Szabad Sajtó, 1958 (52. évfolyam, 2-51. szám)

1958-06-05 / 23. szám

I

Beolvadt lap: “PASSAIC ÉS VIDÉKE”

OFFICIAL ORGAN OF ALL HUNGARIAN CHURCHES AND SOCIETIES OF PASSAIC AND VICINITY

VOL. 52. ÉVFOLYAM — NO. 23. SZÁM

Merged with “PASSAIC and VICINITY1'*

THE ONLY HUNGARIAN NEWSPAPER EDITED AND PUBLISHED IN PASSAIC AND BERGEN COUNTIES

THURSDAY— 1958. JUNIUS 5

Gondolkozz. . .

m “ ’ • >

40 EV A FÖLDI POKOLBAN...

Az asztal a trianoni kastélyban,/ amelyen az átkos papirrongy aláírását a magyarra kényszeritették s minden bajunk magvát elvetették.

A Negyedik Köztársaság

kimúlt és maguk a franciák is más és más feliratot vésnek a fejfájára. A szélsőségesnek egyáltalán nem nevezhető Le Monde cimü hires napilap azt irta a minap : ‘A negyedik Köztársaság képtelen volt a tisztességes életre s a kimúlása sem valami felemelő!’

A világ szeme Párizsor? van. A 67 éves, kétméteres de Gaulleban egyesek a diktátort látják, mások pedig Franciaország megváltóját. Esetleg az egész világét. De Gaulle francia és más hívei fanatikusak és a fanatikusok hajlamosak a túlzásra.

Maga De Gaulle is azt hiszi, hogy ő csakugyan a Gondviselés embere. Neki tartogatta a Gondviselés azt, hogy Franciaország megmentője legyen.

A tény ezzel szemben az, hogy De Gaulle, az uj francia miniszterelnök, akinek a nemzetgyűlés rendkívüli hatalmat szavazott meg, csodát tenni nem tud. Nincs olyan ember, ki ma a francia népet a magasságok felé tudná vezetni. De Gaulle sem képes erre. A puha, málló anyagba szeget verni még ő sem tud.

Vannak aztán olyan hangok, hogy De Gaulle majd meg tanítja Amerikát kesztyűbe dudálni. Ezt is a forrófejű emberek mondják, az olyanok, akik nem hajlandók tudomásul venni a tényeket. Márpedig a tények azt mutatják, hogy Franciaország a háború óta ajándékokból és kölcsönökből él. A legtöbb ajándékot és kölcsönt pedig Amerikától kapta. Az elmúlt 13 év alatt két ezer ötszáz millió dollár kölcsönt adott Amerika Franciaországnak, a Negyedik Köztársaságnak. Ajándékban kétszer enynyinél is többet: pontosan hét ezer hatszázmillió dollárt, amerikaiasan 7.6 billiót. Akárhogy mondjuk, csillagászati összeg.

A francia kincstár: koldustarisznya

s ezen a tényen sm De Gaulle, sem más nem tud változtatni. Ha sürgősen nem kerül bele valami, akár ajándék, akár kölcsön, másféle forradalom hangjai vijjongnak majd Párizs utcáin. S ez a forradalom magával sodorná De Gaulíet is.

Szóval, De Gaulle karakán ember ugyan, de távol van attótl, hogy Amerikát bármire is megtanítsa, még kevésbé kesztyűbe dudálni. Semmi kétségünk, hogy sok bajt okoz még. Megpróbál a ‘saját utain’ járni s más eféléket.

De csak egy darabig. Aztán megszelídül. Más választása aligha lesz.

‘Özönvizelőtti hangulatban’

él Budapest népe. ők nevezik

Pontosan kapja-e a lapot?

Kérj-ük olvasóinkat, hog> ab valamilyen okból nem kapj« pontosan lapnukat, jelentse telefonon vagy postakártyán és mi azonnal intézkedünk a postahahatóságnál.

Nyugtával dicsérd a napot, Előfizetési nyugtával — a lapotí

igy s az Amerikában élő magyar nehezen érti meg, hogy milyen lelkiállapot is ez?

Minden budapesti valami afélét akarna, hogy ‘jöjjön a legrosszabb, de essünk túl rajta minél hamarabb.’ A legroszszabb, ami jöhet, a háború. Majdnem minden pesti háborút vár, szórakozni akar és csak a pillanatnak él.

Szórakozásra nincs túlsók lehetősége. Elmegy az expreszszókba, ezekbe a tipikus pesti kávézókba, hogy hasonszőrű emberekkel kibeszélgesse magát. Az expresszókban rumot is mérnek s igy még érdekesebb ... A kormány megengedte három régi kávéház kinyitását, mert Kádárék azt remélik, hogy az ilyen és hasonló gesztusok a rendszert megszerettetik.

Megszeretésről szó sincs. Utálni már nem lehet jobban, mint ahogy a magyar nép Kádárékat, Münnichéket utálja. Nem is akar senki reájuk gondolni. A zenés szórakozóhelyek hétköznap is zsúfolva vannak. Mindenki siet a keresetét elkölteni. Főleg élelemre, táncra, muzsikára. S aztán jön az özönvíz.

Ilyen reménytelennek még sohasem találta az életet a magyar nép.

ÁVO-s ügynökök garázdálkodása Becsben

Helmer osztrák belügyminiszter nemrég egy súlyos nemzetközi incidensről értesítette a szövetségi kancellár irodáját, melynek főszereplői két ÁVO-s ügynök és egy menekült magyar újságíró voltak. Egy ÁVO-s ügynök megközelített egy Bécsben lakó és a magyar forradalom után Ausztriába menekült rüagyar újságírót, követelve, hogy az újságíró az ÁVO-nak dolgozzon. Jellenmző az ÁVO szemtelenségére, hogy a menekült újságíró megzsarolására azt az ÁVO-s ügynököt szemelték ki, aki 1955-ben az újságírót egy ÁVO-s börtönben vallatta és kínozta. Megfenyegette az újságírót, hogy az ÁVO követelésének elutasítása esetén magyarországi hozzátartozóit fogják meghurcolni.

A menekült újságíró gondolkozási időt kért és megállapodott az ügynökkel, hogy egy bécsi parkban fognak találkozni. Közben értesítette a rendőrséget és osztrák detektívek kíséretében ment a találkahelyre. A detektívek azonnal letartóztatták az ÁVO-s ügynököt, de szabadon kellett bocsájtaniok, amikor az utóbbi egy Teleki József névre kiállított diplomata-útlevéllel igazolta magát. Mig ez lejátszódott, egy közelben álló ember menekülésszerüen hagyta el a parkot. Amikor az utánafutó detektívek letartóztatták, kisült, hogy a kádráista bécsi követség titkáráról, Kertész Józsefről van szó, aki az ÁVO-s ügynökre felügyelt. Helmer belügyminiszter felszólította a szövetségi kancelláriát, hogy az osztrák kormány a legenergikusabb módon tiltakozzék az ÁVO-s ügynököknek diplomataköntösben folytatott tevékenysége ellen. (Arbeiter Zeitung, Wien, May 4, 1958).

Romániából kivonul a Szovjet...?

Valami ócska trükk huzódhatik meg/ amögött, hogy a Szovjet kivonja csapatait Romániából. Arról nem szól a moszkvai jelentés, hogy ugyanezt tennék a mintegy 70,000 főnyi magyarországi szovjet csapatokkal is. Miért hát éppen Romániából? Vagy talán a románok nagyon is megbízhatónak-bizonyultak a Szovjet számára, mig a magyaroktól minden pillanatban tartaniok kell? Lehet. Mert az bizonyos, hogyha az utolsó szovjet katona is elhagyná Magyarországot, Kádár, Münich és a többi moszkvai bérenc napjai meg lennének számlálva!

A vasfüggöny mögötti országok kormányfőit raportra rendelték Moszkvába s az ottani “tanácskozások” után adta hírül a Szovjet, hogy kihúz Romániából. Akaratlanul is az erdélyi magyarság jut most az eszünkbe. Vájjon milyen változást jelent majd ez az ő számukra1— a két ellenség közül az egyik távozik az országból s most majd csak a kommunista maszlaggal elkábitott románok lesznek az urak és parancsolok azon a földön, melynek székely-magyar népe ezer esztendőn át, inváziók, tatár, török, osztrák dulásokon át is mindig “állta a sarat,” magyar volt izig-vérig s magyar lesz, amig egyetlen góbé legényke is marad még ott!

Szörnyű elnyomatásban él a székely nép . . . hallgatásra kényszerítve, de összeszoritott ajakkal, dacosan néz szembe ma is a “helyzet uraival.” (Ahogy egy öreg székely mondotta egyszer: “Mióta azt a francos Nagyrumániát hezzánk akasztották, münköt már a nyári nyüvek es kikezdték! De azárt még élünk! ...” — Szerk.)

Szécskay György költőnk meghalt

Pünkösd vasárnapján, május 25-én este a pittsburghi St. Joseph kórházban, 78 éves korában meghalt Szécskay György, az amerikai magyarság egyik nagy költője, aki 1904-ben jött ki Amerikába s akinek az elmúlt félévszázad alatt számos kötetben jelentek meg versei, melyek itteni magyar irodalmunk egyszer talán kiadásra kerülő gyűjteménykötetében tiszteletreméltó helyet foglalnak majd el. (“Temetés idegenben” c. verse a legsikerültebbek egyike.)

Szécskay éveken át utazóügynöke volt különböző lapoknak, pittsburghi képviselője és irodavezetője volt sokáig a Népszavának. Sokat járt, utazott Amerikában s ismerte a magyarság őt mindenfelé. Temetése május 28-án ment végbe a romai katolikus egyház szertartásai szerint.

Özvegye, négy leánya, három fia, 9 unokája és más rokonsága és sok-sok jóbarátja, “újságos-kollégái” s az egész amerikai magyarság gyászolja. Béke poraira!

Történt valami

aminek hírét nyilvánosságra szeretné hozni? Ha igen, közölje velünk a hirt és mi szívesen közreadjuk lapunkban hozhatjuk.

Az ember ’ életét legtöbb esetbe nem az teszi boldogtalanná, ■ amit -mások okoznak neki, hanem amit saját magá okoz önmagának. Látszólag ellentmondás ez, de valójában mégis úgy van, hogy az embernek nem a másik ember az ellensége, hanem saját maga. Ugyan miért?. Itt van a kérdések kérdése.

A legtöbb ember csak azért boldogtalan, mert kisebbnek érzi magát a-1 másiknál. Úgy gondolja, hogy csak éppen neki nem szabad ezt vagy azt tenni, mert vagy fél a másiktól, vagy pedig nem is tartja azt érdemesnek ; megtenni, amit akar. Igen sokszor bele sem kezd abba, amit nagyszerűnek és jónak talál,' csak azért, mert más talán azt már megtette, vagy meg akarja tenni. Az emberek kissebségi érzése a kiegyensúlyozatlan életnek az alapja, a félreértéseknek kezdete és a teljes boldogtalanságnak beteljesülése. Ennek az érzésnek egy komoly velejárója az önbizalmatlanság és az önhitelvesztéfe is. Nézzünk csak körül egy kicsit és azonnal rájövünk enner a tételnek igazságára.

Például: lány embernek kopogtatott mrr a Szerencs az ablakán, hogy kezdjen ezt

vagy azt és csak azért nem tette, mert már más is csinálta és másnak nem sikerült. így vannak igen sokan az állásokkal, vállalkozásokkal és még többen az elhatározásokkal. Igen érdekes megfigyelni ebből a szempontból az embereket, a kik má ráz állást Ígérő hely felé voltak útban, sőt akik már az ajtóban állottak és nem mertek bekopogtatni, vagy már bent is voltak az igazgató előtt és egyszerre elnémultak és csak hebegtek. Ugyanakkor egy magabiztos ember ugyanazon az utón járva egyszerre teljes sikert aratott.

Vagy nézzük azokat, akik segítségre szorulnak. Hányszor mondják magukban, hogy ők olyan kis emberek, hogy velük úgy sem állanak szóba. Másoknak, akik még kisebbek voltak, sikerült minden, mert meggyőző erővel és magabiztosan szólották.

Minden ember érezze, hogy

ÚJRA KÍSÉRT A KOLLEKTIVIZÁCIÓ RÉME

A falusi tanács és pártfunkcionáriusok az utóbbi hetekben egyre erősödő nyomást gyakorolnak az egyéni gazdákra, hogy azokat a termelőszövetkezetekbe való belépésre vagy uj termelőszövetkezetek alakítására bírják. A gazdák hallani sem akarnak a belépésről. A Dunántúlon a jelszó: “A termelőszövetkezetbe majd csak akkor lépünk be, ha már betevő falatunk sem lesz.”

ALACSONY ÉLETSZÍNVONAL

Az életszínvonal nem magasabb Magyarországon, mbit a forradalom előtt volt, mivel több fontos cikknél, elsősorban iparicikknél jelentős drágulás tapasztalható — noha a fizetéseket sok helyen emelték. Húst, zsírt most mindig lehet kapni, de magas áruk miatt nem túl nagy a kereslet ezekben. Sokkal kevesebb ember dolgozik,

neki éppen olyan joga van boldognak lenni, mint bárki másnak ! Érezze mindenki, hogy az ember itt a földön csak emberekkel beszélhet. Aki gazdag, az is éppen olyan ember, mint aki szegény. A gazdag embernek is két keze, két lába van, az is tud szomjas lenni és éhes, az is épen úgy izzad a melegben, mint a szegény és épen olyan könnyen lehet beteg, mint a szegény. A különbség a két embertípus között csak az, hogy társadalmilag talán erősebb az egyik, mint a másik.

Az az ember, aki nem fél embernek lenni és nem fél az emberi jogokkal élni, tisztességesen és becsületesen, az mindig megtalálja életének célját. A szerencsétlen embereknek 99 százaléka önmagát tette szerencsétlenné! Az az ember, aki hinni és bízni tud önmagában, az a másik emberben is egy olyan embert fog találni, mint amilyent saját magában talált. Az akarat és önbizalom emberének útja egyenes és biztos. És ha tudomásul vesszük azt, hogy a másik embernek is keményen meg kellett dolgoznia mindenért egyszer az életben, akkor mi sem fogunk lemaradni!

Érdekes, hogy a gyáva ember mindig csak a gyávák társaságában érzi jól magát — a ravasz a ravaszéban és igy tovább. Viszont, . ha az ember magabiztos, akkor rá fog találni a maga emberére és valóságos fizikai fájdalmat fog érezni a gyávák társaságában.

Vagyis: a boldogság titka

nem fizikai, hanem lelki—nem testi, hanem jellembeli.

Álljunk meg keményen a magunk lábán és érezzük, hogy a föld éppen úgy föld a mi lábunk alatt is, mint a másiké alatt. Mindenkiből egyként lehet szerencsés vagy végtelenül szerencsétlen ember úgy, amint embernek érzi magát valaki, vagy csak egyszerűen fél valaki embernek lenni!

Vajpon te ki vagy? És ha még ma sincsen semmid, miért nincsen? Mondd: hányszor

bíztál már meg önmagadban?

Légy ember, aki hisz és bízik önmagában és akkor te is boldog leszel! SPEKTÁTOR

mint a forradalom előtt, mivel — különösen az adminisztrációban — csökkent a munkahelyek száma. Elbocsátások alkalmával először a nőket küldik el. Most nem általános az a helyzet, hogy a családban mindkét1 fél keres.

A LÁTOGATÓI ÚTLEVÉL MEGSZERZÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI

A belügyminisztérium a nyugati országokra érvényes látogató-útlevél kérelmeket kiszámíthatatlanul és önkényesen végzi. Az utlevélkérelem elbírálásánál döntő súllyal esik latba, hogy a kérelmező egy vagy több közvetlen hozzátartozóval rendelkezik-e otthon. Egyedülálló személyek csak ritkán kapnak nyugatra érvényes látogatói útlevelet. Az útlevél elintézése lassabban és kevesebb kilátással folyik, ha a kérelmező maga jár utána ügyének. Az ügyvédek borsos árat kérnek, de szegények ügyeit is elvállalják. Utóbbi esetben a

Valamikor régen izgalommal olvasták, de talán sohasem hitték el egészen az emberek Monte Cristo regényes élettörténetét : miként fúrt hosszú alagutat éveken át börtönének fala alatt, csakhogy még egyszer szabad levegőt szívhasson. Ami az első világháború -előtt hihetetlennek tűnt fel, az 1918 óta olyannyira hétköznapi eseménnyé vált, hogy nem egyes emberek, de valósággal száz meg száz milliónyi néptömegek kerültek Monte Cristo sorsára.

Olyan évfordulóhoz jutottunk ismét, amidőn nem ok nélkül tekintünk a múltba. Különösen azért, mert az elkövetett hibáihoz konokul, görcsös makaccsággal ragaszkodó világ 40 év leforgása alatt már sok mindent megkísérelt, hogy helyrebillentse a népek életének tengelyét, de mindhiába. Ahelyett, hogy bekötötték volna az első világháború okozta sebeket — évről évre egyre több fájdalom, gyötrelem, szenvedés és nélkülözés zudul a tehetetlen emberiségre. Valósággal pokollá vált a föld sok országban az elmúlt 40 év alatt, hogy már-már minden reménységét el kell hogy veszítse a kibontakozást sehogysem lelő ember.

Ismét junius 4-ét mutat a naptár, 38-ik évfordulóját annak, hogy Magyarország feldarabolására, tönkretételére az úgynevezett “békeszerződés” nehéz sziklakövét ráhengeritették. Sok mondvacsinált ok és még több ravasz, lelkiismeretlen politikai hamiskártyás talált akkor tragikus módon egymásra. Olyaténképen nagyképüsködtek a magukat államférfiaknak beképzelők, mintha Magyarország lett volna minden rossznak, véráldozatnak s igazságtalanságnak az oka. És akként is bántak el vele: könyörtelenül, keresztényekhez nem méltó ádáz hajthatatlansággal.

Az Úristen azonban — kinek malmai, mint tudjuk, lassan, de biztosan őrölnek — azóta rég megmutatta a gonosz földi bíráknak, hogy önmaguknak ártottak leginkább a magyar nép életlehetőségeinek megnyirbálásával és koldusbotra juttatásával. Elsősorban is amikor a felkarolt “demokrata” kisantant pár évtizeddel a Nyugat részéről történt gáláns megajándékozás után szőrőstől-bőröstől a Kelet uj gyarmatosító szörnyetege, a vörös cár ölébe vetette magát. Másodsorban pedig akkor, amikor a különböző módon kényeztetiszteletdij alsó határa 300 ft. Az utazási költségeket külföldön élő meghívó félnek kell befizetnie külföldi valutában.

tett országok helyett éppen a hamupipőke sorsára kárhoztatott magyar nép volt az egyetlen, mely puszta kézzel “nyet” jelszóval szegült ellen a felfuvalkodott idegen megszálló hatalomnak. Igenis, egyedül a magyar hallgatott a mézes szavakra és merte odakiáltani a Nyugat félelmetes ellenségének: “Ruszkik haza!” Hol voltak 1956 októberében az 1918 őszén megajándékozottak, melyek egyike ma is ezermilliós támogatásokat élvez?

Lám, 1920 junius 4-én senki sem vágta oda a Páris melletti Trianon kastélyban, győzelmi tudálékossággal pöffeszkedőknek, hogy ugyanott egyszer már az ingünket is otthagytuk. Történetesen II. Rákóczi Ferenc utolsó kincsesládáját, tele erélyi arannyal, drágakővel, Törökországba bujdosása előtt azzal a kéréssel adta át XIV Lajos francia királynak, hogy abból felvirágoztassa a róla elnevezett tengerentúli birtokát. A Trianonban átadott meg annyi rubint, smaragd, gyémánt ki tudja mi sorsra jutott — szabadságot szomjazó magyar azonban aligha kapott belőle. Ugyanígy nem kapott megértésből, jóakaratból, nerm zetközi igazságszolgáltatásból az a Magyarország, amelyet oly oktalan, botor módon valósággal feltrancsiroztak a világ szemeláttára.

Lehet, hogy a lajhár módjára tespedőknek egyenesen a sputnikra volt szükségük, hogy szemükről levegye a hályogot. Lehet, hogy a magyar ügyekben ezentúl nem a szláv szakértőkként kiképzett hivatalnokok fognak intézkedni. Lehet, hogy az Egyesült Államok alelnökének délamerikai vesszőfutása eléggé érthetően meg fogja magyarázni, miért fáj a magyarnak, ha mindenáron balkáni színvonalra akarják lesüllyeszteni, cigány sorsra kárhoztatni. Lehet, hogy a világ sorsát intézőknek megjön a “jobbik esze” és azokkal működnek közre — nem unalmas, kényszeredett vontatottsággal, hanem szivvel-lélekl^el — akik az alkotás, az igazi fejlődés, nem pedig a rombolás hívei.

Az elmúlt 40 év alatt, a kérdés ismerőinek véleménye szerint 40 milliónál is több ember vesztette idő előtt életét. Hazulról írják, egyre többen, hogy újabban nem csupán bebörtönzéssel, deportálással, hanem a születések hatósági megakadályozásával is folyik az emberirtás! A gyilok, az éheztetés, a gázkamra után ime a legújabb, “felvilágosodott” mód, miként kell az orosz előretörés részére a jövendőt biztosítani. Azon a magyar földön, amelyről immár huszon(Folyt. a S-ik oldalon)

HÍREK RAB-MAGYARORSZÁGBÓL