Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-31 / 52. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1987. decBmber 31, 14 A ponty Szép, ősz eleji, csendes reggel volt, amikor letelepedtem. Csak egy bot volt bevetve, ötvenes zsinórral. Csaliként diónyi főtt kukoricát szúrtam a horogra, s néha bizony megcsipegették a keszegek A náciban semmi mozgás, ezúttal én is nyugodtan ülhetek a babérjaimon. És ekkor, nem éppen föltűnően, megdől az úszóm. Csakis keszeg lehel, fut át az agyamon, de azért nagy eréílyel bevágok. S máris érzem — azt hiszem, ez az érzés a horgászás legszebb pillanata —, hogy nagy ellenféllel van dolgom. A vízi zenebona fortissimo zeng. Halam jobb felé szökik, recseg a nádas. Egyelőre még két kézzel tartom a diöverőt, csupán arra ügyelve, nehogy az áldozat zsinórt lophasson. S ezután kezdek hozzá, amíg a jobb kezemmel a botot lartom. bal kézzfel húzva a zsinórt, hogy a halat kényszerítsem. De közben 6 is húz ám, nagy kérdés, ki tudom e vonszolni a nádból! , A horogra akadt nagy ponty csodálatra méltó erővel küzd. Ezúttal szó sem lehet arról, hogy egyszerűen kiemeljem, már az is siker, ha egyáltalán tartani tudom. Fogalmam sincs, más hogyan csinálja, én csak egyet tehetek: hogy a bal kezem fölszabaduljon, a zsinórt, a jobb öklömre tekerem. S most kezdek hozzá, hogy a zsinórt a bal kezemmel „beszedjem“. Ilyen nagy ponty esetében még sokáig nem lehet megpillantani a zsákmányt. Csak a földúlt nádas, az örvénylő hullámok s a messze hallható csapkodás jelzi, hogy mekkora küzdelem folyik. E csapkodást a szomszéd horgászok is jól hallják. Máris röpköd felém a kiáltás: — Megvan? — Még nincs! Közben tovább folyik a küzdelem Hiszen hol vagyok még a szákolástól, még eltörhet a botom, elszakadhat a zsinór, leszakadhat a hal a horogról. itt még semmi sem biztos. — Megvan? — hallom újra. A hal most tör ki a nádasból, átvág a másik oldalra, közben annyi zsinórt szedtem be, hogy a nádast már nem érheti el. De az ellenfél még- mindig láthatatlan. A kötélhúzás itt folyik már előttem, a nyílt vizen, a nádöbölben bármerre Is'tör ki a ponty, én mindig az ellenkező irányba fordítom a botot. A botot, amely egyre jobban hajlik. A horog- Jmmíwv mg ж Ä ^ -fegw1 4Í*ÍÚ. . Fotó: —rd— ] Gondolatban több vadász vonul el előttem. Ismerősök, becsületes emberek. Ám minduntalan közbecsüszik néhány idegen kép. Arcok, melyek megbontják emlékeim harmóniáját. Vadászok 6k Is, de a túlsó félhez tartoznak. Olyan figurák, akiknek hangja, ha megszólal bennem, nem lágy, kellemes melódiát idéz. Ügy hívják őket, hogy kocavadászok. Finomabban fogalmazva: vasárnapi puskások. Köztük további, szinte végtelen lehetőségei vannak a csoportosításnak. Akadnak olyanok, akik nem hibáztathatok abban, hogy ehhez a táborhoz tartoznak. Ök azok, akik reggeltől estig dolgoznak, munkahelyt és otthoni feladataik csak kevés időt. hagynak kikapcsolódásra, pihenésre. Vannak olyanok, akiket nem fűt soha vadászláz, ismereteik gyérek, évek hosszú során nem tanulják meg a „tananyagot“ s nem érdekli őket az egész. Egyre több ilyen ember bukkan jel előttem. Válogatok az arcok között. Okét idézem meg, akiktől nem volt mit tanulnom a köztük töltött néhány év alatt. nyilván jól akadt, bár még mindig kiszakadhat a vergődő hal szájából. Csak э zsinór tartson kil Kezdek megnyugodni. — Megvan? — zeng a kérdés már türelmetlenül. Pedig nekem nem sürgős a dolog, maga a játék nagy élvezet, s amíg a ponty meg nem adja magát, úgy sem lehet kiszákolni. Tovább viaskodunk. A hal, még mindig a mélyben, már itt harcol a csónak körül már csak arra ügyelnek, nehogy a csónak alá bújhasson. S ahogy a zsinór egyre rövidebb, végre megpillantom az áldozatot. Arányló teste első ízben csillan meg a hullámok között. Gyönyörű látvány, amint ívben hajolva újra alámerül. Ez azonban már a végküzdelem. — Megvan? — Még nincs! — kiáltom bele a világba, most nem érek rá társalog ni. Számtalan ponty szökött már meg az utolsó, sőt a szákolás pillanaíá ban. És még a merítőszákból, de még a csónakból is kiugorhat. Halam most kezd csak elcsendesedni. Az élethalálharcban kimerült, tejét most tudom első ízben a vízből kiemelni. Jobb öklömön gubancba tekerve a sok zsinór, a hosszú botot már a közepénél fogom, s csak akkor nyúlok, reszkető bal kezemmel a merítőszákért. Csak most állok föl a csónakban, bal kézzel alátolom a szákot — most már közel, de még nem biztos a győzelem —, s ekkor újra hallom a távolbői: — Megvan? — Talán! — A hangom rekedt. A hal gyönyörű testével ekkor bukik bele a szákba. Végre letehetem a botot, s a szák fémperemét két kézzel megragadva, halamat beemelem a csónakba. — Megvan? — Megl — Mekkora? Bánom is én, hogy mekkora. Egyelőre elég nekem annyi, hogy szép nagy. A szák a két térdemen, a hal itt fekszik előttem a csónak fenekén. Amíg föl nem kantároztam, addig ki nem veszem a szákból. De elébb pihenjünk egyet. Reszket a kezem, alig találók bele a horgászzsákba. Cigarettát keresek elő, rágyújtok. S bámulom a pontyot, gyönyörködöm benne, egyben szánom is. Ogy fekszik lábaim előtt, mint a híres antik szobor, a haldokló gallus. Nemes ellenfél. Hősies harcban bukóit el. Büszke is vagyok, egyben áldom a szerencsémet, amely ilyen szép pontyot vezérelt az utamba. Kifújtam magamat, lássunk munkához. Kiszálazom a zsinórt a szákból, kiszabadítom a belekeveredett úszómat, s kiveszem a horgot a hal szájából. Mindig érdekel, így utólág, hogy is akadt a horog, ezúttal a ponty alsó ajkába, kisszakíthatatlanul. Aztán előkerestem a zsákból a vastag zsinórt, s a kopoltyúkon átfűzve, csomóra kötöm Így, rabszíjra fűzve mérem meg: pontosan hét kiló, a hossza 63 centi. (M. A.) Egy októberi este bakot lestünk J.-vel kettesben. Nem nagyon bírta az ücsörgésl, izgett mozgott, fészkelődön a magaslaton. Hamar le is szálltunk. Cserkőlés közben egy helyütt az én vadászom fogát szíva lehajolt, a talajt vizsgálta. — Туй, mekkora bak járt itt! Micsoda nyoma van! — mondta. Szemrevételeztem én is a nyomot, de csak annyit tudtam megálllapitani, hogy itt valóban hímnemű egyed járt — én. Mert J. a csizmatalpaim nyomait tanulmányozta a homályban. Korábban az erdő tiszteletét, mítoszát és rejtelmeit szinte már a bölcsőben, az anyatejjel magába szívta az ember. Kevés olyan tárgyat ismerünk vagy fogalomról tudunk, amelyről annyi, szinte megszámlálhatatlan népdal, szebbnél szebb- vers, illetve költemény szólna, mint az erdőről. Talán csak a szerelem szárnyalja túl ilyen értelemben az erdőt a megéneklés változataiban. Vajön miért? Erre kiilönlále magyarázatot találhatunk, ám az igazság abban rejlik, hogy az emberiség története és fejlődése az ősidőktől fogva szoros kapcsolatban áll az erdővel. Kezdetben az ember az erdőből szerezte be táplálékát, később a kiégett területek helyén termőföldet igyekezett kialakítani. Az erdőből vitte az építőanyagot kunyhójának felépítéséhez. Veszély esetén újra az erdőbe menekült, amely megmentette életét és oltalmat biztosított számára. A legendák, mesék világa, a szárnyaló emberi képzelet az erdőről nagyon sok szépet eredményezett az utókor számára. A mesék szerint az erdő gyakran a tündérek világa, a varázslatosan szép élet színhelye. A legendákban ott rejlik a titok, ott található a rossz szellemek világa, amely veszélyt, ínséget hoz az emberiségre. Az erdő tehát rejtelmeket sejtet, s tiszteletet plántál az emberi képzeletbe. Pogány őseink a hatalmas, öreg fákat szent fáknak tartották, s azok árnyékában rendezték hagyományos szertartásaikat. A ma embere is java részt tiszteli az öreg fákat, de merőben más formában. Sok fáról tudja az utókor, hogy Rákóczi Ferenc, vagy Mátyás király pihent a tövében. Más fáról pedig azt tudjuk, hogy költők Földet az elsivatagodástól!“ — hirdetik a szakemberek és természetbarátok egyaránt. Gyakran hallhatunk, illetve olvashatunk arról, hogy megújuló természeti kincsünk a fa, pedig csak arról van szó: eljött azon téves elméletek és elképzelések felszámolásának az ideje, melyek szerint a jövö emberének a fára, mint anyagra nem lesz szüksége. Sokan tévesen úgy képzelték, hogy a fából készült hagyomáAz erdőről mindenkinek alkották meg árnyékukban híres költeményeiket. A szájhagyomány szerint Ilyen fa volt Ligetfaluban (Petržalka ) az egyik ősrégi platán, melynek tövében írta állítólag Petőfi Sándor a Távolból című gyönyörű versét. Az igaz, hogy a költő többször is megfordult a Duna-parti városban, igy tehát nincs kizárva annak lehetősége. Az ember és az erdő kapcsolata az idők folyamán egyre összetettebb lett. A civilizáció, a felgyorsult életritmus főleg az utóbbi évtizedek során szerte a világon, sajnos, felborította a természet sok ezer éves egyensúlyát. Ennek tudatában s a helyzet súlyosságát érezve az erdők megmentésére nemzetközi program született, melynek érteimében meg kell mentenünk az egyre zsugorodó erdővilágot. „Mentsük meg a világ tüdejét jelentő erdőségeket, mentsük meg a A vadásztársaság egyik oszlopos tagja mesélte a következő esetet (szavahihetőségéhez nem férhet kétség]: „Kotorékoztunk. Az egyik rókav árnál D.-t és M.-t találtuk. Volt velük egy akkora eb, akár valami félresikerült vizsla. M. ásott, ü. meg a lyuk szájánál állt; nyakába akasztott puskával, zsebre tett kézzel várta, hogy ugorjon a róka. M. biztatott, hogy küldjem be a joximat, mert az ő kutyája nem fér be. De a Fifi csak nem akart bemenni. Mi baja lehet? Csak nyüszít a kotorék előtt. Akkor vettem csak észre, hogy a másik bejáratba gumicső vezet befelé, kinti vé ge meg egy ölkilós gázpalackhoz van csatlakoztatva. A csap nyitva! Gyorsan jelkaptam a foxit, megkötöttem. — Mit csináltok? — kérdeztem M.-től. — Hát gázosttunk! — válaszolta M. Mondanom sem kell, hogy a rókát nem. fogták meg Barátom pedig villámgyorsan távozott kutyástul a veszélyes környékről. Az imént említett D. egyébként félelmetes alak. Közveszélyes. Egy ideig szívesen mentem mellette a hajtásban, mert rosszul kezelte a puskát, így nekem is bővebben termett kakas, nyúl. Aztán lassacskán elhúzódtam a közelségéből. Nem akartam fiatalon meghalni. Mert ha fácán kelt cimborám hatótávolságában, akkor ajánlatos volt árokba bukni, barázdába lapulni, szóval meghitt kapcsolatot keresni az anyafölddel. D. nem vett tudomást 45 fokos szögről (talán nem szerette a matematikái j, sem arról, hogy körülötte emberek vannak, akiket esetleg hazavárnak. A bock állandóan kibiztosítva lógott a vállán, a középső és mutatóujj pedig előszeretettel tanyázott az elsütő billentyűk közé ékelődve. Évente legalább egyszer elsült a fegyvere — „hordhelyzetben“. Csodával egyenértékű, hogy még senkit sem sikerült agyonlőnie. Azokban az időkben történt, mikor még egymás mellett vadásztunk, hogy hajtás közben így szólt hozzám: — Te, menj már kicsit hátrább, mert hátha véletlenül fejbe lőlek! Amint felé fordultam, éppen beleláttam a puska csövébe. Nagyon előzékenyen engedtem előre. Pár évvel ezelőtt itt még erdő volt... (Bárdos Gyula illusztrációs felvétele] nyos eszközöket, szerszámokat, bútorokat, de még a hangszereket és műalkotásokat is fémekből készítettekkel helyettesítik majd. Talán nem is szükséges, hogy részletekbe bocsátkozva igyekezzünk bizonygatni ennek teljes mértékű valótlanságát, mert napjaink világa, a körülöttünk levő tárgyaink bőséges bizonyítékul szolgálnak. Nagy szükségünk van a fára, az erdőre, a benne élő növény- és állatvilágra. Ennek ellenére pusztítjuk az erdőségeket, pedig óva int például az a tény, hogy az erdők oxigéntermelése nem tud lépést tartani az egyre növekvő oxigénfogyasztással. Nem kétséges, hogy az erdők lététől függ az emberiség jövője. Az erőszakos, nem kívánatos beavatkozások a természet rendjébe mindig íhegboszszulják magukat. Ma már jól tudjuk, hogy a helytelen gazdálkodási módszerek milyen súlyos következményekkel járnak, mégis gyakran azok-’ hoz folyamodunk. Mindezekről Mátyás Csaba: Az erdők nagy képeskönyve című könyvében olvashat részletesebben és bővebben az érdeklődő. A könyvet a Móra és a Madách Könyvkiadó jelentette meg közös kiadásban. A sok színes fotó, illetve kép még élvezetesebbé teszi az amúgy is nagyszerű kiadványt. A természetet szerető és óvó emberek fontos olvasmánya e szép kivitelezésű könyv. Ezenkívül melegen ajánlom főleg azoknak, akik közvetlen részesei,..irányítói gazdasági életünknek, hogy nagyobb felelősséget erezzenek a természet iránt, s jobban óvják pótolhatatlan kincseinket. Motesíky Arpád Tavaly májusban ftatai szirti sas tévedt a területre. Halászsassal lehetett máskor is találkozni hébe-hóba, de a szirti sas feltűnését meglepetéssel tapasztaltam. Hogy honnan jöhetett? Talán valahonnan az Alpokból... Első találkozásunkkor egy esős hajnalon szinte a fejem felől dobta el magát az akácfáról. A következő napokban, őzvadászat közben gyakran láttuk ugyanott körözni. Vasárnap délelőtt, mikor a vadászháznál egymásnak adták a kalaincset a tagok, meg is említettem társaimnak a sast. Hogy miként fogadták? Lehülyéztek. Mert nem lőttem le.., Volt persze aki a sashír hallatára jel sem kapta a fejét. Mert S hetente találkozott vele. Az egerészölyvet illetve e becses néven. A héját viszont kányának, a vércsét héjának, a karvalyt ölyvnek, a réti héját meg vércsének nevezte. A vetést varjakat pedig egy ízben hollóvá léptette elő. Még véletlenül sem találta volna el valamelyiket helyesen. Ellehet képzelni, hogy milyen biztonságban voltak védett madaraink, mikor ilyen „ornitológusok" járták a határt, állig felfegyverkezve. Keskeny réten kidöntött jüzfatuskó hever már évek óta. Távolról nézve őznek látszik, különösen, ha délről közelít felé valaki. Igaz, kicsit túlméretezett, inkább szarvasünőt formál, de jó néhány vadász még mindig megnézi, bakot vél felfedezni benne. Többen is emlegették már, hogy hatalmas testű öreg bak jár a tájon. Sokaknak fáj rá a foguk. Lassan legenda szövődik az elérhetetlen nagy bak köré, melyet mindig csak messziről lehet meglátni. A vadőr, akinek körzetéhez tartozik, ezt a legendát kihasználva jókora lépegetős agancsot faragott, szögeit a „bak" fejére. • Ha egyszer arra vetődöm, feltétlenül megnézem a fatusköt. Kíváncsi vagyok, hogy hány lövésnyom van rajta. Szívem szerint azonban annak örülnék, ha egy sem volna... —'Лт-
