Szabad Sajtó, 1962 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1962-11-22 / 47. szám

Beolvadt lap: “PASSAIC ÉS VIDÉKE" Merged with “PASSAIC and VICINITY” OFFICIAL ORGAN OF ALL HUNGARIAN CHURCHES AND SOCIETIES OF PASSAIC AND VICINITY FREE PRESS THE ONLY HUNGARIAN NEWSPAPER EDITED AND PUBLISHED IN PASSAIC AND BERGEN COUNTIES Second Class postage paid at Passaic, N. J. VOL. LIV. ÉVFOLYAM — NO. 47. SZÁM PASSAIC, NEW JERSEY THURSDAY — 1962. NOVEMBER 22 AZ ÉPÍTŐK és a nyelveim Irta: ZILAHI FARNOS ESZTER Egyszerűsítik a vízum kiadását LISZT-EMLÉKKÖNYVET IR A FŐ­VÁROS VEZETŐ ZENETÖRTÉNÉSZE Egy éven át kutatja egész Európaszerte a nagy magyar muzsikusra vonatkozó adatokat az Egyesült Államok elismerten első Liszt-szakértője A régi életünk egyre távolo­dik tőlünk. De csak térben és időben. Elhagytuk javainkat, életmódunk megváltozott, ma­gunkkal mentett ruháink le­koptak rólunk, évek száguldot­tak el felettünk. De ki milyen volt: maradt. A lélek nem vál­tozott. Csak talán borongósabb lett, hiszen semmi okunk a kü­lönös vigadásra. Bár vannak, akik le tudták rázni magukról, -— mint az esőcseppeket köpe­nyükről — a bánkódást volt hazánk sorsa felett. “Unalmas örökké siránkoz­ni, úgy sem tudunk segíteni, nem tudjuk megváltoztatni a helyzetüket; úgy is a nagy ha­talmak döntenek, mi tehetet­lenek vagyunk,” — mondogat­ják. De az is igaz: megélhetési gondok, családi bajok, beteg­ségek is fásulttá tehetik a sza­badon élő magyart. És akinek jó dolga van, az igyekszik még örömet, szórakozást keresni. Hiszen otthon sem bánkódnak örökké. Nekik is joguk van! ők csak a mának élnek, nagy sze­génységükben reménytelensé­güket felejteni akarják. Már látják, hogy egyelőre jobb jö­vő nem hajnalodik felettük. És összetartanak, a “minden ma­gyar testvér” jelszó nem frá­zis, ma is úgy éreznek, mint a szabadságharc alatt. A “cipőfüzősek” láthatatla­nul egymás kezét szorosan fog­ják. Nem szítnak felkelést, nem fegyverkeznek, csak sze­retettel, jó szóval segítik egy­mást, ahogy lehet. Az elsza­kadt cipőfűzőjüket meg meg­varrják — innen az elnevezés — s nem vehetnek részt a “pezsgő, nagyszerű életben,” ahogyan a propaganda hirdeti és a dollárt vivők látják. De egyek mindhalálig. Ezért mélységesen csodál­koznak azok, akiknek sikerült évek múlva kijönni szabad földre, hogy az emigrációban élők sokszor egymás becsületét tépdesik. ítélkeznek, gáncsol­nak . . . szeretnék elbuktatni a felfelé nézőket. Próbálnak aka­dályokat tenni utjukba, csak apró kis kövecskéket, de ame­lyeken mégis elbotolhatnak. Látnak olyat, ami nincs és hal­lanak olyat, ami nem hangzott el. Egyesekről állítanak olyan valótlanságot, melyet — vélet­lenül — itt helyben bizonyít­hatóan meg lehet cáfolni. Ame­lyen nevetni tudtam. Sokszor elgondolkoztat: ha megkér­dezik ott fenn, a földi élet be­fejezése után: “Mi jót tettél?” Mit felelhetsz? “Uram, bevallom — hi­szen Előtted úgy sem lehet tit­kom — gyűlölködtem ... el­hittem mindenkiről minden rosszat: nem bocsátottam meg a vétkezőknek . . . vádló vol­tam és itélőbiró. De nem öltem, csak beszéltem igazam tuda­tában. Atyám én ártatlan va­gyok!” Ezt fogod mondani? Tény­leg nem öltél embert, kedves keresztény testvérem? Csak úgy könnyedén, feletlőtlenül megkeserítetted, sőt tönkre is tetted némely honfitársad éle­tét .. . Lehetséges, hogy a rosszhiszeműség és az irigyke­dés emigrációs betegség? A csodálkozók egyrésze éppen úgy megkapja ezt a járványt, ha elszakadt a hazától. Nincs mit egymás szemére vetni! Most én is úgy jártam, mint legtöbb embertársam: a rossz tulajdonságról beszélek a szép és nemes érzések helyett. Pe­dig. más dolgon is csodálkoz­nak azok, akik otthon vannak, illetve akik frissen kijöttek. És pedig meglepődhetnek azon, hogy itt mennyire magyarok maradtunk! Ha bele is kapcso­lódtunk az amerikai életbe, nem szakadtunk el Magyaror­szágtól. Újságaink, könyveink tele vannak a magyarság, az otthon élők, a hazai föld igazi felszabaditási vágyától. Ál­landóan cselekszünk ennek ér­dekében — már amennyire tu­dunk kicsiségünkben — tollal, szóval, előadásokkal. Nemcsak mi, hanem még a régen kijöt­tek sem, — kevés kivétellel — közönyösödtek el. Templomok, társas házak, testvérsegitő intézmények, kul­­turkert, Kossuth szobor — mind az ő nevükhöz fűződik. Akkor még szabad volt ha­zánk, nem kellett a sorsán ke­seregni. “Csak” kisebb lett, ahol a kenyér is szűkösebben jutott. Ezért vették kezükbe a vándorbotot. De mind többen ejtik ki kezükből. Már nem­csak a “régiek,” hanem a “negyvenötösök” is. Rajtunk a sor. Ezért szeretnénk, ha a fi­atalok éppen olyan lankadat­lan hazaszeretettel, megállás nélkül — mint a stafétafutók — vennék át tőlünk a lángot, hogy sohase aludjon ki. És er­re mutat minden jel. Úgy a mi utódaink, a mi másodgeneráci­ósaink, mint az “ötvenhato­sok,” nemcsak készen állnak a starthoz, de már meggyujtot­­ták a fáklyájukat, amely látha­tólag lobogva ég. Mérlegre téve emigrációs életünk jó és rossz tulajdonsá­gait, úgy látom nagyobb sú­lya és eredménye van annak a munkának, melyben a köveket építésre használják és nem cé­lozgatják azzal embertársain­kat. Vagyis több a jó cseleke­det, mint a keseregni való em­bertársaink hibái felett. (Katholikus Magyarok Vasárnapja) Iszákos nők Magyarországon Egybehangzó jelentések sze­rint ijesztő módon terjed Ma­gyarországon a nők körében az alkoholizmus. A riasztó jelen­ség oka, hogy a családi élet gyakorlatilag megszűnt, az asszonyok gyerekeit államilag nevelik és az anyák egész nap az üzemben dolgoznak. Ez a minden nő számára természet­­ellenes atmoszféra azt eredmé­nyezte, hogy közülük sokan mértéktelen s z e szfogyasztás­­ban keresnek vigasztalást. Megrenditő gyász­eset Megrendítő gyász érte Charles Elemért, a Wm. Penn Fraternális Egyesület központi főszervezőjét és nejét: egyet­len fiuk és büszkeségük, Ifj. Charles Elemér, életének leg­szebb évében, 32 éves korában meghalt. A mélyen sújtott szü­lőkön kívül gyászolja felesége és kisleánykája, valamint Wm. Penn-beli munkatársai (Ifj. Charles Elemér is a Wm. Penn alkalmazottja volt) és sok-sok jóbarátja. Kennedy elnök nyilvános­ságra hozta, hogy a külföldi turista-forgalom előmozdításá­ra a Külügyminisztérium meg­könnyíti az amerikai látogató­vízumok kiadását. A változás azokra a külföldiekre vonat­kozik, akik üzleti célból vagy szórakozásból készülnek az Egyesült Államokba. Az uj szabályok a budapesti ameri­kai követségre, amely ott a konzulátuii teendőket ellátja, egyelőre /nem vonatkozik, de azokra a magyarokra, akik például a bécsi konzulátusnál jelentkeznek: igen. A külföldi látogató vízumot kérhet ezentúl az amerikai konzulátustól anélkül, hogy személyesen keresné fel. Elég, ha kérelmét Írásban terjeszti elő. Eddig gyakran megtörtént, hogy a látogató egy vagy két napot is kénytelen volt azzal eltölteni, hogy az amerikai konzulátust felkeresse. Az uj eljárás egyelőre csak 167 kül­földi városban felállított ame­rikai konzulátusi hivatalra nézve áll fenn. Az amerikai kormány 1961- óta igyekszik az idegen láto­gatókat a hivatalos formasá­gok jó részétől megkímélni. Tavaly szüntették meg az ad­dig kötelező igen hosszú kér­vény-formát, amit egyszerűbb űrlappal helyettesítettek. A legújabb űrlap (Form FS- 257a), melyet azok töltenek ki, akik nem személyesen lá­togatnak el a hivatalba, köny­­nyen érthető 18 kérdésből áll. Akik személyesen jelentkez­nek, még ennél is kevesebb formaságon mennek keresz­tül. A legutolsó pénzügyi évben (1961 jul. 1-től 1962. junius 30-ig) több . látogatói vízumot adtak ki, mint bármely előző évben, Összesen 752,942 nem­bevándorlói vízumot vezettek be az idegenek útlevelébe az amerikai külügyminisztérium megbízottai, főleg üzleti cél­ból, vagy kéjutazásra. Az emelkedés annál is jelentő­sebb, mert a kiadott vízumok négy évig érvényben marad­nak. Annak, hogy az amerikai kormány, a régebbi politikával szakítva, a látogatók kedvében akar járni, egyszerű magyará­zata van. A külföldet járó ame­­(Folyt. a 3-ik oldalon) Öreg magyar bap­tista lelkész halála Az amerikai magyarság is­mét szegényebb lett egy régeb­ben kivándorolt, derék jó test­vérünk halálával. A Califor­­niai Magyarság c. laptársunk cikkeiből tudtuk meg, hogy Rév. Molnár Károly, a Los An­­geles-i Magyar Baptista gyüle­kezet lelkésze november 5-én meghalt. 21 éve szolgálta ott gyülekezetét, az első világhá­ború után, valamikor a 20-as években vándorolt ki Ameriká­ba Erdélyből, ahol legutóbb Aradon volt lelkész. Temetésén 13 lelkész vett részt és 27 autóban kisérte a magyarság utolsó útjára a Hollywood Hills-i temetőbe. A californiai magyar újság egy­házi rovatában Fancsali Dénes erélyi származású jó hazánkfia irt szép cikket róla halálával kapcsolatban s méltatta az el­hunyt érdemeit. Legyen emléke áldott! MINDEN szóra érdemes ma­gyar esemény hü krónikása lapunk. Előfizetési ára egy évre $4.00, külföldre $5.00. Rendelje meg rokonainak. Edward N. Waters neve fo­galom amerikai zenei körök­ben. Tanulmányai, cikkei köte­tekre rúgnak, hiszen több mint három évtizede a Library of Congress zenei osztályán fejt ki működést, legutóbb már mint annak vezető tudósa. Nem kis része van abban, hogy a Washington szivében, közvet­len a Capitol, a törvényhozás palotája melletti legelső és leg­fontosabb hivatalos könyvtár­­épületben rendezik az orszá­gos hirü kamarazenei hang­versenyeket. Az ünnepnek szá­mitó műsoron a fővárosi kö­zönség szine-java szokott meg­jelenni, hiszen valódi Stradi­­váriusz mesterhegedükön szó­lal meg a klassziks zeneiroda­lom megannyi kincse, nagyne­vű vendégművészek előadásá­ban. Még kizárólag magyarokból állott a világhírű Budapest String Quartet, mikor már Ed­ward Waters révén bemutat­kozott Washingtonban. De ugyancsak Waters főmuzikoló­­gus érdeme, hogy a Los Ange­lesben megtelepedett Hungar­ian Quartet: Székely Zoltán és Kuttner Mihály hegedűművé­szek, Koromzay Dénes viola­­mtivész és Magyar Gáspár gor­donkaművész minden évadban gyarapíthatják Was hington­­ban a magyar zenekultúra hír­nevét. Scholtz János csoda­csellistánk is a Library of Con­­gressben mutathatta be a ma­gyar hagyományok és tolmá­csolási készség páratlanul ma­gas színvonalát. Waters zenetörténészi mun­kásságát a szakkönyvek és klasszikus zenével foglalkozó szaklapok forgatói rég isme­rik. Neki köszönhetjük, hogy megállapították, miszerint az amerikai z o n gora-koncertek­­nek, sőt a nagyzenekari műso­roknak ma is egyik legkedvel­tebb komponistája Liszt Fe­renc. Ugyancsak tanulmányok­ban ismertette Liszt hatását nem csupán kortársaira és megszámlálhatatlan tani tvá­­nyára, hanem még a modern zeneköltőkre is. Ezt különben a New Yorkban örök álmát al­vó Bartók Béla is elismerte — sajátmagáról . . . Edward Waters évek óta le­vélváltásban állott a földke­rekség legkiválóbb Liszt-kuta­Tizenkét éve immár annak, hogy amerikaiak ezrei várják Európában és Ázsiában a má­sodik világháború alatt szen­vedett veszteségeik rendezé­sét. Az elnök által aláirt uj tör­vény, a “War Claims Bill,” megadja végre a lehetőséget erre. A törvény négy fő kate­góriáját szabja meg az igény­lésnek : Ingatlan-kár Európá­ban, vagy a Távol-Keleten, ka­tonai hadművelet következté­ben; veszteség hajóban, vagy hajórakományban, katonai ak­ció következtében; hajóknak háborús kockázati biztosítás­ból származó veszteségei; és polgári utasoknak a nyílt ten­geren szenvedett halála, mun­tóival, közöttük a Párisban sajnálatosan elhunyt Harasz­­thy Emillel is. Mindig az volt a vágya, hogy személyesen felkeresi mindazokat a könyv­tárakat és múzeumokat, ahol Lisztre vonatkozó újabb adato­kat találhat. Ennek a hatalmas feladatnak az elvégzésére idő és pénz kellett volna, amit amerikai magyar intézmények nem teremthettek elő. Bár Wa­ters munkásságát elismeréssel kisérték és pl. az Amerikai Magyar Szövetség központja állandó kapcsolatban állott vele. Végül is, hosszú évek előké­szítő munkásságának eredmé­nyeként a Ford és Fulbright alapítványok többezer dolláros tanulmányi ösztöndíj megsza­vazásával lehetővé tették Wa­ters európai útját. A kong­resszusi könyvtárban a múlt hónap végén búcsúztatták a Waters házaspárt. (A zene­­töaténész felesége több európai nyelvet beszél folyékonyan és nagy segítségére lesz a kutató munkában.) Mire e sorok nap­világot látnak, már a szó leg­szorosabb értelmében Lisz Fe­renc “nyomában” lesz a tudós pár, hogy 1963 októberéig Bayreuth-ból Budapestig vala­mennyi várost bejárjanak, ahol a “nagy zenésze a világ­nak” megfordult. Természetesen ellátogatnak Liszt szülőfalujába, a ma Bur­­gendlandhoz tartozó Dobor­­jánba is, hol Varga Ferenc detroiti s z o b rászmüvészünk hatalmas Liszt-szobra még mindig felállításra vár. De hosszabb időt, legalább két hó­napot töltenek Budapesten is, hogy a Magyar Nemzeti Muze­um és a Zeneakadémia kultur­­kincseivel és természetesen az óhazai zenetörténészek közül minél többel megismerkedhes­senek. A New Yorkban 1964-ben rendezendő v i 1 á g k iállitásra megjelenő, vaskos Liszt kötet tudományos megírásával rend­kívüli szolgálatot tesz Edward N. Waters valamennyiünknek, akik angol nyelvterületen élünk. Mert a zene értékelé­sének (“music appreciation”) amerikai, kanadai, stb., híve­it újabb adatok feltárásával irányijta a magyar nép kultur­­törekvései felé. kaképtelensége, vagy vagyoni vesztesége. A törvény továbbá 40 százalékig terjedő fizetést biztosit a Magyarországgal szemben már korábban tá­masztott háborús veszteség igényeire is. A bizottság működésének kezdetétől az igénytámasztók részére 18 havi időtartam van biztosítva igényeik benyújtá­sára. Körülbelül 35-70 ezer igény­lés benyújtására számítanak, amelyeknek elintézése mint­egy 4 évet vesz igénybe. A fe­dezetet nem az adófizetők vi­selik, mivel az az Amerikában annak idején eladott német és japán ingatlanok árából be­­(Folyt. a 4-ik oldalon) MAGYAR KÖSZÖNTŐ... (Óhazai útjáról visszatért honfitársunk hozta magával ezt a verset. Költői lelkületű ro­kona irta hozzá, ott tartózkodása ideje alatt. Úgy hisszük, hogy olvasóink ezrei szívesen olvassák el ezt a verses “üzenetet,” melynek minden sorában őszinte, igaz szavak tükrö­zik vissza azt a szomorú helyzetet, amiben ma magyar népünk van. Azok, akiknek a kom­munista kormány “jóvoltából” sikerült bejutniok a mai, vasfüggöny-mögötti Magyaror­szágra, legtöbbjük csak megerősíti azt, amit ez a vers elmond. Aki pedig visszatérte után mást mond, — hogy ő máskép látta és tapasztalta a dolgokat . . . egy boldog magyar néppel találkozott az óhazában — az hazudik! Az tudva, vagy tudatlanul a kommunisták ügynöke, hitvány, semmirevaló ember, akinek egy szavát sem szabad elhinni! — Két év­vel ezelőtt “Válasz egy írónak” cim alatt közöltünk lapjainkban egy verset (amit azóta jónevü művészeink többször elszavaltak hazafias ünnepélyeinken), amelynek ismeretlen magyarországi szerzője nem azonos ennek a versnek az írójával. Tehát még azt se lehet­ne mondani, hogy egy forrásból kapjuk ezeket a verseket az óhazából. Korántsem! Bizo­nyos, hogy az ország akármelyik részéből, százaktól, ezrektől származó hasonló verseket közölhetnénk, ha el tudnák hozzánk szegények juttatni. Ez a vers itt elmondja, milyen rabságban, milyen szorított helyzetben élnek testvéreink az óhazában, a legelemibb em­beri jogoktól: szólás-szabadságtól, vallás-szabadságtól, sajtó-szabadságtól és a boldogság keresésének jogától megfosztva! — Szerk.) Szabad országnak messzi vándora, üdvözlünk téged, kedves jó rokon; hogy viszontláttad ezt a szép hazát mosolyt találsz a régi arcokon . . . Mosolyt találsz és tiszta örömet, mit szív mélyéről szeretet fakaszt, s a hosszú bánat mély sebeire balzsamot ád és enyhítő vigaszt . . . Jó látni téged, hangod hallani — amit beszélsz az minékünk mese! Előttünk messzi, tovatűnő álom, mi azt elérni nem tudjuk soh’se . .. Nekünk nem szabad bármit is beszélni, amit diktál a szív, a gondolat; mi nem választunk, mindent előírnak, itt nálunk nincsen szabad akarat! Nekünk nem lehet rádiót hallgatni! Könyvet olvasni? — Csak az uj szabad! Dugdosni kell a régi szép emléket, ami szülőnktől tán még megmaradt. Nekünk bűn az, ha az apánk tanult; mérnök, ügyvéd, vagy hivatalt viselt; ha anyját, nejét rutul bemocskolták, bűnös lett az, ki ellenkezni mert! . . . Bűnös, ki nem zeng hősi éneket, nem imádja a vörös katonát és bűn, ha meri bután hangoztatni, hogy szereti e szent magyar hazát! . . . < Nekünk a vallás Alkotmányjogunk, mit gyakorolni egyikünk sem mer, s mig lopva, bújva imádkozgatunk, a büszkeségünk posványbán hever . . . A kenyerünkért letagadjuk őt, aki érettünk megf eszittetett . » . Közben mosolyogva dicsekedni kell — dicsérni kell a “szabad” életet. Azért ne bánd, hogy a vaksors szele mitőlünk olyan messze kergetett — te szabad lettél, szabad földön élsz, szabad emberré lett a gyermeked! A mi gyermekünk nem is tudja már mi a szabadság! — Honnan tudja meg? Kit süketen szült világra az anyja, nem hallott az még soha éneket! A vakonszültnek nincs világosság és nincsen árnyék, nincsenek színek . . . Hát hogy tanuljon a mi gyermekünk szabadságot, vagy vallásos hitet? S hogy mért maradtunk mégis itthon mi? és nem lettünk a világ vándora? Mert szivünkben még éled a remény, hogy lesz még egyszer megváltó csoda . . . Mert lelkűnkben él, mit költőnk dalolt: “áldjon vagy verjen” bár a “sors keze,” e földön élünk s halunk egykor meg, miénk a könnye s minden öröme . . . És ha visszatérsz majd a szabadföldre, felejtsd el a mi könnyünk, bánatunk! A szépre gondolj, amit itt találtál s gondold azt rólunk, hogy csak álmodunk! Álmodjuk azt, hogy hiányzik nekünk a szabadság — a szabad levegő, hisz ez az ország teli van virággal, mint egy virágos, öreg temető . . . E temetőben élünk s álmodunk, szeretünk; olykor boldogok vagyunk. Ezervirágu tarka temetőnkben, ha eljön óránk: csendben meghalunk! Kennedy elnök aláirta a háborús követelések törvényét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents