: Harold Router and Co., Pan American Building, 200 Park Avenue, New York, N. Y. 10017. MIÉRT A SOK UJSAGHALAL ? NEW YORK. — Max Lerner professzor, a New York Post napilap cikkírója, “halotti beszédet” irt a newyorki ujsághalálokról. Emlékeztet arra, hogy New York újság­­halálozási statisztikája feketébb, mint más amerikai nagy­városoké. Az utolsó 50 év alatt 13 newyorki lap közül 10 megszűnt, az utolsó másfél évtized alatt 10 lap közül 7 ki­merült és meghalt. Ennek a nyugtalanító, félelmes enyé­szetnek fő okául most, a Word Journal Tribune elmúlta alkal­mából, az uniók túlzott bérköveteléseit emlegetik. Kétség­telen, hogy a 21 százalékos fizetésemelés, amelyet az unió követelt, a kegyelemdöfés volt, de a newyorki sajtó bajai­nak és nehézségeinek más okai is vannak és figyelmet érde­melnek: Ä lapok, mint minden újságolvasó és ujság-nem-olvasó tudja, nem tarthatók fenn egyedül az olvasók és előfizetők 10 centjeiből, hanem szükségük van bőséges és kiadós hir­detésekre is. És az utóbbi évtizedekben, méginkább az utóbbi években, a lapok hirdetési bevételei megcsappantak, mert a város lakosságának éppen abból a rétegéből, amelyhez a hirdetések szólnak, a családok tömegesen elvándorolnak a külvárosokba s nyomukban a hirdetések és a lapok hirde­tési bevételei is elvándorolnak. Az újság előállításának költségei egyre emelkednek. A TV sok. családnál pótolja az újságot, mint hírközlőt és szórakoztatót. Súlyos — és az utóbbi évek tapasztalatai szerint elvisel­hetetlen — teher az évről évre nagyobb személyzeti költség. Immár szabály lett, hogy a 10 unió minden évben több fize­tést, munkabért és egyéb kedvezményeket követel; az uniók vetélkednek, egyik többet követel, mint a másik. így aztán megesik, mint most a WJT esetében megtörtént, hogy tiz szék közt a süllyesztőbe zuhan 2600 férfi és nő, köztük sok családfenntartó. A haláloknak ez a felsorolása első tekintetre mindenkit meggyőzhet arról, hogy a legújabb beteg különféle nyava­lyákban szenvedett, mígnem kiszenvedett. A halált okozó betegségek közül a boncoló szakértő kiemel kettőt: az uniók követelték 500 munkaerő megtartását, akikre a három lap egyesítése után nem volt szükség, azok számára pedig, akik elbocsáthatók lettek volna, tulnagy felmondási fizetést köve­telnek. A fő unió vezére mossa a kezét, nem-bűnösnek vallja magát, azt állítja, hogy a nagyvárosi sajtó helyzete gazda­ságilag t:i''+hatatlan, és emlékeztet arra, hogy ő már az öt év előtti hosszú sztrájk idején megjósolta, hogy emiatt — a mindenféle gazdasági okok miatt — New Yorknak végül csak három napilapja lesz. Ez a jóslata bevált és ezért a jós­latáért néni jár neki dicséret, mert más egy katasztrófa meg­jóslása és más annak akár csak részbeni okozása. Ma New Yorknak, a világ egyik legnagyobb és leg­jelentősebb városának, két reggeli és egy esti lapja van. Ez egészségtelen állapot, mert nélkülözi a verseny fontos tényezőjét. Az amerikai életnek egyetlen területén sem nél­külözhető a verseny. Mcrilee Alkins, a Lincoln Park állatkert alkalmazottja Chicagóban, I egy 5 hetes oroszlán kölyköt tart a kezében, jó reggelit kell adui a férjnek máskiilöntien csődöt mond a házasság FAN BERNARDINO, Calif. — A Loma Linda egyetem életvegytani intézetének vezetője, Dr. U. D. Register, érdekes előadást tartott a Kísérleti Élettani Intézetek Országos Szövetsége évi gyűlésén a diéta és a házasság összefüggései­ről. Azt fejtegette tudós hallgatóság előtt, hogy a jóízű,; kiadós reggelinek fontos szerepe van a házaséletbcn. A reggeli, amely kielégítetlenül hagyja a férjet, ingerlékeny­ségre hajlamosítja • és idővel az alkohol rabjává teheti a férjét s a házasság hajótörést szenvedhet. Jó reggelivel, el lehet hárítani a válás veszélyét. Urak és hölgyek, férjek és feleségek nem fogadhatják Íremmel, vagy élvezettel, Dr. Register további fejtegetéseit, amelyek so ám állatkísérleteiről számolt be. íme: Patkányokkal folytatott kísérletek arra a felismerésre, vezettek, hogy amely patkány sovány kosztét kapott, az fokozatosan és végül fenomálisan alkoholista lett. A feno­­mális ittasság és az ezzel járó ingerlékenység akkor\állt be, amikor az alkoholra ráadásul a patkányoknak kávét és fűszereket adtak. Talán érdekli az olvasót, hogy milyen koszt volt ez a. ■sovány koszt. Ilyen volt: Breakfast, kávé. Lunch, virsli.' Dinner, meatballs with spaghetti és francia fehérkenyér. És közbe-közbe kaptak a patkányok candyt, kukit és TV- harapnivalókat. Ami pedig a patkányok italozását illeti, választhatttak viz és alkohol-oldat közt. Az alkoholos vizet előnyben részesítették a tiszta vízzel szemben. Amikor aztán az alkoholba koffeint (kávé-mérget) és fűszereiket vegyi­tettek, az alkoholfogyasztás négyszeresére, ugrott fel és. annyit tett ki, mintha egy ember naponta egy kvart 100 proof whiskyt inna. A jó koszton tartott patkányok buzapelyhet, tejet, zöldséget, gyümölcsöt és húst kaptak. Azonkívül kaptak könnyű alkohol-oldatot is, de az nem részegítette le őket még akkor sem, ha belekevertek koffeint és fűszereket. Persze a patkány más, mint az ember s ezek a patkány­­kísérletek nem vonatkoztathatók véglegesen az emberre. De kiindulópontul szolgálhatnak és ezért Dr. Register és munkatársai hasonló diéta-alkohol kísérleteket kezdenek em­berekkel is. Mindenesetre mái’ most megállapítható, mond­ta Dr. Register, hogy az ingerlékenység, amelyet a sovány koszton tartott patkányok az alkohol hatása alatt mutat­tak, előfordul embereknél is. Dr. James Orten, a detroiti Wayne egyetem tanára, hangsúlyozta, hogy az alkohol-ckozta ingerlékenységet nem 3zabad összetéveszteni a hétfői “hangover”-hangulattal; ezt főleg az italok tisztátlansága okozza, például sok cukorral vegyítés. Továbbá rámutatott Orten professzor arra, hogy helyes diéta szerint táplálkozó emberek megihatnak akár "így pint whiskyt vagy egy üveg bort naponta, mégsem kell ísirlerakődástól félni a máj körül, amely zsírlerakódás az alkoholizmus veszedelme. J. J. Barboriak, a Marquette egyetem tanára, úgy véle­kedett, hogy ha az ember étkezés előtt négy uncia vagy több a.koholt iszik, a mozgósítja ti vér zsírtartalmát és a vérerek megbetegedéséhez vezethet. Lillian Sholes kézzel-lábba! opeiol apja irómasináján. MILWAUKEE, Wis. — Az írógép, ahogy ma Ismerjük, 190 évvel ezelőtt született meg Milwaukee városában. A gép segítségével való írás álma megelőzte a gépek korszakát. Már jóval az angliai Ipari Forradalom előtt, 1714-ben, Anna angol királynő patentét adott egy tákolmány­ra, amellyel írni lehet: egy “mesterséges gépre”. Ameriká­ban először Jackson elnök adott szabadalmat egy irógép­­találmányra, 1829-ben. De ezek primitiv, gyakorlatilag hasz­nálhatatlan modelek voltak. A mai típust megközelítő Író­gépet Christopher Sholes milwakueei nyomdász, szerkesz­tő, feltaláló, tudós, politikus teremtette meg, két barátjával hét éven át folytatott kísérletezés után, 1867-ben. Ezt az Írógépet lábbal kellett hajtani, a varrógépek mintájára. Sholes leánya Lillian volt az első, aki ezen a gépen sebesen tudott írni. Joggal nevezhetjük tehát Lillian Sholes kis­asszonyt az első gépirónőnek. Találmányát Sholes 1873-ban eladta az E. Remington and Sons cégnek, varrógép- és mezőgazdasági gép gyártó­nak. Remington mindjárt elkezdte az irómasina sorozatos gyártását és forgalomba hozását. Mark Twain, a kor nagy humorista Írója vásárolt egyet ebből az irómasinából 125 dollárért. Azt irta róla a fivérének: “Azt hiszem, ezzel a masinával gyorsabban tudok írni, mint kézzel. És az az előnye is van, hogy nem hagy tintafoltokat a papiron.” Mark Twain “Life of the Mississippi” cimü könyve volt az első Írógéppel irt könyv. J Az első fiú trónörökös 1851 óta a holland királyi házban, atyjával, Claus herceggel. ____________

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents