Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)
1965-11-25 / 47. szám
8. ÖLDAE ^ tZABAD SAJTÓ 5.3? Thursday, Nov. 25, 1965 A MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS “SEBESTYÉN-KORSZAKT Irta: SEBESTYÉN MIHÁLY Ötven évvel ezelőtt, 1916, szeptember elsején, szerdai napon tartotta első előadását a Budai Színkörben bátyám, Sebestyén Géza igazgatása alatt a Buda-temesvári társulat... Ugyanezen a napon kezdtem el színészi pályámat a Színművészeti Akadémia elvégzése után Miskolcon, áldot emlékű igazgatómnál, Palágyi Lajosnál. (És ma, amikor e sorokat irom ,az ötvenéves évfordulón, szeptember elseje — ismét szerdára esik! Remélem, a százas évfordulón is szerda lesz!) A hat Sebestyén-fiu közül hárman színészek voltak (Géza-Jenő-Mihály), három futballisták (Dezső, Béla, Gyula). E’gy szép napon a legfiatalabb, Dezső (Dodi), aki most lett hetven éves) színházi pályára lépett; művészeti titkár lett. így a színházi részleg győzött, pedig amott — válogatott futballisták voltak. De ne vágjunk a dolgok elébe! Egy éves miskolci működés után átszerződtem bátyám Buda—temesvári társulatához. Két évvel később az első állandó marosvásárhelyi színház művészeti igazgatója lettem. Huszonnégy éves fejjel az ország legfiatalabb igazgatója. Onnan Beöthy László, a budapesti Magyar Színházhoz szerződtetett. A Budai Színkör 1321-ben egyesült szeretett városommal ,Miskolccal és 1921-től 1939-ig vezettük a miskolci Nemzeti Színházat. Géza bátyámat 1924-ben — évközben —meghívták a budapesti Városi Színház (mai Erkel Színház) élére. Ettől kezdve — 1924 novemberétől — már magam vezettem a miskolci Nemzeti Színházat. A magyar színészet történetében egyedülálló, hogy egyszerre három testvér vezetett színházat. Ugyanis ezzel egyidőben Dezső öcsém a Fővárosi Operettszinház igazgatója volt. Erről mondta Karinthy Frigyes a Fészekben: — Érdekes, hogy az egész magyar színházi kultúra a Sebestyén-család kezén van. — Hogyhogy? — kérdezték tőle. Mire Karinthy: —A Városi Színház és a Budai Színkör élén Sebestyén áll. A Fővárosi Operettszinház élén Sebestyén áll. A miskolci színház élén Sebestyén áll, a Nemzeti Színház élén Sebestyén áll... A Nemzeti Színház élén? csodálkoztak a színészek. — Igen! — mondta Karinthy — Tinódy Lantos Sebestyén. (Akkor még nem tudta Karinthy, hogy a szobor elkerült onnan a Népligetbe.) Ha azt írják, vagy mondják, hogy “Sebestyén-dinasztia”, az azt jelenti, hogy ‘Sebestyén Géza’, aki kiváló volt mint színész, kiváló volt mint igazgató. Emberi értékeire oly jellemző, hogy mint aktiv igazgató, élete végéig az Országos Szinészegyesület elnöke volt. Néhány szót idézek az előttem fekvő cikkekből : “Az egyéniségéről külön tanulmányt lehetne Írni. Ez az egyéniség egy heinei kedély és egy Anatole France-i szellem fölszikrázása volt. Öngunyra hajlamos lélek és meglepő fordulatok barátja, akinek szellemessége legendás volt.” Hevesi Sándort és Sebestyén Gézát nagy és őszinte barátság fűzte össze. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, s ezek során megkérdezte Hevesi, hogy megy a Budai Színház. Bátyám azt mondta, hogy nem jól. — Mi megy ma? — kérdezte Hevési. — Ármány és szerelem Beregivel — válaszolta Géza. Hevesi csodálkozva szólt: — Ármány és szerelem, Beregivel, és még sincs közönség ? Este váratlanul beállított az előadásra, beült az igazgatói páholyba, körülnézett, s azt mondta: — Mit akarz, Géza, hisz tele a színház ?! Mire Géza keserűen: — Mit tudod te, hogy menynyi ebből az ármány és menynyi a szerelem?! A Fővárosi Operettszinházban a “Dubarry”-ra készültek, Alpár Gitával a címszerepben. öcsém, Sebestyén Dezső már napokon keresztül tárgyalt Alpár Gittával, mig végre nagynehezen megegyeztek esti hatszáz pengő fellépési dijban. A művésznő a tárgyalás után közölte, hogy neki — bankgarancia kell. Öcsém megkérdezte: — Miért kell magának bankgarancia ? Alpár: — Mert ki garantálja, hogy megkapom a gázsimat? Mire Dezső öcsém: — Idehallgasson, Gitta drágám! Esti hatszáz pengő oly hatalmas gázsi, hogy ha nem kapja meg, akkor is gyönyörű! .. . Miskolcon 1921 október 14- én a “Hunyadi László” operával nyitottunk Halmi Jánossal a címszerepben. És 1939 május 31-én volt az utolsó előadásunk, a ’’Vén gazember” cimü színdarab, Rózsahegyi Kálmán főszereplésével. Ez alatt az idő alatt a következők szerepeltek vendégként a miskolci színházban: Alpár Gitta, Bajor Gizi, Bulla E'lma, Bársony Rózsi, Báthy Anna, Beregi Oszkár, Fedák Sári, Csortos Gyula, Darvas Lili, a Góth-házaspár, Gaál Franciski, Honthy Hanna, Hegedűs Gyula, Jászai Mary, Jávor Pál, Kosáry Emmi, Kiss Ferenc, Környei Béla, Kabos Gyula, a három Latabár, Márkus Emília, Németh Mária, Ódry Árpád, Páger Antal, Péchy Erzsi, Pethes Imre, Rákosi Szidi, Rökk Marika, Rózsahegyi Kálmán, Rátkai Márton, Sándor Erzsi, Somlay Artur, Szabó Lujza, Szedő Miklós, Tanay Frigyes, Turay Ida, Törzs Jenő, Varsányi Irén. A külföldiek közül csak néhányat említek: Jadlow-ker, Slezák, Vera Schwarz, Piccaver, Teiko Kiwa, Guglielmetti. Miskolcon tagok voltak: Bilicsi Tivadar, Both Béla, Gyárfás Miklós, Dajka Margit, Deák Sándor, Földényi László, Gál Sándor, Kazal László, Kovács Károly, Könyves Tóth Erzsi, Kis Manyi, Kemény László, Kompóthy Gyula, Ladányi Ferenc, Mezei Mária, Mihályi Ernő, Ma- I darász László, Majláth Mária, Neményi Lili, Pethes Ferenc, Rajz János, Solti Bertalan, Solti György, Soós Lajos, Sulyok Mária, Török Emil... Jaj, gyerekek, ne sértődjetek meg, ha kihagytam valakit! Mindent összegezve: voltam falujáró vándorszínész, szinészakadémiai növendék, vidéki színész, rendező, főrendező, művészeti igazgató, igazgató, színművészeti főiskolai tanár, stb. Mindezeket azért soroltam fel, mert amikor néhány évvel ezelőtt a rádióban egy pincért játszottam és már harmadszor késtem le a bevágással, Szécsi Feri, a rádió akkori főrendezője leszólt: — Mi van veled, Misikém, hogy ilyen nehezen megy ez a pincér?! — Ferikém — mondtam— hatvan éves koromig vendég voltam. Utolsó miskolci előadásunk zárószavaival búcsúzom: “Szolgáltuk a magyar kultúrát, a legkisebb alföldi várostól fel a budai Várig.” SZERELEM kije Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Megcsalt, kijátszott szerelem, — tört ki most Rózsikéból a végső elkeseredés. — Tudom, hogy ezentúl itt sem lesz maradásom, de nem bánom! Életem úgyis meg van semmisitve. Én már csak a halálban találok vigasztalást. Tudja meg gróf ur, hogy szerettem egy férfit lelkemnek az egész hevével, ő töltötte be egész valómat. Viszonozta is szerelmemet, megesküdött, hogy egymáséi leszünk. Ekkor az ellenséges végzet elszakított bennünket és midőn újra viszontláthattam őt, akkor már a másé volt! Szentiványi gróf azt hitte, hogy a mai esküvő