Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-05 / 5. szám
1988. február S. SZABAD FÖLDMŰVES. ?\CZ OLIVÉR* ELSŐ TALÄLKOZÄS Jó tizenkét éve már annak, hogy a talufellesztéssel kapcsolatos beszélgetésünk után a Köbölkúti (Gbe'cel Hnb elnöke megemlítette- ..Tudja, él a községünkben egy „piktor“. Amolyan krónikása ó a falunak, aki ecsettel fr történelmet A vidék, a táj festője ugyanis sok-sok lebontott környékbeli, épület, kemence, gémeskút már csak az ô festményein maradt meg ... Az embmerek megtanulták őt itszteini. Ugyanis érzik azt, hogy ezekre a képekre az 6 múltjuk, az ő tájuk, az ő arcuk van festve...“ , A falu akkor egyetlen társasházát nem volt nehéz megtalálni. Itt élt hinter István családfával. Már találkozásunk első pillanataiban éreztem azt. hogy bizalommal viseltetik irántam. s jólesik neki, hogy valakivel e'beszélgethet maid arról, ami élete értelmét lelenti számára. Elmondta, hogy eredeti foglalkozása építész, ebben a szakmában dolgozott évekig. majd — leszázalékolták. Betegsége — legalábbis akkor ó ezt így érezte — tétlenségre ítélte ót, a jövő. az élet kilátástalannak tflnt számára. Aztán — csak úgy,magának, unalomból — festeni kezdett... És faragni... Dolgozószobáiénak halacskákkal díszített glccses térelválasztó rácsa is abban az időben készült Észre is vette tekintetemen, hogy nem igen tetszik a „remekmű", majd gyorsan hozzáfűzte: — A faragást már abbahagytam, most már csak festek. — Ma|d legelső festményeit is megmutatta, amelyek bizony a „vásári festők“ pingálmányaira, amolyan „gobelin-másolatokra“ hasonlítottak Persze minél úlabb és ú)abb munkákat mutatott, annál inkább lehetett azokat alkotásoknak nevezni. Ezek a tájképei már nemcsak „fotómásolatok“ voltak a tálról, hanem érzelmi, emlék!, értelmi vonatkozásban is szóltak a nézőhöz. Unter István szerény, de büszkeséget seltető hanglejtéssel szólt első festői sikereiről: 4 ч — Tudja, amikor a beteg szivem miatt fürdőbe mentem, ecsetet, palettát, festéket is vittem ... Nem egy szanatóriumban állítottam ki műveimet, s valahol belül éreztem: az emberekben örömöt váltottam ki. Ez számomra hallatlan nagy energiát kölcsönzött. Erre bizony Istvánnak nagy szüksége volt, hiszen egy nagyszabású kiállításra készült- a Komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeum adott neki lehetőséget a bemutatkozásra. A későbbiekben. festő barátaimtól, a múzeum akkori művészettörténészétől, Farkas Veronikától tudtam meg ez a kiállítás szép sikert aratott. MÁSODIK TALÁLKOZÁS Néhány évvel ezelőtt hiába kerestem őt régi othonában Volt szomszédai mondták el, hogy elköltözött, házat épített, két utcával arrébb lakik. Autónk egy fehér falú, barna gerendázatú alpesi típusú ház előtt állt meg. Llnter Istvánt otthon találtam ... — Örülök, hogy ismét találkoztunk — mondta — Ugyanis sok minden történt azóta ... A képektől már jóformán nem fértünk el a régi lakásban, nekiveselkedtünk egy új otthon teremtésének. A napokban készült el a ház, csak az udvarrendezés maradt bátra, fgv maga az első ember, akinek eldicsekedhetek vele. A haliból átmentünk a ház másik részébe:1 amikor beléptem a hatalmas, fehér falú műterembe, akkor éreztem: amolyan csöndes, de mégis ünnepi ateller-avatásnak lehettem részese... A hatalmas ablakú helyiségből barnára pácolt falépcső vezetett a galériába, ahová képek garmadája kerül majd. A helyiségek üresek voltak még. de mégis „iltragadtunk“, Itt beszélgettünk ... A festő szólt az 1978-ban Komáromban megrendezett tárlatáról. Unter István elárulta: élete legjelentősebb tárlata volt ez, hiszen itt Ismerkedett meg művészetével legelőször a szélesebb körű értő közönség. Az itt elhangzott szakmai vélemények, baráti tanácsok segítették őt abban, hogy továbbléphessen. Aztán több kiállítás következett. Érsekújváron (Nové Zámky) és másutt, s a siker sem maradt el. Lnter István persze — szimbolikus, kifejezéssel élve — nem akarta észrevenni a babért, ami neki termett. Ennek története, méghozzá mesébe illő története van: mint amolyan falusi legény, István gondolt egyszer egyet, vállára vette képzeletbeli tarisznyáját, s elment szerencsét próbálni Pestre. Ugye a mese kezdete nem elég hihető, pedig igaz. A 45 éves Linter István Luzsicza La fos, Munkácsy-dt jas festő műtermében tanult — rajzolt. Az említett festőművész-pedagógus — István földije — segítséget nyújtott neki abban, hogy tévúton a Budapesti Képzőművészeti Akadémia hallgatója lehessen... — Éreztem, vagyis tudtam, hogy a rajztudásom hiányos. Ugye tájképet mégcsak lefest az ember a táblára, de a figurális festészet, a kolázsolás, az már komolyabb felkészültséget követel. Pesten volt alkalmam modell után Is rajzolni, aktokat, fejeket, drapériát, sok-sok kiállítást néztem meg. Aztán — nem bírtam tovább. Hazahúzott a szivem a családomhoz, a szülőföldhöz. Meg aztán sok olyan emberrel is egy fedél alatt kellett dolgoznom, alkotnom, akik lenéztek... De mégis szívesen gondolok vissza erre az Időszakra, hiszen Luzsicza mestertől nagyon sokat tanultam, s a rajzban Is tökéletesítettem magam. HARMADIK TALÁLKOZÁS Legutóbbi találkozásunk alkalmával a műteremben beszélgettünk. Hol Is máshol, hiszen kíváncsi voltam: mennyiben fejlődött Llnter István művészete, melyek is azok a témák, érzelmi kötődések, amelyek az alkotót tettekre szőlftják. A műteremben található gazdag anyag — a szemlélődő számára — egyöntetűen elárulja: az alkotó elsó számú szerelme a tájképfestészet. A Garam menti táj jellegzetes vidékét, valamint Köbölkút, Szőgyén (Svodín), s a környező falvak házalt, utcarészleteit ábrázolla fellágyitott zöldesbarnás, esetleg kékes Ulás koloritokban. A lágy színek, a tartalmas, egyszerű formák láttán a néző szintén étérzi a kép alkotójának érzéseit: a hazai táj iránti tiszteletét, szeretetét, s azt a kötődést, amely acélerős. Linter piktúrája — annak ellenére, hogy a hagyományos tájfestészet alapjaira épít — egyre elmélyültebb stúdiumok összegezéseinek tanúbizonysága. Olyan vállalt üt ez, amelyre azok az alkotók lépnek, akik sajátos karakterű művészetet kívánnak magukénak mondani. Linter István ezt az utat választotta, ezen az úton jár. A műterem falain található portrék arról árulkodnak, hogy Llnter nem kíván „beragadni“ a már jól begyakorolt tájképfestésnél, hanem az előbbrelépés híve. Az ökonomikus elrendezésben felvitt szlnfelületekkel kialakított portrét — falusi emberek portréi. A galéria sarkában szerényen megbűvik egy olyan sokfiókos sublót, amelyben nagy értékek rejlenek: annyi rajz, Unőnyomat és akvareli található benne, hogy ezek kiállítására egy központi galéria termel sem lennének elegendők. Többnyire a budapesti „kiruccanás“, vagyis tanulmányút élményei rejlenek Itt, melyek témája többségükben szintén a falu, a vidéki táj és az ottani élettörténések. Linter realista témakörű, kellemes színtónusokban megfestett képei, linómetszetei nagyon sok köbölkúti és szőgyénl ház lakószobájának díszét képezi. Olyan érzelmi tényezők ezek, melyek ott teljesíthetik leginkább küldetésüket, ahol megszülettek. KALITA GABOR Otthoni táj Már bágyadt piros bogyója a magyalnak, már suhan az est, és a domb tetején három vén vadgesztenyefa ballag. Bozontos lombjuk rekedten susog, halkan dörmögnek, mint a mesefák, vagy országúti, fáradt Krisztusok. Csöndes szavukban nincs vád, fájdalom, se untató csalódás, tűnt remény, csak bölcs merengés, áldott nyugalom. Léptük nyomán piros levél zörög, fejük fölött aranyvirág a hold, lábuk alatt a Hernád hömpölyög. A kókeresztnél sorban megállnak, derekukon meglibben a palást; fontos és titkos jelekre várnak. Három vén borzas vadgesztenyefák, összehajolnak, úgy lesik az őszt, mint bandukol a hűs réteken át. Ott őrködnek a néma dombtetőn, árnyékuk ring az ég'sötét vizén, órjások ők, s én velük őrködöm. örjások ők és győzhetetlenek, mert szép a tavasz, s bőkezű a nyár, de ha az ősz megáll a táj felett, csak akkor sóhajt fel, ki messzi jár: hol vagytok, három vén vadgesztenyefák, hazám, szülőföld, 6, édes otthoni táji * A közelmúltban ünnepelte 70. születéenapj'át Rácz Olivér érdemes művész. Az irodalom elkötelezettje KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT KISFALUDY KAROLY (A szerző felvételei) Kevés család lehetett, mely a maga nemesi fészféből olyan különböző gondolkodású, érzelmű, és ezért eltérő életutat és irodalmi pályát befutó fiút röppentett fel, mint a Kísfaludyaké. Károly már nyolcadik gyerek volt, Sándornál, aki a vidéki nemesi életet idillikusán megjelenítő és a boldogtalan szerelmet festő műveivel már ismert volt az olvasók körében, 16 évvel fiatalabb. Károly még 17 éves sem volt, amikor bevonult. Az osztrák hadsereg és a magyar nemesi katonaság egymás után szenvedte el a nagy vereségeket Napóleon ármádiájától, és Károly, mire elérte a korábban oly áhított főhadnagyi rangot, megutálta a hadsereget. Már határőr korában — bátyja irodalmi sikereitől sarkallva — elkezdte Imi később nagyon sikeresnek mutatkozó drámáit, de az Iröi létig még sok, szenvedéssel teli év volt előtte. 1811-ben véglegesen megvált a hadseregtől. 1819-ben kapta szárnyára a siker: egy székesfehérvári magyar társulat Pesten, a német színpadon mutatta be „A tatárok Magyarországon“-t. Szauder József mutatott rá, miért e hatalmas siker: a főképpen arisztokrata nézőknek nagyon megfelelt a korai Kisfaludy-dráma pátoszos hazafiságdicsőítése. A sikeres vendégjátékot méltóan akarták befejezni a székesfehérváriak, megint Kisfaludytől kértek darabot. Ekkor írta meg négy nap alatt az „Ilka vagy Nándorfehérvár bevételé“-t, amit aztán Katona József megbírált a Tudományos Gyűjteményben. Másfél év alatt hét bemutatója volt Kisfaludynak (az említetteken kívül a „Stibor vajda“, „A kérők“, „Szécsi Mária“, „Kemény Simon, „A pártütők“). A „Sttbor vajdádban megjelenik a jobbágyság nyomorúságos élete mint téma. És bár Kisfaludy még korántsem a jogegyenlőséget követelő polgári eszmék felől tárgyalja, hanem a felvilágosodás természet szerinti egyenlőség! elve alapján, ez az álláspont már messze van az idillikus-patriarchális gazda-szolga viszonytól. „A kérőkében a nemesi világ nem állóképként jelenik meg, hanem már a régi és az új, két generáció harcában. A vígjáték nyelve realisztikus, jól pergő. Ma is játsszák. Ezt a vonalat vitte tovább a mintegy 10 évvel későbbi, második drámaírói korszakában. Ezek közül a „Csalódások“ emelkedik ki, ugyanazt a közeget hozza, amelyiket „A kérők“, de egy évtizeddel későbben, Széchenyi „Hitel“-« idején. Kisfaludy Károly irodalmi tevékenységének második fő területe a szerkesztői munka volt. 1822-ben Jelent meg az Auróra című zsebkönyv, mely Kármán József félbemaradt, tehetséges vállalkozása után az első igazán sikeres szépirodalmi almanach. A húszas évek elején Kisfaludy Igényessége önmagával szemben elmélyült. Toldy Ferenc szerint az almanach szerkesztése megakasztotta drámairól pályájának kiteljesítésében. Tény, hogy egy periodika másféle műfajokat követel, és Kisfaludy saját Írói működésében Is alkalmazkodott az Aurórához: elbeszéléseket, verseket, balladákat, egyfelvonásosokat Irt. Hogy ez kárára volt-e pályafutásának? Hallgassuk meg Petőfit: „Kisfaludy Károlyt túlbuzgó barátai a szó legszorosabb értelmében rátukmálták a nemzetre. Neki megvan a maga érdeme, ő élvezhető olvasmányokat nyújtott kortársainak ... másodrendű tehetség volt... Drámája szenvedhetetlen, nyavalyás német érzelgés, lírája érzelem és gondolat nélküli üres dagály; elbeszélése.. < ebben volt a legerősebb, az elbeszélésben.“ Petőfi ítélete — mint szinte mindig — sommás; bizonyára elkerülte a figyelmét Kisfaludy néhány jól sikerült népdala, de az elbeszéléseiben látott valami újat. A „Tollagi Jónás viszontagsági“ és a „Súlyoséi Simon“ című Kisfaludy-elbeszélések olvasásakor magunk Is meggyőződhetünk róla, hogy a szatirikus-realista kispróza megalkotásában úttörő szerepe vol. Elbeszéléseiben kritikusabb a nemesekkel, mint a drámákban. 1825-re Kisfaludy Sándor és Kazinczy Ferenc elvesztette irodalmi vezérségét, helyükre Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály lépett. 1826- ban megkapták a Marczlbányl-intézet nagydlját. ekkor már Vörösmarty hangja uralta az évkönyvet. Az 1828- as kötet nagyon gazdag, a népköltészet iránti érdeklődés nyomja ré a bélyegét. Kisfaludy Károly tudatosan alkalmazta a folklór elemeit, a népdal naiv hangját azonban csak ritkán tudta elkapni. Legsikerültebb darabjai: át„Rákosi szántó“, a „Szülőföldem szép határa“, a „Sárga levél, sárga levél“. 1827-ben Irta legszebb szerelmes versét, az „Alkonyt dal“-t. Negyvenkét éves korában halt meg a Váci utcának abban a házában, ahol 25 évvel később Vörösmarty. „A veszteséget — frja első életrajzírója, Toldy Ferenc — érezni látszott egész Pest! Petőfi, mint láttuk, másodrendű tehetségnek tartotta. De több dologban első volt: az osztályától elszakadni tudás, a művésziét vállalása, a modern értelmiségi életforma kialakítása, huzamos színházi siker, az első igazán népszerű irodalmi almanach szerkesztése, végül a társadalmi novella megteremtése. ÍÉvf.) Krónikás - ecsettel és palettával
