Szabad Sajtó, 1964 (56. évfolyam, 1-53. szám)

1964-10-22 / 43. szám

8. OLDAU

*7AP<r «IT«*'

Thursday, October 22, 1964

JßLMll

A SZABADSÁGHARC VÉGNAPJAI

A szabadságharc végnapjai

A budapesti Népszava 1956 november 2.-i számában jelent meg a következő helyzetjelentés egy ostromlott házból:

Újra jönnek a tankok, a gyerekek már lövik őket a sarokról.

Két fiatalember kipirult arccal, remegve szalad felénk a házfelügyelői lakásból és néhány perc múlva lelkes kattogás töri meg a néhány óra óta tartó csendet. Egy perc szünet, aztán hernyótalpak zörgése, majd tankdübörgés rengeti az utcát, még egy pillanat és hatalmas robbanás rázza meg a házat. A harmadik emeleten nagy csörrenéssel törnek be az ablakok.

A Baross-utca 47 számú házban vagyunk, közvetlen a Körút meleltt, itt zajlik a József-körut, a Baross-utca s az Üllői-uti közötti csata. A tankok már két napja lövik a Baross-utca és Üllői-uti sarokról a Kilián-laktanyát, a nemzeti

felkelők központját, ahonnan a partizánharcot kitünően megtanult lelkes, fiatal felkelők szerte zajlanak ezen a környéken, hogy háztetőkről, kapualjakból zavarják állandó tüzelésükkel a tankok munkáját. Csodálatos a fiuk bátorsága. Szinte pillanatnyi szünet nélkül záporoznak a golyók a tankokra és a tankok nem tudják elnémítani őket. Viszont törik a házakat.

Déleleőtt még kenyérét álltunk sorban a szomszédos Krudy-utcában, aránylag csend volt. Lövés nem dördült, el, mert a magyar fiuk kijelentették, hogy a magyar karhatalmi alakulatokra, honvédekre soha egyetlen lövést nem adnak le.

De ez délelőtt volt. Most áll a harc és a házban lakók, öregek, asszonyok, gyerekek, sápadt arcai, félelemtől remegve várják, mikor csak be hozzánk is egy bomba.

Odakinn dúl a harc és igy múlik el a péntek délután.

Azaz dehogy múlik el. Estefelé már majdnem besötétedéskor a házban lakó gyerekek lélekszakadva jelentik, hogy a József-körut sarkán velünk szemben álló ház lángokban áll, foszforos bombával gyújtották fel, mert onnan véltek lövést hallani a tankosok.

Nem törődve a tüzeléssel, a kapuhoz rohanunk; a látvány valóban megdöbbentő. Hatalmas lángokkal ég a sarki ház és a tömeg rémült arccal nézi, mindenki arra gondol, hogy ugyanez a sors bennünket is érhetett volna.

így száll le az est, igy hajtják fejüket nyugvóra a ház lakói. Már aki aludni tud.

❖ ❖ ❖

Szombaton a pokol minden ördöge elszabadul a környéken. A tankok most már el sem mozdultak környékünkről, megkezdték a vidék szinte szüntelen bombázását.

A rádió bűnös módon reggel még azt jelentette, hogy az emberek induljanak el munkahelyükre, a rend többé-kevésbbé helyreállt. Aki hitelt adott a híradásnak, — leg" alább is a mi környékünkön, — keserűen fizetett rá hiszékenységére.

Éppen kinéztem egy percre egyik földszinti pblakon, de gyorsan vissza kellett kapnom a fejemet, mert a tank abban a pillanatban gépfegyvertüzet zúdított az utcára. Még csak annyit láttam, hogy egy gyanútlanul munkába siető ember egyet perdült, aztán vége volt. A bombák, gránátok szüntelenül záporoztak a ház körül.

Ebben a pillanatban szaladt le a földszintre az egyik elsőemeleti lakó s elmondta, hogy az utcai lakása belövést kapott, a lövedékek az utcai szobán keresztül hatolva, a hátsó szoba falát is kiszakították. Szállást kért a házfelügyelőtől, mert nem mert tovább fenn aludni.

❖ * *

Vasárnap van. A szemben levő ház falán hatalmas lyukak tátonganak. Ágyulövések szomorú emlékei és mi remegve várjuk, mikor ér bennünket is hasonló sors.

A lakók a ház belső udvarában jönnek össze időnként és izgalomtól remegő hangon tárgyalják az eseményeket, miközben odakinn szinte szünet nélkül dörögnek az ágyuk, omlanak a házfalak, kattognak a golyószórók és úgy érezzük, hogy ennek sohasem lesz vége. Őrjítő állapot.

Végre estére elhangzik a rádióban a boldogító hir, hogy a szovjet tankok kivonulnak Budapestről. Mindenki fellélegzik, no, most talán vége lesz. De néhány perc múlva hatalmas ágyulövés jelzi, hogy az öröm korai volt.

— No, talán majd holnap — sóhajt mindenki és nyugvóra is térne, de hirtelen hatalmas dördülés nem rázná meg az utcát.

Nem ágyulövés volt, — állapítjuk meg egyhangúan és néhányan a bátrabbak közül a kapuhoz lopódznak.

Megdöbbenj térnek viszsza. A szomszédos ház egy része, egy szobányi mélységben a negyedik emeletről a földszintig az utcára zuhant. — Hatalmas porfelhő borit el mindent. Ezzel a szomorú záróakkorddal ér véget a vasárnap.

* * *

A szovjet csapatok kivonulása megkezdődik — ezzel a tudattal ébredtünk hétfőn, de mit szólhattunk, amikor alig hogy megvirradt, újra elkezdődött a harc, a két tank újra megkezte gyors tüzelését, a házak tetejéről és az utcáról a magyar fiuk gépfegyverei visszhangoztak és ez a tűzharc lankadatlan hévvel rázta a házat szinte estig.

Közben az élelmiszer teljesen kifogyott, mert senki sem rendezkedett be megfelelő készletekre, jómagam is néhány napja teán és a péntek délelőtt vásárolt kenyér maradványain élek anyámmal — egy-két lakó a földszinten még főz és a hátrább fekvő emeleti lakásokban is főznek, ahol van mit.

Közben izgatottan latolgatjuk, miért beszél a rádió arról, hogy milyen szépen indul az élet már máshol, amikor nálunk halált osztogatnak a lövések. Miért nem beszélnek a Baross utca és a József körút vidékéről, ahol áll a harc ?

Végre délután bágyadtan elhangzik a rádióban, hogy miközben az ötödik kerületben már az eszpresszók is kinyitottak, a Baross-utcánál még harcok folynak.

— Na, most már ránk is gondolnak, sóhajtunk megkönnyebbülve, de pillanatnyi örömünket hamar letöri a megszólaló tankágyu szűnni nem akaró bömbölése.

A ház állapota most már siralmas, sehol sincs élelmiszer, amikor egy minden dicséretet megérdemlő asszony,

Dr. Mannné felhívja a Vöröskeresztet telefonon és élelmiszert kér a ház részére. A Vöröskereszt megígéri, hogy mihelyt az ostromlott vidéket megközelítheti, segít rajtunk.

Ezzel a reménykedéssel ér véget a borzalmas hétfő.

* * *

Kedd reggel szinte hinni sem akarunk a szemünknek. A csapatok eltűntek, csend van. Mint halljuk, este a hős magyar fiuk megadásra kényszeritették a két tank katonáit, és bekisérték őket a Kiliánlaktanyába. A megrongált tank ott áll az utcasarkon. A házakból kitóiduló gyerekek felmásznak rá és kíváncsian vizsgálják, mint valami játékszert, mi is van benne?

És most jön a csoda!-Autó áll meg a ház előtt, a vöröskereszt meghozta a szállítmányt. Ujjongva cipeljük be a tejet, a kenyeret, és az egész szállítmányt, majd pár perc múlva újabb teherautó, a Balaton vidékről hoz húst, lisztet és krumplit a véráztatta háztömb mintegy ezerhatszáz lakójának.

Megkezdjük az élelmiszerek kiosztását és hangos zsivalygás közepette késő estig osztjuk a kiéhezett néhány ház lakóinak.

MÁTÉ ISTVÁN

SZERELEM

kefArjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Természetes, hogy nem fog mindjárt a nyakamba borulni. így annál ingerlőbb. De aztán, ha egyszer egészen az enyém lesz . . .

A vén gonosztevő kezeit dőzsölte örömében.

Rózsika nem volt egészen bizonyos, vájjon nem jön-e utána az orvos és bereteszelte maga után az áj tót.

Várt, várt, de a takarítónő nem jött. Vájjon Morvay nem küldött volna érte? Vájjon nem váltotta be szavát a fukar ember? Vagy talán nem találták otthon Kótainét? Ez lehetséges volt, mert szegény asszony létére kénytelen Volt munkába járni. Csak akkor van mit ennie, mikor dolgozik.

Végre lépteket hallott a folyosón. Meglehetős nehéz lépéfsek voltak, úgy hogy az első pillanatban rémülten azt hitte, hogy Morvay doktor jön.

Az illető megállóit ajtaja előtt és megnyomta a kilincset.

— Ki az? — kérdezte Rózsika remegve.

— Én vagyok az, Kótainé! — válaszolt egy érdes női hang.

Rózsika megkönnyebbülve és egyúttal örömmel sietett felnyitni az ajtót. A takarítónő bosszúsan lépett be és haragosan nézett szét a kis szobában.

— Hát ezt érdemeltem én, hogy a doktor urnái bepanaszoljon? — kiáltotta haragosán á két kezét csípőjére téve állott Rózsika elé..— Annyira rámharagitotta a vén embert, hogy csaknem felfalt, amikor az imént a folyosón találkoztam vele. Azzal vádol engem, hogy nem szépen takarítok? Lehet is ebből a szobából valamit csinálni. De azért elvégzem a dolgomat rendesen, még pedig senkinem sem volt ellenem panasza.

Rózsika többszr szavába akart vágni, meg akarta neki magyarázni, hogy hiszen nem evégett hivatta őt, mindegy neki, akármilyen ez a szoba, itt most nem annak tiszta, vagy tisztátalan voltáról van szó, de a vén banya nem engedte őt szóhoz jutni.

— No, persze, igy ven ez mindig a világon. A hála nem tartozik az emberek erényei közé. Ha jót teszünk, rosszal fizetnek vissza. így jártam én is. Maga is rosszul fizet mert javát akartam. De minek is törődtem én magával? Hanem persze, magácskának már kezd kinyílni a szeme.

— Az Istenért! — kiáltott Rózsika. — Engedjen már engem is Szóhoz jutni. Hiszen nem azért akartam én, hogy maga idejöjjön.

:— Hát miért?

— Elhatároztam, hogy megfogadom tanácsát és elszököm.

Mint valami varázsütésre, egyszerre úgy megváltozott a

takarítónő. Eleinte nagy szemekkel bámult rá, mintha nem hinne füleinek, aztán pedig egyszerre kitörő örömmel dörzsölte kezeit.

— Igazán? — kérdezte — Nem hittem volna. No, hallja, maga igazán ravasz teremtés. Milyen jó ürügyet használt fel, hogy engem ide citáljon. Haha! Nagyszerű. Ezt igazán jól csinálta. Százat merek tenni egy ellen, hogy maga még sokra viszi. Hej, mindig csak igaz marad, hogy “lassú viz partot mos!”

— Ne ilyen hangosan, Kótainé — intett neki Rózsika. — Hátha valaki leskelődik az ajtónál.

— Leskelődik? Olyan nincs. Ezt most senki sem merné lenni. A helyzet itt most már gyökeresen megfordult. Hallja Haga kis boszorkány, az a vén ember ... a doktor urat értem.

... -— Ne olyan.hangosan, Kótainé. - -— E, itt nem hallja senki. Mondom, az a vén ember fülig szerelmes magába. Olyan puha lett, mint a vaj és akár madarat lehetne vele fogatni. Nem is sejti, hogy magácska milyen tervvel foglalkozik. De most gyorsan térjünk a dologra. Beszéljünk meg mindent alaposan, mert habár magára már nem vigyáznak olyan szigorúan, mint azelőtt, azért mégis csak nehezen fog menni a dolog.

— Sajnos, — fohászkodott Rózsika. — Sőt kétségbeesem, ha elmondom, hogy talán nem is sikerül. Ebben tehát leginkább magára kell támaszkodnom,vKótainé. Gondolkozott már a dologról? Van valami terve? Tegnap úgy beszélt, mintha egész biztosan ki tudna engem innét vinni.

— Én Istenem, sokat beszél az ember, —- fohászkodott a vén asszony. — Egyébiránt lenne nekem egy tervem, csak bátorság kell hozzá, meg egy kis szerencse is.

— Hadd halljam. Esküszöm, hogy nem fog érettem hiába fáradozni. Gazdagon meg lesz jutalmazva. Vannak hatalmas barátaim, akik: méltóképpen meg tudják szolgálni mindazt, amit velem tesz.

— Jó, intett a takarítónő. — Ami azt illeti, erre nézve nem aggódom. Hogy ilyen leány mellett, mint magácska, pénzhez ne jussak, arról szó sem lehet.

Rózsika nem vette észre a vén asszony utálatos tekintetét és igy nem foghatta fel szavainak értelmét. Előtte most csak egy cél lebegett, egy remény töltötte be szivét, a szabadulás reménye. A vágy, hogy megmenthesse Aladárt, betöltötte egész lelkét.

— Van bátorsága, Rózsika kisasszony? — kérdezte a takarítónő és különös pillantást vetett a leányra.

— Bátorság? Oh, ha életemet kellene is kockára tennem, még attól sem riadnék vissza. Szerezzen nekem sodroriyrürészt és kötelet, meglátja, hogy le fogok bocsátkozni az ablakból.

— No, még csak az kellene! — kiáltott Kótainé. — Ezt én nem tanácsolnám.

— Miért nem?

— Azért, kedvesem, mert ez nagyon veszedelmes. A maga szobája a második emeleten van. Innét egész le a földig több van ám egy macskaugrásnál. Gondolja meg, milyen finom és gyenge a keze, a félúton vér bugyogna ki belőle és maga úgy lepotoygna a magasból, mint érett alma a fáról.

— Erős leszek.

— Az nem ér semmit. A ház körül őrök cirkálnak, főleg éjjel. Milyen könnyen megláthatják, magát. Nem, nem. Ezt a tervet el kell ejtenünk. Ne is beszéljünk többé róla. Hanem más tervem van nekem. De amint már említettem, bátorság kell hozzá és bíznia kell egy kicsit bennem is.

— Beszéljen, Kótainé. Minden megteszik, amit mondani fog. Lesz bátorságom és bizodalmám.

Kótainé gondolkozott egy percig, mintha rendezni akarná gondolatait.

— Mondja csak, kedves Rózsika kisasszony, — kezdte — igaz-e, hogy a női osztálynak halottja van? Nekem legalább ezt újságolta az ápolónő.

— Igaz, — válaszolta a lány hirtleen elszomorodva. — Szegény Edith meghalt. De legalább meg van váltva szenvedéseitől.

— Levitték már az alagsorban lévő halottas kamrába?

— Oh, igen. A doktor ur még tegnap alighogy a halott behunyta szemét, kiadta a parancsot, hogy le kell őt vinni. Ott lesz, amig eltemetik szegényt.

— Azt nem tudom. De ha úgy siettek őt levinni a halottaskamrába, akkor bizonyára a temetést sem halasztják messzire. Remélhetőleg holnap lesz.

— És tudja, hogyan szokott ez végbemenni?

— Fogalmam sincs róla. Még kevés temetésben vettem részt, intézeti temetésben meg egyáltalán nem.

— Temetés? Haha! — kacagott a takarítónő durván. — Furcsa egy temetés az ilyen. Tudja-e, ki a sirásó? Az én vagyok. És a kántor? Az is én vagyok, sőt még a papot is én helyettesítem. Én vagyok itt minden, mert a doktor ur nem barátja a sok ceremóniának, valtakép azonban csupa fukarságból nem akar temetési költséget fizetni. A szokás tehát az, hogy gyalulatlan koporsóba fektetem a halottat, targoncára teszem az egész mindenséget és kitolom a temető árkához, ahol aztán elásom. Ennyiből áll az egész.

— De miért mondja el ezt nekem?

— Azért, mert erre alapítom a szökés tervét. Nem veszi ki, hogy a halott Edith fogja magát a szabadsághoz juttatni.

— A halott Edith? — kérdezte Rózsika csodálkozva. — Igen, ha élne, tenni valamit értem, sőt nemcsak valamit, hanem mindent.

— Most is meg fogja tenni, ami módjában áll.

— Hogyan?

— Egyszerűen át fogja magának engedni a koporsót.

Rózsika hátratántorodott és összerázkodva nézett a vén

asszonyra.

— A koporsót? — kérdezte. Kinek, nekem? Nem vagyok én még halott.

— Igaza van. Hála Istennek, még nem az, ne is legyen. De azért bele fog bújni a koporsóba Edith helyett. Ez a szabadulásnak geyedüli módja.

— Borzasztó! — tördelte kezeit a lány.

— Ugye, mondtam, hogy bátorság kell hozzá. És azt mondta, hogy lesz. És most egyszerre nem lenne?

— De mi lesz szegény Edith holttestével?

— Semmi. Egyszerűen elrejtjük valahol a pincében. Mire ráakadna valaki, maga már hegyen-völgyön túl lesz.

Rózsika elrémült. A menekülésnek erről a módjáról nem is álmodott. Nem is bátorság kellett ehhez, hanem egészen más valami, amiről eddig fogalma sem volt. A halott szerepét kell játszania, koporsóba kell feküdnie és kivitetni magát a temetőbe.

Nagyon kalandos, sót talán istentelen kísérlet volt ez.

De mennél többet foglalkozott vele, annál jobban beleélte magát. Az Isten talán nem fogja őt megbüntetni, mert ezt a módot választja? Más ut csakugyan ki volt zárva. Másrészt csupán csak a szabadság kedvéért akart innen kijutni, hanem meg akart valósítani egy nagy célt, egy nagy feladatot, megmenteni egy ártatlant és leleplezni az igazi bűnöst.

A következő nap minden nevezetesebb esemény nélkül folyt le. Az elmebetegek izgalma lassankint lecsillapodott, minden a rendes kerékvágásba zökkent, legfeljebb Rózsika távollétét sínylették meg a női osztály szerencsétlenjei. A vigasztaló angyal, a kedves mesemondó, nem is mutatta magát.

Este lett. Vérpirosán szállt le a nap, az ablakokat haraggal zörgette az őszi szél.

A kertben a fák leveleiket már mind ahullatták, ágaik csupaszon meredtek fel a szürke égre és az őszirózsa, korai fagyoktól megcsipkedve már hervadtan csüggesztette le fejét.

Rózsika nyugtalansága tetőpontját érte el. Már várta az indulás óráját, illetőleg az adott jelt, mellyel a takarítónő tudtára fogja adni, hogy lemehet a halottaskamrába. Ha ugyan • egyáltalán jelt adhat. Rózsika feltette magában, hogy minden körülmények között lemegy a kamrába.

Ha valaki ott találná őt, legfeljebb azt fogja mondani, hogy még egy utolsó Miatyánkot akart elimádkozni Edith koporsójánál.

Senki sem fog ezen megütközni, kérdőre vonni még kevésbbé fogják, mert az ő itteni helyzete most egészen más volt, mint azelőtt.

Még egyszer szétnézett a rideg helyiségben, ahol oly sokat szenvedett és olyan sok gyötrelmet állott ki.

(Folytatjuk)