Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)

1965-05-20 / 20. szám

8. OLDAU "

SZABAD «A rr*

Thursday, May 20. 1965. 3

THANK GOD, THE U. S. A, “

HAS A GREAT PRESIDENT

Irla: FÁBIÁN BÉLA

Fél évezreddel megelőzték Columbust?

Hol van még a világou egy ilyen hatalmas és boldog őrség, mint az Egyesült Államok?

Hol van még egy ország a világon, hol a legalacsonyabb standard olyan magas, mint az Egyesült Államokban?

Hol van még egy ország a /ilágon mely oly sokat nyújt polgárainak és oly keveset xövetel tőlük?

Hol van még egy ország a világon, melyet polgárai elégedetlen kritikával illetnek, mint az Egyesült Államok?

Hol van még egy ország a eilágon, melynek polgárai oly korlátlan szabadságot élveznek, mint az Egyesült Államokban?

Sehol, sehol, sehol.

Ezzel a korlátlan szabadsággal az Egyesült Államok némely polgárai korlátlanul visszaélnek igen sok esetben.

Itt napirenden van, hogy az Egyesült Államok polgárai röpiratokat jelentetnek meg, cikkeket imák, előadásokat tartanak, melyekben állást foglalnak saját hazájukkal, népükken szemben és az eljenség ügyét támogatják.

Az ellenség természetesen nagy ügyeséggel használja ki a maga részére az Egyesült Államok alkotmánya által polgárai részére adott szabadságokat, és propagandájával becsúszik a könnyen hívők leikébe.

Az egyetemeken tanárok, diákok tartanak előadásokat, melyekkel elitélik az Egyesült Államok politikáját Vietnamban, Dél-Amerikában, helytelenítik az elnök politikáját, melynek célja a világ szabadságának megvédelmezése a kommunista támadókkal szemben.

Az a harc, amely Vietnamban folyik, nemcsak Vietnam szabadságát akarja megvédelmezni. Ha Vietnam elbukik, vége az egész Kelet Ázsiának, Ausztráliának is, New Zeelandnak is, Japánnak is, a Philippineknek is.

Azért irom, hogy hála Istennek, nagy elnöke van Amerikábak, mert Johnson elnök felismerve a veszélyt, nem sokat teketóriázott, csapatokat küldött úgy Vietnamba, mint a domincan köztársaságba. Ezek rendet csinálnak. A kommunistáknak nagy a hangja és kevés az ereje.

Hála Istennek, ezt felismerte Johnson elnök, aki fütyült minden fenyegetésre, bluffre, közzéjük ütött, most nyöszörögnek, és ők beszélnek a népek szabadságáról, mig a saját népüket is elnyomják.

Mikor az elnök akciójához tapsolunk, bizony elszorul a szivünk, ha arra gondolunk, de jó lett volna, ha 1956-ban a magyar forradalom idején Johnson lett volna az elnök és az amerikai ejtőernyősök leszálltak volna Budapestén.

WASHINGTON — Az Országos Földrajzi Társaság közleménye. Az uj-fundlandi vadonban 1964 augusztus 14- én egy évszázadok óta a földben rejtőző kis kőkereket találtak. Ez egyike Észak-Amerika legfontosabb régészeti leleteinek. A szakemberek megállapították, hogy ez az átlyukasztott kövecske, egy fonószerszám alkatrésze, az első viking háztartási felszerelése, amely ezen a földrészen előkerült. Ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy az Újvilágot a norvégek fedezték fel, jóval Columbus előtt.

A régészek régóta sejtik, hogy viking hajósok 1000- ben, vagyis Columbus előtt 500 évvel eljutottak Amerika partjaira, de mind ez ideág a települések nyomait nem találták.

Egy norvég kutató, Dr. Helge Ingstad, 1926 óta keres viking maradványokat a sarkkör táján. Legutóbbi expedíciója során találta meg

Uj-Fundland szigetének északi csücskén, l’Anse aux Meadows kis halászfalu mellett egy viking település nyomait, teljesen megfelelően a Leif Ericsonról szóló izlandi regékben talált leírásoknak.

Az említett, mintegy 3 centiméter átmérőjű, kőből faragott kis kerék egy gyapjú feldolgozására szolgáló orsó nehezéke. Norvég eredetét formája is bizonyítja. Sok hasonlót találtak Skandinávia különböző részein és Grönlandon, mind a viking időkből valók. Sem az uj-fundlandi eszkimók, sem az indiánok nem ismerték az effajta szerszámokat.

Ez a lelet sok mindent bizonyít. Először is azt, hogy a vikingek nőket is vittek magukkal. Más nem fonhatott mert a viking férfiak megvetették a házimunkát és igy a fonást is. A fonás fényéből következik, hogy juhok is voltak a hajón, s ezeknek gyapját dolgozták fel rokkán.

