Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-12-26 / 51. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1987. ЭесетБе? 24 Ezt az írást egy vén agyarasnak szánom, mert egy öreg remetekan emlékének szeretnék adózni. Nem a­­kármilyen vadat kell most tollvégre kapnom, hanem olyat, amilyennel ti­zenhat esztendei puskázásom alatt eddig nem sikerült találkoznom. Pe­dig jártam a vad után eleget, s lőt­tem vaddisznót szép számmal. Külö­nösen a Kárpátokban könyvelhettem el szép eredményeket. Sajnos azon­ban csak számbeli sikereket értem el, mert volt olyan évem, hogy egy­­egy Idény befejeztével ugyan tucatra való terítékkel dicsekedhettem, de főleg malacokkal és süldőkkel. A nagy vadkanokkal már nem volt szerencsém, mert azok nagy ívben el­kerültek. Csupán érdekességként em­lítem meg, hogy a Kárpátokban elej­tett legnagyobb vadkanommal ts csak bronzéremre futotta. így aztán a tró­feáim között aránylag kevés a kiváló agyarpár — egy kivételével... A Zempléni-sztgethegységben vi­szonylag korán abba kellett hagynom a vadászatot. Klzsuppoltak. Nem a safát főszántamból nem tehetem oda be tflbbé a lábam. De ebbe már rég beletörődtem... Márpedig az óvatos remetének, a magányosan csavargó vadkanoknak elsősorban a Zemplént erdőség ad ta­nyát. A süldők hamarabb kivágnak az erdőből a mezőgazdasági területekre. Cstddwgy van ám még egy bökkenőt Amikor ugyanis a hetvenes évek ele­jén megalakult az új vadásztársaság, nemcsak az erdőterületeket kebelezte be magának, hanem jócskán elvette az azt övező szántőt is. E változás után több falusi vadásztársaság ma­radt erdőterület nélkül. Én Is ilyen gonddal küszködtem sokáig, mert csak később kerültem az imregt f Bre­hov) vadászok közé. Mivel az Ondava vadászterületéhez nem tartozik összefüggő erdőség, nyilvánvalóvá vált, hogy a vaddisznó­nak — főleg az idősebb kanoknak — a ml termetünk nem éppen ideális tartózkodási hely. Van ugyan egynéhány hektáros át­téri erdőpagonyunk, a Vereshomok. Vén tölgyes, sűrű iszalaggal benőve, de ennek ellenére zatos terület. így a Vereshomokon csak ritkán állano­­dtk meg a vad, mert a területet főleg a halászok látogatják. Ott van még az ösval Ez egy töl­gyes, sűrű aljnövényzetű, mocsaras­­•lápos hely. Az előzőnél jóval kisebb területen fekszik, a nagyvad itt is ritkaságszámba megy. Csak az őz hú­zódik meg benne télidében, a száraz nyárt -napokon pedig esetleg a vad­disznó keresi fet a oadvizes flsnát. Egyértelmű tehát, hogy vadászte­rületünkön nem épp leányálom vad­disznóra vadászni. Mindenekelőtt jó adag türelem szükségeltetik Sok-sok holdvtiágos éjszakát kell о kukorica­táblák mellett átvirrasztani. Az Idei nyár különösen száraz és aszályos volt. Ezt alaposan megsíny­lette az erdő-mező élővilága. A külö­nös szárazságnak tudható be. hogy a sík, lápos területeinket váratlanul bir­tokukba vették a vaddisznók. Ezért aztán teljesen megalapozott volt a Szlovákiai Vadászok Szövetsé­gének Központi Bizottságára benyúj­tott kérvényünk, melyben engedélyt kértünk a vaddisznáoadászat korábbi megkezdésére. Hamarosan meg is kaptuk a rendkívüli engedélyt, ám mindössze hal darab vaddisznóra... Június utolsó harmadában elkezdő­dött a vadászat, Aránylag rövid időn belül terítékre került négy süldő és egy kétéves kan. Ezek közül hármat én zsákmányoltam, aminek nagyon örültem, mert régen nem lőttem „ha­zat“ vaddisznón A három disznó kö­zül kettőt az Osvában, a fiatal kant pedig a kősói Nyírhegy alatt terítet­tem le. Csupán az érdekesség kedvéért em­lítem meg, hogy mind az öt vaddisz­nót esti és éjszakai lesen ejtettük el a búzatáblák közelében. Azt hiszem, ilyen eredményes vadászatra talán a legoptimistább vadászkoliégám sem számított. Én, őszintén bevallom, szin­tén nem vártam Ilyen sikert. Az iga­zi csattanó azonban még hátra voltI Befelezték már az aratást, s a tar­lókat egyre-másra felszántották. El­múlt a nyár, eltűntek a szőke búza­táblák. A hangulatos nyárt vaddisznó­leseknek szinte egy csapásra végük szakadt... Alábbhagyott a nyár heve. Amikor már a tarián dudorászott a szél. mindannyian tudtuk, hogy véget ért a kedves évszak. Az Ondava menti lapályosokon es­ténként finom ködfátylát teregette о rét. Egyre hűvösebbek lettek az éj­szakák. Immár kopogtatott az ősz Bárcsak egy kfs búzatábla lenne méc, valahol — sóhaltnttunk —, mennyivel más lenne g helyzet. De így, a hatal­más kukoricatáblák menlén, csupán jócskán megcsappant reményekkel gubbasztottunk. A kukoricások mel­lett eltöltött lesek korántsem kecseg­tettek olyan esélyekkel, mint a kelle­mes, lágy nyárt éjszakák órái. Mennyivel más az érett büzatenger­­ben megjelenő agyaras, a magányo­san csavargó, lopakodó remete, mint a kukoricaszárakat zörgető vadkan. Amíg a búzatáblában (természetesen holdvllágos éjszakán! akár jó száz méterig is pontosan Indíthatom a go­­lyósjegyver lövedékét, addig az em­bermagasságot meghaladó, sűrű ku­koricásban tenyérnyit sem látni a né­hány lépésre szöszmötölő kondából. A kukoricatáblák mellett eltöltött éjszakai lesen nagy szerencsére van szükség. Csak Diána a tudója, hogy milyen eredménnyel zárul egy-egy próbálkozás. Mert hiába ismerem jól a területei, a vaddisznókat, ez még nem jelenti azt, hogy eredményes le­szek. A mai hatalmas mezőgazdasági te­rületek olyan kiváló búvóhelyet biz­tosítanak a vadnak, amilyet még az erdőkben sem talál mindenütt. Hi­szen gondoljuk csak el: az erdőben nyárutó tájt — ha nincs bőséges makktermés — nem Igen dúskálhat az eledelben a falánk vadállomány. Hőt, még a nyugalma sem biztosítóul A turisták, a gombázók jelenléte ked­vezőtlenül hat vad nyugalmára. Ellenben a nagy kukoricatenger mélyén hűsölő vaddisznókondát még az ördög sem veri ki onnét. Amíg be nem köszöntének az első fagyok, ad­dig talpon áll a kukoricatábla, s a gazdag éléskamra egyúttal biztos bú­vóhely a vaddisznók számára. Már régen elnémult a határ, s to­vatűnt a vidám madárdal. A vándor­madarakat elkergette, elűzte már a közelgő ősz. Bár a nappalok még kel­lemesen melegek voltak, de amint el­tűnt a nap korongja, amint leszállt A két főszereplő két, ügyesen előkotortuk a szükséges holmit, bizony nem volt vesztegetni való időnk, mielőbb el kellett foglal­nunk leshelyünket. Milán barátom a kukoricatábla vé­gében, a Csonkás felől őrködöttt, én pedig a sógorommal együtt vártam; mert ö, vagyis Gyula, nem hozott magával puskát. Megegyeztünk, hogy a vadászat befejeztével lámpával jel­zünk egymásnak. Megbeszéltük, ki milyen irányba lőhet. A több órás él­szakai vadászat bizony eléggé fárasz­tó. Két kukoricatábla közé ékelt csa­torna menti szántáson haladtunk. A friss őszi szántáson még néhány vad­csapát ts felfedeztünk. A kis szántó­terület közben egyre szűkült. A ku­koricatáblák nagyon közel voltak egymáshoz. Egy kis bokor takarásában foglal­tunk helyet, ott telepedtünk le. Bár a sógorom jelenléte általában szerencsét szokott hozni, akkor azonban nem na­gyon reménykedtem. A hátunk mögött volt inkább várható a vad megjele­nése, csakhogy abból az Irányból za­vart a holdfény. A céltávcső látóme­zejében homályos, elmosódott képet — Hallod?... S karjával a Nádas­­-tó felé mutatott. Ám hiába hallga­tóztam, nem hallottam semmilyen zajt. Gyula sógor váltig bizonygatta, hogy ő hallott valamit. Néhány per­cig fokozott éberséggel figyelve vá­rakoztunk, azonban semmi különö­sebben, említésre méltót nem észlel­tünk. Pedig a sógornak Igaza voltI Mé­lyen a jobb oldali kukoricásban sej­telmesen mozgott valami. Kis időkö­zönként egyet-egyett reccsent a ku­­korlaszár, s úgy tűnt, mintha közele­dett volna felénk a kísérteties vala­mi. Vaddisznó volt. Akkor már teljesen tisztán hallot­tam a kukoricacsövek pattogását. Óvatosan, nagyon lassan abba az Irányba fordultam. Gyula meg sem moccant, úgy gubbasztott mellettem. A puskám markolatát görcsösen szo­rítottam. A zaj pedig egyre közele­dett. Már-már lövéshez készülődtem, hi­szen a vaddisznó nagyon megközelí­tette a kukoricás peremét, még a csámcsogása ts hallatszott. Vállhoz emelt puskával vártam. Idegtépő pil­lanatok következtek. Ez azonban nem tartott sokáig, mert csalódottan vet­tük tudomásul, hogy a csörtetés zaja halkult, s messzire eltávolodott. A vad alighanem Milán felé tartott. No, ez elment, lazíthatunk nyugodtan — gondoltuk. Nagy volt a csend. A korábban észlelt zaf elült. Kissé lehűl a levegő. Ltdércfényben jürdözbtt az éjszakai táf, a holdfény sejtelmesen világítot­ta meg a kukortcatábla szegélyén hú­zódó csatorna kiszáradt árokpartját. A kukoricatenger horizontja titokza­tosnak tűnt. Ki tudja, hányadszor távcsöveztem körbe a területet, de semmit Aztán kis idő elteltével, mintha valami új­ra megmozdult volna a kukoricásban. Sógorom Is izgatottan figyelt a hang irányába, s halkan suttogta: „újra felénk közeledik". A felekből követ­keztetve tudtam, hogy. magányos vaddisznó dézsmálta a tengerit. Hej, mit yiegadnék érte, ha most kivágna a nyílt szántásrat Bár a tá­volság miden bizonnyal fölözte a száz métert, sőt, megvolt az százöt­ven is. Gyulát hirtelen, mintha da­rázs csípte volna meg: — Vigyázz!... szólt. Váratlanul egy fekete folt jelent meg a szántás szélén. Óvatosan, cen­timéterről centiméterre emeltem a Winchestert, s a céltávcső látómeze­jében tisztán kirajzolódott egy vad­disznó alakja. Mozdulatlanul állt, kis­sé rézsűt, szembefordulva velünk. Nem mertem meghúzni a ravaszt, kockázatos lett volna ilyen távolság­ból lőni. Nem is lett volna sport­szerű. Ügy állt mozdulatlanul a vad, mint egy fekete ördög. Aztán keresztbe fordult, a Papp-erdő felé mozdulva mutatta oldalát. Visszafogtam léleg­zetemet, átsuhant az agyamon, hogy lőni kellene, de azonnali Aztán las­san, óvatosan meghúztam a ravaszt. Tisztán hallatszott a lövedék tompa becsapódása. A vaddisznó pedig meg­perdült, s еду-két ugrással eltűnt a csatorna árkában, Sőt, ott sem állt meg, hanem tovább csörtetett a ten­geriben. — Csak nem puskáztam el? — Nem. Ez kapott — biztatott só­gorom. De akkor mtért rohant úgy el. Csak nem a szántáson puffant olyan tompán a lövedék? Kételkedni kezd­tem. Gyula azonban megnyugtatott. — Testvér, ez meglesz... — Bárcsak igazad volnál — gon­doltam. Én bezzeg korántsem voltam biztos a dologban. Nagy volt a távol­ság, ámbár a Norma-lövedék az Idén még nem csapott be. Mindenesetre hallottam messzire futni a kukoricás­ban a vaddisznót. Rövid vágta után úgy tűnt, mintha megállt volna. Az sem volt kizárt, hogy a tengerltáblá­­ból ts kivágott. Csakhogy a Gubás felöl nem hallottunk lövést, tehát ar­ra nemigen csörtethetett. Mindegy, akkor gyerünk a rólövés helyét megnézni — javasoltam. Bi­zony jó messzire ballagtunk, amíg az elugrás helyét megleltük. Vért azon­ban nem láttunk sehol. A csatorna­árokba ugorhatott. Amikor odavtlágt­­tottunk a lámpával, megláttuk a vért. Tehát nem véletlenül hallottuk a lö­vedék tompa becsapódását. Látszólag ez egy kicsit megnyugtatott. Gyula egyértelműen bízott a sikerben. Csak­hogy nekem már voltak Ilyen „biz­tosnak“ hitt utánkeresésetm a Kárpá­tokban, amikor egy erősen vérző, nagy vadkan után mentünk hegyen­­•völgyön át, s nem találtuk meg. Közben megérkezett Milán barátom is. A véres csapára szegezte a lámpa fényében tekintetét. Lehajolt, s ta­pasztalt vadász módjára megvizsgálta a vérnyomokat. Jól fest — mondta. Hát ezt éppenséggel én ts tudtam, hogy „/ól vérzik". Csak azt mondd meg, mely testrészét roncsolhatta szét a lövedék?! — kérdeztem. Éj­szaka, lámpafény mellett ezt persze nem volt könnyű megállapítani. Fő­leg akkor, ha nem volt jellegzetes találatra utaló jel: habos tüdővér, еду-két béldarab, esetleg csontszl­­lánk. Nem tudtunk elfogadható, s mea­­nyugtatá véleményre jutni. Ezért azt tanácsoltam társaimnak, hogy tart­sunk pihenőt. Legalább fél órát vára­koztunk, ennyit feltétlen vámunk kellett. Sőt, gyomor- és béllövések­nél még az 1—2 óra is indokolt. Egy fertályórát még vártunk, to­vább nem tudtunk tétlenül pihenni. Óvatosan elindultunk a vércsapán. Én siettem be elsőként a kukortcásba, társaim pedig követtek. Jobb kezem­ben puska volt, bal kezemmel pedig világítottam a zseblámpával. A „nyo­mozás" könnyen ment, hiszen széles folyosó, letarolt út tátongott előt­tünk, amelyet a vaddisznó vágott a kukoricát áblában. Szinte lehengerelte a kukoricaszá­rakat. Biztató jelnek véltük hogy a szárakra, levelekre bőségesen kenő­dön vér. A nyomok után ítélve meg­termett agyarasnak véltem. Alig haladtunk harminc lépést a vad csapáján, amikor hirtelen nagy, sötét foltot fedeztem fel a kukorica­­szárak között. Óvatosan közelítettem, s láttam, hogy nem akármilyen vad­disznót ejtettem el. Közelebb lépve még nagyobb volt meglepetésem. Nehéz lenne azt a pillanatot most tollvégre kapni. Álltam némán az el­ejtett vad mellett, s csak akkor ocsúd­tam fel, amikor sógorom megvereget­te a váltam. Csak ekkor tudatosítot­tam, hogy óriást vaddisznót lőttemt Eddigi vadászpályám során ehhez ha­sonlót még soha. Ott feküdt az öreg remetekan. át­lőtt lapockájából még szivárgott a vér, pofájából mérgesen villogtak elő az agyarak, a szeme világa megtört az Imbolygó lámpa fényében. Korát hét évre becsültem. Súlyát pedig csak találgattuk. Rögtön láttuk, hogy sú­lya jócskán meghaladja a kétszáz kilót! Rövid idő múlva megjöttek a va­­dásztársak, s kőrbeállták az öreg agyarast. Az arcokból elismerés tük­röződött, s lehet, hogy még más is. Vadgazdánk pedig csak ennyit mon­dott: „Ilyen nagy vadkant még senkt sem kapott területünkön puskavég­re...“ Bohács László az est, észrevétlenül hideg támadt. Szinte éreztem a levegőben az ősz fuvallatát... Szeptember eleje volt. Lassan el­kezdődött a szarvasrigyetés. A „he­gyi" vadászok már a bőgésre gondol­tak. Ki törődik akkor már a vaddisz­nókkal? Csupán a magamfajta vadá­szok járták még g kukoricások pere­mét — hol kialvá hol pedig újraéle­dő reményekkel. Egy emlékezetes szombati napon pedig az én reményeim is alaposan megcsappantak. Elfoglaltságom miatt nem úgy nézett kt a dolog, hogy az esti lesre jut időm. Mire ügyes-bajos dolgatmat elintéztem, már erősen al­konyodon. Imregt vadgazdánkkal sze­rencsére sikerült találkoznom. Ö az Ösvába tartott néhány barátjával. Autómmal Zemplén felé vettük az irányt. Sajnos, a kukoricás nagy ré­sze már „foglalt" volt, a Malomról és a Gubás menti részen négy-öt puskás várakozott. így nem maradt más vá­lasztásunk, visszamentünk Kisfalud­hoz. Letértünk a föútról, s mindjárt az út mellett hagytuk az autót. Rohamo­san sötétedett. A hold már magasan járt. Gyorsan előszedtük a fegyvere­lehetett csak látni. A szélirány ts eléggé kedvezőtlen volt. Csakis a jobb kéz felőli táblából számíthattunk valamire, ám nem tar­tottuk valószínűnek, hogy a kiszáradt csatornán átkel a vad és kivág a nyílt szántásra. Társam persze nem sejthette re­ménytelen helyzetemet, mert nyugod­tan viselkedtem, fikarcnyit sem za­vart a kilátástalan lesőhely. Békes­ség, csend honolt a tájon. Késő este lett. Az égboltot millió csillag és a hold ezüst tányérja díszí­tette. A kukoricásban sehol egy moc­canás. Csak egy fülesbagoly vadászott körülöttünk, néha egészen alacso­nyan keringve a fejünk fölött. Bizo­nyára jól megnézett bennünket. Öreg bagoly lehetett, talán még föl iß is­merhetett. Hát mégis hazajöttél, te híres vadász — „gondolhatta" magá­ban. Ml tagadás, beismerem, némi Igaza vott a bölcs bagolynak, ezt nem vita­tom. A sors elsodort a szülői háztól, a hazai pagonytól, ahol egykor bol­dog Ifjúságom évelt éltem. További elmélkedésemnek a sógo­rom vetett véget. Teljesen váratlanul megszólalt. ■ Másnapra csak ennyi maradt a vaddisznóból [ [Tóth Gyula felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents