Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-22 / 3. szám
1988. január 22. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 ALGÉRIAI UTAZÁSOK 3. A Szaharában Ain Sefrába, a „sárga forrást“ jelentő sivatagi városkába a homokvihartól elcsigázva érkeztünk meg Egy röpke pihenő után máris a sziklás hegyek közt meghúzódó kis fürdövároskában, Ain Ourkában ismerkedtünk az itt éló kb 150 fős nagy család életével, mindennapiatval. Az emberek élete a Szaharában nagyon kemény; meg kell küzdeniük a meleggel, a kietlen sziklákkal, a terméketlen homokkal. De szinte csodákat tudnak művelni egy kis forrással, néhány pálmafa árnyékában Az itt található forrásvíz ízületi bántaltnak gyógyítására alkalmas Élénk élet fo' lylk a kőrengetegtől körülvett kis településen: a fürdőházban sokan gyógyítják sajgó testüket, a főtéren békésen beszélgetnek a férfiak, futkároznak a virgonc gyerekek. Na és az asszonyok! Egy barlang sziklás bejáratánál gyűltek össze, énekeltek, táncoltak, s piciny gyerekeiket a derekukon ringatták Szívélyesen fogadtak bennünket, s néhányan még táncra is perdültek az afrikai dobok ritmusára. A kb. egymillió évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus hegyek között, szinte holdbéli tájon, 1200 m tengerszint feletti magasságban akadtunk rá azokra a csodálatos sziklafestményekre. amelyek évezredek üzenetét küldik a mának. Az ősmüvészek vadászjeieneteket, kecses antilopokat, száguldó zebrákat, ősbölényeket, védekezésre és támadásra készen álló embereket örökítettek meg. Ogy tűnik, hogy az őskorban Itt állatokban és növényzetben gazdag vidék volt. A legnagyobb „szabadtéri múzeum“ a Hoggar hegységben, a Taszsziü-fennsíkon van, ahol tízezrével találhatók a sziklarajzok, amelyek kb. 6—8000 évvel ezelőtt készültek. Sivár, kietlen tájon járva, néha egy-egy lakatlan oázisra akadtunk; Ilyenkor szinte önkívületi állapotban rohantunk a vízhez, s a dato lyáktól roskadozó, zöldellő pálmafák árnyékába. Alig harminc km-re közelítettük meg a marokkói határt, s mivel katonai övezetben jártunk, gyakran ellenőriztek bennünket. A katonák csodálkoztak, hogy mit keresünk mi itt, ebben a kő- és homokrengetegben Következő úticélunk Bechar volt, a hírhedt idegenlégió egyik központja, amely 1903-ban indult fejlődésnek; addig csak kis oázis volt, ma a Szahara egyik gazdasági központja. Keuadsa városkában — ahová Becharbói kirándultunk — is sok érdekeset láttunk. Labirintusszerü utcái és sűrűn épült házai jé búvóhelyül szolgáltak az ellenállóknak Megtorlásként a franciák lerombolták; 3000 értékes, régi könyvet égettek el a főtéren, s az ellenállók egy csoportját kivégezték. Meglátogattuk a város szent helyét, ahol Mohamed születésnapján ünnepségeket, rendeznek, s a szegények Ingyen kapnak ennivalót. Eljutottunk a helyi mecsetbe és Mohamed Ben Bouzian családjának temetkezési helyére is. ahová 1650 tői temetik a család elhunyt tagjait. E szent család mai leszármazottai vezettek végig bennünket a városon. A helyi iszlám iskola nagyon puritán körülmények közt oktatja a gyerekeket a Koránra. Középkort körülmények között tanulnak itt a földön ülve, kőtáblákra vésik a szép arab betűket és kórusban kántálják a Korán verssorait. Megtudtuk, hogy a gyerekek délelőtt az állami iskolában gyűjtik az ismereteiket, délután pedig az iszlám iskolában folytatják. Algéria az elmúlt 25 évben rengeteget tett az írástudatlanság felszámolására és az iskolarendszer kiépítéséért. Ma a legeldugottabb szaharai oázisban is szép iskolák várják a gyerekek ezreit. A népszaporulat igazán itt a sivatagban ölt elképesztő méreteket. Hömpölyög a gyerekáradat az utcákon, s egyenruhákban, iskolaköpenyben vonulnak keresztül a településeken. A főiskolák, egyetemek is nyitva állnak a szaharai fiatalok előtt, bár közülük még kevesen választják ezt az utat. A hagyományok annyira erősek, hogy a fiatalok inkább követik szüleik, nagyszüleik példáját: állattartással, datolyatermesztéssel foglalkoznak, s kevesebben mennek el dolgozni a modern olajfúró telepekre, amelyek ma már elárasztották a Szaharát. Sokszor találkoztunk rongyos, piszkos, trachomában szenvedő kisgyerekekkel, akiknek ezen az eldugott részén a világnak kevés esélyük van arra, hogy meggyógyuljanak. Bármerre jártunk, mindenütt gyerekek zajos hada kísért bennünket. A szaharai emberek nagyon kedvesek, vendégszeretők, érdeklődők, a jó szándékú közeledést mindig jő szándékkal fogadják, az ellenséggel viszont könyörtelenül bánnak el. Természetes ösztönük, fennmaradásuk érdeke diktálja ezt így. A franciáknak 50 évig tartott míg a sivatagi törzseket meghódították, de nyugtuk azután sem lehetett, mindig ellenállásba ütköztek. Vándorlásunk során eljutottunk Béni Abhesba, ahol egy kis katolikus kápolnára bukkantunk, melyet Charles de Foucauld francia miszszionárius építtetett. Taghit pálmaiigetében datolyaszüreten vettünk részt. A 25 méter magas fákról a férfiak ördögi ügyességgel szedik le a fürtöket; az apró gyümölcsöket az asszonyok és gyerekek osztályozzák, majd pálmalevélbe csomagolják. A datolya a sivatagi ember kenyere. Allah fájának nevezik, 8 év után ad termést, naponta kétszer öntözik. Árkokat vájnak a fák körül, s ezekbe engedik a vizet. Több helyen láttuk az öntözésnek azt a formáját, hogy az artézi kutaktól egy főcsatornából vezetik a vizet 6—8 árkon keresztül, hogy minél nagyobb területeket tudjanak öntözni. Algériában egyébként mintegy 200 pálmafajta honos; egy fa 70—200 kg gyümölcsöt ad, 35 évig terem, de 70 évig is elélhet. A sivatagi lakosság legfontosabb tápláléka a datolya, amelyet sokféleképpen készítenek el. Frissen ízletes, tápláló gyümölcs, szárítva és lisztté őrölve ételek készítésére használják. Fája építkezésre, levele kerítés- és kosárfonásra alkalmas. Kirándulásunk legdélibb pontja Timimoun, a „vörös oázis“, a szaharai oázisok legszebbike volt. A Szudánt stílusú vörös épületek, a pálmafákkal szegélyezett utak, a fehér köntösbe és turbánba öltözött férfiak, a csomagokkal megrakott szamarak, a lomha tevék teszik egyedi hangulatúvá ezt az 59 ezer lakosú várost. Timimountől 20 kilométerre az igazi őskori afrikai élettel találkoztunk. Itt barlangokban laknak az emberek, a legelemibb higiénia nélkül. Kőbe dermedt sivatagi rózsák, érdekes sivatagi kövek, kőzetek, s magúk által készített ékszerek eladásából tengetik életüket. A forró sivatagi napsugarak elől a hűvös barlangban keresnek menedéket. Kb. százan lakhatnak itt őskori körülmények közt, pár kilométerre a csodálatos — és viszonylag civilizált — oázistól. Timimountől újabb 360 kilométert Lakatlan oázis a Szaharában tettünk meg most már észak felé, hogy elérjük El Goleát, amely „Erődöt“ jelent. Ezt az egyik legnagyobb sivatagi oázist sűrű zöld övként pálmafák ezrei veszik körül. A pálmaliget árnyékában kis kertek húzódnak meg, ahol zöldséget termelnek. Hoszszú sétát tettünk a csodálatos pálmallgetben, ahol a csend és a nyugalom győgyltőlag hat az európai ember megviselt idegrendszerére. Valamikor El Golea a saanbai szultánok székhelye volt; a 60 erőd legnagyobbika ma mér csak romjaiban emelkedik az oázis fölé, és hirdeti a régmúlt építészeti stílusok monumentalitását. Valamikor ez a terület barátságtalan törzsek tanyája volt, amelyek az itt áthalapó karavánokat kifosztották. Ma békés viszonyok között élnek itt az emberek, s szorgalmasan dolgoznak; az itt termelt jé minőségű datolya fontos exportcikke az országnak. Sivatagi körutazásunk legattraktívabb állomása Ghardaia volt. Az öt városból összetevődő „Pentapolis“ öt dombon terül el, egyenként egyegy külön világot alkotva. A berber törzsek legfanatikusabbjai a VII. század körül betört arabokkal nem keveredtek, délre vonultak, s Ghardaiában államot alapítottak — ezt az államot tartják a mai algériai állam ősének. E törzsek leszámazottal ma is itt élnek, eredeti ősi szokásaik, erkölcsi normáik szerint. Moza bitóknak nevezik őket; erős, edzett, hagyománytisztelő népek hírében állnak, akik csodát műveltek, amikor a víztelen sivatagban, az élettelen homoktengerben felépítették városaikat. Ml Melikát, a „barna erődöt“, ás Beni Izguent, a „hallgatag szent várost“ látogattuk meg. A szent város külön zárt világ, kb. 10 ezer ember lakja, akik a legrégebbi hagyományok szerint élnek. Maguk között házasodnak, nem keverednek senkivel. Jó kereskedők és ügyes kézművesek. Bér egy tekintélyes, öreg, Mekkát is megjárt hadzsl, zarándok vezetett bennünket a városon keresztül, még az ö kíséretében sem volmen '{Reflektorfényben a popkoncert) megállhatott a tizenévesek tekintete, s valószínűleg ezt ts lapozták fel elsőként. Maga az írás azonban már akkor is csak csalódást jelenthetett számukra, mivel azt taglalta, elektrotechnikai szakkifejezésekkel bőven megspékelve, hogy milyen típusú hangszedőkkel vannak ellátva az elektromos gitárok, s hogy há/у/ effektuskimenet-szabályozó van egy tizenkét csatornás keverőpulton. E rövid múlttdézéssel ts csak azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy naptárunknak hosszú évek óta komoly tunk jó szívvel fogadott vendégek. A kihalt, szűk utcákon itt-ott egyegy férfi vagy gyerek bukkant fel, de az idegen láttán gyorsan eltűntek kis házaikban. A nők egész életükben a házuk foglyai, a férfiak törvényei szerint nem mutatkozhatnak senki előtt sem. Titokzatos rendje van ennek a világnak, a legmélyebb afrikai magány, elszigeteltség lengi körül. Beni Izguen a csendes áhítat hajléka. A minaretből csodálatos kilátás nyílik az öt városra, • az azokat körülölelő végtelen homoktengerre. Az egymás hegyén-hátán épült kis házak, rácsos ablakok, kis udvarok, tetőteraszok, kutak élettelen, magányos tömege ez a város. Az embereket a visszahúzó hagyományok olyan erős béklyóba kötik, hogy azáltal évszázadokra megállt itt a fejlődés. Keveseknek adatik meg, hogy Ide bejusson. Nem szívesen látott vendég itt az idegen, gyanakodva fogadják. Minket még a helyi állatvásárra, a szukba is meghívtak, ahol ma csupán az állatokra folyik a hangos alkudozás, de valamikor itt rabszolgákat, asszonyokat is lehetett venni. Ghardaiában, az öt város legfontosabbikában meglátogattuk az óvárost, a mecsetet, s a szukban, a bazárban többször Is áttörtük magunkat a rengeteg emberen. Itt csak férfiak találhatók, ők az eladók és a vásárlók egyaránt. Bő nadrágjuk, fehér köntösük és fezük a helyi szokások szerint való. Igazi afrikai színes kavalkád, alkudozás, vásárlás. Nagy teherrel megrakott szamarak, autók, motorbiclklik szállítják az árut, de az óriási tömegben ügyesen közlekednek azok az árusok is, akik a fejükön hordják eladni valójukat. Két szép napot töltöttünk ej itt, majd újra a sivatagban, a homokdűnék között rójuk a kilométereket. Itt-ott már egy-egy magányos cédrus, pálmafa, kis bokor jelzi, hogy ismét közeledünk az északi termékenyebb tájak felé. (Folytatjuk) HORVATH MARTA adósságai vannak a fiatalokkal szemben; ezeket az adósságokat a jövőben feltétlenül törleszteni kell, ha nem akarjuk, hogy a legtöbb családhoz elfutó kiadványunk teljesen érdektelenné váljon az ifjú nemzedék számára. Nem lehetünk elégedettek a „Humor“ rovat tizenkét oldalával sem. Lapozgatása közben egyre erősödik a hiányérzetünk: hol maradt a tréfa, az él legvonzóbb, leg frappánsabb, leglátványosabb formája, a karikatúra? Nincs a világon olyan írásos médium, amelynek derűt ígérő oldalain nem a humor rajzos formája, lenne az uralkodó. Bárhová „belopható“ , amellett önmagában is maradéktalanul élvezhető, ami nem mindig mondható el például egy kötetből kiollózott Moldova-szatíráról. Hogyan minősíthető tehát végső soron az 1988-as Madách Naptár? Kissé szabadon fogalmazva talán úgy, hogy: most ez van, reméljük, hogy lesz jobb. Például több olyasmikből, mint — hogy azért a jó példákén se menjünk messzire —, a Tengerparti töprengések, a Szeretet, törődés, bizalom, a Fordítás és ferdítéshez hasonló nyelvművelő írások, amelyek nagyon ts ránk férnek, az Erröl-arról címszó alatt olvasható tarka kaleidoszkóp, vagy a fűszerezéssel és a ,fiütnivalöval“ kapcsolatos hasznos tanácsok. Vagyis: 1) naptárba illő, érdekes, olvasmányos, és 2) valóban közhasznú, közérdekű írások, cikkek, tanulmányok, tanácsok. „A család könyve" nem ts nézhet ki másként. Vass Gyula Ghardaia (MichaJ Tűma felvételei) Л naptár, a ,kalendárium" a csajéi iád mindenese. Az egyetlen olyan könyv, amelyet nem kell kímélni, óvni, becsomagolni; heverhet az asztal sarkán, a padlásfellárón vagy bárhol, ahol mindig kéznél van, s ha ennek megfelelően legkésőbb fél év múlva tönkrerongyolódik, hát sebaj; azt a másik fél évet így is kibírja valahogy, azután pedig — mit szépítsük — ki lehet dobni. Kivéve, ha esetleg van benne valami olyasmi, amire úgy érezzük, máskor is szükségünk lehet, vagy csak egyszerűen bármikor szívesen újra elolvasnánk. Nos, ha így nézzük, nem valószínű, hogy az 1988-as Madách Naptár túléli az esztendő utolsó napját. Félreértés ne essék: vannak benne hasznos tudnivalók meg szép olvasmányok Is, csakhogy ... Egy parasztember biztos nem a naptárból fogja megtanulni, mikor kell metszeni, s az irodalombarátok sem szokták beköttetnt a kalendáriumot еду-két szép versért. Másodszor se essék félreértés: üdvös dolgok ezek, meg kellenek ts, de azért mégis: egy naptárba — hogy is mondjam — „naptáribb" dolgok, témák, írások kellenének elsősorban. S hogy ezek milyenek? Nem könnyű ezt megmondani, ilyen esetben, amikor a témaválasztás szabadsága szinte korlátlan. Legfeljebb böngészés közben jut az okvetlenkedók eszéhe olyasmi, hogy hetilapba kívánkozó portré helyett szívesebben olvasnánk mondjuk egy falu, egy gazdaság, egy tanga vagy egy nagyszabású ipart üzem mindennapjairól, főleg akkor, ha portréból — tehát „Kincstelen Kalendárium“ kimondottan egyénközpontű írásból — három ts van. Olyasmi is felmerülhet bennük, hogy a néprajzi szakkiadványba illő hétoldalnyi /Hl) mondókagyűjtemény helyett közelebb hozhatná a néphagyományainkat egy ízes-zamatos riport, teszem azt egy falusi tollfosztó estéről, egy bármilyen, még élő népszokásról, vagy — uram bocsá' — egy disznótorról.. ■ S ha végigolvassák a Tudomány és technika rovatot indító, történelembe, szociológiába, szociográfiába, néprajzba, filozófiába egyaránt belecsipegető, az első városállamok kialakulásával kezdődő és a számítógépek programozásának módjaival végződő nehézveretű és kissé unalmas tanulmányt, esetleg arra is gondolhatnának, hogy inkább állhatna e helyütt egy közérthetőbb, ifjat és aggot egyaránt érdeklő írás korunk hasonló műszaki csodáinak bármelyikéről. Légyen az akár ollózott anyag, a jő hogy olvasmányos legyen, elvégre nem doktort disszertációról, hanem NAPTÁRRÓL van szó. Azt sem tartjuk túl valószínűnek, hogy mondjuk egy hetvenes néni „Az idős emberek és a gyógyszerek“ fejezetet felütve olyan ismeretekre szomjazik, hogy az ún. Alzheimer-jéle dementia kezdeti stádiumában Cholin vatfy Fosfattdilcholin adagolásával sikerült növelni az idegvégződésekben az acetylcholtn termelését, s így kezelni a hiánya által előidézett kórt.“ Távol áll tőlünk a gúnyolódás szándéka, de ez már valóban kissé komikus. Egy szó mint száz: a szerzők, de főleg a szerkesztők megfeledkeztek néhány dologról. A legelsősorban arról, hogy nem ismeretterjesztő brosúrát, nem részekre tagolt szakkönyvet, hanem — már szinte restelljük tizedszer is leírni — NAPTÁRT kellett készíteniük. S ami ennek egyenes következménye: arról is, hogy tulajdonképpen milyen célt kell szolgálnia egy alkalomszerűen kézbevett, a tévékrimi előtt vagy után, a házifeladat ellenőrzését vagy éppenséggel elkészítését követően felütött, egyszóval össznépi igények kielégítésére hivatott könyvnek. Hogy a „Sport" címszó alatt az emberek nem a vízilabda történetéről szeretnének olvasni, s hogy csalódottságukat csak növelni fogja az érthetetlen oknál idesorolt másik írás, amely a sportolás egészséges voltát bizonygatja. De ami a legbántóbb, legszembetűnőbb hiányosság: ismét kimaradtak — ki tudja, már hányadszor? — a fiatalok. Egyetlen téma, de nyugodtan mondhatjuk, hogy egyetlen sor sincs az idei Madách Naptárban, amely kifejezetten, deklaráltan HOZZÁJUK szólnál Hát ki lehet „a család könyvéből“ hagyni olyan írásokat, amelyeket a mai tizen- vagy akár huszonévesek a legszívesebben olvasnak? Ha három portrénak is jutott hely, az egyik miért nem lehetett egy ismert, népszerű popsztáré? Ennyi lett volna a minimum, amivel a szerkesztők kötelesek lettek volna a fiatalokra is gondolni — kevés, de a SEMMINÉL mégis több. Néhány éve még legalább egy cít