Továbbá: valószínűleg szűkében lehettek mindenféle nyersanyagnak, mert a kis kereket alighanem egy kőedény letört darabjából faragták.

A homokos tengerpartra épített házak és épületek romjait, valamint a megmunkált tárgyakat teljesen elpusztította az erősen savas humusz és a porózus altalaj együttes hatása. A települést különben is alig egy évig laghatták a vikingek. A megvizsgált faszénmaradványok tanúsága szerint a település 1000 körül létesült, ahogy a viking legenda is mondja. Azért éppen 1’Anse aux Meadowsban, mert ez természetes kikötőt nyújtott a Grönlandból Észak- Amerikába hajózó vikingeknek. E hely mellett szólt az is, hogy a közelben levő nagyobbacska sziget miatt lehetetlen volt a települést eltéveszteni, s igy az Uj-Fundlandba induló hajósok pontos utasításokat kaphattak.

A lelőhelyen kilenc épület nyomaira bukkantak, néhány

centiméterrel a homokréteg alatt. Az egyik ház mérete 18x13 méter, viking stilusu nagy helyiséggel. Találtak kőtüzhelyeket és parázsgödröket, vagyis szögletes kőnyilásokat, amelyekben a parázs éjjelen át izzásban marad. Ezek a parázsgödrök a grönlandi viking házakban talált gödrök másai.

Találtak köüllővel ellátott kovácsmühelyt is, s a folyó közelében számos vasdarabot és salakot. A közelben mocsárérc-telepet is felfedeztek, valószínű tehát, hogy a nem messze feltárt faszénégetőben készült faszénnel a vikingek vasat finomítottak. Sem az eszkimók, sem az indiánok nem ismerték a mocsárércből való vaskivonás technikáját.

A vikingek felfedezők, gyarmatosítók, tengerjáró portyázók voltak. Ezek az északi emberek nyugaton Grönland és Izland felé terjeszkedtek, ahol is Vörös Eric 987 körül megalapította az első viking telepet. Fia, Leif Ericson, akit Szerencsés Eriének is neveztek, a rege szerint nyugat felé keresett uj lehetőségeket, s 1000 körül egy furcsa uj országot, Winelandot fedezett föl. Ez a település Rhode Island, vagy a Cape Cod lehetett, ahol vadszőlő termett.

SZERELEM

KIIMMAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Rózsika azonban nem mozdult. Talán már meg van halva, megfagyott, gyönge testében kiköltözött már a lélek?

A szán most megállóit. A kocsi felállott és szétnézett.

— Ott valami feketeség látszik a hóból, — mondta. — Alighanem ő az.

A mellette ülő szintén felállott. Ez a korcsmáros volt, akinek a házából Rózsika megszökött.

— Q az, ő az, — mondta ama bizonyos tárgyra mutatva. — A szoknya egy része jól kilátszott a hóból.

Könnyen kitalálhatjuk, hogy a harmadik, aki a szánkában ült, nem volt más, mint Szlatkin herceg, aki Rózsika szökését észrevéve, rögtön a szökevény keresésére indult. A szánt a, korcsmáros kerítette neki jó pnézért.

Most a herceg is felállott és szemét beárnyékolva arra felé nézett. A korcsmáros állítását igaznak találva, rögtön kiugrott a szánból.

— Valóban úgy van, — mondta izgatottan. — A szökevény ott fekszik hó alá temetve. Félek, hogy már megfagyott és nem kapom őt vissza élve.

Iván nem szólt semmit, hanem ledobván magáról hatalmas bundáját, Rózsikéhoz sietett és nyomban eltávolitotta róla a havat.

— Ő az! — kiáltott.

Most Szlatkin is oda ment. Előtte feküdt Rózsika megdermedve, holtra vált arccal, mely olyan színtelen és merev volt, mintha elefántcsontból lett volna faragva. Minden jel arra mutatott, hogy meg van fagyva.

Tehát mégis beváltotta fenyegetését és meghalt, — mondotta Szlatkin tompán. — Elvesztettem őt örökre. így akarta ezt a szerencsétlen. De micsoda őrültség is volt tőle ilyen időben, mikor hőfelhőkkel volt tele az ég, útnak indulni és még hozzá könnnyü ruhában. Csodálkozom, hogy ilyen messzire tudott menni. ;-m i

Letérdelt a leányka mellé a hóba és megfogta kezét, mely jéghideg volt. ,

— Ide, Iván! — mondta. — Még nem mondok le minden reményről. Hátha még lappang benne az életnek egy szikrája. Dörzsölni kell őt hóval.

Ketten hozzáláttak a hóval való dörzsöléshez és ime, egykét jel arra mutatott, hogy a lélek még nem költözött ki belőle.

— Él, él! — kiáltott Szlatkin örvendezve. — Hamar vigyük őt a szándékba. Le kell takarni a bundával, jó melegen kell tartani. És aztán vissza a fiúba lóhalálában!

Egy perc múlva Rózsika már a szánban feküdt bundákkal jól betakarva. Szlatkin a hátulsó ülésben ült és áldotta a sorsot, hogy ismét visszakapta a leányt.

— Korcsmáros, — mondta Szlatkin, — adj hálát az Istennek, hogy megkerült a leány, mert különben irgalom nélkül ötven kancsuka ütést kaptál volna a mezítelen talpadra és azonfelül még két zápfogadat is kiütötem volna.

A korcsmáros hallgatott. Titokban azonban hálát adott Istennek, hogy ezt a nagy szerencsétlenséget kikerülhette.

Egy óra alatt elérték a falut. Iván átnyalábolta a még mindig dermedt leányt és felvitte a szobába, mely szerencsére nem volt nagyon befütve, mely körülmény a további élesztési kísérletnek éppen kedvezett.

Natalkának jutott a feladat, hogy Rózsikét levetkőztesse

és egész testét hóval bedörzölje. A korcsmárosleány csaknem kétségbe volt ésve, midőn Rózsikét ilyen állapotban visszahozták.

Szlatkin gyilkos pillantást vetett rá. Sejtette, hogy Natalka nem lehet egészen ártatlan a dologban. Nem hiába volt olyan sokáig Rózsika szobájában. Csak azzal nem volt tisztában, hogyan értette meg egymást ez a két leány? Ezt azonban most nem kutatta és örült, hogy a dolog igy végződött.

Rózsika csak akkor tért magához, mikor egy órával később ismét Szlatkin kocsijában ült, mely sietve robogott tova az országúton,

A bognár egész éjjel dolgozott a törött kereken és reggelre elkészült. Szlatkin aztán csakhamar útnak indult, miután érdekében állott mielőbb kastélyának biztos nyugalmába elérni.

— Nos, kedves Rózsik.0— kérdezte Szlatkin részvétteljesen. — Jól érzi már magát? Igazán nem hittem volna, hogy felépüljön.

— Hol vagyok? — kérdezte Rózsika. — Oh, milyen iszonyú álmom volt. Azt álmodtam, hogy nagy hóban jártam, végre összeestem és megfagytam.

— Nem volt ez álom, Rózsika, hanem a legteljesebb valóság. De azért még sem lett rossz vége.

Most megtudta a leány ,hogy szörnyű esete nem puszta álom volt, hanem borzalmas valóság. Nem csak álomban, hanem tényleg ott feküdt a pusztaságban mindenkitől elhagyatva, hó alá temetve.

Ijedtében rémült sikoly röppent ki ajkán és kezeivel elfödte arcát.

Szlatkin egy percig néma gyönyörrel szemlélte, aztán igy szólt:

— Ebből is láthatja, kedves gyermekem, milyen szörnyű

következményeket vohat maga után az, ha az ember nem fogad szót. Emlékezzék vissza, mennyire kértem, mennyire szivére kötöttem, hogy ne tegyen szökési kísérletet. Ön mégis megtette. Ha már most csak egy negyed órával elkésünk, akkor annyira befödte volna önt a hó, hogy nem találtunk volna rá. Akkor aztán végképp meg is fagyott volna. Ott maradt volna a hótakaró alátt egész tavaszik. Mert, ha itt leesik a hó, az tavaszig meg is marad. x

— Tehát Ön mentett meg engem? — kérdezte Rózsika bágyadt hangon.

— Én voltam az a szerencsés.

Rózsika pillanatnyi gondolkodás után hozzá tette:

— Kezdek már visszaemlékezni a történtekre. Oh, borzasztó volt az, amit szenvedtem.

— Lássa. Miért nem maradt itt?

— De ha már félig halva voltam, legalább hagyott volna ott. Eleinte borzasztóan gyötrelmes volt helyzetem, de később olyan édes álom jött rám, mely kellemessé tette végórámat. Abban a pillanatban olyan édes lett volna a halál.

— Amelytől azonban én megmentettem, — jegyezte meg Szlatkin kissé gúnyosan. — De vájjon Natalkára nem is gondol? A vén orosz csaknem agyonverte őt. Lássa milyen bajba keverte a leányt. Ha én ki nem szabadítom apjának kezei közül talán agyon is verte volna.

— Szegény Natalka, — fohászkodott Rózsika fájdalmasan. — Végtelenül sajnálom, hogy miattam kellett szenvednie. Halás vagyok önnek, hogy őt kiszabadította. De attól tartok, hogy az a vén ember azért mégis kitölti rajta bosszúját.

