Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-23 / 51. szám

/ SZABAD FÖLDMŰVES 1983. december 231 VADASZAT © VADÁSZAT • VADÄSZAT • VADÁSZAT © VADÁSZAT • VADÄSZAT © VADÄSZAT © VADÁSZAT © VADÁSZAT © A markáns arcú férfi a gondosan letisztított agancsot nézegeti. Négyesztendös szarvas tejdlsze lehetett állapítja meg némi hCmmö* gés, vizsgálódás ntán. Egyszer, jó néhány esztendeje, jut eszébe a régi emlék hirtelen, magam is puskavégre kaptam egy Ilyen szé­pen fejlett trófeát viselő állatot. Gyönyörű vad volt, tizeskoronás bika, ahogy a vadászati zsargon említi. Egy tisztáson pillantottam meg. Ogy tűnt, nagyon fáradt, mert alig állt e lábán. Kóbor kutyák vehették űzőbe, villant át az agyamon a gondolat, s már nyúltam is a nyakamban fityegő messzelátómért, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem távolról is szép trófeáját. Szegény pára minden porcikájában reszketett. És nagy megdöbbenéssel vettem észre, hogy több sebből vér­zik. Szinte ki volt lyuggatva a bőre. Lesipuskások, vagy kocavadászok tá­madhatták meg. Fájó szívvel emeltem le.vállamról a puskámat, hogy meg­adjam neki a kegyelemdöfést... Het­venegy éves vagyok, sok vadat lőt­tem már az életem során, kevés va­dásztrófeát tartottam meg. de ennek az állatnak az agancsát a mai napig is őrzöm. Sajnos, sok a felelőtlen ember, sza­lad ráncba a hetykebafszú Králik Fe­renc homloka. Valamikor még a há­ború ntán, villan emlékezetébe egy ú|abb történet, majdnem kioltotta az életemet egy orvvadász golyója. A Kövérhegy gerincén, jól kitapo­sott ösvényen ballagtam, szarvasbő­­gés ideje volt; szerettem volna meg­figyelni, hol, merre tanyáznak a ka­pitális bikák. Hirtelen éles dörrenés rezzentett ki gondolatmenetemből. Majd golyó fütyült el pár centire fü­lem mellett. A következő pillanatban pedig egy ismeretlen férfi csörtetett elő a bozötból. Kezében még füstölgő katonapuskát markolászott. „jóember — förmedtem rá —. kicsoda maga, és mit keres, mit csinál itt? Meg is ölhetett volna.“ „Nem vagyok úton­álló, csak, gondoltam — motyogta a megszeppent ember —, népes, éhező családom számára lövök egy kis élel­met.“ S még a könnye is kicsordult. Megesett a szívem rajta, futni hagy­tam, bár tudom nem kellett volna ... Máskor, sajnos, már súlyosabb kö­vetkezményei voltak a felelőtlen fegyverhasználatnak. Az a bizonyos vadászat tragédiával végződött... Egy tizenöt tagú angol társaság tag­jai — devizáért, valutáért — vaddisz: nóvadászatra érkeztek vadászkörze­tünkbe. Röpke néhány óra leforgása alatt ötven kan és koca került a puskáik elé, s vagy másfélszáz töl­tényt el Is pufogtattak rájuk a mesz­­szeföldről érkezett vendégek, de lö­véseik célt tévesztettek. Szomorúak, bánatosak lettek őkel­­méék. Átok van a kezünkön, mondo­gatták bosszúsan, — nevette el ma­gát egyikük — a vaddisznók páncél­mellényt öltöttek magukra. Dél felé végleg beleuntak a tölténypocsékolás­­ba. Már indultak volna szálláshelyük felé, amikor a közeli tövises, átha­tolhatatlan bozótban megzörrent a száraz avar. Bekecsbe bújt, fekete bőrsapkás hajtó szeretett volna — térdre ereszkedve — elérni minket a csalitoson át. A külhoni nimródok egyike vaddisznót sejtett a jövevény­ben, s mielőtt megakadályozhattuk volna, megragadta fegyverét és a mozgás irányéba tüzelt. És, sajnos, — ezúttal, az egész napi sikertelen lövöldözgetés után, pontosan célba Is talált: áldozata holtan terült el a földön. Azóta vallom: a lőfegyver nem játékszer. Alapiskolába Egegen jártam, a ma­gyar tanítási nyelvű gimnáziumot pe­dig itt, mostani lakóhelyemen, Ipoly­ságon (Šahy) végeztem el. A Sel­mecbányái (Banská Štiavnica) Állami Erdészeti Iskolában aztán — a si­keres záróvizsgák ntán — már hiva­talos vadászengedélyt is kaptam. Több helyen is