Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES-1988. december 23 ЛЛ RÁZ JÁNOSRA mosf szinte rá Pff sem lehet ismerni. A 87 esztendős öregember ugyanis alaposan kicsinosította magát: simára borotválta az arcát, gondosan megnősülte gyár üstökét, s frissen vasalt ruhát öltött magára. Azután kedvenc pihenőhelyére, a tűzhely mellé telepedett. Azóta, már jó ideje, az aszszonynép sürqését-forgását, szorgoskodását figyeli. A karácsonyi ünnepi vacsorához terít, készülődik a család. Mindig ünneplőben Indultunk útnak. Az ostyáért, meg a mondójáért megjutalmaztak bennünket, A pénzt ml tehettük zsebre, míg a mákot, babot, lisztet, meg egyéb terményeket a tanító kapta meg. Jómagam nem kerültem el az idős, magukra maradt emberek vtskótt sem. «Édesanya — újságoltam el egyszer anyukának olyan házakhoz is vittem csutorát, ahonnan nem is várhattam jutalmat. Ugye, nem kapok ki érte?* Szülém gyengéden magához húzott, forrón — „De — pillantott felénk tettetett szigorra} —, ha valamelyikőtök megfeledkezne a jómodorról, előhúzok menten egy szálat!...« A 83 évet megért édesanyám előző nap külön cipókat sütött a pásztorok számára, apu meg a legjobb borából töltött néhány pohárral a csatos Üvegeikbe. Szalonnát, kolbászt, meg kalácsot is raktunk az tszákjaikba. Családtagjaik a kapuban vártak rájuk, .hogy segítsenek elszállítani az adományokat. 'Az idős férfi körbehordozza tekintetét a fehérre meszelt helyiségen. Odaát, a szemközti szobában unokát hancúroznak. A szoba egyik felében felcicomázott, cstllogó-víllogó karácsonyfa áll. János bácsi pillantása megakad a szépen díszített, plafonig érő fenyőn. „Valamikor, gyermekkoromban — villan eszébe hirtelen a régi emlék — leginkább csak borókafenyőt állítottunk karácsonyra. Egy fát minden család büntetlenül vághatott magának a községi erdőből. Legtöbbször persze a gyermekek előtt kellett feldíszíteni az ágait, htsz csupán egyetlen helyiséget fűtöttünk, takarékoskodrú kellett a tüzelővel. Az ünnep előtti napokban betlehemesek járták a falut. Az ablakok alatt némi ennivalón kívül kevéske aprópénz is ütötte a markukat. Minden csapatnak külön „pénztárosa' is volt, aki a koronákat összegyűjtötte s őriz-' te. ~ 1 . A felsőbb évfolyamok diáklat a nagyhéten ostya- és csutorahordással foglalatoskodtak. A hártyavékony, to- Jásdad alakú ostyát, meg a tekercselt csutorát minálunk Nagyfalun JVeľká Ves nad Ipľom j a tanító sütötte. Minden rokonnak vittünk néhány darabot. En még a szomszédos Szécsénkére JSeéianky) is elgyalogoltam a rokonaimhoz. És verset Is mondtunk természetesen. »Adóm; Éva atyánk...« kezdtük, s minden porta ajtajában útra meg úfra elhadartuk a mondókát. Kár, hogy csak a verseset első sorärtt emlékszem már, a szöveg többi részét elfelejtettem.,. homlokon csókolt, és sokdtg simogatta a kobakomat. Közben két kövér »igazgyöngy« qyűlt össze a szeme szögletében...“ Élakad a történet, előbuggyanó könnyeit nueldest a bácsi. „Karácsony idején járták a falut a pásztorok ts — mélázik el újfent Mráz János, elrakva zsebkendőjét —, elöl a kondás lépkedett, mögötte a juhász, majd pedig a pásztor zárta a sort. Ép minden házba benyitottak. Ahol azonban példának okáért csak sertést, meg tehenet tartott a gazda", s juhot, birkát nem nevelt, oda a juhász nem ment be, a hídon várta a társait. A pásztorok ts már az ajtóban ver* secskével köszöntötték a ház népét. Jó egészséget, a jószágnak pedig nagy szaporodást kívántak. Aztán a gazdasszonyhoz fordultak. A ház aszszonya a pásztorok hóna alatt szorongatott vörgs vesszőnyalábból kihúzhatott egy-egy szép, egyenes, sudár szálat. Ezek a husángok voltak az „aprószentek". A vesszőket a gazdasszony tllendöen mégköszönte, aztán nagy hirtelen mozdulattal csapkodni kezdték velük a pásztorok bocskorát. Azok persze kapkodni kezdték a lábukat. s fergeteges uqrálötáncba fogtak. Pár percig — mindenki derültségére — sebesen tánccltak a nyájak hivatásos őrzői. Emlékszem, még az öreg kondás ts nagyokat szökdécselt édesanyám „vesszőmuzsikájára*___ »No — jelentette ki egy idő után anyuka —, most már egész biztos fürgék lesznek egész évben az állataink« — és az „aprószenteket“ a sarokba, a karos lóca mellé állította. 'Adóm, Éva napján csupán egyszer étkeztünk. A módos gazdák ebédelni szoktak, míg a nincstelenek, a cselédek csak vacsora idején ülhettek asztalhoz. Nekik ugyanis még egész nap el kellett látniuk a gondjaikra bízott jószágot. Apánk az ünnep előestéjén kis csomót kötött gabonaszalmából és maroknyi tllatos szénából. Egy kis vesszőkosárba helyezte. Egy újabb szakajtóba pedig a portán található magokból szórt néhány dekányit. Este aztán, mielőtt asztalhoz ült volna a népes család, mindkét kosarat szertartásosan az asztal alá helyezte. Anyánk viszont mindenféle jóval rakta tele az asztalt. Először káposztalevest ettünk, aztán vajjal főzött tészták következtek. A túrós lepény nyitotta a sort, majd a mákos guba és a derelye következett. Utána pedig a gyümölcs: az alma, a dió, a szőlő, no- és az ostya került sorra. Egy gerezd fokhagymát ts el kellett mindenkinek majszolnia, egy szelet frissen sült háztkenyérrel. Anyu még a vacsora előtt gondosan mindent a keze ügyébe készített, hogy az étkezés Idején ne kelljen az asztaltól egyszer sem felállnia. Persze, majdnem elfelejtettem, délután édesapánknak még az udvaron több dolga akadt. Például minden ólajtó szemöldök fáját bedörzsölte fokhagymával, hogy a dögvész messze elkerüjel az állományt. A baromfi ttatóvályújának a szélére pedig egy szép piros, mosolygós, egészséges almát állított, hogy háziszárnyasaink a következő évben ts egészségesek legyenek. rAz étkezésnél a kenyér alá aprópénzt dugott anyuka. A vacsora legvégén egy almát bontott meg apánk: annyi gerezdre szelte, ahányon megjelentünk a terített asztalnál. »Иоду jövőre is együtt legyünk erőben és egészségben« mondta, aztán mindegyikünknek adott egy darabkát, és persze egy keveset valamennyiünknek kellett a felhalmozott ételféleségekből ennie. Asztalbontáskor az abroszra hullott ételdarabkákat vászonzacskóba söpörte édesanyám. Egy csipetnyit a tűzbe ts vetett a »karácsonyi morzsából«. Иоду úgymond, a vihar, a jégverés és egyéb égiháború elkerülje a portát. . Aztán az esti harangszó után elindulhattunk az »ablakok alá«, karácsonyt köszöntő dalt énekelni. Másnap karácsony ünnepén már csak pihent mindenki. Az állatok alól sem volt szabad kiszedni a trágyát, a hamut sem vittük ki a tűzhely alól. A »karácsonyt hamut« cserépkorsóba tettük, aztán tavasszal — hogy a kártékony pajorok, lárvák, boqarak tönkre ne tegyék a palántákat — a veteményeskert földjére szórtuk. Délután olvasgattunk, a gyerekeknek mesélgettünk. A portáról nem volt szabad kilépni: »Az utcán — riogatott anyu — mozsártörőt akasztanak a nyakadba, s kölöncként egy álló esztendeig viselned kell.« Másnav, István napján aztán sorra látogatták egymást a rokonok. KO- szöntgették egymást, hisz szinte minden rokonságban akadt István, vagy János. Most meg már néhány unokám nevét nem ts tudom megjegyezni... A karácsonyfára nem szaloncukrot, hanem arany- meg ezüstpapírba csomagolt almát, diót, kockacukrot és pattogatott kukorica-füzéreket, később pedig mézeskalácsfiaurákat ' aggattunk. És nem dézsmáltuk volna meg a felékesített fácskát a világ összes kincséért sem." — Nagyapa — zökkenti ki az idős embert egy cérnavékony gyerekhang az emlékezésből—, ideje asztalhoz ülni. Mráz János felemelkedik a kényelmes ülőalkalmatosságról. — Békét, boldogságot házunk népének — átl meg a szobaajtóban, aztán sorra arconcsókol mindenkit. .. ZOLCZER LÄSZLÖ % V í Néhány nappal az ünnepek előtt -jzdgták le a disznót; jó, fagyos idő volt, ideális az ólésre. Az asszony frissen sült kolbászt, oldalast egy fél Uteres üvegben savanyúságot és kenyeret tett a táskába. Na, meg