— Ne aggódjék miatta, Rózsika, volt rá gondom, hogy a leányt végképp kiragadjam dühöngő apjának kezei közül.

— Ah, mit tett vele?

— Ellátam őt útiköltséggel és elküldtem a siketnémák intézetébe, mert meg vagyok győződve, hogy baja nem gyógyíthatatlan. Ebbe az öreg muszka is belenyugodott, úgy okoskodván, hogy jobb használt veheti leányának, ha megtanul beszélni.

Könnyű szivárgott Rózsika szemébe és kétkedve nézett a hercegre, akit ilyesmire képtelennek gondolt. Nem bírta elhinni, hogy ilyen nemes tettet tudjon véghezvinni ez az ember, aki iránta oly kegyetlen és semmi áron sem akarja viszsza adni szabadságát.

— Hogy lehet ez? Csakugyan nem lenne olyan rossz ember, mint gondolom? — tűnődött magában Rózsika és kedzte nem érteni ezt az embert. — Talán két lélek lakik benne, egy jó és egy rossz? Avagy két jellem van benne: az egyik csupa jóság és felebaráti szeretet, bátorság és nemeslelküség, a másik pedig a nemtelen szenvedélyek, aljas vágyak, dac és kegyetlenség keveréke? Úgy látszik, hogy csupa nemesség akkor, mikor érdek nem forog kockán, de amint valamely szenvedő« lyének kielégítéséről van szó, akkor a kegyetlenség legvégső határáig is el tud menni.

Rózsika sokkal fiataabb és tapasztalatlanabb volt még, semhogy a jellemnek eme sajátszerü összetételét fel bírta volna fogni. Nem tudta, hogy ezek a tulajdonságok mind az egyéni hiúságban és az önszeretetben rejlik. De bízott abban, hogy miután a herceget alapjában nem ismerte rossz embernek, idővel talán mégis sikerülni fog őt arra bírni, hogy mondjon le bűnös szenvedélyéről és adja vissza szabadságát, melyet jogtalanul elrabolt.

Szegény leány, nem ismerte még az embereket. Nem tudta, hogy az ilyen fajta sima emberek, mint Szlatkin volt, az emberiség szörnyei, akik szívtelenségüket, önszeretetüket és á lelkűkben lakozó aljas szenvedélyeket azzal plástolják, hogy némelykor jót tesznek és a nemeskeblüség színében igyekszenek magukat feltüntetni. Ezek a legveszedelmesebb, ezektől kell leginkább óvakodni, mert az ő szivük irgalom nélkül való.

— És Rózsika mégis bízott és egyelőre belenyugodott sorsába. Ezalatt gyorsan haladtak előre. A táj egyre változatosabb lett és több várost is érintettek útközben. Rózsika azt hitte, hogy valamelyikben megállapodnak, ámde ebben a reményben is csalatkozott.

— Hova visz ön engem? — kérdezte egy napon.

— Hisz megmondtam már, hogy kastélyomba.

— Messze van az még?

— Legyen nyugodt, nemsokára oda érünk — felelte Szlatkin és magában örült, mert a leánynak a kérdéséből azt következtette, hogy belenyugodott sorsába és már ott szeretne lenni kastélyában.

Úgy kellett lennie, hogy Szlatkin herceg az alatt, mig valamelyik állomáson éjjeli pihenőt tartottak, sürgönyt küldött birtokára, mert egy napon igen elegáns úri szán jött eléjük. Ez egy elegáns szántalpakon nyugvó batár volt, a legkényelmesebb téli utazásra berendezve.

Erre a szánra valóban nagy szükség volt, mert minél beljebb hatoltak Oroszországba, annál nagyobb lett a hó és az utakon kerekes kocsival járni már nem lehetett.

És az utazás még mindig tartott. Városok és falvak mészszire elmaradtak mögöttük, minden olyan különös volt. A vidék, az emberek és az egész természet. Mérhetetlen hómezők terültek el szemeik előtt, sokszor órá khosszáig nem láttak gyebet, mint szürke eget felettük és végtelen hómezőket körülöttük.

Rózsika visszaemlékezett, hogy valamikor azt olvasta egy könyvben, hogy csakis Szibériában vannak ilyen végtelen hómezők. Ijedten fordult Szlatkinhoz:

— Herceg, ön talán Szibériába visz engem?

— Oda, — felelte a herceg nyugodtan.

— Irgalom Istene! — csapta össze Rózsika kezeit. — Szibériába! Mit vétettem, hogy oda visznek engem?

Szlatkin megint csak mosolygott.

(Folytatjuk]! j ~j