elevenítette fel a leányka szivében mindezeket a szomorú visszaemlékezéseket és igy szólt: , — Ez valóban igen szomorú sors, szegény gyermekem. Igazán nem értem azt a férfit, hogyan tudott elhagyni, magától éltaszitani olyan nőt, mint kegyed? Ha szerette, mikép tudott máshoz átpártolni? Még hozzá, ha hüségesküt is tett, akkor azt valóban meg is kellett volna tar . . . Hirtelen elnémult. Eszébe jutott saját múltja. Lelki szemei előtt feltűnt az őrült Saroltnak szánalomra méltó alakja. Nem volt-e ő is hűtlen iránta? Ő is megszegte a hűség esküjét, magától eltaszitotta a szerencsétlent és nyomorba döntötte. Valóban ő lehet a legkevésbé hivatott arra, hogy egy másik férfi fölött pálcát röjön. — Uram, — folytatta Rózsika. — Ne beszéljünk többé róla. Hogy miért tette velem ezt, azért feleljen Istennek és saját lélkiismeretének, De azt az egyet be fogja látni gróf ur, hogy a történtek után többé nem maradhatok meg az ön házánál. — Ebben igaza van, gyermekem. Valóban igen szomorú és elviselhetetlen élet ez. Hogy az én házamnál nem maradhat, az még nem zárja ki, hogy Lolával ne menjen. Csak én tudom, hogy mennyire kedyeli és becsüli önt. Gondom lesz rá, hogy ne legyen alárendeltje, hanem a barátnője. — Barátnője? hahaha, — kacagott fel keserűen Rózsika. — Gróf ur, nem vagyok angyal, hanem csak közönséges halandó, én bennemis van vér és nem nézhetném ... — Mit nem nézhetne? — kérdezte a gróf, aki még mindig nem sejtette a borzasztó valót. Gróf ur! Olyan két nő között, akik egy férfit szeretnek, nem létezhetik barátság. Sőt, ellenkezőleg, élethalál harc. Vagy megöli egyik a másikat, vagy pedig a gyöngébb fél, belátva küzdelmének reménytelenségét, világgá megy. Géza gróf elsápadt és néhány lépést hátratántorodott. Reszkető kezéből csaknem kiesett a csoáor. — Mit hallok? — hebegte végtelen zavarában. — Jól értettem-e szavait? Akit ön szeretett, — az a férfi, akirőí az imént beszéltünk, talán csak nem? ... — De igen, Földváry Aladár az! — mondta Rózsika, nem tudva tovább uralkodni magán. — Ő az a hűtlen. Kívánta, hát kimondtam. És most csináljon velem, amit akar! Űzzön el, mert hisz úgysem maradnék, nem maradhatnék! Elvesztettem már mindent, ami becses és szent volt előttem. És most legújabban elvesztettem még az utolsót is, ami talán némi vigasztalásomra lehetett volna, elvesztettem az ön barátságát. Géza gróf szótlanul állott. Megrendülésében egy szót sem tudott kimondani. Úgy volt, mintha szörnyű örvény nyílt volna meg előtte. Most már mindent értett. Aladárnak halálos szomorúsága is meg van fejtve! Szerette és most is szereti ezt az ártatlan leánykát, a viszonyok kényszerítő hatása alatt azonban elpártolt tőle és Lolát vezeti az oltárhoz, mert apjának tett esküje kötelezte őt erre. Borzasztó helyzet. Szentiványi Géza gróf a szivéhez kapott és felnyögött, mint a halálra sebzett ember. — Kegyetlen sors, még mindig nem szűnsz meg sújtani engem? Dühöd mikor lesz már egyszer lecsillapodva? Mikor lesz kielégítve bosszúd? Lüktető homlokához szorította kezeit és nem tudta, mitévő legyen. Ilyen borzasztó választás elé még soha nem volt álltva. Mint embernek, kötelességében állana meggátolni ezt a házasságot, mert két lélek megsemmisülésén épülne fel. De másrészt megsemmisítené leánya szivét. Az ő leányának lelke és lelkének boldogsága nem több-e neki, mint a másik kettő együttvéve? ... Lábai úgy reszkettek, hogy kénytelen volt egy pillanatra leülni. De vajon boldogságot hozhat-e lányának ez a házasság? — Megtalálja-e Aladár oldala mellett azt, amit remélt? Boldog lesz e? Igaz, hogy Aladár kötelességtudó férfi és saját boldogtalanságát nem éreztetné Lolával de milyen élet lenne ez? Mit ér a nőnek olyan férfi, aki mást szeret, akinek szivében más nőnek az emléke él? Nem, nem! Aladár sohasem fogja elfeledni első szerelmét, ezt ő saját magáról is nagyon jól tudja. Técsőy Saroltának a képe az ő lelki szemei előtt is minduntalan megjelen és emlékezteti a múltra. : Iszonyú küzdelem folyt most e férfi lelkében . Nem tudta magát elhatározni, hogy mitévő legyen. Egyik oldalról állt a szerencsétlen, akinek az igazságot kellene szolgáltatni, a másik oldalról állt a saját lánya, kinek boldogságát, mint apa, elő kell mozdítania. Az emberi kötelesség azt parancsolja neki, hogy Aladárhoz menve, igy szóljon hozzá: — Más nőt szeretsz, szivedet már előbb lekötötted, sőt hűséget is esküdtél neki, menj hát, váltsd be adott szavadat! Másrészt azonban az apai kötelesség is követelte a maga jogát. Az apai érzelmek előtt pedig minden más érzésnek meg kell némulnia. Tudta, hogy Aladárt szélnek eresztve, halálos csapást mérne saját lányára. Lolát ezzel örökre boldogtalanná tenné... . Nem! Ez több, mint amennyire egy gyarló ember képes! Az ilyen kötelesség olyan súlyos, melynek hatása alá ő nem vetheti magát. Nem teheti, nem lehet gyilkosa saját gyermeke boldogságának. Ezen szempont elől az igazságnak háttérbe kell szorulnia ... Ezzel tisztába jővén, a következő szavakkal fordult Rózsikéhoz: —Hallgasson ide, gyermekem! Időm már igen kevés van hátra, ennélfogva csak igen rövid akarok lenni, de jól figyeljen, és vésse emlékezetébe minden szavamat. Nem vonom kétségbe, hogy ön mélyen és őszintén szereti Aladárt. Azt is el akarom hinni, hogy szerelme az ő részéről sem maradt viszonzatlan. De be kell önnek látnia, hogy kettejük között olyan nagy különbség áll fenn, ami a társadalmi fogalmak szerint áthidalhatatlan. — Földváry Aladárnak lehetnek kedvtelései, de feleségül, csak oly nőt vehet, aki vele egyenrangú. Ő ezenkívül még más okok által is kötve van ehhez a házassághoz. Ezek között a legfőbb az, hogy atyjának eskü alatt megígérte ezt. Ha csakugyan szereti Aladárt, akkor be kell látnia, hogy ilyen körülmények között neki okozna legnagyobb bajt azzal, ha a jelen órában meghasonlást lást támasztana lelkében. Azért nem akarok mindenáron útjába állani. Ha nem akarja kímélni Aladárt, akkor csak lépjen elébe, még itt van és mondja szemébe, hogy elsőbbségi jogai vannak. Akadályozza meg az esküvőt és az örömnek mai napját változtassa át a gyász és a siralom napjává. De fontolja meg azt is, hogy mit fog ezzel elérni? Semmit. Aladárt olyan szorosan köti haldokló atyjának tett esküje, hogy nem fordulhat vissza. Vagy tegyük fel azt a legrosszabb esetet, hogy az esküvő mégis meghiúsul, önt azért mégsem fogja feleségül venni. Ezzel azt éri el, hogy négyen leszünk boldogtalanok. Tömeges gyász lesz, anélkül, hogy önnek ebből haszna lenne, sőt ellenkezőleg, még nagyobb szomorúsága lesz. Leányomnak is meg lesz törve a szive, én pedig a halálát fogom kívánni, hogy ne lássam sokáig ezt a nagy nyomorúságot. Ha mindezen túl teszi magát, akkor lépjen elé és beszéljen. De ha él még lelkében az emberies érzésnek egy szikrája, de egy apának a kérése, akinek leánya boldogságán kívül egyebe a világon nincs, meglágyíthatja önt, akkor lépjen vissza s viselje méltósággal azt, amit a sors önre mért. Isten ezért megfizet önnek. LI. FEJEZET Késő Rózsika mozdulatlanul állott és egy-két perc elmúlt, anélkül, hogy a gróf szavaira válaszolni tudott volna. Sirt, sirt, mint a gyermek, könnyei folyásának nem volt határa. Úgy látszott, mintha könnyei után még a szemeit is ki akarná sírni. — Ne sírjon, gyermekem — szólt a gróf reszkető hangon, de ő is csak nehezen fojthatta vissza könnyeit. — Legyen erős és állhatatos. Most nagy elhatározást kell magában megérlelnie, óriási áldozatra kell magát elszánnia. A jó Isten fordítsa jóra elméjét. Ne háborgassa meg egy család békéjét. Le kell küzdenie nemcsak szerelmét, hanem a bosszúvágynak ama természetes ösztönét is, mely ilyenkor elfogja annak a szivét, aki magát megrövidítve érzi. Bocsásson meg Aladárnak és engedje, hogy gyermekem boldog lehessen. Gondolja meg, hogy Aladár jóhiszemüleg esküdött meg atyjának. Ne kívánja hát, hogy ezt az esküt megszegje és kettős átokkal terhelje meg magát. Utóvégre az is igaz marad, hogy csak egyenlő emberek szövetkezése lehet tartós, csak egyenrangúak illenek egymáshoz. — Egyenrangúak? — rebegte Rózsika benső felháborodással. A grófnak majdnem minden szava egy-egy tőrdöfés volt szivének a legutóbbi szavak azonban fájtak. Hirtelen kiegyenesítette magát és szeme fellobbant. — Igen, önök szerint csak egyenrangúak illenek egymáshoz, gróf ur? — kérdezte élesen. — Eszerint igaz az, hogy a hontalan árvának, az elhagyott koldusnak, akivel a világon senki sem törődik, nem szabad szeretnie. Vagy ha szeret, nem lehet őt oltárhoz vezetni, mert nem egyenrangú. Az ilyennel mindent meg lehet tenni. Lehet neki szerelmet hazudni, szabad esküdni is, az esküt azonban nem kell megtartani, mert ez társadalmi törvénybe ütközik. Ha ez igy van, gróf ur, — és a leány hangja a legmélyebb szenvedélytől rezgeti, — ha csakugyan létezik ilyen emberi törvény, akkor ez kijátszása annak az örök rendeltetésnek, mely magától az Istentől ered, aki egyenlőnek teremtett minden embert. Eddig úgy tudtam, hogy az igaz szerelem a legnagyobb hatalom a világon, mely minden ellentétet kiegyenlít, de most úgy hallom, hogy ez önöknél másképp van. Itt a szerelemnek is nemesi levelet kell felmutatnia. Szentiványi Géza gróf meghökkent. Ez olyan vágás volt ettől az egyszerű leánytól, mely buzogányütésként érte fejét. A leány határozottsága megfélemlítette őt és újra remegni kezdett az esküvő miatt. — Az Istenért, Rózsika kisasszony! — mondta zavartan. — Mit szólnának vendégeim, ha ezt hallanák? — Csak hallják! — kiáltott Rózsika büszkén. — Avagy el lehet nyomni az igazság szavát? Lehet valakit megfosztani természetes jogától? Ön igazságos ember hírében áll, szóljon, vájjon el akarja-e fojtani az igazságot? — Nem szokásom. — Akkor hát beszélni fogok — jelentette ki Rózsika. — Szét akarom vágni a csomót. Beszélni óhajtok Aladárral, mielőtt oltárhoz vezeti leányát. Ezt az egyet kérem öntől és ha ön csakugyan igazságos és nemeslelkü férfi, akkor nem fogja megtagadni ezt a kérésemet, mely első, de egyszersmind az utolsó is. Ön nem is képzeli, milyen felelősséggel terheli lelkét, ha kérésemet visszautasítja. (Folytatjuk). ^
