Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-23 / 38. szám
14 SZABAD FÖLDMŰVES ■1988. szeptember 23. VÄDÄSZAT • VADÁSZAT © VADÁSZAT © VADÄSZAT © VADÄSZAT © VADÁSZAT • VADÁSZAT © VADÄSZAT • VADÁSZAT ló vadász, lelkes termeszetäaräl A 73 esztendős férfi a magasles megfigyelőkosarában kucorog. Langymeleg este, az égbolton milliónyi csillag sziporkázik, a holdfénynél messzire látni. Súlyán András söréles vadászpuskáját az ölében, közügyben tartja. Kedvenc kutyája mellette les, figyel, szimatol. Már érik a szőlő, zörgősre száradt a kukorica levele, ám dél körül még mindig melegen süt a nap. Nyakunkon az ősz. — Kölyökkorom óta rajongok a természetért — szemezgeti fel az idős ember szemlélődés közben régmúlt idők emlékmorzsáit —, valóban mindig is fák, virágok, állatok, madarak közelében éreztem csak igazán jól magam. Szabadidőmet az élővilág megfigyelésének szenteltem. — Egyszer — jut eszébe hirtelen a hajdani történet —, egy valóban különös, nem mindennapi eset szemtanúja lehettem. Még ezerkilencszáznegyvenhét őszén történt. Október eleje volt, beérett a tengeri, s én egy vasárnap este, szokásomhoz híven az új szőlő környékén kényelmesen elhelyezkedtem egy erdőszéli terebélyes tölgyfa kinyúló ágvillájában. Egyszeresek két borz közeledett óvatosan a szomszédos kukoricatábla széléhez. Amikor megérkeztek, a nőstény a földre vetette magát, apró lábait a magasba em'elte és várt. Párja meg eközben sebesen törni kezdte a tengerit, s a lefosztott csöveket a földön békésen, türelmesen várakozó, pihenő társa ölébe rakta. Aztán, amikor megtelt az alkalmi szekér, a hím a fogával, farkánál fogva megragadta és rakományostul húzni-vonszólni kezdte a szép bundájú nőstényt, A holdvilágnál Jól szemmel követhettem mozgásukat. Veremlakásuk bejáratához érve mindketten villámsebesen ledobálták zsákmányukat a jól álcázott borzodú szűkös nyílásánál. Hajnalig pihenő nélkül dolgozott a pár. Úgy belefeledkeztem a figyelésükbe, hogy szinte észre sem vettem, s — rámvirradt ... Ma Is él, tanyázik egy borzcsalád falunk határában. Súlyán András 1951. január elseje óta vadász; a Nagycsalomia (Veľká Calnmija) Vadásztársaság legidősebb tagja. <r- Apám világéletében mások föld* ■ m : ^ ^ ч *• ■ Жи ж- *■>.*,* s' „A vadászat örök szenvedélyem" jelt művelte — jut eszébe a gyermekkora —, de az udvarunkban azért mindig akadt néhány lábasjószág. Nagy kedvvel etettem; gondoztam a baromfit meg a nyulakat, mert tapsifüleseket is tartottunk a portán. Jóformán ki sem mozdultam hazulról. Majd útra keltem, s — akarva, nem akarva — rövid idő alatt bejártam néhány országot. S még útlevélre sem volt szükségem a kalandozáshoz. Az esztelen második világégés „kényszerturlstájaként“ háromszor sebesültem meg: egyszer késszúrás ért, két ízben puskagolyó veszélyeztette az életemet... Na, de — hessenti el magától a nyomasztó emlékeket — borítsunk fátylat a múltra! A mezei vad húsának az Izét mindig is módfelett kedveltem, kölyökkoromban Kiss malomtulajdonos hajtóvadászataira az egyetlen Jutalomként kiosztott mezei nyűiért is örömmel vállalkoztam. Aztán fordult egy nagyot a világ kereke. A háború után Nagycsalomián nekem volt elsőként vadászengedélyem. Ä falusiak régebben is sok szárnyast neveltek, s tudták ezt a közelben tanyázó rókák is. Főleg télvíz idején, bizony gyakran meglátogatták és nem egyszer alaposan meg is dézsmálták a baromfiólakat. Máskor meg az Ipolyban fürdóző libák estek a ravaszdiak áldozatául. Én hadat üzentem nekik. Az emberek nagyon megörültek elhatározásomnak. Hamarosan híre ment annak, hogy csak szólni kell Súlyán Andrisnak, s ő lepuskázza a lompos tyúktolvajokat menten. „Nosza Csöpi, csípd nyakon a rókát!" (A szerző felvéielei) A magasles környékén zajlik az élet. — Még ma is, órákig elhallgatom a madarak énekét, s nagyokat szippantok a friss, üde levegőből. De én nemcsak vadászom ám az állatokat, madarakat, hanem védem, etetem és nevelem is őket. Vadásztársaságunknak 44 tagja van, s ha nem tévedek — fejben gyors számvetést végez —, közülük kilenc a fiatal. Elnökünk, Anton Svatík érti a dolgát, csakúgy, mint Krnács Vince, a vadgazda. De nekem is van tisztségem: vadőr vagyok. Néhány éve majdnem megsebesített egy orvvadász. Már túl voltunk az aratás nehezén, kutyámmal a Fitykadülő felé tartottam, amikor az egyik árokból rám tüzelt valaki. A legközelebbi fa mögé ugrottam. A sörétek a fülem mellett fütyültek el. Szerencsére sikerült megfutamítanom a támadót és sértetlenül megúszni a nem várt kalandot. Az Ipoly nálunk határfolyó, s az önkéntes határőrök rajának jómagam vagyok a vezetője. Vadásztársaságunk 1175 hektárnyi területen gazdálkodik, őzből, szarvasból és különösképpen vaddisznóból jócskán akad errefelé, viszont szinte teljesen kiveszűfélben van az apróvad. Pedig 1974 őszen még olasz vendégvadászok lőtték vadászterületünkön a tapsifüleseket... Módfelett elszaporodtak a környékünkön a ragadozó madarak: héják, kányák, réti sasok, ölyvek, s alaposan megtizedelik a rétek, mezők, le-Trófeák a könyvespolcon Ilyenkor, szeptemberben a legtöbb vadász már elejtette a kiválasztott őzbnkját, az agancsok már ott száradnak, kifehérítve valamelyik sarokban és már csak az utolsó műveletre, az elhelyezésükre várnak. A hagyományos — pajzs alakú — táblákra szerelt őzagancsok elhelyezésére a lakásban nagy, szabad falfelületekre van szükség. Nincs ezzel gondja annak, aki családi házban, vagy régi, nagyméretű lakásban lakik. Am sokan vannak, akiknek lakótelepi szobájuk falán kellene elhelyezniük a vadászatok maradandó emlékeit. Alacsony szobában a szemmagasságban, vagy az alatt elhelyezett, falon függő néhány agancs Is zsúfolttá teszi a lakást. A másik gond; a betonfalba a szeget csak belőni lehet, s az agancs asszimetríkus formája miatt nagyon ritkán lehet mértani potossággal meghatározni előre a szeg helyét, mert legtöbbször csak akkor derül ki, hogy nem illenek össze a trófeák, amikor már végleges helyükön vannak. Ha pedig változtatni akarunk a sorrenden, kezdődhet elölről a „lövöldözés“. Sok bosszúsággal jár ez, és legtöbbször a tapéta vallja kárát. Ezért a városokban lakó vadászkollégáknak szeretnék egy jó tanácsot adni. Szinte minden modern lakásban vannak szekrénysorok, könyvespolcok. Ezeken jó helyük van az őzagancsoknak, de nem a hagyományos táblákra szerelve. A mai divatos bútorokhoz a sima mértani idomok illenek a legjobban, ezért az őzagancsalátétet egy darab, jól kiszáradt rönkből vágjuk ki, a trófea szerinti méreteknek megfelelően. Ä fa anyagát lehetőleg úgy válasszuk ki, hogy ne kelljen színezni, maradjon meg annak természetes szépsége. Jól mutatnak a szép rajzolatú cseresznye-, meggy-, dió-, illetve tölgyfából készült alátétek. A kivágás után a felületet csiszoljuk simára, ne lakozzuk, hanem csak viasszal dörzsöljük be! Az agancs rögzítése a hagyományos módszerű táblára szereléshez hasonlóan történik. A talpára állított trőfeaalát.ét előnye, hogy nem kell a falba szeget lőni, könnyebben tisztán tartható. Ez fontos, mert sokan vannak, akik szeretik időnként kézbe venni, nézegetni, vagy vadásztársaiknak mutogatni egy-egy nehezen becserkészett őzbak agancsát. Hasonlóan szerelhetők a vadkanagyarak is. Az alátétet azonban pácoljuk sötét színűre, mert így jobban mutat. B. A. gelők szárnyasait, de nem kímélik persze a nyulakat sem. A ragadozó madarak tilalmi listán szerepelnek, rtem íőhetjük őket, pedig a minap is Szlovákgyarmat (Slovenské Öarmoty) felé haladva, a forgalmas út mentén egy alig tízkilométeres szakaszon közel 80 darabot számoltam össze belőlük. Két éven át egy erdőszéli forrás mentén létesített pár hektáros, körülkerített és szigorúan őrzött területen ötezer fácáncsibét neveltünk. Pár hét alatt annyira hozzánk szoktak, hogy nem tartottak sem embertől, sem állattól. Szabadon bocsájtásuk után legtöbbjük rövid időn belül az egyébként Is sok gondot okozó kóbor macskák és kutyák, no meg a rókák könnyű prédájává vált. Súlyán András óvatosan megigazítja meggémberedett végtagjait. A kutya gazdájára pillant, aztán sebtében ő is elvégez néhány egyszerű „tornagyakorlatot“. — Több magaslesünk is van. Rendszeresen bekapcsolódunk a társadalmi munka végzésébe: facsemetéket ültetünk, tisztán tartjuk az erdei ösvényeket, s természetesen állandóan feltöltjük a vadetetőket. Vadászházunkat aránylag gyorsan felépítettük. — A szaklapunkra is előfizetek. Kár, hogy nálunk nincs magyar nyelvű kiadvány. Tevékenységem elismeréséül a Szlovákiai Vadászok Szövetsége Központi Bizottságának érdemérmét is megkaptam. A körzetben jelenleg a vaddisznók és ä varjak okoznak rendkívül sok kárt az állami gazdaság területén. Tavaly állítólag muflont is láttak a körzetben. Az éber eb nyugtalan, mocorog, indulna lefelé a fagarádlcson. — Megyünk már — simogatja meg a férfi a hűséges állat fe'jét. <— Egyébként hatéves és a Csöpi névre hallgat. A vaddisznókra különösképpen haragszik. Egyszer egy süldő malaccsaládot fülön fogva hurcolt ki dagonyázóhelyükről. De rókát is ért már tetten tyúktolvajláson. Így 6 is „örült“, amikor puskavégre került a ravaszdi... Pár perc múlva a gazda és kutyája lekászáiédik a leshelyről. Hazafelé indulnak. Felettük vakítóan fénylenek, ragyognak a csillagok... ZOLCZER LASZLÖ Egy elfelejtett évforduló 25 ÉVE HUNYT EL JURÁN VIDOR (1879—1963) Ä hazai vadászati szépirodalom jeles képviselője önmagát mókásan „kárpáti ordas-krónikásnak" nevezte el. Ugyanis szinte egész életét a vadregényes Szepességben élte le: író, vadász, lapszerkesztő és pedagógus volt egyszemélyben. Illő, hogy az évforduló kapcsán — ha megkésve is — tisztelegjünk munkássága előtt, amely sok tekintetben úttörő jellegű volt. Gnézdán (Hniezde), e szepességl kisközségben született 1879 ben. Negyven éven keresztül szűkebb pátriájában, a Szepességben tanítóskodott, közben szenvedélyesen vadászott. Hosszú ideig — 16 évig —* szerkesztette a Bratislavában megjelenő Vadászlapot (1929—1945); az 6 nevéhez fűződik az első vadászati kiállítás megszervezése is, amelyre 1926-ban Poprádon került sor. Nem csupán a fegyvert, a tollat is magabiztosan forgatta — cikkeiben és tanulmányaiban vadászati, vadvédelmi, vadászjogi és fegyvertechnikai ismereteit adta közre, agitált a vadászati etika, a természet óvása, a kárpáti zerge és medve védelmében. Kapcsolatban állt Kittenberg Kálmánnal a jeles Afrika-kutatóval, s a Jurán szerkesztette Vadászlapban jelentek meg Fekete Istvánnak, az ismert írónak első karcolatai is. Ä vadászat szerelmese volt. „Fél évszázados vadászmúltam krónikáját nemcsak átéltem, hanem egyes, érdekesebb eseményeit leírtam és rádióban, sajtóban nyilvánosságra Is hoztam — vetette papírra nyolcvanéves korában.’ — Vedászkrónlkámnak kötetekre menő kéziratai az évtizedek folyamán nőttek, szaporodtak. Aztán jött a háború, amely elpusztította krónikám összes kéziratát...“ Ä Vadászlap azonban írásai közül jó néhányat megőrzött, s ezeket Jurán Vidor — nyolcvanévesen isi —fiatalos lendülettel Igyekezett gazdagítani. Néhány írása a Szabad Földműves szekmellékletében, a Virágzó Mezőgazdaság vadászati rovatában jelent meg. Szépirodalmi munkássága élete alkonyán érte el csúcspontját: a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál 1958-ban jelent meg Ordasok című könyve, amelyben vadásztapasztalatait, megfigyeléseit adta közre. (Ez a müve 1966-ban Kárpáti ordasok címmel második kiadásban is . megjelent.) A Vadászkrónika 1960- ban hagyta el a nyomdát. Ennek előszavában vallotta: „Valamikor a vadászat ősfoglalkozás volt, ma ellenben tudomány. A századok fejlődő vadászkultúrája az egykori munkateljesítményt előbb mesterséggé, majd művészetté, végül tudománnyá művelte ki. Ez ma nemcsak az állat- és madártan (zoológia-ornotológia j Ismereteit karolja fel, de megköveteli a biológia, az állatpszichológla, a vadászati jog, a fegyver és lövészet technikájának ismerteit Is, megőrzi a régi vadásztradíciót, nem öli ki az ember vadászegyéniségét, érzékeit, és természetrajongó romantikáját." Jurán Vidor 1963. július 5-érf, nyolcvannégy éves korában hunyt el. Szülőfalujában, Gnézdán temették el. Számos írása ma Is kéziratban lappang — hagyatékban. >— pénzes—Afrikai vadászkönyva Kittenberger Kálmán, a híres vadász, дуй]16 ás 'Afrlka-kutató neve bizonyára sokak előtt ismert. Kittenberger azonban nemcsak neves vadász, de emellett kitűnő útirajz- és vadásziró is volt. Ennek köszönhető, hogy népszerűsége az elmúlt időszakban sem csökkent. A harminc éve elhunyt neves afrikológus kiválóan ismerte a „sötét földrész“, Afrika keleti részét. Számára nemcsak az izgalmas vadászatok, hosszú kalandok voltak fontosak. Ötjai során fáradhatatlan gyűjtőnek bizonyult, írásaival, vadászkönyveivel azon dolgozott, hogy tapasztalatait, ismereteit és élményeit másoknak is átadja. Ezt bizonyltja a közelmúltban „Afrikai vadászkönyv“ címmel megjelent könyve. Izgalmas és gyakran fárasztó vadászatok elevenednek meg a könyv lapjain. A szerző ugandat és belső-kongói utazásairól ír, miközben mindig olt a háttér: a megváltozott ’Afrika. rÁ földrész, amelynek korábban csak két kereskedelmi értéke volt: a rabszolga és az elefántcsont, a 20. század elején gyökeresen megváltozott. Megjelent a vasút, a motor, a töretlen ősvadon helyén megművelt földet látott az „öreg" ajrikánus. Az elefánt- és bivalyvadászatok izgalmakban bővelkedő leírása mellett az író nem feledkezik meg Afrika fekete lakóiról sem. Kittenberger az őslakák jó ismerőiéként vall azok szokásairól, hiedelemvilágáról és vadásztudományáról. „Nem néprajzi tudomány akar ez lenni, csak szórakoztató megemlékezés“ — írja. 1 Kittenberger utolsó afrikai útjáról számolt be ebben a könyvében. 1928—29-es utazásai elevenednek meg a kötet lapjain. A fiaplószerűen megírt könyv 'szoros kapcsolatot teremt a szerzővel. A vadászatok, utazások, az egzotikus táj és az író, a vadász közötti összhang érzékeltetése a könyv legnagyobb értéke.' Csáky Attila Az Agrokomplex ’88 országos mezőgazdasági kiállításon a Szlovákiai Vadászok Szövetsége a P—1 pavilonban mutatta be a trófeaújdonságokat 1 (Fotó: —rd—J I
