Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-18 / 11. szám
ч 1988. március 18. SZABAD FÖLDMŰVES 3 Fepözo torvgnygheo .egpsülvozva' „Egy kommunista diktatúra hatalomra kerülését akarjuk megakadályozni“ — így indokolta a napokban Pieter Botha dél-afrikai elnök azt a döntést, amellyel a Dél-afrikai Köztársaság kormánya betiltotta az ország haladó tömegszervezeteit, köztük az Egységes Demokratikus Frontnak a tevékenységét. Hogy a következményeket, a várható fejleményeket elképzelhessük, nagyobb vonalakban tekintsük át a körülményeket és e tömegszervezetek létrejöttének előzményeit, tevékenységük céljait. Ez az ősidők óta lakott föld rendkívül gazdag ásványi kincsekben. Dél-Afrika magasan fejlett tőkés ipari-agrár ország. A bruttó termékek több mint négytizedét a bányászat és a feldolgozóipar, kb. egytizedét a mezőgazdaság termeli meg. A dolgozók mintegy kétharmadát a mezőgazdaság foglalkoztatja, az afrikai parasztok legnagyobb részét azonban mezőgazdasági termelésre alig alkalmas területeken rezervátumokba kényszerítették. Az ország gazdag ásványkincskészletelre alapozva sokoldalú nehézipar fejlődött ki. Itt termelik ki a tőkés világ aranyának több mint háromnegyed részét, a világ uránkészleteinek háromtizedét, a kapitalista országok gyémánttermelésének egyötödét, a króm-, mangán-, higany-, antimón- és platinatermelésben a Dél-afrikai Köztársaság áll a tőkés világtermelés első helyén. Az exportérték egynegyedét az élelmiszerek, közel ugyanannyit a drágakövek és az ékszerek, egyhetedét a fémek ős majdnem egytizedét az ásványok teszik ki. A bányászat fejlesztésével, fellendülésével párhuzamosan alakult ki és erősödött meg a bányamunkások mozgalma, az őket tömörítő, jogaikat védő szakszervezetek szerepe. Hiszen az afrikai föld gazdagságának felismerésével egyidős maga a céh leigázni, gyarmatosítani — kizsákmányolni —. a fehérek céljainak alávetni a spkféle törzsből álló fekete lakosságot. De a faji megkülönböztetés és kizsákmányolás ellen tiltakozó mozgalmak, sztrájkok története is szinte idáig nyúlik vissza. Már 1913-ban fellépett az afrikaiak foglalkoztatásának „bányatörvénye“, az űn. bennszülött törvény ellen a valamennyi törzset és népcsoportot jogkörébe vonó Afrikai Nemzeti Kongresszus, az ANC. 1921-ben pedig a kommunista párt megalapításával létrejött az első olyan párt, amely bőrszínre való tekintet nélkül tömörített minden dolgozót, aktív befolyást gyakorolt a szakszervezeti harcra és más szervezetekkel karöltve harcolt a faji megkülönböztetés ellen. 1919-ben került sor az első tüntetésekre a faji törvények ellen, 1920-ban 40 ezer bányamunkás sztrájkolt, 1930-ban az afrikai földmunkások sztrájkoltak Fokföldön, majd az európai és afrikai munkások közös sztrájkokban követelték az emberibb munkafeltételeket, a rövldebb munkaidőt és .a magasabb béreket. Azonban a fehér monopolóiumoknak egyre nagyobb szükségük volt a fekete népesség’olcsó, feltétel nélkül végzett munkájára, ezért újabbnál újabb változatokban „tökéletesítették“ a faji megkülönböztetés, az apartheid törvényeit. A második világháború alatt jelentős mértékben fellendült az afrikai népek mozgalma, megélénkült a demokratikus szervezetek tevékenysége. Az Afrikai Bányamunkások Szakszervezete, melyet 1941-ben a KP és az ANC alakított, 1946-ban szervezte meg Dél-Afrika legnagyobb sztrájkját. amelyben 70 ezer afrikai bányamunkás vett részt. Az 1948-ban hatalomra jutott Nemzeti Párt fokozta a faji megkülönböztetést: törvény rendelte el a fajok kényszer-különválasztását, az ún. bantusztánok létrehozását, a .fehér“ területeken intézkedéseket foganatosítottak a színes bőrűek letelepedési és munkavállalási jogának megvonására, a színes bőrűeket gazdasági létalap nélkül rezervátumokba kényszerítették. A bel- és külföldi -monopóliumok a rezervátumokból olcsó munkaerőre, s így nagy profitra tettek szert. 1959-ben újabb terrortörvényeket léptettek életbe, 1960-ban betiltották az ANC-t. Az ország 1961-ben kilépett a Dél-afrikai Nemzetközösségből, s köztársasággá nyilvánította magát. Az alkotmány szerint parlamentáris köztársaság valójában az európai származású kisebbség faji elkülönítésre és elnyomásra alapuló rendszer, amelyet a világ államainak kb. kétharmada bojkottál. Számos ENSZ-határozat elítélte már az apartheid-politikát, kizárták, illetve a Dél afrikai Köztársaság kilépett több nemzetközi szervezetből. Mindez azonban sem erkölcsileg, sem gazdaságilag nem rendíti meg e fajüldöző rendszert, hiszen Nagy-Britnnla, valamint az Egyesült Államok szoros kapcsolatokat tart fenn a Botha-kormánnyal és saját — pontosan ismert érdekében — minden lehetséges támogatást megad a fajüldözőknek, „kivédi“ az ellenük hozandó szankciókat és megfelelő taktikai „húzásokra“ is megtanítja őket. A függetlenségüket kivívott afrikai országok elítélik az apartheid-politikát, s követelik a Dél-afrikai Köztársaságban a faji megkülönböztetés megszüntetését. Ez a kívülről erősödő nyomás, valamint a növekvő belső elégedetlenség — 1976-ban a sowettől események, 1987-ben a tömeg-megmozdulások, tüntetések — arra a megoldásra vezették a kormányt, hogy politikailag megossszák a fekete lakosság csoportjait. Főleg a tavalyi nagyszabású demonstráció, majd a gazdaság egészét megrázó bányászsztrájk bizonyította a politikai harc eszköztárának erejét. A kormányzat már nem minősíthette egyszerűen „terrorszervezeteknek“ az egyre gyarapodó és főként békés eszközökkel küzdő apartheidellenes mozgalmakat. És ezek egyre nagyobb befolyásra tettek szert a lakosság széles rétegeiben. A rezsim először a törzsi-politikai ellentétek szitásával igyekezett gyengíteni e feketék mozgalmának egységét. Azonban a színes bőrű lakosságod belüli véres összecsapások- se-nj tudták kikezdeni e mozgalmak tekintélyét. Desmond Tutu Nobel-békedíjas anglikán érsek törvénytelennek minősítette a „fajvédő“ rendszert, s kijelentette; az egyház polgári engedetlenségi mozgalmat szervez a megdöntésére. A pretoriai parlament elé vonuló egyházi tiltakozó menetet azonban a rendőrség erőszakkal feloszlatta, Tutut és társait rövid időre őrizetbe vette. A nemzetközi közvélemény tiltakozását, a követelt szankciókat ismét Washington elutasítása hárította el a fajüldöző rezsim feje felől. Eközben a Botha-kormány a fent Idézett indokolással betiltotta a haladó tömegszervezetek működését. Nyilván arra számítva, hogy a békés eszközöktől megfosztott feketék kénytelenek lesznek erőszakhoz folyamodni, amiért viszont lecsaphatnak rájuk. Csakhogy a lehetséges következményeknek ez csupán az egyike. A többi elvezethet akár e rendszer megbuktatásáig Is. —h-MITÖt FÉL A DÉL-AFRIKAI KORMA NY? [Újsághír: Betiltották az ország haladó tömegszervezeteít, köztük az Egységes Demokratikus Frontot] — Tartsatok erősen, nehogy közéjük zuhanjak... D. Agejev rajza Az átalakítás körülményei között az egyik legfontosabb, lia nem a legfontosabb politikai feladat az. hogy a szovjet emberekben új életre keltsük és erősítsük az ország sorsáért viselt tulajdonosi felelősségnek, a közügyekben való személyes részességnek és érdekeltségnek az érzését. Érthető módon nyugtalanít bennünket, hogy még mindig tapasztalhatók bizonyos fokú elidegendés elemei, amelyeket az idézett elő, hogy meglazultak a kapcsolatok egyfelől az állami és gazdasági szervek, másfelől a kollektívák, az egyszerű dolgozók között, lebecsülték a kollektíváknak, az egyszerű dolgozóknak a szocialista társadalom fejlesztésében betöltött szerepét. A legtágabban értelmezett emberi tényező a legfőbb tartalékunk, s ezt a tartalékot a demokratizálás révén lehet mozgósítani. Erre felhasználjuk minden lehetőségünket, mindenekelőtt azt, hogy növeljük összes terveink társadalmi tartalmát. Ehhez csak azt szeretném hozzátenni, hogy igyekszünk egyensúlyban tartani a két oldalt: a gazdaságot és a szociális szférát. Ha elhanyagoljuk e szféra érdekeit, csak hogy minél gyorsabb legyen a gazdaság növekedési üteme, elsikkad a munka eredményeiben való érdekeltség. Ez pedig visszahat a munka termelékenységére, aláássa a gazdaságot. Másrészt pedig a szociális szférát sem szabad úgy alakftani, hogy feleméssze az a'apot, mert akkor megkérdőjeleződik a társadalom dinamikus fejlődésének még a lehetősége is. Tehát meg kell találnunk azt az optimális arányt, amely megfelel a harmonikus gazdasági és társadalmi fejlődés követelményeinek. E két szféra viszonya nyilván nem állandó, statikus állapot, hanem változik. Ma előtérbe kerül a szociálpolitika. Óriási jelentőségű az erkölcsi nézőpont. Ha nem keltjük új életre a szó igazi értelmében a szocialista értékeket és a szocialista légkört dolgozókollektivéinkban és az egész társadalomban, nem tudunk megbirkózni az átalakítással, javasolhatunk helyes politikát, hozzá hatékony mechanizmusokat, de semmire sem megyünk, ha a társadalomban nem következik be gyógyulás a szocializmus erkölcsi értékeinek érvényesítése révén. És itt elsősorban olyan értékekre gondolok, mint a társadalmi igazságosság. a munka szerinti elosztás, a mindenki számára egységes fegyelem, a mindenki számára egységes törvény, egységes rend és egységes követelmények. Aktivizáljuk az emberi tényezőt az irányítási rendszer, a gazdálkodási mechanizmus tökéletesítése révén is. Mi az önálló elszámolás ebben az összefüggésben? A kollektívának nemcsak a jogait, hanem felfelősségét is jelenti. Ha azt mondjuk: ahogy dolgozol, úgv fogsz élni. ezzel az embereket fplelössé tesszük saját sorsukért. A kollektíva pedig viszonzásként természetesen elvárja, hogy legyen joga ténylegesen irányítani a vállalatot, a munkafolyamatot, amelynek eredményeitől függ keresete, élete. Megint csak egy egységes folyamat két olda'ával van dolgunk. Más szóval, az önálló elszámolás összefügg a dolgozókollektívák önigazgatásával, önállóságával. A demokratizálás útján LEGFŐBB TARTALÉKUNK Üj szemszögből vizsgáljuk azt a viszonyt is, amely egyfelől az egyszemélyi vezetés, másfelől a dolgozókollektíváknak a termelési feladatok megoldásában való részvétele között alakult ki. Ez ma időszerű. Nem mennek a dolgok, ha a dolgozók a megfelelő mechanizmusok révén — brigád, gyárrészleg, gyár. kumbinát szintjén — nem vesznek részt az irányításban. Sőt a kollektívának jogot keil kapnia arra, hogy megválassza vezetőjét. És az így megvá!asztott vezető már a kollektíva nevében jogot kap az egyszemélyi vezetésre, és ô fogja össze a kollektíva tagjait egységes akarattal. A gazdasági vezetők választásai nem más, mint a közvetlen demokrácia a termelésben. Eleinte egyesek МШАЙ. 4фЖМЖ» ктмлшгш л KS 11 GOSDOlMODň. megijedtek, így beszéltek: hová jutottunk, mi lesz ennek a vége? De azok, akik így okoskodnak, megfeledkeznek a legfontosabbról, nevezetesen arról, hogy az embernek mindig van józan esze. Helyenként esetleg jelentkeznek a csoportérdekek, előfordulhat, hogy kéz kezet mos alapon akarnak választani, de elvben mindenki azt akarja, hogy a brigád, a gyárrészleg, a vállalat, a kolhoz, a szovhoz élén megbízható, okos vezetők álljanak, akik tudnak vezetni, tudnak távlatokat teremteni mind a termelés számára, min*az életkörülmények javulása szempontjából. A szovjet emberek megértik ezt, és egyáltalán nincs szükségük puha kezű, jóságos vezetőkre. Nem, tehetséges, figyelmes, de egyszersmind igényes, igazságosan igényes emberekre van szükségük. Az emberek azt akarfák hogy a gyárigazgató, a mííhelyfőnök, a művezető ne úgy kezelje őket, mint a múltban. Az emberek erkölcsi példamutatást várnak, mégpedig mindenekelőtt a vezetőktől. Van ilyen példa, és nem is kevés. Éppen ott születik e siker, ahol jó a vezető. Az ilyen vezető tud gondoskodni az emberekről. Mindenki talá’kozni akar vele. És neki nem ke!l felemelnie a hangját, amikor utasításokat ad. Előfordul, hogy amúgy első látásra egyszerű ember, de mindent ért, és mindent meg tud magyarázni. És ma rendkívül fontos, hogy meg tudjuk magyarázni a dolgokat! Az emberek tűrni is hajlandók, ha tudják, hogy miért nem lehet röglön és teljesen kielégíteni ezt vagy azt a szükségletet. Az emberi tényezőt azzal is igyekszünk aktivizálni, hogy kiterjesztjük a demokratizálást, tökéletesítjük az ideológiai munkát, egészségesebbé tesszük a morális légkört a társadalomban. Még korántsem mindenkinek vált vérévé az a felismerés, hogy a mostani helyzet rendkívül fe’elősségteljes, fordulóponton vagyunk. Sok erőfeszítésre lesz még szükség, hogy az átalakítás felé fordítsuk azokat, akik még csak nézelődnek, vagy jól érzik magukat a mostani helyzetben is. A maradt4 nézetek szemétdombját egy csapásra nem lehet eltüntetni. Az évek hosszú során át beidegződött pszichikai szokásokat rendeletekkel, még a legdörgedelmesebb rendeletekkel sem lehet hatálytalanítani. Sajnálatos, hogy mindeddig nem sikerült teljesen félredobnunk az emberekkel való foglalkozás elavult formáit, amelyek az aktuális ideológiai „hullámhoz“ való igazodással és a fellengzős szőcséplésse! függenek őszsze. Ezen a téren hosszá, megfeszített erővel vívott harcra van szükség. Nehéz harera a forma’izmus, a hivalkodó monumentalitás, az elvont ie’szavakkal való dobálózás ellen, a görögtüzes parádézás visszatérő kísértései ellen. A legfontosabb, hogyne ringassuk magunkat olyan illúzióba, hogy minden jól van. s ne engedjük meg, hogy a bürokratizmus és a formalizmus elzárja a népi kezdeményezés éltető forrásait. Amikor az utcán vagy a munkahelyen beszélgetek az emberekkel, folyton ezt" hallom: „Nálunk mindenki támogatja az áta’aklfást“. Meg vagyok győződve rőla, hogy őszinték és igazak ezek a szavak, mégis minduntalan azt válaszolom, hogy most a legfontosabb: minél kevesebbet beszélni az átalakításról, és minél többet tenni érte. Nagyobb rendre, több lelkiismeretességre, több egymás iránti tiszteletre, tisztességre van szükség. Lelkiismeretesen kell élnünk. Jó. hogy az emberek megértik ezt. Sőt eszükkel és szívükkel elfogadják. Ez nagyon fontos. Van politika, van kormány. amely harcol ezért a politikáért. van nép, amely egyetért ezzel a politikával. Ez a legfőbb. Minden egyéb kialakul, az átalakítás is kibontakozik, az eredmény sem marad el. A legnagyobb élmény, amelyet a szovjet emberekkel való életteli, közvetlen találkozások nyújtanak az, hogy honfitársaim természetes népi érzékükkel nagyon jól felfogják az átalakítás politikai és morális értelmét. (Mihail Gorbacsov Átalakítás és új gondolkodás című könyvéből) Mihail Gorbacsov könyvéről Ez az a könyv, amelyhez még kevés embernek sikerült hozzájutnia. A csehszlovákiai kiadást a hosszú sorokban várakozók — alig hogy megjelent — elkapkodták, a magyar nyelvű első kiadást pedig nálunk még csak kiváltságos szerencsével lehetett megszerezni. Óriási az érdeklődés iránta nemcsak nálunk, világszerte. Kutatják, i elemzik, magyarázzák e rendkívüli siker titkát, hiszen korúnkban valamiféle érdekfeszítő, titokzatos háttér, valamilyen izgalmas sztori nélkül szinte elképzelhetetlen az ilyen nagymértékű figyelem, hát még ha műfaját tekintjük. Erről a szerző mindjárt az olvasóhoz intézett bevezetőben a következőket írja: „Ez a könyv nem tudományos értekezés és nem propaganda jellegű publicisztika, noha az értékelések, következtetések, elemzési módszerek, amelyekkel az olvasó találkozik benne, természetesen meghatározott értékeken és elméleti premisszákon alapulnak. Könyvem inkább fejtegetés és töprengés az átalakításról, a problémákról, amelyekkel szembe találtuk magunkat, az átalakítások nagyságáról, korunk bonyolultságáról, felelősségteljes és megismételhetetlen voltóról. Tudatosan nem terheltem túl a könyvet tényadatokkal, számokkal, részletekkel. Ez a könyv terveinkről szól, arról, hogyan szándékozunk megvalósítani őket, és, Ismétlem: felhívás párbeszédre.“ Igen, felhívás párbeszédre. A világ nyugati felén nyilván számtalan kérdést vet fel már maga az első fejezet, amely az átalakítás forrásaival, lényegével, forradalmi jellegével foglalkozik, majd a következő fejezetben talált utolsó rész: A Nyugat és az átalakítás. A könyv második részében, Az új gondolkodás és a- béke cím alattiak pedig a Szovjetuniónak a világ többi országához fűződő kapcsolatait, a leszerelésben elfoglalt álláspontját fejtik ki, érintve minden lényeges kérdést, „amiről a világ beszél". Hát hogy is ne váltana ki minden egyes fejezet újabbnál újabb kérdéseketI Olyan kérdéseket, érzéseket és észrevételeket, amelyeket aztán az emberek — ki levélben, ki más módon — eljuttatnak a könyv szerzőjéhez. Számunkra pedig, úgy érzem, ez az eredményeinket, szemléletünket, társadalmi közérzetünket, helyzetünket és tennivalóinkat rendszerező mű az átalakítás kézikönyve, s fejezetről fejezetre haladva nemcsak gondolatokat ébreszt, hanem emlékeket, tapasztalatokat is sorjáztat, amelyekről jólesne csöndesen elbeszélgetni. Különösen így, több évtizedes munkával, erőfeszítésekben, sikerekben és kudarcokban eltelt idő múltán, újságíróként. Persze, csak gondolatban játszom a lehetőséggel, mit is mondanék e csöndes beszélgetés során a szerzőnek, akinek vállán a világ millió gondja, és csak a legnagyobb és a legismertebb sajtóorgánumok képviselői kerülhetnek a közelébe. Azt mindenesetre szeretném megköszönni neki, hagy visszaadta a szavak hitelét, amelyek nélkül mi, újságírók már-már nem tudtunk mit kezdeni. Hogy a nevén nevezi a dolgokat, a káros és-visszás jelenségeket, az eszméinktől és eszményeinktől Idegen magatartást, a képmutatást, hogy kimondja, „politikai kacérkodás" az emberekről való Igazt gondoskodást helyettesíthető mindenféle látványos formaság, a címek és jutalmak, a kitüntetések tömeges osztogatása, hogy leírja, a passzivitás és a közöny „leiket marcangoló“, s hogy rámutat: „A sajtó arra hivatott, hogy hatékonyabb legyen, ne hagyjon nyugtot a naplopóknak, az önzőknek, az alkalmazkodóknak, a bírálat elfojtótnak, a demagógoknak, aktívabban segítse azokat, akik önjeláldozóan harcolnak az átalakításért." Történelmi fejlődésünk, cselekedeteink, feladataink végiggondolására ösztönző őszinteség cseng ki e könyv minden szavából. Erő, bátorság, reménykedés, hogy az igazság, a bizalom és az őszinteség útján előbbre jutunk. -Es jó feltöltődni ilyen pozitív értékekkel. Ezért is olyan keresett, olyan népszerű ez a könyv. H. mészáros Erzsébet T
