Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)
1965-12-02 / 48. szám
I. OLDAU T‘r— «?7AD*T> «cnv ■> Thursday, Dec. 2. 1965 Hazai üzenet Irta: FÁBIÁN BÉLA Európai utamnak tanulságai a nyilvánosság elé kívánkoznak. Nem elég, ha én tudom, hogy mi történik Magyarországon. Nem enyém egyedül a felelősség, hogy ezekben a nehéz időkben jól képviseljük a magyar politikai foglyok érdekeit. A magyar politikai foglyok ügye az egész magyar emigráció felelőssége. Minden magyar, aki oly szerencsés, hogy a szabad világban élhet, s nem szenved odahaza,- együttesen felelős azoknak sorsáért, akik az ottani börtönökben s Szibériában várják a nap felkeltét. A szabad világban élő magyarok szerepe ugyanaz, mint volt a szabad Erdély szerepe a török hódoltság és a német járom idején. Ez nemcsak az én véleményem, ez az otthoniak véleménye is. Európai utamon módomban volt beszélni sok otthoni magyarral, olyanokkal is, akik hivatalos minőségben kerültek Nyugatra, mint bevásárlók, vagy mint irók, akiket bizonyos feladatokkal küldtek Nyugatra. Egyik este meghívást kaptam egy jólismert nyugati íróhoz, aki sok érdeklődéssel foglalkozott magyar ügyekkel a forradalom előtt is, de különösen a forradalom után. Beszélgetés közben besétált egyik külföldet járó hazánkfia, akinek feladata volt a külföld meggyőzése arról, hogy a külföldnek kötelessége segitséget, élelmet adni a vasfüggöny mögötti országoknak, búzát, takarmányt, ami pótolná a gyenge aratást. Nem tudta, hogy ki vagyok, csak akkor ismert meg, amikor megkérdeztem, hogy ha az élelemmel való megsegítés humanitárius feladat, nem volna-e humanitárius feladat azoknak a politikai foglyoknak a szabadonbocsátása is, akiket még mindig fogvatartanak otthon és Szibériában? Eleinte nem akart tudni a foglyokról, végülis azt mondta: — Maguk az emigrációban többet tudnak tenni a foglyok érdekében, mint mi, akik mit sem tudunk tenni. Tartsák a kérdést állandóan napirenden. Kádár minden nap olvassa az emigráns lapokat és a külföldi sajtó magyar vonatkozású híreit. Vendéglátó gazdánk azt kérdezte, hogy az emigráció külföldi tevékenysége hatással van-e az otthoni kormányra ? — Minél nagyobb szerepet játszik az emigráció, annál több fejfájást okoz. Az emigráció sok kényelmetlenséget szerzett Kruscsevnek Amerikában, Kádár sok szemrehányást kapott Kruscsevtől, hogy nem tudja megtörni az emigrációt. Azóta is örök a probléma, hogyan lehetne elhallgattatni az emigrációt — mondotta mosolyogva. —- Tudják Magyarországon, hogy mit csinál az emigráció? -r- kérdeztem. — A kormány mindenesetre jól tudja, azt is tudja, amit nem csinálnak. Az emigráció egy fantom, amelytől minden eszközzel szabadulni szeretnének. Kérdezősködött, hogy ki mit csinál, kivel milyen barátságban vagyok. Én sorra dicsértem az emigráns vezetőket, mondtam, hogy nehéz helyzetben mindenki csinál, amit tud, s hogy én mindenkivel jó barátságban vagyok, ami igaz is. Erre sorra elmondta mindazt a pletykát, amit a kormányközégek terjesztenek odahaza az emigrációról, legnagyobbrészt felhasználva egyes hazatért volt képviselőket, írókat, színészeket. — Remélem, maguk Amerikában olvassák a Ludas Matyit. Abban minden benne van. Nemcsak az, hogy miért pusztulnak el a mezőgazdasági gépek a kolhozokban, de az is, hogy miért nincs cipő, harisnya, szög. Ma már nem is annyira a kommunistákat gyűlölik, mint inkább gúnyolják azokat, akiknek hozzá-nem-értése minden termelést megakadályoz. — Maga nem kommunista? — kérdeztem. — Párttag vagyok. Szimpatizáns. Magukkal szimpatizálok. Mindig reménykedem, a többiekkel együtt, hogy jóra használják a szerencséjüket. Elsősorban azt remélem, hogy igaz, amit mondott, s nem veszekednek s nem egymás ellen harcolnak, hanem ... — A magyar nép is tudja, hogy mi mit csinálunk? — kérdeztem. — Nagyon pontosan. A vasfüggöny nem akadályozza a hírek terjedését. A rádió is segít. — Otthon mégis miben reménykednek? — Elsősorban abban, hogy a teljes gazdasági csőd a Szovjetunióban és az elfoglalt országokban végülis megbuktatja az egész rendszert. Másodsorban abban, hogy a nyugat végülis tudatára ébred annak, hogy az egész kommunista rendszer gazdaságilag és ideológiailag megbukott. Végülis abban, hogy maguk nem fognak ülni a babérjaikon, némán várva, hogy a halottkém mikor jelenti a kimúlást, hallatják hangjukat, hogy a magyar nép tudja, hogy képviselői nem némák. Egy kimerült amerikai katona pihen, mig bajtársai védik az állást, kommunistákkal vivott többnapos csata után. SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS A helyzet egyszerre igen rosszra fordult, még pedig Géza grófnak egy kifejezése folytán, melyet meggondolatlanul kiejtett. A leány szemében már a meghatottság könnyei csillogtak, már remélni lehetett, hogy még jóra fordulhat minden, de ekkor egy meggondolatlan szavával megsértette a leányt, ákinek büszkesége és minden szelídsége egyszerre elillant leikéből. Úgy állott ott, mint természetes jogairiak védője. A szerelem hatalma égő pallos volt kezében, mellyel halálos sebeket tudott osztogatni. ' —1 Gróf ur, — mondta hideg, metsző hangon, — az imént előadtam kérésemet. Legyen szives tudtára adni Földváry Aladár grófnak, hogy itt vagyok és beszélni kívánok vele, Megbeszélésünk alig néhány percet fog igénybe venni, de biztosítom, hogy döntésre fog vezetni; Gróf ur, bárminek néznek is engem, tekintsenek bár kalandornőnek vagy akárminek, nem engedem félretólni magamat. Jogomat védeni fogom mindhalálig, habár még nevem sincsen. De amit az Isten adott, azt ember el nem veheti tőlem. És most küldjék ide Aladárt. Az ő szájából akarom hallani, vájjon igaz-e, hogy csak egyenrangúak illenek egymáshoz? Szemébe akarok nézni, ugyanazokba a szemekbe, melyek egykor az én szemembe mélyedtek. Akkor nem kérdezte, vájjon egyenrangúak vagyunk-e? Ekkor az öreg Balázs lépett be. Mit akarsz? — támadt rá a gróf. — Lola gróf kisasszony küldött, mert már nagyon várják méltóságodat. Már legfőbb ideje, hogy . . . ’ . A gróf hirtelen Rózsikéhoz fordult. — Hallotta, gyermekem? Már nagyon várnak. Az idő már nagyon előrehaladt. —- Megmondtam, hogy mit kivánok — felelte Rózsika szilárdan. — Tudom, tudom, — hebegte zavarodottan a gróf. — De ez most lehetetlen, teljességgel lehetetlen, jöjjön majd holnap. A szegény ember ebben a pillanatban nem is tudta már, hogy mit beszél. — Majd holnap? Haha — kacagott a lány keserűen. — Mintha később, vagy holnap lehetne még erről beszélni. Én most akarok beszélni vele! Emlékezetébe akarom hozni azt az egy felejthetetlen órát, melyet társaságomban töltött, azt az egyetlen csókot, melyet ajkamra lehelt. És ha most nem láthatom őt, akkor mindennek vége! Akkor már késő lesz. — Hát legyen, — mondta a gróf tompán. — Legyen szives néhány percig várakozni ebben a szobában. Beszélni fogok leendő vömmel, Földváry Aladár gróffal. Hangja megcsuklott, könnyek csillogtak szemében. Valóban, ebben a pillanatban nem szenvedett kevesebbet a gróf, mint a leány. Rózsika megsajnálta. — Bocsásson meg gróf ur, hogy olyan szenvedélyes vagyok. De vannak pillanatok az életben, midőn az ember elveszti eszét és aki ilyenkor sem veszti el, annak nincs is. Isten látja lelkem, nem tehettem másképp. Szentiványi Géza gróf még egy szomorú pillantást vetett a lányra és távozott. Igazán nem is tudott haragudni erre a lányra, aki istenadta jogát védte előtte. Az ajtóból még egyszer vissza akart térni, de nem volt bátorsága. Látni se bírta ezt a szerencsétlen leányt, aki azon a ponton állt, hogy mindent leveszithet. Rózsika az ablakhoz sietett. Meg akart győződni, vájjon elérte-e már a kocsit a jegyespár? Látta a kocsisokat virágdiszszel a gomblyukban, látta a felbokrétázott lovakat, a diszhintót, mely szintén fel volt virágozva. Abban viszik a menyasszonyt! • ■ Egyenruhás szolgák álltak sorfalat a kapualjtól kezdve egész e hintóig, a földön szőnyeg volt kiteritva, hogy a menyasszony fehér selyemcipője a föld porát ne érintse. A hintó mögött számos számos bérkocsi és magánfogat állott a vendégek számára. Egy részük már el is hajtatott, a kapus egyre nyitogatta és csapkodta beszállók után a kocsik üvegajtaját. Szédület fogta el Rózsikét és a jéghideg üvegtáblához nyomta forró homlokát. Ez jót tett neki, forrósága lassan elmúlt, az öntudat kezdett lassanként visszatérni és most rendezni kezdte gondolatait. Nem. Ebben a pillanatban nem bánta meg tettét. Sorsának igy, vagy úgy, el kell dőlnie. Beszélni akart Aladárral. Az ő szájából akarta hallani hűtlenségét. És ha csakugyan meghallja tőle, hogy csak játszott vele, hogy bolonddá tette őt, akkor . . . de rrii lesz akkor? V * — Akkor, — nyögte maga elé rekedten a szerencsétlen, -r- akkor nem marad egyéb hátra, mint megtenni azt, amit a megcsalt nők ilyenkor tenni szoktak. Ott a Szajna, arra való az, hogy abba temesse. el fájdalmát, saját magával együtt. Ott lent a kavargó folyam fenekén, már nem üldözi őt többé senki. Ott fneg fogja találni azt, amit az emberek megtagadtak tőle, a nyugalmat. Újra könnyek szivárogtak szemébe. — Szegényen, minden nélkül jöttem a világra. Tőlem még azt is megtagadta a sors, amit mindenkinek megad, a szülőket. Az én árva fejem soha sem pihenhetett a szerető anya kablén, nem ismertem az anyai szeretet melegét, az apa őrködő tekintete nem virrasztóit fölöttem. És most még elhagyatottabbnak érzem magamat, mint valaha. Érzem, hogy vidámság sohasem költözik többé szivembe, ajkamat sem deríti fel több mosoly. Sírni fogok mindaddig, amig könnyeim lesznek, akkor aztán meghalok, kiszáradok, mint a gyökereszakadt fa, elhervadok, mint a virág, melynek szárát a vihar kettétörte. Most kifelé ügyelt. Úgy rémlett előtte, mintha lépteket hallana, pedig csak lüktető halántékainak kopogása volt az. Azt hitte, hogy Aladár jön. A tükör elé sietve, hamar megigazította kuszáit haját. , A nőiesség ebben, a pillanatban felébredt benne, tetszeni akart a vőlegénynek, hatást akart gyakorolni reá, azt akarta, hogy a régi láng újra fellobbanjon szivében. Szive egy pillanatra összeszorult, midőn Lolára gondolt. Érezte, hogy nem bírja kiállani vele a versenyt. Összehasonlítva magát Lolával, arra a meggyőződésre jutott, hogy Lola elhomályosítja őt. Valójában pedig az ő mesterkéletlen egyszerűségében, az ő szűzies igénytelenségében, az ártatlanság kifejezésével arcán, sokkal igézőbb, kedvesebb és vonzóbb volt, mint az a mesterséges szépség, aki most még Szentiványi Lola grófkisaszszonynak nevezi magát és aki a legdrágábbtól, vőlegényétől fosztotta meg őt. Lent most élénk mozgalom keletkezett, melynek morajlása felhallatszot thozzá. A bámész utcai közönség, mely ilyen alkalmakkor mindig tömegesen meg szokott jelenni, csodálkozva* mondogatta a menyasszonyra: ■— Jaj, beh szép, jaj, beh gyönyörű. Rózsika az ablakhoz sietett és még éppen láthatta, amit a menyasszony a hintóba szállott. A kapus utána betette a hintó üvegajtaját. Most az utolsó kocsi is elhajtott, tehát Aladár is. Rémes izgalom rohanta meg a szegény lányt. Tehát már mennek a templomba. í — Aladár! Aladár! — kiáltott Rózsika kétségbeesetten és az ablakhoz rohanva, fejével majdnem betörte az üvegtáblát. Késő. Az utolsó kocsi elment. A bámuló közönség részint szétoszlott, részint pedig a templom felé tartott, hog ya menyasszonyt még egyszer láthassa. Természetes, hogy ilyenkor mindenféle megjegyzéseket tesznek. Az emberek kölcsönösen kicserélik nézetieket és megjegyzéseiket, némelyik a menyasszonyt kritizálja, a másik pedig a vőlegényt és általában feltűnt, hogy az utóbbinak olyan siralmas kinézése volt, mintha nem is esküvőre vinnék őt, hánem a vesztőhelyre. Rózsika hátratántorodott, aztán még egyszer az ablakhoz rohant és kinézett. A térség üres volt, a násznép a templomba ment. Aladárt tehát végképp elveszítette. Nem jött el, hogy még egyszer láthassa és még egyszer hallhassa szavát. Rekedt kiáltás tört ki ajkán és kínjában haját tépte. — Vége! Vége! Veszve vagyok örökre! Megcsaltak, elárultak! Elámított még az a férfi is, aki az imént még olyan atyáskodó hangon beszélt hozzám. Hittem, hogy bízni lehet szavában, de benne is csalódtam. Oh, már nincs több igaz ember a világon! Azt hitte, hogy össze kell roskadnia, de minden erejét összeszedve, fenntartotta magát. Az utolsótól is megfosztották őt. Jogait lábbal tiporták. Nem engedték, hogy Aladár még egyszer beszélhessen vele, elvitték őt a templomba, oltár elé hurcolták, mint az áldozati bárányt.-— Nos, hát ha nem eresztették át hozzám, akkor majd én keresem fel őt! Elmegyek a templomba és mielőtt igen mondhatna, fülébe dörgöm, hogy én is itt vagyok! Elindult. De már a következő percben tétovázni kezdett. Jóizlése, finom női érzéke fellázadt az ellen, hogy megzavarja az esküvőt és botrányt csináljon a templomban. De hát lehet-e másként? Más választása nem volt. Kétségbeesett szivével nem tudna élni, ha még azt az egyet meg nem tenné. Úgy is meg kell halnia, előbb tehát legalább ezt az egy elégtételt megszerzi magának. — El tehát a templomba! — mondta eltökélten. — A Notre Dame egyház szent falai talán még nem láttak olyan jelenetet, amelyet én fogok felidézni. Az Isten legyen velem! Előkereste kalapját és fejére tette. Arcának halott sápadtságát leleplezendő, ráhúzta a fátyolt. Most vette csak észre, hogy a fátyol el van szakadva, egy darabka hiányzik belőle. Most azonban nem volt ideje erről gondoskodni. A Notre Dame egyház messzire volt és a lovak, oh, azok olyan gyorsak. Rózsika az ajtóhoz rohant és ki akarta nyitni, de nem bírta, hiába nyomkodta a kilincset, az ajtó zárva maradt. Szentiványi Géza lehetett az, aki zajtalanul bezárta az ajtót, hogy ezáltal Rózsikénak elvágja az útját. Rekedt kiáltás tört ki a leány ajkán. Sötét harag, határtalan elkeseredés fogta el egész lényét. Ebben a pillanatban engesztelhetetlen gyűlöletet érzett ama férfi iránt, aki ezt megtette vele. És ezt az embert jónak, igazságosnak mondták. Ez az ember atyai hangon beszélt hozzá és gyermekének mondta majdnem minden harmadik szavával. így tehát el volt vágva attól, hogy Aladár után mehessen. Bezárták az ajtót és nemcsak minden jogától fosztották meg őt, hanem még személyes szabadságától is. Rózsikénak izgatott képzelete a szentegyházba repült. A harangok zúgását orgona harsogása válttota fel. A nászmenet felvonulása alatt ünnepi diszhimnuszt zeng az énekkar. Az oltárhoz lép a fiatal pár és neki itt kell vesztegelnie, mire ő innét kiszabadulhat, a Notre Dame egyház papja már összeadta őket önökre. Aladár felbonthatatlan kötelékkel lesz ahhoz a másikhoz kötve. — Mint az utonállók elveszik az utastól a pénzét, úgy rabolták el tőlem Aladárt! Viszik őt akarata ellenére, bizonyára megvették őt pénzzel, talán olyan kényszerhelyzetbe hozták, hogy kénytelen volt oda menni, ahová viszik. Rózsika megtörve egy székbe rogyott. Azt hitte, hogy vagy szörnyethal, vagy beleőrül, de valami szörnyű katasztrófának kell vele történnie. De nem engedte magát. Kétségbeesett lelkének egész erejével még egyszer összeszedte magát és felszökött helyéről. Első dolga volt nekiesni az ajtónak. — Be fogom törni! — kiáltott — kétségbeesés emberfölötti erőt ad még a gyöngének is. Szerelmem, legszentebb jogom, megdönthetetlen igazam védelmében mindenre képes leszek! (Folytatjuk),
