Szabad Sajtó, 1952 (46. évfolyam, 8-51. szám)

1952-12-19 / 51. szám

Page 6. Oldal

Mai magyar mártírok...

(Folytatás a harmadik oldalról)

1944 Pünkösd ünnepén éppen a székesgyházba indult, amikor az újság hozta a győri gettó felállításának hírét. Vilmos püspök tervezett ünnepi beszéde elmaradt. Helyette olyan magávalragadó hévvel, meggyőződéssel, tőle szokatlan éles hangon, ítélte el a magát kereszténynek valló kormányzatot, a faji gyűlöletet, az embertelenséget, hogy a zsúfolt templom hivőserege lelkileg mélyen megrendült. Aggódva Várták, mi lesz ennek folytatása. Vilmos püspök a funkció után hazatért, azonnal Írógéphez ült és Jaross belügyminiszternek levelet irt, melybei} követelte a gettó felállításának elejtését. A levélre csak élőszóbeli üzenet jött: Jaross azt üzeni, ha nem tekintené Vilmos püspök egyházi méltóságát, internáltatná őt. Vilmos püspök csak azt válaszolta: Állok elébe!

Ha már nem sikerült a gettót megakadályozni, legalább lelki vigaszt próbált a szerencsétleneknek juttatni. Személyesen kereste fel oda zárt híveit, az illetékes plébános mellé külön lelkészt is rendelt és meghagyta nekik, hogy kövessenek el mindent a szenvedések enyhítése érdekében.

Az emberi méltóságért vívott kemény harc csúcspontját a deportálásokkal érte el. Törvényes lehetőségek már nem álltak rendelkezésre... Úgy kellett cselekednie, ahogyan lehetett. A város közeiében lévő Gyula-majorba titokban bort és élelmet szállíttatott, hogy a kiéhezett, agyongyötört emberek fájdalmát enyhítse. Akiknek bátorságuk és szerencséjük volt az elhurcoltak sorából kilépni. rendszerint hozzá menekültek. Külön szobákat tartott fenn e célra. Esténkint megjelent a nunciatura autója és ezzel viszaszállittatta, őket Budapestre. Ha erre nem volt alkalom, a püspöki majorokban rejtette el őket. Csak kevesen láttak bele igazán leikébe, kristálytiszta szivébe, amely felülemelkedett előítéleteken, általánosításokon s a faji és nemzetiségi keretek mögött mindig az egyént, az embert kereste és szolgálta. Küzdelme nem egy fajnak szólt: az embert, az Isten képmását, a halhatatlan emberi lelket és annak istenadta jogait védte. Tudta, hogy ahol ezek az alapok meglazulnak, ott nincs megállás, ott a gyűlölet. az elnyomás átterjed más fajokra, nemzetiségekre, ott megszűnik az ember méltósága. Az emberi együttélés alapjait védte, amikor saját szabadságát kockáztatta az üldözöttekért, amikor gátat akart vetni az emberi jogok megsemmisitéisének. A szenvedélyek elhomályosítják a tiszta látást, ma éppen úgy, mint akkor. Vilmos püspök (szeme a jövőbe látott: aggódó lélekkel szokta mondani: aki szelet vet, vihart arat! Nem sok idődbe tellett s a hatalom akkori birtokosai, miután befejezték kegyetlen müvüket, hozzá fordultak, hogy fegyvertársat találjanak benne a jog, az emberi méltóság védelmében az orosz hadsereg garázdálkodásai ellen. Akik olyan keményszivüek voltak, most az irgalmas szamaritánus szerepében jöttek, akik szemrebbenés nélkül nézték százak és .ezrek gyötrelmes kimúlását, most az emberi méltóság védelmezőivé léptek fel.Vilmos püspök most sem mondott nemet: együtt dolgozott megalázóival, vállalta a volt rendszerrel való ko-operálás vádját — ugyancsak a halhatatlan lélek, Isten törvényei és az ember jogai védelmében. Öttagú papi bizottságot küldött ki a kormánybizottság mellé, az orosz katonák által véghezvitt embertelenségek megállapítására. Borzalommal olvasta a kapott jelentéseket, mert az állatiaságnak és az emberi eívadulásnak eddig elképzelhetetlen példáit kellett látnia. Örökké optimista, idealista lelkülete ettől kezdve némileg kétkedővé vált, mert az események mögött olyan lelket kellett látnia, mely nem sok reménnyel kecsegtetett a várva-várt békére!

A TRAGÉDIA ROHAMLÉPTEKKEL

KÖZELEDIK . . .

Az orosz ágyuk már az ősi Vár hatalmas falait döngetik, a hidak robbanása alapjaiban rengeti az évszázados bástyákat, a csonkatorony gránátoktól lépetten mutatja vérző sebeit a szenvedő város felé.

Nagyszerda. Délután 3 óra. A gyertyák helyett ma az egész templom áll lángokban. Mire Jeremiás siralmai elhangzanának, a torony aranyló keresztje a mélybe zuhan. Már itt állnak az “uj -világ” katonái.. . Géppisztolyok, revolverek szegeződnek a melleknek, értelmetlen kiabálásokra a kezek magasba lendülnek és kezdődik a szakadatlan motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Éjjelnappal személyesen őrt áll az ajtóban. Már öthat zsebórát — külön e célra vette — leadott, de mindig újak jönnek, követelőznek és géppisztollyal handa-bandáznak. A püspök türelme határtalan: jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól. Alighogy hajnalodik, Vilmos püspök misére készül. Nagycsütörtök. Az utolsó vacsora napja. Vilmos püspök utolsó szentmiséje — a pincében.

Keserves, küzdelmes éjszakának véget vet a Nagypéntek.... A harci zaj egyre távolodik, csak néha-néha kattan a kertben még a géppisztoly, de a nyugalom csak nem akar visszatérni. Egymásután özönlenek a katonák, hol egyenként, hol csoportosan: fosztogatnak, követelőznek. Vilmos püspök állja a harcot: velük megy a pincébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget. Hol szelíd kérő szóval, hol elszánt, kemény határozottsággal állja útjukat. Elküldi irodaigaz g-atóját a parancsnokhoz, kérve őt,hogy adjon védelmet a katonák garázdálkodásai ellen. A muszka válasz: a katonák azt teszik, ami nekik jól esik; már kiszemelték áldozataikat. Először az összes nőket akarják munkára vinni, majd az összes férfiakat. Első céljuk a férfiak és nők elválasztása volt.Vilmos püspök mindkettőt határozottan megtagadja. Idős hölgyekből és férfiakból összeállítja a kért létszámot, akik hajlandók a kívánt munkát elvégezni. De az öregek nem kellenek a katonáknak. Már több mint egy órája tart a küzdelem a hangulat egyre feszültebb, géppisztolyokat szegeznek a püspöknek, de ő rettenthetetlen marad Erre eltávolítják a lámpákat, csak a sarokban pislákol némi fény.A püspököt felhúzott géppisztplylyal hajtják le a pincébe. A katonák rátaláltak a lányok búvóhelyére és már húzták őket kifelé . . . Vilmos püspök felrohan a lépcsőkön, felrántja a nagy csapóajtót és feltartott kezekkel, ‘‘Hinaus Hinaus!” kiáltással ront az előcsarnokba, ahol z katonák voltak. Pillanat müve az egész: felkattan a géppisztoly és Vilmos püspök hosszan elterül e kövezeten. Utána siri csend: a katonák eleresztették a lányokat és nyomtalanul eltűntek a sötétben Vilmos püspök saját lábán indul lefelé a pincébe. Délceg alakja nem roskad meg, csak magas homlokán lecsurgó vér jelzi a tragédiát. Amig a jelenlévő orvosok a fejlövés mellett kar- és sulyo. haslövést is megállapítanak, Vilmos püspök szelíden csak azt suttogja: Köszönöm, Jézusom, hogy Nagypénteken szenvedhetek! Amikor pedig megtudja, hogy a lányok megmenekültek, boldogar monda: Érdemes volt!. .. Lelke nem háborgót: már, természetfölötti nyugalom töltötte el szivét A hordágyról mégegyszer megáldotta övéit, fájdalmas pillantással vett búcsút szeretteitől s a nagyon szeretett öreg vártól. A kórházban gyertyafény mellett folyik az operáció: Vilmos püspöc órái meg vannak számlálva . . .

Erői rohamosan fogytak. A fellépett hashártyagyulladás csak siettette a halált. A kínok veritékt gyöngyözik homlokán, de zokszó nem hagyja e ajkát. Csak kezét nyújtja ki néha, mintha valamit kérne. Mellette virrasztó nővére kérdésére art válaszolja, hogy ezzel könnyít magán, amikor a szenvedés már-már kibírhatatlan. Amikor erőinek fogytát érzi, felveszi a betegek szentségeit, majd megrendítő szavakkal búcsúzik: Atyai szeretettel köszönti papjait és lelkűkre köti, hogy hirdessék bátran az Evangéliumot. Imádkozik az Egyház ellenségeiért, akik elvakultságukban nem tudják mit cselekszenek. Könyörög a nemzetért, ennek mártírjaiért.Alig fejezi be szavait: Szent István király! Könyörögj szegény magyarokért! — lezárulnak szemei. Mindvégig tiszta öntudattal, a betöltött hivatás boldog érzésével, áldozatként halt meg . . .

Husvét hétfő, hajnali 1 óra volt, amikor Vilmos püspök lelke előtt megnyílt az ég.

AZ UTOLSÓ UT . . .

herczeg ferenc: immmmmmmmmmmmmmmmmm

December 19, 1952

POGÁNYOK

Vilmos püspök utolsó útja is ép oly rendkívüli, mint élete és halála. Néhány pap hordágyon hozta holttestét a Püspökvárba: csendesen vonulnak a Karmeliták kriptája felé. A Püspökvár udvarán lovasmutatványokat produkálnak a vörös katonák és az ablakokból harmonikaszó s vad üvöltések szolgáltatják a szomorú kisérő zenét.. .

Vilmos püspök nem térhetett meg székesegyházába, elődei mellé, idegen fülkében nyugszik — jobb időkig. A szellem, amelyet ő képviselt, ma üldözött és elnyomott szülőhazánkban. Az elnyomatás, a terror, amely ellen oly elszántan küzdött, ma nemcsak az élőket sújtja, hanem a holtakat is. A győri egyházmegye papsága és hívei méltó emléket állítottak Vilmos püspöknek: márvány síremléket állítottak a székesegyház Szent László kápolnájában. A temetés 1948 november 23-ikára volt kitűzve. Mindszenty bíboros hercegprímással az élén az egész püspöki kar bejelentette részvételét. Az ország minden részéből a hívek ezrei készültek az utolsó tiszteletadásra. November hó 20-án, szombaton este váratlan fordulat történt. Utódjánál, Papp Kálmán győri püspöknél megjelent Báli Zoltán, győri főispán, a belügyminisztérium rendészeti osztálya főnöke s a politikai rendőrség egy ezredese és átadta a győri polgármester írásbeli határozatát, amely Vilmos püspök exhumálását megtiltja.A belügyminisztérium 300 rendőrt vezényel erősítésül Győrbe, mozgósítja a tűzoltóságot, a Karmeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárják el és az úttest aszfaltját'feltöreti. Egész éjjel titkosrendőrök állják körül a templomokat, lovasrendőrök cirkálnak. A Győrbe induló vonatokról leszállítják az utasokat. De nemcsak a temetés veszélyezteti a népi demokráciát: Vilmos püspök halotti emlékképe is “sérti az ország bel- és külpolitikai érdekeit". A politikai rendőrség megtiltja egy emlékkép kinyomtatását is.

A VÉRTANUSÁGGAL MEGKEZDöTT VILMOS PÜSPÖK UJ ÉLETE

nemcsak a természetfölötti világban, hanem a földön is. Boldoggáavatási pere már megindult..

Ha hét év távlatából emlékét idézzük, zárószónak hadd írjuk ide saját szavait: Érdemes volt! Valóban: igy érdemes élni! Dunántúli

... jó szerencsében hazafinak lenni könnyű kötelesség, a balszerencse csapásai közt s a kilátások

kétségei mellett hazafiságban meg nem rendülni k kezdödik a legmagasztosabb polgarereny Kossuth Lajos ’ 1 ’

IRTÓZATOS HARCOK, LÁNGOLÓ SZENVEDÉLYEK, HALÁLOS SZE-iwiíiwwiwiwWwiiwWWMWi relmek regénye

Sötét este, halkan permetező őszi esőben az asszonymonostor menekültjei nekivágtak a rengetegnek.

A menet élén kopjás németek ügettek, vörösen lobogó fáklyákkal zavarva föl az alvó erdő fantasztikus árnyék-seregét. Bivalyokkal vontatott, óriás kerekű szekerek követték őket a meredek utón, panaszosan nyikorogva a vaspántos ládák súlya alatt. Néhány ládában a monostor aranyezüst marháit őrizték, a többiben Csanád ur kincsét. A szekerek mögött vagy harminc apáca lovagolt, sürü csapatba verődve. Az arcukat valamennyien sűrűn lefátyolozták és mivel a fejedelemasszony — egyházi átok terhe alatt — eltiltotta őket a beszédtől, egy szóval sem válaszoltak a csillogó fegyverzetű lovagok tréfáira. A lovasok nyomában fáradt, rongyos emberek vánszorogtak, nagy batyukat és nyöszörgő gyerekeket hurcolva magukkal. A monostor pártfogoltjai voltak.

Jó darab utat tettek már az erdőben, mikor a fáklyavivők hangos rikoltozása el csalta a német urakat a szekerek mellől. A csatlósok egy félig mezítelen öreg embert fogtak el a bokrok között.

Kunrát ur tőrt szegezett a halálra rémült ember torkának, hogy kivallassa a kiléte felől. Kitűnthogy somogyi pap: ^

A főapáca, aki földesasszonya és patrónája volt az egész vidéknek, hangosan támadt az öregre:

— Miért hagytad el az egyházadat?.... Hiszen: Somogy csendes! ...

— Haj, nagyasszonyom,, — válaszolt sírva az öreg, — tegnap óta Somogyot megszállották a lázadás ördögei.

— Mi történt odaát?

— Efogtak egy hírvivőt, Péter király levelével, melyben az országba hívja a német császárt. Ekkor föízendült egész Somogy. A nép meghúzta a harangokat és fegyverkezni kezdett, hogy: jön a német! És hihetetlen dolgok szemtanúi lettünk! A Balaton járatlan berkeiből régen halottnak hitt emberek bújtak elő . . .Nyolcvan-kiíencven éves agg martalócok, fehérhajó, izzőszemü gonosztevők, akik félszázaddal ezelőtt a bősz Koppány oldalán harcoltak és azóta a nádasban lappangtak. Mikor pedig alkonyaikordobogó jélző-tüzek gyultak ki a zalai hegyormokon,, a somogyi zendülők azt mondták: Ott a Vata serege! —• és hatalmas csapatokban a tóra ereszkedtek. Száz tutaj, sajka nyüzsgött kópiásaiktól és tülkölésükre tülköléssel válaszoltak a tihanyiak.

— Elvágták a határra vezető utat! —- mondotta Kunrát ur:

— Mihez kezdjünk most?2—kérdezte a főapáca.

— Vissza! Vissza! Keresztülvágjuk magunkat a király táboráig!

Visszafordították a nehéz szekereket a megrémült asszonyokkal és miután átvergődtek a Séd völgyén, északi irányban folytatták Htjukat.

Ékese egyik kopjás lovához pányvázva tette meg az utat. Csillogó, apró szemét egyre az apácák csapatán jártatta. Miután a menekülők közt látta Csanádnét, biztosra vette, hogy Ángyika is itt van, de sürü fátyolá álhit nem ismerhette föl a leányt.

Hajnalbdhi kezdett. Az eső elállt ugyan, de a fák fölött még oly gyorsan vonultak a szürke felhők, mint a kavargó füst. Az ut keletnek fordult és mély szakadás partján kanyarodott el. Mikor az elöhad a mélység széfére ért, süvöltés hallatszott,, mintha gyors szárnyú madárraj repülne el a lom között. Az egyik csatlós nyíllal a torkában: lefordult ágaskodó paripájáról!,, társai pedig eszük nélkül futottak vissza a szekerekhez. Az éjjeli állmából ébredező erdőt irtóztatő üvöltés töltötte be, mintha óriás farkascsorda énekelné az éhség dalát. Azután ijedt csend! lett. Egy gally se moccant az erdőben.

Kunrát ur és a német ispán a szakadás szélére vágtattak. Nyilzápor fogadta őket is. A túlsó parton a nagy lejtő csakúgy hemzsegett a rengeteg lovastól.

— Pogányok! — mondta Kunrát ur.

Aztán dörgő hangon kiáltott oda csatlósainak;: —• Ijasok, nyeregből!

A pogányok egy része szakadatlan nyiízáporral válaszolt, egy nagy csapatuk azonban kantáron fogta a paripáját és leereszkedett a lejtőn. A lejtő igen meredek volt, de a lovaik olyan ügyesen kúsztak lefelé, akár a kecske. Lent a sekély hegyi patak vizében kétfelé oszlottak. Egyik csapatuk lóra kapott és a patak folyását követve, keletnek gázolt, alkalmasint azért, hogy megkerülje és hátba fogja a lovagokat. (A keleti népek, ha megütköztek, mindig próbát tettek a megkerülés taktikájával, nagy bosszúságára a németeknek, akik ebben a lovagiadon orvtámadás egy nemét látták.) A pogányok nagyobbik része azonban lenn hagyta a paripáját és hosszan elszórt láncban nekilátott a magas part megmászásának. Mezítelen kardjukat a fogaik közé szorították és démoni gyorsasággal kúsztak fölfelé.

Odaát, a túlsó parton egy kopasz sziklán óriás termetű csuhás ember állott, aki hangos kurjongatással biztatta, uszította a támadó pogányságot. A feje vörös rongyokba volt pólyázva, a baljában pedig nagy bolgár bunkót forgatott a sátán papja. Omodé volt. Tréfás dolgokat beszélhetett, mert az ijasok nyerítő kacagással fogadták mondásait,

(Folytatjuk)

— Hát te Pannonhalmáról jössz? — kérdezte Kunrát ur.

— Onnan, nagyuram. Ma reggel még a monostor atyái voltak az uraim, de most már nincs Pannonhalmán sem monostor, sem pap és én gazdátlan szolgává letem. Én vagyok az egyetlen ember, aki élve menekült a várból. Lóhalálában vágtattam ide. Mikor megláttam a szolgáidat, megfutottam előlük, mivel vak félelemben azt hittem, hogy ők is az istentelen pogányok közül valók.

— Kölyök, — mondta Kunrát ur, — lófarkon hurcoltatlak Pannonhalma alá és ha áll a vár, — vasfogóval tépetem ki a hazug nyelvedet.

— Az életem a kezedben, — válaszolt Ékese.

— Hogy mondhatod, hogy a pogányok átkeltek a Dunán, mikor ma reggel vettem csak hírüket a Tisza mellékéről?

— Nagyuram, — szólt Ékese — gyorsan nyargal ám a besenyő! Gyorsabban, mint a híre!

— És hogy vívhatták volna meg egy napon a vitéz bencések erős várát?

— Nem ostrommal vették meg, hanem ármánynyal. Kihallgattam a beszélgetésüket, mikor díadalmi áldomást ültek a füstölgő romok fölött és tudom, hogy az ördögi csel egy Omodé nevű rabló fejében fogamzott meg, aki a pogánnyal bitangol az országban.... Az Istentől elrugaszkodott

Omodé papi ruhába öltöztetett vagy ötven pogányt; ruhájuk volt bőven, hiszen a Marostól a Bakonyig kifosztottak minden szentegyházat — azután a jámbor zarándokok énekét utánozva, — fölvonult velük a várba. A vitéz bencések szívesen nyitottak kaput, mivel azt hitték, hogy menekülő testvéreik . . . Ekkor azután rettenetes dulakodás támadt. . . Az alakos pogányok megszállották a kaput és veszett farkasok módjára garázdálkodtak ott, mig a cimboráik elő nem törtek % leshelyükből. így aztán betelt Pannonhalma

végzete.... A gaz Omodé a dulakodásban jókora

ütést kapott a fejére egyik jámbor harcos buzogányától, de a toron már megint duhaj kedvvel járta a halott-táncot. Hanem bízom benne, hogy a pokolban külön üstben fog főni . .. -Kunrát ur nem volt az az ember, ak; ilyen rettenetes hir hallatára is elvesztette volna a szivét.

— A pogányok meg fognak lakóim, — mondta Péter királyi urunk alig félnapi járásnyira táborozik tőlük erős hadával és azóta bizonyára már rajtuk ütött.

Ékese csodálkozva nézett a németre.

— Hogyan, nagyuram, hát te nem tudod, hogy mi történt a királyi hadakkal?.... A királynak már nincsenek hadai.

Kunrát ur lelkét a hir hallatára elöntötte az epe. Förtelmesen káromkodott, aztán a kezéven lévő nagyhasu billikommal Ékese felé sújtott.

A fejedelemasszony védőén emelte föl a két karját és haragos méltósággal szólt a feldühödött némethez:

— Egyházi átok sujtja a vakmerőt,, aki vérrel mocskolja be a Nagyboldogasszony házát!

— Ó, én boldogtalan, — kesergett Ékese — mért nem vesztettem el életemet inkább a besenyő csatában! Ha hitetlenek kezétől estem volna el, a mártiromság koszorúja tündökölne a fejem fölött: holott igy, ha gyónás és utolsó kenet nélkül halok meg, a purgatórium lesz osztályrészem.

Letérdelt és megcsókolta a főapáca ruhájának szegélyét.

— Hadd térdepeljek előtted, főasszonyom, mert te olyan vagy, mint ama szent arkangyalok, akik fényes ábrázattal járnak a paradicsom kertjében és megkönyörülnek a szegény bűnösön. És hidd el, szent asszony, jobb szeretném, ha az istentelen pogányok, akik évekkel ezelőtt levágták a fülemet, inkább a nyelvemet vették, volna,akkor most nem busithatnám a te szivedet.

A fejedelemasszonynak megtetszett Ékese ékes beszédmodora: jóakaróan szólt hozzá:

— Mondd el, mi hir Komáromban?

— A pannonhalmi atyák már két nap óta tudták, — szólt Ékese, — hogy a király serege nagyrészben átpártolt a lázadókhoz. Alig maradt magyar ember a táborban.

— Ha úgy van, amint mondtad, — szólt a fejedelemasszony, — akkor Isten irgalmazzon nekünk! Tanácsolj, vitéz Kunrát, mihez kezdjünk tehát most?

Ékese, akitől senki sem kért tanácsot, vakmerőén megszólalt:

— Ne félj semmitől, nagyasszonyom! Ismerem a pogányok szokásait: férfiakkal szemben irgalmatlanok, de az asszonyokat nem bántják.

Kunrát azonban máskép rendelkezett.

—• Nincs vesztegetni való időnk!.... A zalai part mentén még elérhetjük a határt. Holnapután reggel már Markburgban leszünk.

Azután Ékese felé fordult.

— Téged magammal viszlek és ha hazugság volt, anit mondtál: olajba főzetlek!

— Földönfutókká legyünk? — kérdezte busán a főapica.

— Légy nyugodt, asszonyom,— válaszolt Kunrát ur — mihamarább visszatérünk megint. A császár teigernyi sereget gyűjt a határon, hűbérese védelrrére.

A féedelemasszony meghuzatta a harangokat. Odaküin a monostor pártfogoltjai, az elcsigázott bujdosok, megrettenve hallották, hogy golgota-