Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-31 / 52. szám
.SZABAD földműves. 1987. ЭеснтЬег 31. 6 шт ÍV14ÍV Й Sokáig töprengtem azon, hogyan vessem papírra, hogyan vázoljam egy lelkes, már-már megszállott csoport 15 éves működésének történetét? Hogyan írjak azokról a harmincas éveik derekán járó, többnyire rimaszombati ("Rimavská Sobota) fiatalemberekről, akik 1372-ben jegyezték el magukat ^hivatalosan“ a barlangkutatással, s azóta is tagjai a Szlovák Barlangkutató Társulatnak? Krónikásként szerepemet csak részben könnyíti meg. hogy közel másfél évtizede több ízben magam is kivettem részem mun kájukböl, „kalandjaikból“ —, ha másutt nem, hát este a tábortűznél. Engem is megfertőzött „Bevetés előtt* (közösen az ostra?ai hegymászók- •' ' kai) érdeklődők körében olyanok, akik nem ismerik Gaál József, Dr. Gaál Lajos és Karel Ďur.cík nevét. A bennfentesek tudják, hogy a köréjük csoportosult maroknyi lelkes ember — akik között van vasutas, mlneralógus, autómechanikus,' múzeumigazgató, fűtő- és archeológus — pusztán önzetlen lelkesedésből, tudásvágytól fütve, immár 15 éve kutatják a Rimaszombat környéki karsztvidéket. Barlangi üledékek vizsgálata a belőlük áradó nyugtalan tennlakarás. s imponáló volt önbizalmuk, ami amatőrre és profira egyaránt lellemző, ha azt cslnálhat|a, amit szeret. Képek villannak fel előttem; nehéz, degeszre tömött hátizsákok alatt görnyedő, libasorban menetelő emberek, sziklás meredek kaptatón; táborverések — táborbontások, hegymászó kötelek, mérőműszerek, hálózsákok, konzervek zűrzavaros tömege a Pelsőci-fennsík, a Bükk - hegység vagy a Balkán mészköves gerincén; óvatos, támaszt kereső láb, kritikus, már-már életveszélyes helyeken átsegítő baráti kéz; fáradt, borostás, de a siker felett érzett örömtói mégis ragyogó arcok. Eszembe jutnak a hajnalokba nyúló élménybeszámolók arról, hogy ..akkor“ mi és hogyan történt a Szavoyál Alpokban vagy Andilúziában, s milyen a híresneve.’.etes Pierre saint ^Martin ba r laSg rendszer Franciaországban. Kezdetben, mint mindenkiben, bennük sem volt több egy kis kalandvágynál. Meggyőződéssel vallották, hogy a „hétköznapi“ embernek Is lehet része nem mindennapi élményekben. Volt egv szép Illúzió a nagy felfedezésekről, ez egy idő után rögeszmévé vált, s majd később — mikor á titokzatosság már összezsugorodott — átadta helyét egv megfontol! elkötelezettségnek. Közben egy gömöri, palócosan beszélő fiú ismert geológussá vált, és bátyiéval együtt megszervezte Szlovákia egyik legjobban működő barlangkutató csoportját. Egy ördöngós kezű esztergályos pedig sorra gyártotta a különböző furfangos szerkentyűket, amefvekkel az ujjnyi vastag hegymászó kötélen percek alatt százméteres mélységbe lehetett A laikusok képzeletében a barlang szót hallva a Macocha, a Demánovai vagy a Domicai barlang hatalmas termei, az elektromos világítás fényében csillogó színes vagy éppen hófehér cseppkövei, búvópatakjai tűnnek fel. Barlangjaink többsége azonban nem ilyen attraktív, „kulturált“ képpel fogadja a kutatót. Főleg a Rimaszombat fölött húzódó hegység föld alatti világa más. A Gömör— Tornal-karszt nyugati peremének .mészkővidékén a geológiai viszonyok nem tették lehetővé kiterjedt barlangrendszerek, vagy akár egy-egy nagyobb, cseppkövekben gazdag barlang kialakulását. Nagy részük szűk, gyakran sáros járat, amelyben összeszorított fogakkal küzdi előre magát a barlangász, vagy éppen csak egy nagyobbacska kőfülke. Lehet viszont, hogy éppen egy ilyen nedves, szűk járatban, kisebb tavacskában él-* nek ritka barlangi élőlények, Ilyen kőfülkében húzódott meg a kőkorszaki ember vagy a barlangi medve. így aztán mikor a mindenki által áhított nagy fölfedezés reménye lassan szertefoszlott, és átadta helyét a valóság felismerésének, rájöttek: nemcsak az lehet értékes, ami bámulatot ébreszt. S ha már egy új Domicát nem fedezhetnek fel, szívós, aprólékos munkával feltárhatják, összegyüjthetik mindazt, ami rendszerbe foglalva hozzájárul a tudomány műhelyének építéséhez. Másfél évtized alatt átkutatták és feltérképeztek több mint három tucat kisebb-nagyobb barlangot, föld alatti járatot. Végeztek ásatásokat — megtalálva a kőkor emberének nyomait —, geológiai kutatásokat, hidrológiai méréseket és biológiai megfigyeléseket. Munkájuk eredményeként egyre-másra teménye, készültek Benedek László művészi barlangfotói. A hosszú éveken át Gaál József vezetésével működő csoport fokozatosan egyre nagyobb hírnévre tett szert. Munkájukat elismeréssel értékelte a Szlovák Barlangkutató Társulat vezetősége Is. Négy évvel a megalakulás után bekerülni a társulat által 1976-ban szervezett olaszországi Monte Canin ’76 expedícióba — amelyben csak élvonalbeli szpeleológusok vehettek részt — nem kis elismerést és dicsőséget jelentett Éveken át alig volt olyan jelentősebb külföldi kutatóút, amelyen a rimaszombatiak közül legalább egy ember ne vett volna részt. Jártak a Juli Alpokban, a Samoéns-hegyságben (Szavoyal Alpok), a szovjetunióban a világ egyik leghoszszabb föld alatti labirintusában, a 143 km hosszú Optyimisztyická nevű barlangban. Nagy élmény volt látni Andalúziát, leszállni (de még Inkább feljönni!) az 1077 méter mély Sima G. E. S. M. fSerrania de Ronda hegység) barlangba. Persze a közeli, „kisebb“ romániai, bulgáriai, lengyelországi vállalkozások is sok hasznos tapasztalatot jelentettek. Magyarországi kapcsolataiknak köszönhetően szintén számos, másutt nem tapasztalható élményben volt részük. 1 Hogy mi is a barlangkutatás 1— sport, tudomány, önsanyargató őrület? — nehéz lenne megmondani. Ök úgy érzik, mindháromból van benne valami. Egy szál kötélen százméteres mélység fölött lebegni, egyre lejjebb ereszkedni, órákon át szikláről-sziklára kapaszkodni, szűk járatokon, éles sziklák között átpréselődní. hasig vízben gázolni csak azért, hogy elérjünk egy pontig, amely csak attól érdekes, hogy innen tovább menni már lehetetlen, s mindezt fordított sorrendben végigcsinálni a fény felé — őrület! Amennyiben azonban ebben az emberi akaraterő, a leleményesség és az izmok próbáját látjuk, akkor sport, amelyet úgy hívnak, hogy szpeleoalpinizmus! Ha közben a barlangkutatónak még arra is marad energiája, hogy több kilogramm kőzetmintát gyűjtsön, hőmérsékletet mérjen, a kövek alatt néhány milliméteres fehér állatkák után kutasson, akkor ez már tudomány! A rimaszombati barlangászok mindebből másfél évtized alatt bőven kivették részüket. Annak Is megtalálták a módját, hogy élményeiket megosszák másokkal. Sikeres kiállítást rendeztek a járási honismereti múzeumban, tartottak előadást a József Attila Ifjúsági Klubban, a gálán fal (Galanta) Csemadok-tagok ■részére. Tavaly pedig B. Kovács István, a Gömöri Múzeum régésze, és Benedek László, aki szintén a múzeum alkalmazottja, részt vettek Barcelonában a X. Nemzetközi Szpelcolőgiai Kongresszuson. A sok évi fáradságos munka után persze a hivatalos elismerések sem maradtak el. A csoport néhány éve elnyerte a Szlovák Barlangkutató Társulat bronz emlékplakettjét, a Rimaszombati Járási Nemzett Bizottság Kulturális Osztálya elismerő oklevelét. A Bükk-hegység föld alatti járatainak, a Miskolc vízellátását biztosító karsztforrásoknak, búvópatakjainak feltárásában való közreműködésükért pedig a miskolci Herman Ottó csoport adományozott nekik emlékérmet. Csak egyvalamit nem sikerült mindmáig elérniük — pedig nem rajtuk múlott — mégpedig egy önálló „nagy“ expedíció megszervezését Európa vagy Ázsia valamelyik neveze tes karsztvidékére. Reméljük a 20. évi jubileumig ez !s sikerül! Pomichal Richárd leereszkedni. íródtak a tudományos dolgoza- Leszánás „ zsombolyba Kevesen vannak Szlovákia- tok. szaporodott a Gömöri és ban a barlangok világa iránt a Szlovák Karsztmúzeum gyűj- A szerző (1) és Benedek László felvételei 1. Gyermekkoromban ilyentájt a kora reggeli iskolába menéskor a faluban több helyen lobogott a szalmatűz a leölt disznók perzselésekor. Azt meg különösképpen vártam, hogy nálunk is legyen disznóölés, mert az ilyen nagy családi eseményre még az iskolában is adtak egy rendkívüli szabadnapot. Bizony sokat forgolódtam, és jóformán álmatlanul telt el a disznóölés előtti éjszaka. Ahogyan visszaérni ékszem, édesapám után én keltem és öltöztem jel legelsőnek, hogy ott settenkedjek az ölő mellett. Igaz, amikor lefogták a két és fél mázsára gömbölyödött tarka kocát, nem nétzem oda, és még a fülemet is befogtam, hogy ne halljam éktelen visítását. Nagyon vártam a disznóölést, ennek ellenére nagyon sajnáltam a siskát (így hívtuk a hízónkat), melynek gyakorta magam szórtam be az ól kerítésébe a szemes kukoricát, s hallgattam, milyen élvezettel ropogatja. De már a disznóra szórt szalmát én gyújtottam meg, s raktam a „kis tüzet“, hogy ki ne aludjék. Aztán csavartam a szalmacsutakokat, amelyekkel az ölő dörzsölte a megperzselt disznót. Ezután is ott álltam és adogattam a meleg vizet a disznó mosásához, kézre adtam a 'vakarókést, mely alól csodálatosan kandikált ki mind nagyobb helyen a pirosra sült bőr. Talpas kutyám ott lábatlankodott mellettem; mindketten egy kis prezselt füldarabkára vágytunk. Amikor a perzselés utáni mosással készen lettek és a disznó felbontására került a sor, ugyancsak figyeltük, hogy milyen vastag a szalonna. Néztem, hogyan kanyarítják ki a sonkát, tisztítják meg az oldalasokat, melyek sózólébe kerültek, onnan meg a füstre. Ezalatt édesanyámék megmosták a beleket, nagyanyám pedig előkészítette az árpadarát, a rizst, mert azzal készült a finom májas- és véreshurka és a felejthetetlen ízű kolduskása. Az ölű rakta a kolbászhúsba a szükségeseket, aztán gyúrta, akárcsak nagyanyám a kalácsnak valót. Közben ízlelgette, kóstolgatta. Meg is dicsérték, hogy jó „szájíze" van. Ugyanígy készítette el a disznósajtot is, melyet a gömböcbe töltött bele. Közben elkészült a vesevelő; ez amolyan reggeli-ebédféle volt. Erre már édesapámék jófajta vörösbon ittak. Estére minden elkészült, és vártuk a nap fénypontját, a disznótort. Nem azért, mintha éhesek lettünk volna, hiszen napközben ettünk mindenből. A disznótort inkább a maskarák miatt vártuk. Közben elérkezett a vacsora ideje. Megjöttek a vendégek, rokonok. A vacsora jó húslevessel kezdődött, finom disznótoros káposztával, sült pecsenyével, sült hurkával, kolbásszal folytatódott, és frissen sütött tepertős pogácsával fejeződött be. A férfiak egymást kínálgatták a borral teli poharakkal. Közben elkezdődött a nőtázás. Egyszer csak megérkeztek a maskarák, nagy kosarukkal, akik minden jót kívántak a házigazdának, a kásakeverő asszonyoknak, meg a böllérnek. Meg is rakták nekik érte a kosarukat mindenféle jóval, pecsenyével, hurkával, kolbásszal, pogácsával. Ahogy hallatszottak a hajnali disznóvisítások, látszottak reggelenként a felcsapó szalmatüzek, úgy erősödött falust iskolánkban tízóraizás alkalmával a kolbászokból áradó fokhagymaillat. Milyen jó is most erre emlékezni! NAGY MIHÁLY II. Beszélgettünk. Együtt fogtuk hajnalban a disznó lábát, és dicsértük bontáskor a gazdát, körbejáró pohárral tisztelve a tavalyinál vastagabb szalonnát. Fórum ez a maga módján. Valójában nem tudom, hogy hány ezer hasonlót teremtenek a rokonlátogatós év végi ünnepek, de egy-egy községünkben az ország valamennyi táján élők találkozót adhatnának egymásnak. Szép hfzó, gazdát, gazdasszonyt egyaránt dicsér. Sóhaj mögé bújni a dicséret elől Illő szerénység. — KI tudja, lesz-e jövőre? — A falusinak mindig lesz. — Kassáról (Košice) Jött vasgyári tervezőmérnök, valamikor Innen volt bejáró diák. Talán szándéktalan a bántás, jóváteendő, már mondja is: — Városon a piacról él az ember. Az építész, aki Eperjesről (Prešov) jött haza, máris hozzáteszi: — Itt kidob az ember az udvarra egy darab fát, és eltalál egy tyúkot__ És mondja a harmadik is, aki karbantartó az egyik kassal vállalatnál: az ô fizetése alig több két és félezernél..! Munkát bőven kínál a bontás, hordjuk a vizet, a másik disznó még ott fekszik felhasítatlan. Fehér gőz szál! a nyárikonyha elé kitett üstből. A gazdaság szertartása ez. Mi ott kint egymásra licitálunk a panasszal. — Itt sincs ingyen minden — mondja, mintegy a reggeli mondatra válaszul a házíassznyunk. És mert kiszámoltuk mi is a keresetünket, számolt ő is. Volt harminc kacsája. Tizenegy koronáért vette naposkacsánként darabját. Húszat hordott el a család, egy megdöglött, amikor megáztak egyszer, kilenc még él. Van húsz pulyka, tizenhét korona volt darabja. Mind megélt... — Kéthetenként hoztam nekik egy mázsa kukoricadarát, a teljes nyugdijunkat megették. A malacokat hatszá z-hatszáz koronáért vettem... Kapást vállaltunk a szövetkezetben. A természetbeni járandóságot mind megették, szóval a búzát és a kukoricát... Számolgatunk, de egyikünk sem meri órabérre átszámolni ennek a parányi gazdaságnak a Jövedelmét. A kert, az uborka, a paradicsom ára összesen sem éri el a tízezer koronát. A ráfordítás ennek jóval több a felénél. A napi munkaidő viszont tíz-tizenkét óra. Közben a legidősebb fiút emlegetik, aki a szövetkezetben a hízómarhákat gondozza, aki emeletes, összkomfortos házat épített, kölcsön nélkül. Felbecsülhetetlen értéke van, kertjében zöldség terem. — Én négykor mindennap kint vagyok a telepen. A iószág nem tart ünnepet. Délelőtt elmegyek haza, de estém megint nincs. A házat a szövetkezet segitségéve.1 építettem, persze a munkatársaim sokat segítettek. A kimért kapálnivalót is tisztán kell tartani. Ti ott bent ledolgozzátok a nyolc órát, és kész ... Halászni jártok, és a tengerpartnál üdültök ... A porta előtt három autó állt. A vendégjoggal éltem volna vissza, ha igazából firtatni kezdem a panaszaikat, ha kiszámítom, hogy alig kapták meg a lakást, már a hétvégi házra Is összegyűlt a pénz és autóra is került. Tudom: a szó igazi értelmében egyikük sem lopta. A szülők sokat segítettek, és azt is tudom, hogy amíg erejükből futja, még sokáig fognak segíteni. Háziasszonyom közben már a kóstolókat készítette, kedvesen, aprólékos gonddal emlékezve rá, hogy tavaly ki küldött, mennyit, és hogy volt-e a tányéron kolbász is? Gondosság’ figyelmesség? Több annál: szigorú tisztesség, amely nem tűr adósságokat. A fiúk autói lassan megtelnek hússal, Szalonnával és kolbásszal. Bőven lesz mit rakni a mélyhűtőbe. A vitát elfelejtették, pedig talán éppen ezeken a parányi fórumokon kellene megtanulnunk, hogy ne csak szidni, hanem becsülni is tudjuk ezt a világot, amelyben így élhetünk. Ha dolgozni szeretünk, nem is akárhogyan.,, (illés) (