egy liter bort. Mérgelődött persze közben, hogy: neked egész évben nincs egy tisztességes ünnepnapod, hogy te mindig ilyenkor szolgálsz, hányszor mondták már a szomszédasszonyok ts; mert téged csak kihasználnak. — Szemén Pistával együtt vagyunk szolgálatban — mondta az ember. — Szemánnal? — kérdezte kissé meglepődve az asszony, — Bizony vele. — Akkor kétszeresen jaj neked ma éjszakára. ' Akkor Bazsó Zstgmond eltndult, hoay este hatra, a váltás Idejére pontosan kint legyen az akolban. Elköszönt asszonyától és a két gyerekétől. akik kántálásra készülődtek már. Beszólt Szemán Istvánékhoz, hogy tán mehetnének együtt a brigádvezetővel a hosszú úton, de az asszony azt mondta: — Az én uracskám már elment régen Az én uracskám, mormolta Bazsó Zsiga. Ahhoz valahogy túl sokat üldögél a kocsmában a Pista, hogy jócskám“ legyen. S ha hazamegy, állítólag még égy-egy pofon is elcsattan néha De mindegy, kapott fel újra a biciklijére, ne firtassuk ezt most. Mégiscsak 0 a számadó, liléivé a brigádvezető. ', \ legalább négy kilométerre volt a falutól a két juhakol. Kerékpáron húsz percig tartott az út. Mind a két akolba be volt vezetve a villany; tűzhely szolgált még nekik. Tisztálkodni is lehetett. Epu juhász valaha nem ts álmodhatott volna Ilyesmit,. N égy ezeröt száz birkája volt a szövetkezetnek. A két akolban a törzsállomány volt, pontosan ezerhaiszáz, törzskönyvezett mind. S mit ad isten, amikor Bazsó Zstgmond időben megérkezett, Szemán István valóban ott volt már, búcsúzott az előző műszaktól. SÍ — Nem muszáj igyekeznetek, mert a korcsmát már becsukták — intette a távozókat. Azok elmentek. — Tudniillik vagy huszonöt anya az egyes akolban és tizenöt kettes akolban ellésre áll — oktatta a brigádvezet 6 Bazsó Zsigát és lehetséges, hogy kiszalad a főágazat-vezető, de tán az állatorvos is. De most végezzük el az estt munkát. Nem volt sok gondjuk, az ikerbárányokat, szóval a kicsiket kellett cuclis üvegből megitatni és az ellős anyákra kellett jelügyelni. — Hanem teI Hoztál valami frisset a disznódból? — kérdezte a csoportvezető. —> Valami igen jót. — Már hogyne hoztam volna. — Együnk akkor, testvér. Ettek. Bazsó Zstgmond igen keveset, mivel Szemán István befalt előle majdnem mindent. A borból is csak két dectt hagyott, aztán csak azt mondta: / — En hazaugrok. Te csak vigyázz itt mindenre. Bazsó Zsigmond egyedül maradt, csak az árva kutyája volt vele, „akinek“ csak, tejet tudott, adni. Itt maradtam csupaszon, gondolta, ml lesz vélem egész éjjel étel-ital nélkül? Tej az van bőven, de hát én világéletem'ben egy kortynyit sem *Ittam A rádióban is mi van ilyenkor? Gyermekek énekelnek. Bárcsak az enyémek itt lennének, uramisten, nem lennék egyedül Az állatokkal mégsem lehet értelmes szót váltani. Vagy mégis lehet? főtt a Bogár, és csaholt a két akol között. Igen nagy hangja volt, felszállt tán az égig az ugatása. Az ég teljesen tiszta volt. A szomszédos akolbái siralmas bégetések hallatszottak, s a kutya éppen arrafelé szaladt, vonítva már. A mtndenit, gondolta Bazsó Zsiga, ezek válóban elleni fognak. A kutya vezette őt, bár nemigen volt szükség vezetésre. Egyszerre hét jámbor anya, épp az éjfélt harangszókor, amely négy kilométerről is idehallatszott, adott életet bárányainak. — Jól van, kincseim, lói van, barlkálm — mondogatta az állatoknak Bazsó Zsigmond, majd kevés sót szórt az újszülöttekre, hogy az anyák tisztára nyalhassák őket. Megfáradt az elletésben, meg a báránykák friss szoptatásában. Azért szép ez az éjszaka, bár fajiam és a kutyámon kívül nincs ttt senki más. Énnekem ts jó volna a családdal lenni. Legalább a szomszédokhoz elmenni kántálnl Nem azért a pohár borért, csupán a szokásért, és a barátságért. Még megnézte a báránykákal, aztán tejet melegített, megitatta az ikreket. Aztán bement л helyére, .be; kapcsolta a rádiót, de számára csaic Ismeret ten 'dallamok ~ hangzottak olt. Kiment a levegőre, a ráugráló Bogárt szelíden eltolta magától. Felnézett az égre. Fényes volt at, fagyos idő lévén ragyogtak a csillagok. Csillagok, mondta önkéntelenül, holott emlékezett rá, amikor a szövetkezeti munkaiskola legutolsó előadásán az előadó ezt mondta: — Emberek, csillagok nincsenek. Kihűlt bolygók, napok és naprendszerek vannak. A mi elnevezéseink az égboltról: tünemények, látomások, érzések, vágyak. Jaj, ilyen karácsonyéjszaka. Távol a családtól. Csillagok, amik nincsenek? Betlehem? Ez a két akol itt, közel a Latorcához, meg a tizenkét most született bárány? Akkor valami karácsonyi ének hangzott fel, vékonyab, vastagabb hangokon. Bazsó Zsiga megdöbbenve nyitotta ki az akol ajtaját. A családja volt ott.-Mákos tésztát hoztak, — Tudtuk, hogy egyedül vagy — mondta később a felesége. — Láttuk hazamenni a Szemán Pistát. Akkor beszéltük meg, hogy kijövünk... Bazsó Zsigmond kiment, megnézte az újszülött báránykákat, majd felnézett az égre. Fényes volt, ragyogtak rajta a csillagok. Éppúgy, mint az akolban asszonyának és gyermekeinek tekintete. Aztán hangosan csak ennyit mondott: — Mégiscsak szép ez a karácsony éjszaka. ILLÉS BERTALAN (V. Gy. illusztrációt felvétele) FELIX DERECKI: Posty helyett Mfelt! Már majdnem végeztem a feleségem által előirt bevásárlással, csak a halvásárlás volt még hátra. — Kérek egy szép, középnagyságü pontyot. — Nincs — válaszolta unottan az eledé. — Hogyhogy? — csodálkoztam eí. — Most, karácsony előtt nincs ponty? És miért nincs? — Mert az Idén csak bálnákat utaltak ki. — Megőrült? — kiáltottam fel. Az eladó megőrizte nyugalmát. — Magam sem értem, de a központ Így döntött. És ha Így döntött, biztos így a ló meg a gazdaságos. Először kicsit gyanakodtunk, de aztán megmagyarázták, milyen nagy haszon ez a kereskedelemnek. „Eladnak két bálnát — mondták —, és néhány ötéves tervre előre teljesítik a tervet.“ Igazuk van, gondoltam, minek egykilós pontyokkal vacakolni? — Hát akkor megyek is — mondtam, de az eladó megragadta a kezem. — Ajánlom, vegyen bálnát — mond. ta —, mert elfogyhat. — És a bálnát ki lehet például rántani? — kérdeztem kíváncsian. — Hogyne! — felelte. — Rántani, megsütni, aszpikkal díszíteni, mindent lehet vele csinálni, amit csak szeme-szája megkíván. — De az ördögbe is, minek nekem a bálna? — kaptam észbe dühösen. — Nekem ponty kell!... Karácsonyi ponty, érti!? Az eladó szánakozva nézett rám.-*• látni, hogy gyermekkorában nem olvasott elég kalandregényt. A’ bálnavadászat izgalmas mesterség. A’ bálna azonkfvül nagyin hasznos állat. Sóik értékes nyersanyagot ad az embernek. — Például? — Elsősorban olafat. Álladóan fejlődő iparunk nagy érdeklődést tanúsít e termék Iránt. Csak magával az olajjal szép pénzt nyerhet! A csontjai is hasznosak, mert a krinolln kezd újra divatba jönni. Nem is beszélve a csontlisztről, amely kitűnő tápanyag az állatok számára. — Gondolja, hogy én a falukat fogom járni és kínálgatní a csontlisztet a szövetkezeteknek? — Miért? Elég, ha felad egy apróhirdetést az újságba, s maguktól jelentkeznek majd a vevők. Mit tagadjam? Meggyőzött. — Rendben van — csaptam a tenyerébe. — Viszek egyet, próbára. — Azt egyelőre hagyja — mondta, amikor a pénztárcámért nyúltam. i Szigonya van? A kezem fnegállt a levegőben. — Minek nekem a szigony? •— Hát hogyan? Horoggal akarja kifogni a bálnát? — Azt sajátkezűleg kell kifogni? — Természetesen. Üzletemnek van egy fiókja az Északi Jeges-tengeren. Mindjárt meg is adom a koordinátákat. — Nem, nem, köszönöm, — jnondtam elhűlve. — Én... én azt hittem, hogy az áru... itt van. Az eladót egyszeriben elhagyta a nyugalma, öklével e pultra vágott. — Hogy milyenek az emberek! —» kiabálta. — Az üzlet kicsi, raktárhelyiség nincs, és azt akarják, hogy ezen a szűk helyen még bálnát is tartsak! (Fordította Sz. Manczal Erzsébet)' « -t líkl ^ 1 * I i p P * íl ľ * I * * jj ^ Jetet iáigsapt hazunk перепек