dolgoztam, 10 éve vonultam, 42 esztendei lejklismeretes szolgálat után, nyugdíjba. A második világégés vége felé együtt vadásztam Malinovszkij marsallal. Én irányítot­gl termelés alaposan megtizedelt a vadállományt. Hiába telepítünk újra, meg újra foglyokat, vagy fácáncsibé­ket a területünkre, a terméseredmé­nyek növelésére szolgáló műtrágyák, növényvédő szerek, alapos pusztítást végeznek. A jő vadász nem csupán szereti, hanem védi, óvja is a vadál­lományt, meg a természetet. A vad sokszor megtréfálju a va­dászt. Valahol Beluja környékén nagyvadra vadásztunk, s hamarosan kétmázsás behemőt állat, fújt egy ha­talmasat, aztán felugrott, futásnak eredt és a közeli bükkösbe vetette magát. Alig négy méternyire álltunk tőle, de mire felocsúdtunk a megle­petéstől, a kannak már bottal üthet­tük a nyomát. Meg se találtuk, pe­dig jő ideig kerestük, kutattunk utá­na. Szegény Ifjú társam, megszégye* nülten kullogott mellettünk hazafelé. Az elmenekült állatnak vagy 30 cen­tis agyarai lehettek. ■ явшватт /т Králik Feri bácsi igyekszik elhes­segetni a rossz emléket. Inkább gyer­mekkora tükörcsercpeit kezdi össze­szedegetni, egymásba illeszteni. Nagyapám és édesapám is erdész volt, Egegen (Hrkovce) láttam meg a napvilágot, s néhány évet a fák birodalmában, a Korbász-majcr szé­lén, egy erdészházban éltem le. lo­vagolni szinte előbb tudtam, mint Králik Ferenc járni. Hatévesen már szőrén megöl­tem szelíd hátasunkat. Apám gyakran magával vitt erdei sétáira. Korán megkedveltem, megszerettem a ter­mészetet. Nyolcesztendős lehettem, amikor szülém kis puskát adott ajándékba. Amikor már. alaposan elsajátítottam a célbalövés cseppet sem könnyű tudo­mányát, szülői felügyelettel, életem első nyúlvadászatára is sor kerülhe­tett. Az elejtett tapsifülesnek módfe­lett megörültem, aztán pedig megsi­rattam. tem, vezettem a vadászatot, tűr gyé­rülő ősz hajfürtjei közé; vendégeink lőttek vagy 200 fácánt és nyulat, az­tán a magas rangú katonatiszt a haj­tás végeztével meg is köszönte a se­gítségemet. És parolára nyújtotta a kezét.. v Az erdő a nap minden órájában rejteget titkokat. Zsarnócon (Žarno­vica) az Iskolaigazgatóval jártuk az erdőt. Egyszer csak szabályos.időkö­­zökban isrríétlődő noszezésre lettünk figyelmesek. Orvfavágők dézsmálják az erdőt,-tanakodtunk pedagógus ba­rátommal, és menten a hang irányé-^ ba indultunk. A völgykatlén peremén megálltunk, s kíváncsian kémleltünk az alattunk elterülő kis tisztás irá­nyába. Odalent páratlan látvány tá­rult a szemünk elé. Két muflonkos viaskodott a csatá­rozásukat tőlük pár méternyire árgus szemmel figyelő jerke kegyeiért, A kanyon két szélétől, mindig pontosan ugyanarról a helyről rugaszkodtak el és a tisztás közepén, állandóan ugyanazon a ponton egymásnak eresztették jókora szarvukat, S az erőteljes koccanásokat véltük ml a favágók felszecsapásalnak. Még talán a szánk is tátva maradt a csodálkozástól. Jó fél őrén át ámul­­va, s lélegzet-visszatartva figyeltük csatározásukat. Egyszer aztán az egyik „legény" feladta a harcot, fejét lehajtva elódalgott, míg párbajtársa diadalittasan, magasra emelt fővel „szíve hölgyéhez“ lépett... Ma már csak két vadászaton ve­szek részt egy évben. A városi pfeo­­nírházban az ifjú természetbarátok szakkörét vezetem, a mezőgazdasági szaktaniiitézetben pedig, immár húsz éve, vendégtanárként, vadászati alap­ismereteket oktatok. Régebben rengeteg volt a vad er­dőn, mezőn egyaránt. Az ötvenes években még 9 lövéssel 9 nyulat lő­hettem. Ma már talán társaságunk egész, 3 ezer hektáros vadászterüle­tén nincs kilenc nyúl összesen. Az egyre nagyobb hektárhozamok eléré­sét hajszoló, nagyüzemi mezögazdasá­-3sSj*rí* ’’А-'-,:* * VV -V f j,t .-Д-- N , - -Ip) \ mellénk szegődött a vadászszerencse. Az egyik Ifjú társunknak jókora vad­disznót sikerült elejtenie. A kan „tűz­ben maradt“, azaz a helyszínen ösz­­szerogyott. Fiatal kollégánk öröm­A hebehurgya vadász rendszerint pórul jár, s a maga kárán (Is) tanul. 1951 karácsonyán. Garamrév (Vozni­ca) határában már jó Ideje követtük egy vaddisznókonda nyomát, Négyen, újdonsült vadászok mentünk elöl, mögöttünk pedig öt gyakornok sza­­porázta a lépteit. Hogy, hogy nem, a mintegy 20 tagú disznócsapat egy* szerre szőrén-szálán eltűnt a sze­münk elől. Egy Idő után megálltunk egy rönkfát gúlázó erdei munkáscso­porttal beszélgetni. Egyszerre elve­szettnek hitt állataink előcsörtettek a fahasábok közül, s a szélrózsa min­den Irányába futottak. Mi persze azonnal üldözőbe vettük őket, tüzelni kezdtünk rájuk, nem szerettünk vol­na pályatársaink előtt szégyenben maradni. Kilőttük egész tölténykész­„Négyesztendős szarvasbika agancsa lehet“ (A szerző felvételei) táncra perdült. „Korai még a viga­dalom — szóltam rá csendesen —, hisz úgy látom, nem múlt ki a disz­nó, itt a késem,-» nosza, bökd szü­­gyön, mert a végén még eliszkol.“ „Ugyan Feri bácsi — húzta ki ma­gát kezdő társam —, nincs ebban már szufla, elpusztult régen.“ És a fiú dalolni kezdett. Am egyszer csak megmozdult a létünkét, mégsem esett egyetlen vad­nak se bántődása. Gyakornokaink előtt bizony alaposán felsültünk ... Azt hiszem, simítja végig a szép szarvasagancsot Králik Feri bácsi immár ki tudja hányadszor, vadász­élményeimet majd karácsonykor, az ünnepi fa körül összegyűlt család* nak is elmesélem... (Z) MÉHÉSZÉT © MÉHÉSZET © MÉHÉSZET 9 MÉHÉSZET • MÉHÉSZET • MÉHÉSZET • MÉHÉSZET © MÉHÉSZET • MÉHÉSZET r\ 99 Ilii )£3s* k'' edés életforma a Antal Zoltán külföldön ts Ismert méhanyanevelő, a Szlovákiát Méhé­szek Szövetsége Safárikovői Alap­szervezetének a titkára. Immár a he­tedik esztendeje látja el ezt a jelelös tisztséget, miután nyolc éven át el­nökként irányította a szervezet tag­ságának tevékenységét. „Hatvanhét mérföldes“ életútja tele van fordula­tokkal. Másfel évtizeden át vasúti forgalmistaként, utána pedig ugyan­ennyi ideig falusi tanítóként élte életét. Lexikont tömörségű bemutatása után hajoljunk hozzá közelebb, is­merkedjünk meg élményvilágávalI Emlékei nemcsak konkrét eseménye­ket Idéznek fel, hanem történelmi Összefüggésekről ts számot adnak. A nyugdíjas létére is fürge mozgá­sú, derűs, vidám természetű, jó be­széd- és iráskészségű riportalanyom így vallott az évtizedek során felgyü­lemlett eseményekről, az életéröl. . — Másfél éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Családunk ne­héz helyzetbe jutott, de édesanyám sohasem csüggedett. Állandóan dolgo­zott. Napszámban kapált, markot sze­dett és sztnte bármilyen munkát el­vállalt, csakhogy valahogyan boldo­gulhassunk. Jó varrónő lett belőle és kézimunkázni ts szeretett. Takarékos asszony volt. Még tehenet IS vásárolt, s nyáron közös erővel gyűjtöttük ösz­­sze a takarmányt. Nagyon előrelá­tóan gondolkodott és cselekedett. Mivel Runyában (Rumince) gyenge volt a falusi iskola, beíratott a föval magasabb színvonalú polgárt iskolá­ba. A harmadik épfolyam után úgyne­vezett cseregyerek letterh egy eszten­dőre. Egy vlachovót családhoz kerül­tem szlovák szóra, hogy elsajátítsam a nyelvet. Kiskoromtól fogva érdekelt a ter­mészet és így később, természetesen a biológia. Nagyon sokat olvastam és lépten-nyomon rácsodálkoztam a ter­mészet szépségeire. Még gyermekfej­­jel elsajátítottam a szemzés és az ol­tás tudományát. A sors azonban úgy hozta, hogy harmincnyolcban Mis­kolcra kerültem, ahol forgalmista képzést kaptam. Onnan a tornailat vasútállomásra osztottak be, majd Kárpátalja egyik falujába, Csontosra helyeztek át 1943-ban. Másfél éves szolgálat után Németországba akar­tak hurcolni, de sikerült hazaszök­nöm és elbújnom. Lekenyén fBohu• iíovoj vártam be a szovjet csapato­kat. Ott ismerkedtem meg leendő fe< leségemm 'l. A felszabadulás után átképzésen vettem részt Kassán f Košice) és visz­­szamentem a vasúthoz. Közben fols­­ván f Jelšava) besoroztak az első szlovák hadseregbe. Így szlovák ka­tonaként vettem részt a kitelepítést folyamatban. Ahol csak lehetett, búj­tattam az embereket. Nagyon sok igazságtalanságot tapasztaltam, szin­te üzlet volt a kitelepítés... A nagygazdák kivétel nélkül „kiváltot­ták“ magukat. Az urasági cselédek­nek és a zselléreknek persze erre nem volt módjuk, így többnyire a va­gonokban kötöttek kt... Később családostul vándoroltam az egyik állomásról a másikra. Végül Kisszebenben /Sabinov) állapodtam meg hosszabb időre, ahol életem leg­szebb harminc hónapját töltöttem, ugyancsak forgalmistaként. A hangu­latos kisvárosban — alkalmazkodóké­pességünk és emberségünk révén — hamar megszerettek bennünket az ottaniak, bár a feleségem nem tudott velük értekezni. . Kisszeben a régi Időkben az egyik legjelentősebb szabad királyi városa volt a környéknek. Flamaná telepe­sek vtrágoztatták fel а XII—XIII. szá­zadban. Virágzása a kuruc háborúk kitöréséig tartott. Kossuth Lajos hű Szebennek nevezte, mert oly meg­győződéssel csatlakozott a 48-as for­radalmi eszmékhez. 1919 Júliusában Kisszebenig érkeztek fel a magyar vörös hadsereg osztagai, hogy segít­séget nyújtsanak a „fiatal“ Szlovák Tanácsköztársaságnak. 1944 őszén vé­res partizánharcokat vívtak a kör­nyék lakosat a hitleristák ellen. A városban született, s gyógyszerész­ként, egy ideig ott ts működött Csont­­váry Kosztka Tivadar híres magyar festőművész. Szóval ebben a szép és nyugodt környezetben köteleztem el magam Antal Zoltán Idén megkapta a /Szlová­kiai Méhészet Fejlesztéséért arany­­plakettet egy életre szólóan a méhészkedés­nek. Történt ez mégpedig úgy, hogy az egyik kollégám méhész volt, ne­kem viszonylag sok volt a szabad­időm. Az ő biztatására beiratkoztam az állami méhésztelepen indított méhanyanevelő tanfolyamra melyet egy Lehockf) nevű, országos hírű szakoktató vezetett. Közben egy idős méhésszel is megismerkedtem (ak­koriban Víšnovský bácst volt a leg­ismertebb méhanyanevelő Szlovákiá­ban), aki mellett elméleti tudásomat a gyakorlatban ts kipróbálhattam. Korábban voltam anyanevelS, mini mézgyűjtő méhész. Szakmai hitvallás som, hogy a méhészkedés lelke az anyanevelés. Olyan királynők neve­­lése, amelyekkel elkerülhető a méh­­társadalom szétzüllése, a méhész leg­­nagyobb bosszúsága, a kirajzás. Forgalmistából úgy lettem tanító, hogy gondoltam egy nagyot, s be* iratkoztam Kassára az akkori, Ко­­menskyröl elnevezett, Pedagógiai Kő* zépiskolába, amelyet el ts végeztem. 1957-től nyugállományba vonuláso­mig magyar—szlovák szakos tanító voltam. Visszatérve az anyaneveléshez: év­tizedeken át végzett kitartó, kísérle­tező munkával nevet szereztem ma­gamnak a „természetgyógyászatban“. Évente átlagosan hatszáz párzott anyát küldők szét az országba. Eddig még egyetlen reklamációt sem kap­tam az évtizedek során. A négy esz­tendeje Budapesten megrendezett Apimondia méhészeti vtlágkongresz­­szuson ár. Roškóval ketten képvisel­tük a szlováktat méhészeket. A méhészkedés esetemben életfor­ma, elkötelezettség és hobbi. Nagy szerencsémre és örömöre a felesé­gem szintén otthon van a szakmában. Segítségként pedig ttt van Zoltán fiam, az utódom. Tehát amit csiná­lunk: családi vállalkozásban — nagy elszántsággal és lelkiismeretesen — végzett, tökéletes kikapcsolódást nyújtó, a lehető legtisztességesebb pénzkeresési lehetőség. Aki ezt nem hiszi, az csinálja utá­nunkI Feljegyezte: KORCSMAROS LÄSZLÖ / 41 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents