Szabad Sajtó, 1952 (46. évfolyam, 8-51. szám)
1952-11-28 / 48. szám
November 28, 1952 Page 3 Oldal A régi , Magyarország... Krúdy Gyula feljegyzései az elmúlt világról ♦ * * így evett Budapesten a jóétvágyu ember ♦ ♦ ♦ Akkor — 1910-ben — az Erzsébet-köruti Royal Szállodában laktam, abban a barátságos házban, ahol vidéki életemet vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál. Megjelent itt néhanapján egy kappan-hájas, kopaszodó, negyven-ötven esztendős falusi férfiú, gummitalpu, fűzős, kanári sárga cipőben, setétzöld ruhában s vadkacsatollas kalapban. (A vidéki urak egyenruhája volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé sohase mentek vidékre, mint a megyei írnokok tartották a vizslakutyát, midőn már felhagytak a vadászattal.) A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza és a barftás, drótszerii hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni idegen emberek foglalkozását, jellemét, szivbéli hangulatát a fogadók ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban, milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak és a házastársak mit beszélnek egymás között. De legfőképpen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban.Kis játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.) Neki köszönhettem ez időben, hogy elmaradozó étvágyam — visszatért. A hagyományok szerint voltak ugyan olyan gusztussal és étvággyal evő emberek Magyarországon, akiket az ország másik végéből elvittek gyomorbetegek mulattatására, gyógyítására. A hires evő majdnem olyan jelentékeny férfiú volt egykor a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az éleshangu ügynökre, a képviselőháziján a közbeszólásra. Az én ismeretlen barátom, ha öthat évtizeddel előbb születik, mikor még tejjel-mézzel folyó Kánaán volt Magyarország, bizonyára megélt volna az evési tehetségéből. Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított cseresznyepaprikával, amint az első kanállal a szájába vett a husiéból, amint kenyérhéjat vegyitett a leves tésztájába: már látszott, hogy szakemberrel van dolgunk. Asztalkendővel fedett mellét jól nekivetette az asztalnak, amig a levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkor leckéit. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán fölemelte egyik kezével a tányért és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte, kenyeret kapott be és negyven cseppet ívott tisztán az asztali borból. Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a tigris, amig a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyéstálat vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag megbocsátott. Aztán jobbkezével a villát fogta, húst és kenyeret mártogatott a zsírba, a burgonyát vagy egyéb főzeléket is ügyesen felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerü fogai mögé dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybelábbadt a szem, elfulladt a lélegzet . . . mig a balkéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a fejes-salátát’ amelyet néha-néha ecettel, mustárral, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot sem, hiszen a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte: a legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget: gyorsan magához parancsolta és a salátára öntötte. Mintha a sült csupán alárendelt szolgája lett volna a salátának, amit előre küldtek kvártélycsinálás végett. A fejes-saláta (burgonya és uborka hasonló megtisztelltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára szúrt kenyérdarabkával a pecsenyés-tálat tisztára törölgette . . . Miért mondjam el a turóscsusza történetét? Emberünk vadsásága csupán az utolsó turómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki már a tálból. Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig szódavizzel: egy hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé és öklelő tekintettel végignézett az ebédőn. Bizonyára elkedvetlenedett az evők mohó étvágyától. Felhívás a szakad világ kát papjaihoz! Az Amerikai Magyar Katholikus Liga vezetősége szeretettel felkéri a szabad világban szétszórtan élő főtisztelendő papságot, hogy az egyházi évnek utolsó napján, 1952 november hó 29-én, szombaton mondandó miséikben emlékezzenek meg a kommunista zsarnokság alatt szenvedő Magyarországról és imádkozzanak az 1000 éves Szt. István-i Magyarország helyreállításáért. Trenton, N. J., 1952 november. Father Kiss Gyula, az Amerikai Magyar Kath. Liga alelnöke Szeretettel kérjük: terjessze rokonai és barátai körében lapunkat, amely harcol a keleti pestis: a bolsevizmus ellen A FRANCIA Beaulieu-falu polgármestere előtt kötött házasságot az utolsó magyar király, néhai IV. Károly és felesége, Zita volt királyné másodszülött fia, Felix (36) dr. Trensberg Anna Eugenia hercegnővel. A polgári házasságkötésen 50 külföldi vendég s Beaulieu apraja-nagyja vett részt. Az egyházi esküvő a tengerparti, gyönyörű fekvésű falu ódon katolikus templomában folyt le, sokszázados délfrancia szertartás szerint. 200 vendég ünnepelte az uj házaspárt. A mézesheteket Felix és Anna hercegnők Zita özvegy királynőnél, Tuxedo Parkban töltötték. December elején Mexicoba repülnek, ahol Habsburg Felix egy 'házépítő vállalat igazgatója. Magyar-Amerika osolya jr IMár irtunk néhányszor lapunk barátjáról, az elképzelhetetlenül szórakozott bostoni professzorról. A felesége rengeteget veszekedett vele,hogy mindig elhagy valamit. A tanár ur egy este mosolygó arccal tért haza. A felesége már az ajtóban megkérdezte tőle: — No, Árpád, mit hagytál el? — Tévedsz, drágám, — felelte diadalmasan a tudós profeszszor, — nem vagyok én olyan szórakozott, mint azt hiszed ... Látod, most is itt a kezemben az esernyőm! — Te szerencsétlen, — csapta össze kezét az asszony, — hiszen ma nem is vittél magaddal esernyőt! . . . 2Földinknek, — mi tagadás? — nagyon rosszul megy a dolga. Kénytelen kiadni egyik szobáját, mire ezt a cédulát ragasztja ki a kapura: “E házban egy különbejáratu udvari szoba AZONNAL kiadó. Esetleg előbb is!” ' • 3 Két new yorki kőműves összetalálkozik: mindegyik más-más építkezési vállalat alkalmazottja és arról vitatkoznak, melyik vállalatnál épülnek gyorsabban a házak. — Nálunk, — mondja az egyik, — reggel hatkor belekezdünk egy negyvennyolcemeletes ház épitkzésébe és este hatra teljesen készen áll a ház. — Az semmi, — tromfolja le a másik, — mi a múltkor reggel hatkor elkezdtünk építeni egy hetvennégyemeletes házat s délelőtt tizenegykor a pallér elkezd kiabálni: — Hé, álljatok meg! Most látom, hogy tévedésből nyolc eme. lettel többet építettünk, mint kellett volna. • 4Válópört tárgyalnak. A feleség panaszát, aki kegyetlen bánásmóddal vádolja férjeurát. Biró: Hát hogy volt? Tessék előterjeszteni. — Tetszik tudni, Szokása szerint indulatosan jött haza, mire szóváltás támadt köztünk, összevesztünk. Erre elővett egy botot és végig vágott a . . . a . . . Biró: Jól van. Üljön le arra a szóra, amit nem talál. 5 Barátunk leánya a szinipályára vágyik. Star akar lenni, énekesnő persze. Végre is addig erőszakoskodik, mig meghívja egy színigazgató próbaéneklésre.Mikor hazajön, kíváncsian faggatja a büszke mama: — Na, milyen ember az az igazgató? — Nagyon vallásos ember lehet, — mondja Izabella, — mert miközben énekeltem, folyton csak azt mondogatta: Te jó Isten! Pesten 24 forintra esett a ‘fekete dollár’ A dollár feketepiaci árfolyama Budapesten 32-36 forintról viszszaesett 18-20 forintra, majd 24 forintban állapodott meg. A dollár átlagban 10 forintos gyengülése nincsen összefüggésben a pénzügyi s gazdasági helyzettel. Ősz óta az ÁVO valuta-ellenőrző csoportját 40 pribékről 110-re emelték; az idegen pénznemek vételétől, eladásától, beváltásától drákói törvények riasztják el a magánosokat és ügynököket. Miután a kereslet megcsappant, az áru értéke is csökkent. Figyelmeztetjük Rabmagyarország külföldön, főleg az Amerikában élő rokonait, barátait, hogy újabban kivétel nélkül, minden levelet felbont a budapesti 62-es postahivatal cenzúra-osztálya, amely a szabad világból érkezik. A dollárral bélelt leveleket továbbítják, de ha a címzett 24 órán belül a Nemzeti Bank-nál nem jelentkezik beváltásra, lefogják és 3—8 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtják. HERCZEG FERENC POGANYOK IRTÓZATOS HARCOK, LÁNGOLÓ SZENVEDÉLYEK, HALÁLOS SZERELMEK REGÉNYE Tudta az összes császári hercegnők nevét. Oly kevélyek és oly szépek, mint az olajképek, amellett veszedelmesek és kiszámíthatatlanok, akár a fényesszőrü fenevadak, amelyeket a császári kertekben őriznek . . . Márton egyszer sem szakította félbe a leány fecsegését, hanem szomjas füllel itta be minden szavát. Olyan kellemes, érces és mégis bágyadt hangja volt, aminő az arany csengése. Ha szólt, Mártonnak az az érzése támadt, mintha aranyliliomok hulladoznának a levegőből. Egyszer elkacagta magát Ángyika s kimutatta a nedves fogsorát, — ekkor fehér gyöngyök peregtek a Márton szivére, mint a sürü hóesés. Utazásuk harmadik napján különös találkozása volt Ángyikának./ Déli pihenőt tartottak egy óriás tölgyfa árnyékában és a leány, egyik kévéi szolga kíséretében, bejárta a vizes ér partját, hogy virágot szedjen. Olyan csodálatos, nagy, karcsú és haragos virágokat talált itt, aminők nem nyíltak a császári kertekben.Kevély szüzekhez hasonlítottak inkább, mint palántákhoz és ha Ángyika egyiknek letörte a húsos szárát, olyanféle borzongást érzett, mintha életet ölt volna. A magas nád miatt nem láthatott az ér túlsó partjára. Egyszerre aztán kiváncsivá lett hogy milyen lehet odaát a világ és széthajtotta a zöld kévéket. Vagy tiz lépésnyire tőle, egy domb tetején — valami avar vezér sirdombja lehetett — lovas alak állott mozdulatlanul. Asszony volt.. . Kevély, pompás és félelmetes asszony, olyan,mint azok az érctagu, karcsú amozonok, akik magas kőtalpon állva, évszázadok óta őrzik a konstantinápolyi hippodrom bejáratát. Most összetalálkozott a pillantásuk. A lovas asszony komoran, kérdően tekintett Ángyika szemébe. Szinte beledöfte és hozzákapcsolta a horgas tekintetű szemét, mintha magával akarná vinni Ajtony leányának képét. — Ki ez? — kérdezte elálló lélegzettel Ángyika A következő pillanatban már eltűnt a jelenség a domb tetejéről. Csak a magas nád hullámzása mutatta, hogy merre vette útját. — Ki volt ez? — kérdezte Ángyika újból. — Jaj nekünk! — kiáltotta a kévéi ember, — e pusztai asszonyt láttuk. Ha fias sárkányt látott volna az ingoványbán h impölyögni, akkor sem lehetett volna nagyobb a, ’ rr.ülete. A leány visszament a tölgyfa alá és letérdelt t módé mellé, aki éppen tüzet rakott. — Omodé, — szólt hozzá — mondd meg, milyen ereje van a pusztai asszonynak. — Nagyobb az ereje, mint kétezer kopjás vitéznek. — És milyen az ereje Márton urnák? — Ha Márton ur akarja, Ángyika, akkor a pusztai asszony megoldozza a sarud piros szijját. A leány arca erre kipirult. * ★ ★ Utazásuk utolsó napján, mikor már elhagyták a besenyő földet, veszedelmes kalandjuk támadt. A Haraongod partján kis utascsapat jött velük szemben. A nehéz nagy paripákon is meglátszott, hogy napnyugati országból valók. A lovasok között három papi ember volt és egy fegyveres vitéz, akit két szolgája kisért. A vitéz talpig font vasdrótba öltözött, esetlen nagy csata-ménje is nemez-vértet viselt. Acélsisakját a nagy hőség miatt a nyeregkápára akasztotta, bozontos, sárga haját bőrsüveg takarta. Ék. télén nagy kopjáját egyik legénye hozta utána. A vitéz előkelő, nagyerejü s kevély harcos benyomását tette. Egyébként igen szép ifjú volt. A német láthatóan egyike volt a lézengő vitézeknek, akiket István halála után fölös számmal csőditettek az országba. Péter király is kedvelte az idegeneket, de annál gyilkosabb gyűlöletet éreztek irántuk a magyar urak. A lézengők, bár többnyire németek voltak, nem tartottak atyafiságot semmiféle nemzetséggel és a zsold kedvéért a tulajdon fajtájuk ellen is szívesen hadakoztak . . . Gyakran éltek vissza a vendégszeretettel és a duhaj viselkedésükkel megbotránkoztatták a nyugodt és méltósággal teljes pusztalakókat. Mikor a két utascsapat összetalálkozott, Omodé óvatosan előre ügetett és tisztességtudóan rájuk köszöntött az idegenekre. A papok megállították az öreget és a Marosvár felé vezető utat tudakolták. A lézengő vitéz tekintete ráesett Ángyikára.... Mint olyan ember, aki mindig megteszi azt, ami éppen eszébe jut, keresztbe állott az utón, megállásra kényszerítve Mártonékat is. Márton gyorsan Ángyika és a német közé terelte a lovát. —- Mit kívánsz? — kérdezte latin nyelven. A német az ő idegen nyelvén válaszolt és igy nem értette meg senki. A kopjahordó legénye határvidéki német lehetett; ő értett magyarul és az ura tolmácsává szegődött. — Az én vitéz uramat, — mondta a legény — arra kötelezi a fogadalma, hogy tisztelje a szép nőket. Tudni akarja tehát, hogy megérdemli-e a te hölgyed a tiszteletét és követeli, hogy emelje meg a fátyolét. — Ha keresztény zarándok az urad, — válaszolt Márton, akkor menjen hírével és ne sértse meg a leányukat azoknak, akiknek borából !erészegedett. A szolga bosszúsan elkiálltotta magát. És te azt hiszed, bolond, hogy én azt el merem mondani az uramnak?.... Tudd meg, hogy ez rambergi Diterik ur, aki arról hires, hogy lassan beszél és gyorsan üt. A .német ur láthatóan unta már a fecsegést és bölömbika hangján valami parancsot adott a szolgájának. A legény elnevette magát. — Tudod, mit mond Diterik ur? Ha azonnal meg nem mutatod az asszonyod arcát, pőrére fogja vetkőztetni. A legény azzal Ángyika szeméhez kapott s letépte arcáról a fátyolt. A következő pillanatban már megingott nyergében és bezúzott koponyával, hörögve lefordult a lováról . . . Márton jóformán maga sem tudta, hogyan történt a dolog. Omodé adta-e a kezébe a bolgár bunkót, vagy ő ragadta ki az öreg kezéből. Mikor irtóztató erővel orrtövön sújtotta a legényt, tajtékzó haraggal rikoltotta: Huj, te eb! Mindez villámgyorsan történt. A vasas ember elbődült, aztán kirántotta hüvelyéből láncon függő pallosát és gyilkos dühvei Márton felé sújtott. Az első ütést a kanonok felfogta a bunkója vasnyelével Másodikat már nem üthetett a vitéz, mert Omodé, mikor eszébe vette, hogy komolyodik a dolog, hátulról a német nyakába vetette a szőrpányvát és most hatalmas rántással lelóditotta a paripájáról. A vitéz fuldokolva és hörögve fetrengett a földön, sarkantyújával rugdosva a gyöpöt. Nem igen tudta, mi történt vele, de azért szilaj erővel védekezett. Ángyika szerecsen udvarnoka megfutott, hasonlóképpen az idegen papok is. A másik néiőet szolga hangos siránkozással nézte az ura esetét, de közeledni nem mert. A kévéi legények a német fejére dobták a szűrüket, majd megrohanták, hogy kicsavarják kezéből a pallost. Jóidéig nem tudtak elbánni vele; a vasas ember úgy rázogatta őket a levegőben, mint a medve a testén függő kopókat. Omodé ekkor néhányat rántott a pányván, a vitéz vonaglaoi kezdett és most már kiengedte zsibbadt kezébó’ a fegyvert. — Ne bántsd! — kiáltotta Omodé,amikor meglátta a kést az egyik legény kezében. — Eleven medvét viszünk Becs uramnak és akárki meglássa: kapunk érte egy vödör bort. A keveiek megkötözték az elalélt vitézt és rádobták a lovára, mint a lisztes zsákot, A kis csapat azután folytatta útját. Omodé azonban előbb még megnézte a leütött legényt.Az már akkor oda volt, csak a lába reszketett még. •—• Ennek megadta kanonok uram az utolsó Menetet. — mondta az öreg. Azzal leköpte a holttestet. (Ez neki régi “vitézi” szokása volt.) Ángyika egész testében remegve lovagolt a vér delmezője oldalán. Nem mert hozzá szólni, mert Márton arcát most is eltorzitotta még a harag, a szeme pedig eleven parázsként égett.A folyó partján a leány mégis erőt vett magán és szeliden Márton karjára tette a kezét. — Uram, — mondta halkan, — nem tudok a nyeregben ülni ... A szivem megállóit a félelemtől és a fejem szédül, ha a vizet nézem ... Ha nincs a terhedre, uram, akkor végy magadhoz a paripádra. Márton szó nélkül maga elé ültette a- leányt, aztán beleterelte csődörét a sekély vízbe. A meder közepén meg kellett eresztenie a kantárszárat, hogy megitassa a paripáját. Ángyika mégis szédült, amint a kavargó vizet nézte és erőtlenül odatámasztotta fejét Márton vállához. Csak szivének erős dobogásán és a kanonok nyakára font karjának remegésén érzett, hogy van benne élet. Mindig a vérében fetrengő németet látta maga előtt. A gondolat, hogy a kemény kar, mely most vasabroncsként fonta körül, ő érte vért ontott, fogvacogtató félelemmel töltötte el, de egyszersmind mámorossá is tette. A cicomás babából nő lett; boldognak és bűnösnek érezte magát. Kinyitotta a szemét és lázas, édes meghunyászkodással, makacs, ittas pillantással kereste a Márton tekintetét, mint a szarvasünő, amelynek párja gyilkos tusában győzött. Egyszerre sok ember között találták magukat; ott voltak Csanád várának kapuja előtt. Nagy népcsődület volt a parton: a maros váriak a püspöküket búcsúztatták éppen. Gellért ur ott ült a négylovas szekéren, az emberek pedig megostromolták a kocsit, hogy kezet csókoljanak szeretett mesterüknek. Az elmúlt napokban nagy dolgok történtek az országban és Gellért ur elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a királyhoz siessen, boldogtalan velencei földijéhez, aki megfoghatatlan elvakulíságával veszedelmet hozott az egész kereszténység ügyére. Olyan veszedelmet, amelynek nagyságát csak egy Gellért püspök fogta fel. Mikor már a szekéren ült, a toronyi őrök hangos tülköléssel jelentették, hogy jönnek a várvavárt utasok. Gellért ur ekkor megállította a kocsiját. Ángyika lesiklott Márton 1 ováról, egyenesen az édesanyja karja közé. És a két nő, megfeledkezvén egy pillanatra rangjáról, hangos zokogta* sál ölelte, át egymást. (Folytatjuk)’
