Szabad Sajtó, 1952 (46. évfolyam, 8-51. szám)

1952-08-08 / 32. szám

Page 3 Oldal Aug 8, 1952 BODA BÁLINT bujdosó-naplója Magyarországból Kisértetek éjszakája Sátoralja­újhelyen ♦ C ♦ Terem a gazember, ahol nem is vetik! Bárcsak már ka­szálhatnánk s kévébe köthetnénk, mind az elfajzott musz­kalakájt, aki itt feszit ma az újhelyi Kossuth Lajos-utcán. És azt várja, hogy a tiszakarádi, hollóházai, rudabányai, olaszliszkai, ricsei, hercegkuti magyarok megsüvegeljék. Mert vásár van ma Sátoralja-Ujhelyen és erre sereglett a Bodrogköz, meg a Hégyalja népe Kossuth városába. A barnaképü, rengővállu, lórater­­mett parasztok, mintha egy uj szabadságharc tá bo r-helyére gyülekeznének .. . MAJD ELJÖN ENNEK IS AZ IDEJE! Még sziklatömbök torlaszol­ják el a szabadulás útját. Ma ka­lapáccsal kell darabonkint szét­morzsolni, amit a dinamit egy robbanással elvégez. Ha Isten is úgy akarja, akkor köztelek le­szek kedveseim, mint ahogy itt talált a tályai ciklon és a tokaji árvíz is. Kossuth apánk ércalak­ja előtt áll már a bujdosó Boda és csordultig megtelik a szive a bizalom és a reménység édes izé­vel. Halljad, Magyarország! Minden Kossuth-szobor érc­­ujja NYUGAT felé mutat! Fiuk, lányok sereglenek kö­­rénk és a márványtábla felírá­sát betűzik: “Én ugyan Mono­kon születtem, de szivem min­den érzése Ujhelyhez fűzött!” Hogy ragyog a szemük a büsz­keségtől! Hiába, a zempléni fia­talságból sem a bélpoklos kom­munista banda, sem az orosz szuronyok nem irthatják ki a magyar függetlenség*és szabad­ság ösztöneit. Kossuth szelleme úgy nő itt a földből, mint réten ?rdő. EMLÉKEZZÜNK! 1919-ben a Kossuth-szobor előtt akasztófát ácsolt ugyanaz a rendszer, amely most tiporja vérbe-sárba hazánkat. Kriskó kó András sárospataki nincste­len földmives nyakán húzta meg a kötelet Csuta Károly, a MÁV javítóműhely sárgaföldig lezül­­lött munkása, az akkori direktó­rium elnöke. A hóhér Oroszor­szágba szökött: a “felszabadító” vörös hadsereg hozta vissza és 4 6óta az Államvasutak vezér­­igazgató helyettese, Gerő Ernő puszipajtása. A gyilkos nem tud elszakadni bűntettének véres ■ színhelyétől..... Csuta Károly is gyakran tivornyázik a várhegyi államosított borpincékben, cim­boráival, az újhelyi muszkaveze­tőkkel. Alig pár lépés és már SZEMBEKERÜLÖK A ZEM­PLÉNRE,, abaujra rá­szabadított KOMMU­NISTÁKKAL, akik a színházi étterem előtt pöffeszkednek,mint a varangyos békák a megrekedt tó partján... Hej, de illene ide most a régi városi vendégfogadó, amelynek “Vörös ökör” volt a cégére!..,. Úszta Gyula páncélos tábornok­­bajtársat veszik körül a na­gyobbrészt Kárpátaljáról ide­származott kommunista fejesek. Fejesek? Pacalra szoktak és pástétom­ra vágynak: ez a hitük és meg­győződésük. Úszta aranysujtásos orosz mundérjában, mellén népköztár­sasági plecsnikkel s tarka-barka szalagokkal úgy fest, mint egy elázott májusfa. Bolseviki tüne­mény ez a Gyuszi, lepipálta a nagy Napóleont is! 44-ben még Békéscsabán legeltette a tehén­csordát: kondás volt ugyanis ő­­kegyelmessége, ahogy Ujhelyen titulálják; 46-ban kommunista szervező lett, azután rendőrségi spicli, majd főispán, népfrontos képviselő, vezérőrnagy! Úgy ám az árgyélusát! Ő a kommunista Jánosvvitéz, de terebélyes Pus­kája nem francia királykisasz­­szony, hanem egyik tükrös mu­lató tündére. ÚSZTA ÁLLÍTOTT KULáK­­PELLENGÉRT A TISZA­­BODROG ÉS HERNÁD­­MENTI FALUK HATÁRÁBA, ezzel a felirással: Csípd, döfd, rúgd valahol kapod a gaz kulá­­kot, az ilyet ütni, csigázni és agyonverni nevetve szabad! Az öreg Kazinczy forog azóta a sír­jában a közeli széphalmi temető­ben, hogy kegyetlen bökversét a ledér életmódja miatt kicsapott tanító, Kálmán József elbolsevi­­zálta. Most is ott begyeskedik Kálmán, a tábornok elvtárs ol­dalán. Felvitte Darvas Jóska a dolgát! Tanfelügyelő ur és kép­viselő elvtárs. Hogyan is ‘hiá­nyozhatna közülök, amikor a déli harangszót várják, hogy megkezdjék a sörözést a hűvös étterem sarokasztalánál: Bondor József kőműves, Kincs István esztergályos, újhelyi képviselő elvtársak és a vendégek: Tóth István szikszói járási főjegyző s kommunista képviselő, Porübsz­­ki Ferenc encsi asztalos, úgy­szintén képviselő elvtárs, Sebes­tyén László nyíregyházi rendőr­hadnagy, akit majd holtrészegen visznek haza hajnalban az újhe­lyi ÁVO-s bajtársak. Egyik régi ivóbajtárs, Acél képviselő elv­társ, elpattant, mint a buborék... Nyoma veszett. A kutya se ugat utána ... Amig a söntésben felhajtok 2 decit, helyet foglal a kommunis­ta vezérkar. A törzsasztal fölött aranyozott rámában FANCSALI KÉPŰ VÖRÖS GENERÁLIS VIGYOROG a söröző társaságra. Nógrádi Sándor altábornagy, hadügyi államtitkár. A kép alatt yörös Azonnali GARANTÁLT szállítást RIMIFON-*!! az uj TBC elleni gyógyszer, STREPTOMK3N, PENIQLIN, INSULIN és minden más gyógyszer ! MAGYARORSZÁGRA IS, ahova minden szállításhoz magyarnyelvű uta­sítást mellékelünk! Nctc\ kell várni export engedélyre! Hallgassa rádió-programunkat! vasárnap délután 3-tól 5-ig a New Yorki WWRL-en; vasárnap délben (él 1-től 2-ig a Bronxi WBNX-en; szombat délután 2 órakor a Philadelphia-! WTEL-en ‘ AZONNALI GARANTÁLT SZÁLLÍTÁS! Reichman Zoltán volt budapesti gyógyszerész magyar patikája 1519 FIRST AVENUE, NEW YORK 21, N.Y. - Tel. TRafalgar 9-3980 betűkkel ezeket a békebarát so rókát olvasom: “Izzani kell a gyűlöletnek az imperialista rab­lók és aljas ügynökeik ellen! ... Nógrádi, s. k.” Hát én odafir­­kantom, mielőtt búcsút monda­nék fatornyos hazámnak: “Izzik itt a gyűlölet az orosz rablók és aljas ügynökeik ellen. BODA BÁLINT, s. k.” A kommunista kupaktanács­nak Úszta, mint mindig a har­madik korsó után, a népidemok­ratikus hadseregről lelkendezik. Nem úgy van ám, — pattogja a kirakat-generális — mint őfelsé­­ges Ferenc Jóska, meg gróf De­ák Feri reakciójában! .Ma nincs hazáért, királyért! A csapat az­zal köszönt, hogy erőt, egészsé­get! És hajrázik torka szakadtá­ból. Ez a dicső vörös hadsereg regulája! — Hát nem szabadsággal kö­szönt a bajtárs? — veti közbe Kincs, az esztergályos. Úszta nehéz ökle az asztalra zuhan: Előbb rágd meg a szót, azután köpd ki, hékás! Ha sokat téped a szád, úgy jársz, mint Acél képviselő elvtárs! Eddig észre sem vették, hogy Csuta Károly, a 19-es újhelyi hóhér, lassan bejött és leült az asztal végére. Csend. Csak a félelem fekete szárnyának suhogása hallik A cimborák előtt felrémlik Acél el­torzult, megduzzadt feje. A kí­sérteties téli éjszakára gondol mindegyik, amikor levágták hi­deg testét a ruhaszárító kötélről. Felkötötte magát. De az is lehet, hogy a hurkot a nyakára segí­tették, hiszen csupa vér volt. Már nem a szót, a habos sört rágják . . . Csuta arcizma se rándul. Ön­magának kőből kivert szobra ... Mind eres kezét nézik. Aztán egymást mustrálják: Kire, mikor kerül a sor? ... Liliomszál * ♦ ♦ Liliomszál, liliomszál! Ha egy kicsit mosolyognál, Lengedeznél, hajladoznál — De szép volnál! Liliomszál, liliomszál! Ha egy kicsit rámborulnál, Megölelnél, megcsókolnál - De jó volnál! Kató egy kissé elpirult, de aztán mégis nekibá­torodott: — Nos, gondolj például arra, hogy nemsokára fiad is lesz, aki épp úgy szeret és tisztel majd,mint a leányod. A hölgy sóhajtott: —■ Bár már ott tartanánk, gyermekem. Édes­apádnak előbb ki kell józanodnia. Nem lesz igen könnyű megszereznünk a beleegyezését. Tudod, hogy veled különösen nagy tervei vannak. Kató tapsolt jókedvében. — Nézd, anyuskám, először is doktorné leszek, aztán Daniela Smolenski grófné lesz, Busso egy grófné bátyja, én pedig egy gróf és egy grófné sógornője! Hurrá! Jegyesem csenszei erősen meg­nőttek. Majd meglátod, anyuskám, hogy mennyi­re más véleménnyel lesz papa az én becsületes, munkás jegyesemről, ha ezt az undok márkit el­­tisztitottuk mellőle. Máris rosszul érezte magát, mikor ma este azt mondtam neki, hogy Olaszor­­országban meghalnék az utána való vágyakozás­tól. Meglásd, papa még örömmel adja ránk atyai áldását. Herderné együtt kacagott a leányokkal: — Az bizonyos, hogy grófi rokonságod hatás­sal lesz édesapádra. Én azonban boldog vagyok, hogy Smolenski grófot az egyszerű Kolniko né­ven ismertem meg. Mindenesetre feszült érdeklő­déssel nézek a további események elé. 35-IK FEJEZET Másnap reggel Busso tényleg megkapta Firen­zéből a várva-várt levelet. így szólt: “Salvoni márki, ősi nemzetségének ezidő­­szerint egyetlen élő sarja, 1867 február hó 18-án született és igy most ötvenöt éves. Fia nincs. Ő maga a Palazzo Salvoniban lakik és évek óta ki sem mozdult Firenzéből. Ha to­vábbi részletekre is szüksége van, kérem, írja meg; én szívesen állok rendelkezésére”. Busso úgy lobogtatta a levelet, mint valami diadalmi zászlót: — Brávó, brávó! Megvan! Megfogtuk a kitűnő márkit!...... Dimitri is nagy megelégedéssel bólintott, mi­után elolvasta a levelet. — Ilyenformán a mi “márkink” semmiesetre sem lehet Salvoni márki. Ki tudja, kicsoda ez a gazember.... Mit gondolsz, ne uszítsuk rá a rend­őrséget? — Dehogy is nem! De várj csak kissé, Dimitri, fövendő apósomat mégsem tehetem ki túlságosan nagy megszégyenítésnek. Az anyagi, amit gyűj­töttünk, túlontúl elég már a kijózanitásához.....Itt van az ereklyetartó is. Még ma megbeszéljük a dolgot Katóval és Danielával. Az irodából tele­fonálok nekik és megkérem őket, hogy jöjjenek el hozzánk. — Helyes, — mondta Dimitri.— Kérlek, ments ki az irodában: az utlevélhivatalba megyek. El­képzelheted, hogy mennyire ég a talaj a lábam alatt. Számlálom a pillanatokat^ amelyek még az édesanyám látásától elválasztanak. Délben, mikor a barátok újra találkoztak a la­­cásukon, Kató és Daniela már vártak rájuk. A megbeszélés során Kató azért a bejelentés­­írt, hogy Herder igazgatót minden megszégyeni­­éstől megóvja, szájoncsókolta Bussot. A hölgyek távozása után Busso és Dimitri meg­ebédeltek, azután az irodába siettek. — Ha beszéltél az igazgatóval, értesíts — kér­te barátját elválásuk előtt Dimitri. — Utánad majd én megyek hozzá, hogy szabadságot kérjek. Nem követek el kötelességmulasztást. Négy óra volt, mikor Herder igazgató autója a gyár udvarába robogott. Néhány pillanattal ké­sőbb Busso telefonon engedelmet kért tőle, hogy fontos ügyben felkereshesse. . — Szívesen látom, doktor ur, — válaszolta az igazgató kedélyesen. — Talán ismét valami találmány? — kérdezte, mikor szemtől-szemben állt vele. — Sajnos, még nem, igazgató ur. — Hát akkor mi egyéb nyomja a begyét? Busso leült, komoly szemét ráemelte Herderre, aztán nyugodtan és határozottan igy szólt: — Azért jöttem, igazgató ur, hogy felvilágosít­sam Önt. A márki közönséges szélhámos, akinek nincs más célja, minthogy eret vágjon önön... Ha Ha ugyan eddig még nem tette meg. Herder dühbe jött: — Honnan vesz erre bátorságot, doktor ur?.... Ilyen hangon beszél házam kedves és nagyrabe­­csült vendégéről, aki rövid időn belül leányom vőlegénye lesz. Busso nyugodt maradt. — Kérem, olvassa el, igazgató ur, mindenek­előtt ezt a firenzei értesítést. Herder igazgató átvette az Írást: — Ön tudakozódott a márki után? — Igen. Tudakozódtam. — Milyen jogon? — Azt majd később megmondom. Előbb azon­ban olvassa el ezt az értesítést. Az igazgató szót fogadott. Az értesítés na­gyon kínosan lepte meg: — Ez mindenesetre különös kis Írás. — Kitűnik belőle, hogy Salvoni márki, a Sal­­voni-család egyetlen élő férfitagja, öreg ur és nem Berlinben tartózkodik, hanem Firenzében..... De ez még nem minden. Erre elmondta az ereklyetartóval kapcsolatos históriát, majd a bál éjszakáján végzett saját nyo­mozásának eredményeit. Az igazgató egyre zavartabb és nyugtalanabb lett. Arca megnyúlt. Kerülte Busso tekintetét. De lassan áttüzesedett a haragja. — Ez mindenesére.... ez.... no de ilyent.... az árgyélusát, hiszen ez egy minden hájjal megkent, körmönfont gazember! -— tört ki végül. Felugrott ültéből és föl-alá járkált a szobában. Egyre dühösebbé lett. — Hallatlan! -— kiáltotta. — Hogy felültetett a gazember! Átkozott, piszkos betyár! És ötvenezer márkát is kivágott belőlem a lopott ereklyetartó­ra! Ilyen szégyen! Letöröm a derekát a bitang­nak! No megállj, majd ellátom a bajodat! Hirtelen megállt Busso előtt. — Mondja kérem, hogy vén szamár vagyok.... Nyugodtan mondhatja, megérdemlem! Busso tagadóan rázta a fejét és felállt: — Ne tegyen magának szemrehányást, igazga­tó ur. Egyetlen hibája, hogy túlságosan bízott eb­ben az emberben, ^kit előkelőnek tartott. Herder a homlokára ütött: — Hogyan állok a történtek után a feleségem és a leányom elé? — Ne aggódjék, igazgató ur. Minden jóra for­dul, ha szövetkezik velem. Tegyük ártalmatlanná ezt a gazembert .és ön újra felülkerekedik. Herder rövid gondolkodás után határozott: — Szívesen segítek önnek, hisz’ különben köz­nevetség tárgya leszek. Azonnal megyek a rend­őrségre. — Megengedi, hogy elkísérjem? — Hogyne, sőt örülnék, ha velem jönne. És.... várjon csak.... holnap van a szent este és ezt a szélhámos gazembert meghívta arra. Ma már nem látom. Az lesz a leghelyesebb, ha holnap a laká­somon fogatom le, természetesen még gyertya­gyújtás előtt. Hogy én milyen szamár voltam.... De meglakol érte.... Az utolsó Szent István-körmenet Budapesten (Folytatás az első oldalról) körmenet. Mindjárt az elején emlécezetes jelenet játszódott le. Mikor a méné a Ba­zilikától a Bajcsi-Zsilinszky-ut fel< beka­nyarodott, az Andrássy-ut torkdatánál láttam egy 40—50 főből álló oroszcsapa­tot. Mivel előző napon az oroszoklal való tárgyalások folyamán szó esett arról, hogy esetleg az ő embereik megzararhat­­ják a körmenetet, az a kellemetlei érzés támadt bennem, hogy ez a csoport vala­mi rendzavarást tervez. Ahogy a menet közeledett az Oltáriszentséggel, az oro­szok közt zavar támadt: jobbra-balra né­zegettek, hogyan viselkedik a nép. Midőn látták, hogy az emberek keresztet vetnek, maguk is próbáltak ilyesvalamit; látszott, hogy életükben először próbálják. Amikor a Szent Jobb — baldachin alatt — hozzá­juk érkezett, mintegy vezényszóra, az egész csoport letérdelt. A Hercegprímás a csoport közepe elé ment és megáldotta őket, mire az egész, csoport a földre bo­rult úgy, hogy homlokukkal a földet érin­tették. A Hercegprímás után én mentem, katonai és a testőrség kísérete mellett. Én egyenruhában voltam s midőn a csoport­hoz értem, katonásan felálltak és feszesen tisztelegtek. Ez volt Magyarországon az utolsó Szt. István-napi körmenet. A következő egy­két éven át még nagyon kis arányokban, a templom falain belül, megtartották, de később ez is megszűnt. Ma a magyar nap­tárakban Szent István-ünnep már nem is szerepel, közönséges munkanappá nyilvá­nította a budapesti bolseviki kormány. Lassan feledés homálya borul nemze­tünk egykor oly nagy ünnepére. Mi, öre­gek, ha egykor elmeséljük unokáinknak, hogy volt egyszer Magyarországon egy ünnep, melyre a magyar haza legtávolab­bi pontjairól: Orsováról, Temesvárról, Brassóból, Kolozsvárról, Ungvárról, Kas­sáról, Pozsonyból az ország fővárosába, Budapestre zarándokoltak, hogy részt­­vegyenek a Szent István-napi körmene­ten, ahol a magyaroknak oly becses erek­lyét hordoztak körül Buda várában az alabárdos, meggyszin dolmányos korona­őrök és tigrisbörös, kacagányos testőrök sorfala között és a tömeg megértő békes­ségben ment egymás mellett, mint egy hazának egyforma gyermekei, akkor az unokák mosolyogva hallgatják a Nagy­apó szép meséjét: talán még el is alusznak mellette ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents