Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-05 / 31. szám

б-------------------------------------------­Jubilál a Szlovák Nemzeti Galéria 1988. augusztus 3. Nemcsak kenyérrel él az ember (avagy г gondolatok a közművelődés isti poiatlamág álról)' „Minden műveltebb nemzet meg­menti az elfeledéstől és a napfénybe állítja az ő értékeit és régiségeit, és azokat úgy tartja, mint legdrágább kincseit — irta az Orol Tatranskí című lap, 1846 novemberében. Ezek a sorok is arról tanúskodnak, hogy a XIX, század derefián reális igény fo­galmazódott meg egy állandó székhe­lyű kultúrintézmény létrehozására Szlovákiában, amely otthont adna a nemzet kulturális értékeinek. Rövide­sen sorra alakultak a nagyobb, vagy történelmi jellegű városokban a he­lyi múzeumok (Bratislava — 1868, Kassa (Košice) — 1872, Kremnica — 1872, Levoča — 1884, Bardejov — 1904, stb.), amelyekben általában más műkincseket ts őriztek. A századfor­dulón tehát megérett a helyzet arra, hogy egy önálló műgyűjteményt hoz­zanak létre Szlovákiában — „a nem­zet galériáját". A gazdasági és a tár­sadalmi körülmények azonban egye­lőre nem kedveztek a terv megvaló­sításának. A minimális önállósággal rendelkező Szlovákiában a monarchia utolsó éveiben több egyéb mellett er­re sem lehetett komolyan gondolni. A helyzet csak 1918-ban változott meg. A Nemzeti Galéria tervei rövi­desen el is készültek, mégpedig — az akkori korszellemnek megfelelően — egységes egészet alkotva a Szlovák Nemzeti Múzeummal; mindkét intéz­mény Martinban, a külön erre a cél­ra készült. Impozáns ű] épületben kapott helyet. Hamar megmutatko­zott azonban, hogy a múzeum és a galéria együtt nem a legszerencsé­sebben férnek meg, s mindekettö korlátozza a másik terjeszkedését. Maga a gyűjtemény ts hiányos volt: keveset merített a távolabbi múltból, s az európai Irányzatoktól is viszony­lag elszigetelve vázolta fel a szlovák művészet fejlődését. Mégis két évti­zedbe telt, amíg megtörtént az első lényeges változás: határozat sietett arról, hogy a galéria Bratislavába költözik A háborús évek ezen a té­ren Is megtorpanást okoztak, de 1943-ban mégis megnyílt a Szlovák Galéria. Gyűjteménye nem kevesebb, mint 2474 darabból állt. Ekkor azon­ban már teljesen világos volt, hogy az országnak szüksége van egy telje­sen önálló, méltó környezetben szé­kelő, állandó jellegű képtárra, amely független minden más kultürintéz­­ménytől (a Szlovák Galéria szintén a brattslavai Honismereti Múzeum ré­­/ szeként működött). A felszabadulás után aztán késedelem nélkül hozzá is láttak ennek a tervnek a megvalósí­tásához, mégpedig a Szlovák Nemzeti Tanács 1948. július 29-én hozott ren­deleté alapján; a kulturális étet szo­cialista átszervezésének egyik első lépése volt ez a határozat. A Galéria születése körül bábásko­­dók mindjárt a legelején nagy prob­lémába ütköztek, hol legyen az ú] intézmény otthona? A város súlyos károkat szenvedett a háború során, új épület építését pedig a gazdasági viszonyok akadályozták. A meglévők közül szóba jött a. Mirbach-, a Schiff­­beck- és a Pálffy-palota, míg végül is a városi milícia volt kaszárnyája — az ún. Taranda —■ mellett döntöt­tek. „A Taranda ideális hely lenne a számunkra. Egy csendes kis zug a város központjában, gyönyörű környe­zetben ... Átvételével és helyrehozá­sával egyúttal magát az értékes ba­rokk épületet is megmentenék'1 — ér­velt Karel Sourek, a galéria létreho­zásával megbízott kuratórium egyik tagja. A gondolatot a szlovák kultu­rális élet több illusztris képviselője, például Ladislav Novomeský Is támo­gatta, így aztán — bár hosszas huza­vonák után — beköltözhettek az 1759 —1763-ban épült, négy szárnyból álló barokk épületbe a galéria dolgozói. Ez már az 1950-es évek elején tör­tént, s az új otthon — bár eredetileg átmenetinek szánták — véglegessé vált. Több átalakításon ment keresz­tül, amelyek közül stlláris és architek­tonikái szempontból szerencséseket és sikerületleneket egyaránt lehetne em­líteni. Először a Duna-part arculatá­nak komplex átformálása keretében „nyúltak hozzá“, majd 1950 és 1955 között valósult meg az az átépítés, amely már az épület új küldetésének legyében folyt. Ennek célja még tu­lajdonképpen alig volt több, mint hogy a volt kaszárnyát az Intézmény céljaira legalább alapvetően alkal­massá tegyék; a végleges átépítés, amelynek mai arcát köszönheti, terv­­pályázat alapján kezdődött, 1968 au­gusztusában. A győztes pályamű alko­tója Vladimír Dedeéek építész volt. Új otthonában a Szlovák Nemzeti Galéria gyorsan terjeszkedett, és egyre érezhetőbbé vált jelenléte a szlovákiai kulturális életben. Gyűjte­ménye, szigorú szakmai Irányítás mel­lett fokozatosan és szisztematikusan bővült; eltűntek a „fehér foltok“ megjelentek a régi korok művészetét reprezentáló alkotások sőt állandó tárlatok, megteremtődött a kontextus az európai és a szlovákiai művészet között, s külön tárlatokon mutatko­zott be a szocialista országok művé­szete. Bővülő hatáskörét és növekvő SZABAD FÖLDMŰVES kultúrpolitikai jelentőségét mutatja, hogy a Szlovák Nemzeti Gajéria 1967- ben a BIB néven ismert gyermek­­könyv-illusztráclős kiállítás védnöké­vé vált, s ezt a feladatát a mat na­pig ellátja. Az intézménynek több, Bratislaván kívüli „fiókja is van, amelyek közül a legismertebb a zólyomi (Zvolen) vár; ez az 1960-as évek közepétől áll a galéria rendelkezésére. A legújabb részlegek közé tartozik a dunaszerda­­helyl (Dunajská Streda) volt pionír­­ház épülete, ahol nemsokára Lőrlncz Gyula nemzeti művész nevét viselő galéria nyílik. Négy évtizedes fennállása alatt a Szlovák Nemzeti Galéria több mint ezer kiállításnak adott otthont, az ál­landó tárlatokat természetesen nem számítva. Az elsőkkel régi adósságot törlesztettek az intézmény irányítói, mert a régi korok művészetét sokáig mostohagyerekként kezelték. A „Régi mesterek“ és „A legősibb művészet“ című kiállítások teremtették meg a folytonosságot a régi és az új kor művészete között; ugyancsak az elsők között mutatták be olyan hazai mes­terek alkotásait Is, mint Josef Ménes és Mikoláš Ateš. Reprezentatív tárla­tot rendeztek Rembrandt munkáiból, születésének 350. évfordulója tiszte­letére, bemutatták Honoré Daumier grafikáit, s nagy sikere volt egy ha­sonló kiállításnak, amely „A mai fran­cia grafika Manet-től Matisseig“ cí­met viselte. A magyar mesterek kö­zül elsőként Kisfaluéi Stróhl Zsig­­mond alkotásait láthatták a galéria látogatói, 1959-ben. Említettük már, hogy az Intézmény több mint két évtizede a BIB védnöke és társrende­zője: éppen ezért ad helyet kétéven­ként annak a tárlatnak, amelyen a biennálé győztes és díjazott alkotá­sait tekinthetik meg az érdeklődők. (A BIB-re. mint tudjuk, kétévenként kerül sor.) Mindez, természetesen csak töredéke annak a számtalan rendezvénynek, kiállításnak, esemény­nek, amelyet a SZNG négy évtizede kínál folyamatosan a látogatóinak: rendeznek itt — főleg nyaranta — kamarakoncerteket Is, és számos je­lentős kultúrpolitikai esemény zajlott már a reprezentatív épület falai kö­zött. A Szlovák Nemzeti Galéria tehát hatékonyan jelen van kulturális éle­tünkben: az eltelt négy évtized alatt nemcsak felnőtté, hanem pótolhatat­lanná is vált. VASS GYULA Mit tesz egy mezőgazdasági üzem — esetünkben a nagy jövedelmező­séggel gazdálkodó Királyi (Kráf) Egy­séges Földműves-szövetkezet — a fa­lusi kultúra fejlesztéséért? Miben, mivel, s mennyivel támogatja a köz­­művelődést? Erre a. kérdésegyüttes­re kerestem a választ a szövetkezet­hez tartozó, összesen mintegy két­ezer lelket számláló három gömöri település — Recske (Riefika), Aba­­falva (Abovce) központjának számító Királyiban. Nos, vágjunk a dolgok kellős kö­zepébe és szólaltassuk meg az e té­makörben illetékesek egynémelyikét. A nyilatkozók vélekedésének egymás mellé állításával — esetleg csak utó­lagos kommentálásával — a valósá­got szeretnénk feltárni, Vagyis a fa­lusi kultúra ellentmondásaira egy ter­mészetes fénynyalábot vetni. Lax László, az ef$z üzemi pártbi­zottsága elnökének nyilatkozata: — A falusi művelődés istápolása részünkről a következőkben nyilvá­nul meg. A Királyiban sorra kerülő rangosabb kulturális eseményekre — mint például a kassai (Košice) Thá­­lia vendégjátékaira — jegyeket vásá­rolunk. Alkalmanként mintegy száz­ötven-kétszáz darabot. A Csemadok éneklőcsoportja és a polgári ügyek testületé mellett működő szlovák folklőrcsoport falun kívüli fellépésé­hez ingyen biztosítjuk az autóbuszt. A két éve átadott új kultúrház építé séből is kivettük a részünket. Most pedig az üzletközpont létesítésénél segítkezünk. Az agrárértelmiség szerepe? ... Nincs szabadidejük. Másoknak meg „csak" művelésre szoruló kertjük van. Faluhelyen a gazdagság a gaz­dasággal egyenlő. Itt — a televízión kívül — a sport a legfőbb „kultúra“. Jól működő két felnőtt, valamint ifjú­sági és diák futballcsapataink van­nak, amelyek nagy támogatást igé­nyelnek ... A múltban a falun a tanító volt a kultúrügyek mindenese. Sajnos — ta­nítói lakások hiányában — a helyi alapiskola pedagógusai „bejárók“, akik a kötelező oktatási idő letelte után elutaznak a faluból. Lehetősé­geikhez, autóbuszhoz való küldöttsé­gükhöz képest azonban mégiscsak ök nyújtják a legtöbbet a közösségi él­mények gyarapítása terén. Aleva László, az efsz káderosztá­­lyának vezetője: — Szövetkezetünk évente 1 millió 240 ezer koronát fordít szociális kul­turális célokra. Körzetünkben a Thá­­lia fellépései jelentik a kulturális élet csúcspontját, ám az „ingyenje­gyek“ sem eléggé csalogatlak. A kö­zönség pedig pótolhatatlan. Már az­zal is megpróbálkoztunk, hogy az előadás előtt leellenőriztük a tovább­adott belépőjegyek „vándorútját... De ez a népszerűtlen próbálkozásunk sem bizonyult hatásos eszköznek a színházlátogatói kedv felélénkítésére. Talán kulturálisnak is, de minden­képpen közösségi rendezvénynek ne­vezhetjük a minden évben május 9-én sorrakerülő honvédelmi és sportnapot, ezenkívül a gyermeknap alkalmából minden esztendőben ki­rándulást szervezünk a szövetkezeti dolgozók csemetéi részére. Az idén az alsősztregoval (Dolná Strehová) Ma­­dách-kúriába vitt az utunk. Az isko­lák összpontosítása után Recskén megszűnt a szellemi tűzhely, amely ébren tudta tartani a kultúra (a ne­héz Időkben bizony olykor elhalvá­nyuló) lángját. Ez a határmenti vidék különben is a senki földje. Követen­dő, felpártolandő hagyományforrásből is kevés akad errefelé. Persze ez nem szolgálhat magyarázatként a nem cselekvésre. A recskei háromemeletes öreg malom épületét például népraj. zi múzeumnak szerettük volna beren­dezni, de lefújták, mondván, hogy „ebbők. nem lesz haszon“... A főis­kolai végzettséggel rendelkező dolgo­zóink közül egy sem idevalósi. Az ag­­ráértelmiság java része munkaidő után buszra száll, és elutazik ... Emil Pólyák, a Királyi Helyi Nem­zeti Bizottság titkára egyáltalán nem titkolta keserűségét: — Központi község vagyunk, még­sem engedélyezik számunkra, hogy főállású kultúrmpnkást foglalkoztas­sunk. Jelenleg Kovács Irma látja el — heti két órában — a helyi műve­lődési központ irányítását. Az ének­karok anyagi támogatására nincs pénzfedezetünk. Az új kultúrház üze­meltetési költségeit szerettük volna megosztani a helyi efsz-szel, de ve­zetősége elzárkózott a dolog elől. Így teljesen magunkra vagyunk utalva, nincs mód a 450 férőhelyes épület érdemben! karbantartására, sőt, még takarítónőt sem tudunk alkalmazni. Csak a villanyszámla több mint 50 ezer koronára rúg évente, a mi kul­turális keretünk pedig évi 100 ezer korona. Árulni kell hát a kultúrát diszkók és bálok formájában, s eb­ből, valamint a maradékból kell fe­deznünk egyéb költségeinket... Van egy jól működő „Kiváló könyvtár­unk, és egy, a hnb .által szépen fel­szerelt, ám sajnos nem az elvárt színvonalon működtetett Ifjúsági klubhelyiségünk. A fiatalok java ré­sze ingázó. Az idén tizenöt családi ház építését engedélyeztük, ennek el­lenére fogyóban van a lakosság. Az elvándorlás legfőbb oka éppen az, hogy nem tudjuk biztosítani az em­berek megnövekedett szociális-kultu­rális igényelt. Nagyon nagy szüksé­günk van (volna) gondolkodó, egész­séges lelkű, közösségi szellemű em­berekre ... • • • A beszélgetések végeztével betér­tem a helyi élelmiszerboltba, ahol — nem kis meglepetésemre — az egyik sarokban jó ízléssel összeválogatott, szlovák és magyar nyelvű Ifjúsági, szépirodalmi, valamint szakkönyvek sorakoztak a polcokon. Susányi La­jos üzletvezető elmondta, hogy a ša­­fárikovói könyvesbolttal kötött egyez­ség alapján immár három évtizede foglalkozik a könyvterjesztés e jól bevált formájával. Évente átlagosan mintegy 7 ezer korona értékben vá­sárolnak nála könyvet. Az alapiskola meglátogatására saj­nos nem futotta az időmből. Am a szerencse mellém pártolt, mivel az autóbuszra várva megismerkedtem Szakái Gézával, az iskola Igazgatójá­val. A néhány perces diskurzus során a következőket tudtam meg tőle: — Ezidőtájt (is) az Iskolára hárul a falusi kultúra szervezése. Am a mai világban, egymagunkban — a társa­dalmi intézmények kulturális szolgál­tatásainak hiányában —- mi már nem vállalhatjuk fel a lakosság sokrétű kulturális érdeklődésének a kielégí­tését. Három évtizeddel ezelőtt meg­alakítottuk a „Prücsök“ nevű, tizenöt tagú zenekart. Szakköröket hoztunk létre. Tavaly több mint kétszáz gyer­meket léptettünk fel a különféle ren­dezvényeken. A környék alapiskolái­val közösen az idén is megrendeztük a hagyomájnyos gyermeknapi találko­zót, amelyen 150 tanulóval mintegy kétórás esztrádműsort állítottunk össze. A szülők bevonásával igyek­szünk az érdeklődés hiányát megelő­zendő cselekvő programokat össze­állítani. A királyi szövetkezet dolgozói ön­fegyelemmel és kitartó fizikai erővel egy mintagazdaságot hoztak létre az utóbbi évek során. Ez dicsérendő és becsülendő dolog. Aggodalomra saj­nos azért ven ok, hogy míg az egyéni és kollektív teljesítmények alapján óriási értékek jöttek létre, addig a közösség Csipkerózsíka-álomba me­rült. Ebben a helyzetben a kultúra mun­kásának nem sok választása marad. Amíg nem kezdenek el csörgedezni az önkéntes források, önkényes be­avatkozásra van szükség: árulni kell e kultúrát, hogy az így szerzett pénz­ből támogatni lehessen pénzt nem ho­zó. Inkább igénylő művelődési for­mákat, például az amatőr művész­csoportokat. Így a kulturális intéz­mény sokszor abból él, ami ellen harcol vagy harcolnia kellene... Ä népművelő áll az impozáns kultúr­ház kapujában, és végképp nem tud­ja, mit csináljon. Ö kulturális érté­kekről tanult, önmegvalósításról, tár­sas életről, a kultúra embert és éle­tet alakító-gazdasági erejéről, s most azt kell látnia, hogy mindez egyre kevésbé érvényes . .. Ojabban minden vitában, minden érvre automatikusan rávághatő magyarázat: a pénzhiány. De elfogadhatjuk-e ezt? A-*kuUűra so­se nyereséges ez egyes intézmények­nek (üzemeknek), csak a társadalom­nak, annak is csak hosszú távon. Együtt kell harcolni a nagyobb rang­jáért KORCSMAROS LÄSZLO Két alkotás a tárlat szobrai és plasztikái közül (A szerző felvételei) A Duna-partra néző déli szárny udvara, a szabadtéri állandó tárlat egy részével I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents