Szabad Földműves, 1988. január-június (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-04 / 9. szám
1988. március 4. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Ekhós szekérrel... Bizony, ekhósszekér-darabbal, a Liliomfival érkezett és tisztelgett a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpada a keszegfalvai (KamenlCná) nézőnek. A teltházas művelődési otthonban Nagv Gyula a kultúrház vezetője fogadott, beszélgetett velünk el a színtársulat küldetéséről, a helybeliek igényéről-elvárásáról. Tehát mindarról, ami a művelődéssel, szórakozással, valamint a tájo- 16 társulat müsorpolitlkátával. s a kultúrház szerepével összefügg. Egyebek között azt a jót hallottuk, hogy mind a nemzeti bizottság, mind a helyi Steiner Gábor Egységes Földműves-szövetkezet szívügyének tekinti a közművelődés támogatását, azaz mecénásért nem kell a szomszédba menni. A korszerű és kívül-belül tisztán tartott művelődési ház nagyterme 180 férőhelyes, és általában csak vfgjátékokon szokott megtelni, mint nemrég Molnár Ferenc: A doktor úr című darabián. no meg a main. a Uliomfin. (Mivel Csallóközaranyoson — Zlatná na Ostrove) leégett a művelődési ház, az ottani lakosság is ide jár színházi előadásokra.) Hogy a kép teljes legyen, el kell mondani: évente mintegy 8—10 színházi előadást szerveznek. amelyek zömmel a Matesz kiszállásai, részben műkedvelő együttesek fellépései, esetenként a Slovkonceit turnéi. A kassaiak régi, de örökzöld darabbal rukkoltak ki, amikor felúiították Szigligeti Ede Llliomftiát. Miként az élet bizonyltja. a darab kiállta az idő próbáját, amit főleg az utánozhatatlan humora biztosít: a tévédések vígjátékénak Is szokás nevezni. Mindmáig megőrizte a magyar színészet hőskorának romantikáiét, derűs oldalát, kópéságát. Az özvegységre jutott „konzervatív“ Szilvái professzor titokban nevelt gyámleányát az ugyancsak gyám-unokaöccsének szánja. Ez az ifjú unokaöccs Lillomfl néven vándorszínésznek áll. s meghódítja Szilvái gvámleányának, Mariskának a szívét — persze a nagybácsi, Szilva! erről mit sem tud. S kezdődik a bonyodalom ... Az előadás alatt a közönség össze-összekacsintott a művészekkel; szemlátomást mindannyian jól érezték magukat. A „játékmester“, vagyis a rendező Miskovics László volt (mint vendég), és érthetően a zenei oldalt domborította ki; ehhez tudni kell. hogy ő a bratlslavai Üj Színpad egyik jeles művésze. Az egész előadás a népszínművek stílusában folyt, ebben rejlett a könnyedsége, eredetisége. (Hadd jegyezzem meg, hovy a hatvanas évek derekán előadott Liliomfink inkább a polgári-kispolgári, biedermeier-vonalat követte, szalon-mivoltával elvesztette a népi jellegét.) Egyébként Miskovics mester ars poeticája: „... a célom is, hogy a Liliomfi minden jelenetéből, replikájából az emberszeretet éltető melege Sugározzon a néző felé.“ — megvalósult, testet öltött. Ez a valóban könnyű darab súlyos tőkéje. A szereposztás szerencsésnek mondható, kiaknázta a kassai együttes lehetőségeit. Címszerepben Mikola Róbertét láthattuk. Felszabadultan és lelkesen mozgott a színpadon, méltó utódja vol Bella Antalnak (1953. Faluszínház) s énekben jócskán felülmúlta Gálán Gézát (1967, Matesz). Liliomfija szellemes, egyedi ízzel gazdagította a figurát. Jól egészítette őt ki Várady Béla Szellemfije. Vén ripacs volt a javából a szerepnek megfelelően. Holubek László, Dráfi Mátyás é. m. folytatója, egyéni színnel, utánozhatatlan Várady-komédiázással... Sok-sok derűvel ajándékozta meg a hálás publikumot. A frlcskázásal elgondolkodtatóak, modern szóval élve: időszerűek. Lengyel Ferenc é. m. ezúttal le Szilvái professzort alakította, mint annak Idején a Faluszinházan — az 1967-es Llliomftban helyettesítőként újra a profeszszor mundérjába öltözött. Eleganciájával, helyzetteremtésével, vaskalapos tanári vonásai, val a komédia gerincét adta. Gombos Ilona a vénkisasszonyok egész koszorúját vonultatta föl. Kamilla szerepében felvillantotta a meg-s át nem élt szerelmek utáni sóvárgást, az örök vágyat. Danyl Irén Mariskája és Fabó Tibor lfj. Swartza elismerést érdemel, ugyancsak kitett magáért Dudás Péter (Gyuri pincér), valamint Mice Ildikó (Erzsi, a fogadós lánya). Kányái fogadós szerepében kifogástalanul játszott Pólós Árpád. László Géza id. Swartzként kamatoztatta színészi adottságait, termete Is a jólétet-gazdagságot hordozza. Uracs megszemélyesítése Érsek Györgyre hárult, szerepével eleget tett az elvárásnak. V. Szabó Rózsit Kányl szomszédasszony,, Bocsárszky Attilát az I. perzekútor, Simkó Tibort a II. perzekútor, Bartolás Katalint pedig a Szolgáló szerepében láthattuk. Ján Hanák meghívott vendég kosztümé Illett a mű hangulatához. Viszont a díszlet. Illetve annak merevsége nem volt a legszerencsésebb megoldás. Eme kötöttségből eredően a kerthelyíségl jelenetet is szobában kellett játszani. Végezetül a látottak alapján elmondhatjuk, hofv frissességével és a közönségvonzásával-alakításával hasznos szolgálaton tett a kultúra terén a Ll- Homfi-klszállás. A színház további játéktervében sem szabanda megfeledkezni a népszínművek iránti Igényről. Talán Tóth Ede Falurossza'Is megél, ne egy évadot... CSIBA G£ZA ' ászló Géza (Id. Swartzl, Mikola Róbert fLiliomfi 1 és Pólós Arpád (Kányái) Fotó: Bodnár Gábor j| férfi makacskodott, hogy 0 ismeri az utat, nem kell kérdezősködni. Az asszony félt, hogy eltévednek; szerette volna megszólítani az arra járókat. Most már régóta nem találkoztak egy lélekkel sem. Végeérhetetlen utakon jártak, a távolban kékló hegyek húzódtak. Az asszony btzott benne, hogy az országút, amelyről letértek, nem lehet nagyon messze, és remélte, hogy még legalább egy óra hosszat világos lesz. A férfi csökönyösen hajtogatta, hogy ezt a hegyet látták reggel a szobájuk ablakából. Az asszony tudni vélte, hogy nem ez a hegy volt az. de még uralkodott ingerültségén. A cipóié azonban már szorítani kezdte a lábát és ezt meg Is mondta. A férfi csodálkozó és részvétteljes arcot vágott. — Ugye figyelmeztettelek, szivecském, hogy másik cipót húzzál. Az asszony szerette volna azt feleint: „Igen, de azt nem mondtad. hogy órákig kell gyalogolnom ezeken a köves utakon Nem, nem szabad idegeskednie. Csak nem fognak összeveszni tíz nappal az esküvőink utáni ' Ojabb kilométernyi gyaloglás után egy jelzőtábla tűnt a szemükbe. A férfi szaladni kezdeti, megfeledkezve arról, hogy felesége a fájós lábával nem tud lépést tartani vele. — Most már tudom, hol vaauunkl Legalábbis remélem ... Nem lehetünk nagyon messze a szállodától, amíg ez a domb jobbra esik tőlünk ... Végigböngészte a jelzőtáblára festeti neveket. — Az nines rafia, hogy nekünk melyik irányba kell fordulnunk? — kérdezte keserű gúnnyal az asszony. s— Nincs — Ismerte be a férfi bizonytalanul. — Furcsa. Meg mertem volna esküdni, hogy... Az asszonu nem tudta tovább türtőztetni magát. — Fogalmad sincs róla, hogy hol vagyunkl Kérdezősködni kellett volnál Ostobaság volt, hogy nem engedtél kérdezősködni ... — Aztán hozzátette: — Nem bánod, ha leülök? Nagyon fáradt vagyok. A férfi Idegesen járt-kelt a jelzőtábla körül. — Azt hiszem, mégis erre kell menni — mondta bizonytalanul. — Azt hiszed?.. . — Az aszszony föl se pillantott, nem érdekelte, hogy merre mutat a férfi. Nem, nem fog bosszankodni, attól nem lesz kevésbé fáradt!... De milyen utálatos ezzel a makacsságával, hogy mindig a saját feje után indul és a világért meg nem kérdezne senkit.. í — Nem lehetünk messze, most már biztosan tudom. — Legalább tizedszer ismételte meg már az utolsó félóra alatt, és közben a kezével leszorította széltől felborzolt haját. Zavart, könyörgő tekintettel nézett a feleségére. — Ügy sajnállak, szívem hogy fáj a lábad... Mit szólnál hozzá, ha vinnélek egy kicsit? Az asszony keserűen felnevetett. — Köszönöm, majd megyek a saját lábamon. Ami az én dolgom, azzal te ne törődj. A te dolgod az, hogy megtaláld az utat. En nem tudok tájéka* zádnl. Kénytelen vagyok rádbíznt magam. — Azt hiszem, ez az üt. mondta a férfi habozva. — Jó, hát menjünk erre. De te menj elöl. A nap már lebukott a hegyek mögött. Csípős alkonyt szél kerekedett. Az út széles völgyben vezetett, sima vtzű zöld patak mentén. Erre még nem jártak, de azért csak mentek tovább, abban a reményben, hogy megint találnak egy jelzőtáblát. A férfi Időnként hátraszólt: — Nem lehetünk messze. Az ott a mi dombunk. Egyszer meg is állt, megvárta a feleségét és kinyújtott karjával mutatta az 6 dombjukat. — Nem vagyok fáradtI Es ha fáradt vagyok, te vagy az oka. Menjünk, ne vesztegessük az időt. Mindjárt sötét lesz. Hallgatagon lépkedtek egymás mögött. A levegő nedves volt és a lekaszált fű illatától édes. Egy erpber alakja bontakozott ki a homályból. — Gondolod?... — kezdte bátortalanul a férfi. — Igenis, gondolom, hogy Ismerni fogja az utat. Legalábbis azt meg fogja tudni mondani, hogy merre van az országút. Az idegen nem lepődött meg, hogy ezen az elhagyatott helyen kirándulókkal találkozott. Hosszú hajú, napégette arcú fiú volt. Mikor látta, hogy megállnak, 6 is megállt és várta, hogy megszólítsák. — Jó estét — kezdte a férfi. — Eltévedtünk és nem tudjuk, hogyan kerülhetünk vissza a szállodához. — A hotelhez — szólt közbe az asszony is. — Erre? Arra? Az idegen feléje fordult, az asszony elismételte a kérdést, hangsúlyozva a szálloda nevét ts. A fiú Ingatta a fejét, mondván, hogy rossz irányba mennek. Aztán térképük segítségével megmutatta, hogyan találnak vissza. — Köszönjük szépen — mondta a férfi. — Az asszony pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Már szinte teljesen besötétedett. A hegyek gerince homályos bíborszínben vált el a sápadt 'égbolttól. Esni kezdett, nagy meleg cseppekben. — Vigyázzunk, nehogy megint eltévedtünk, — mondta az asszony. — Erre kell menni, ugye? — Igen, erre... Tíznapos házasok... Tíz nappal ezelőtt még szabadok voltak. Az esküvőjükre gondoltak. A virágokra, a sok táncra. Minden olyan valószínűtlen volt, mint a napfény, amelyet egy tárna mélyéről pillant meg az ember... Fent a szobájukban a férfi a tükör előtt állt és a haját fésülte. — Éppen ideiében értünk haza — mondta. —- Hallod, hogy esik? Remélem, holnapra szép idő lesz. — Holnapra? Mi lesz hőlnapf — Semmi különös. De azért szeretném, ha szép tdő lenne.. • Te nem szeretnéd? Idáig még szerencsénk volt. Ma esik először. Aztán az asszony felé forduli. — Ne haragudj, hogy Idegei voltam, — mondta csendesen. — Nem voltál tdeges. ■— De Igen. Ugye nem haragszol? Egy Ilyen eltévedés különben egészen mulatságos, — szólalt meg a férft. Megállt, kefével a kezében, és drámai hangsúllyal folytatta: — ,fNászutasok kalandja a hegyekben Izgalmas, nem? Te ts úgy találod? Az asszony mosolygott. — Igen. ■— Ügy örülök, hogy velem voltál, drágám. — A férfi arca sugárzott a boldogságtól, — Olyan jó, hogy most már Soha többé nem kell elszakadnunk egymástól. Az asszony az ablakhoz ment ’és kinézett a hűvös, titokzatos sötétségbe. Az eső sziszegve csapkodta az üveget. Mafd az asztalra pillantott: ott hevert egy képeslap, amelyet ma reggel Irt és elfeleftett elküldeni. „Gyönyörű Időnk van. Nagyért boldogok vagyunk." ,Ma este, vacsorára menet okvetlenül fel kell adni" — gondolta. SZARAI PÄL BORISZ PASZTERNÁK: Nők, gyermekkoromból Gyermekkoromból néha felidézem: ahogy kitártam lopva a zsalut — a kisutcában, mint kőbánya-mélyben, délben is hűvös sötétség aludt. Balról a templom hagymakupolá|a, macskakő, pincék, púpos kövezet, és távolabb két sor jegenye-nyárfa, a falra rezge árnyékot vetett. Á kiskapun túl sűrű kert- bozótba ösvények tekerőztek sokfele, s az egész életet titokba vonta a nők létének bűvös eleme. Néha ар Ismerős klslányseregbé egy-egy új lány Is téved, Idegen, s a vadmeggyágak lágy, fehér ecsetle puhán sikált az ablaküvegen. És dühödt dámák bukkantak elébem, nem-értett szitkok, oktalan csaták. Ügy hajladoztak ajtók négyszögében, mint városszéli kertekben a fák. Ott kellett ülnöm, mogorva magányban, — fecsegésük, mint ^korbács, szaggatott — hogy később hősi bölcsességnek lássam a szenvedélyt, a vak Imádatot Elszéledeztek sorra — merre vannak azóta, milyen messzi partokon? ö, nők, gyermekkoromból elsuhantak! Mindőtöknek halálig tartozom. Rab Zsuzsa fordítása ♦ T
