Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1987-12-26 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1987. ЭесетБе? 24 Ezt az írást egy vén agyarasnak szánom, mert egy öreg remetekan emlékének szeretnék adózni. Nem akármilyen vadat kell most tollvégre kapnom, hanem olyat, amilyennel tizenhat esztendei puskázásom alatt eddig nem sikerült találkoznom. Pedig jártam a vad után eleget, s lőttem vaddisznót szép számmal. Különösen a Kárpátokban könyvelhettem el szép eredményeket. Sajnos azonban csak számbeli sikereket értem el, mert volt olyan évem, hogy egyegy Idény befejeztével ugyan tucatra való terítékkel dicsekedhettem, de főleg malacokkal és süldőkkel. A nagy vadkanokkal már nem volt szerencsém, mert azok nagy ívben elkerültek. Csupán érdekességként említem meg, hogy a Kárpátokban elejtett legnagyobb vadkanommal ts csak bronzéremre futotta. így aztán a trófeáim között aránylag kevés a kiváló agyarpár — egy kivételével... A Zempléni-sztgethegységben viszonylag korán abba kellett hagynom a vadászatot. Klzsuppoltak. Nem a safát főszántamból nem tehetem oda be tflbbé a lábam. De ebbe már rég beletörődtem... Márpedig az óvatos remetének, a magányosan csavargó vadkanoknak elsősorban a Zemplént erdőség ad tanyát. A süldők hamarabb kivágnak az erdőből a mezőgazdasági területekre. Cstddwgy van ám még egy bökkenőt Amikor ugyanis a hetvenes évek elején megalakult az új vadásztársaság, nemcsak az erdőterületeket kebelezte be magának, hanem jócskán elvette az azt övező szántőt is. E változás után több falusi vadásztársaság maradt erdőterület nélkül. Én Is ilyen gonddal küszködtem sokáig, mert csak később kerültem az imregt f Brehov) vadászok közé. Mivel az Ondava vadászterületéhez nem tartozik összefüggő erdőség, nyilvánvalóvá vált, hogy a vaddisznónak — főleg az idősebb kanoknak — a ml termetünk nem éppen ideális tartózkodási hely. Van ugyan egynéhány hektáros áttéri erdőpagonyunk, a Vereshomok. Vén tölgyes, sűrű iszalaggal benőve, de ennek ellenére zatos terület. így a Vereshomokon csak ritkán állanodtk meg a vad, mert a területet főleg a halászok látogatják. Ott van még az ösval Ez egy tölgyes, sűrű aljnövényzetű, mocsaras•lápos hely. Az előzőnél jóval kisebb területen fekszik, a nagyvad itt is ritkaságszámba megy. Csak az őz húzódik meg benne télidében, a száraz nyárt -napokon pedig esetleg a vaddisznó keresi fet a oadvizes flsnát. Egyértelmű tehát, hogy vadászterületünkön nem épp leányálom vaddisznóra vadászni. Mindenekelőtt jó adag türelem szükségeltetik Sok-sok holdvtiágos éjszakát kell о kukoricatáblák mellett átvirrasztani. Az Idei nyár különösen száraz és aszályos volt. Ezt alaposan megsínylette az erdő-mező élővilága. A különös szárazságnak tudható be. hogy a sík, lápos területeinket váratlanul birtokukba vették a vaddisznók. Ezért aztán teljesen megalapozott volt a Szlovákiai Vadászok Szövetségének Központi Bizottságára benyújtott kérvényünk, melyben engedélyt kértünk a vaddisznáoadászat korábbi megkezdésére. Hamarosan meg is kaptuk a rendkívüli engedélyt, ám mindössze hal darab vaddisznóra... Június utolsó harmadában elkezdődött a vadászat, Aránylag rövid időn belül terítékre került négy süldő és egy kétéves kan. Ezek közül hármat én zsákmányoltam, aminek nagyon örültem, mert régen nem lőttem „hazat“ vaddisznón A három disznó közül kettőt az Osvában, a fiatal kant pedig a kősói Nyírhegy alatt terítettem le. Csupán az érdekesség kedvéért említem meg, hogy mind az öt vaddisznót esti és éjszakai lesen ejtettük el a búzatáblák közelében. Azt hiszem, ilyen eredményes vadászatra talán a legoptimistább vadászkoliégám sem számított. Én, őszintén bevallom, szintén nem vártam Ilyen sikert. Az igazi csattanó azonban még hátra voltI Befelezték már az aratást, s a tarlókat egyre-másra felszántották. Elmúlt a nyár, eltűntek a szőke búzatáblák. A hangulatos nyárt vaddisznóleseknek szinte egy csapásra végük szakadt... Alábbhagyott a nyár heve. Amikor már a tarián dudorászott a szél. mindannyian tudtuk, hogy véget ért a kedves évszak. Az Ondava menti lapályosokon esténként finom ködfátylát teregette о rét. Egyre hűvösebbek lettek az éjszakák. Immár kopogtatott az ősz Bárcsak egy kfs búzatábla lenne méc, valahol — sóhaltnttunk —, mennyivel más lenne g helyzet. De így, a hatalmás kukoricatáblák menlén, csupán jócskán megcsappant reményekkel gubbasztottunk. A kukoricások mellett eltöltött lesek korántsem kecsegtettek olyan esélyekkel, mint a kellemes, lágy nyárt éjszakák órái. Mennyivel más az érett büzatengerben megjelenő agyaras, a magányosan csavargó, lopakodó remete, mint a kukoricaszárakat zörgető vadkan. Amíg a búzatáblában (természetesen holdvllágos éjszakán! akár jó száz méterig is pontosan Indíthatom a golyósjegyver lövedékét, addig az embermagasságot meghaladó, sűrű kukoricásban tenyérnyit sem látni a néhány lépésre szöszmötölő kondából. A kukoricatáblák mellett eltöltött éjszakai lesen nagy szerencsére van szükség. Csak Diána a tudója, hogy milyen eredménnyel zárul egy-egy próbálkozás. Mert hiába ismerem jól a területei, a vaddisznókat, ez még nem jelenti azt, hogy eredményes leszek. A mai hatalmas mezőgazdasági területek olyan kiváló búvóhelyet biztosítanak a vadnak, amilyet még az erdőkben sem talál mindenütt. Hiszen gondoljuk csak el: az erdőben nyárutó tájt — ha nincs bőséges makktermés — nem Igen dúskálhat az eledelben a falánk vadállomány. Hőt, még a nyugalma sem biztosítóul A turisták, a gombázók jelenléte kedvezőtlenül hat vad nyugalmára. Ellenben a nagy kukoricatenger mélyén hűsölő vaddisznókondát még az ördög sem veri ki onnét. Amíg be nem köszöntének az első fagyok, addig talpon áll a kukoricatábla, s a gazdag éléskamra egyúttal biztos búvóhely a vaddisznók számára. Már régen elnémult a határ, s tovatűnt a vidám madárdal. A vándormadarakat elkergette, elűzte már a közelgő ősz. Bár a nappalok még kellemesen melegek voltak, de amint eltűnt a nap korongja, amint leszállt A két főszereplő két, ügyesen előkotortuk a szükséges holmit, bizony nem volt vesztegetni való időnk, mielőbb el kellett foglalnunk leshelyünket. Milán barátom a kukoricatábla végében, a Csonkás felől őrködöttt, én pedig a sógorommal együtt vártam; mert ö, vagyis Gyula, nem hozott magával puskát. Megegyeztünk, hogy a vadászat befejeztével lámpával jelzünk egymásnak. Megbeszéltük, ki milyen irányba lőhet. A több órás élszakai vadászat bizony eléggé fárasztó. Két kukoricatábla közé ékelt csatorna menti szántáson haladtunk. A friss őszi szántáson még néhány vadcsapát ts felfedeztünk. A kis szántóterület közben egyre szűkült. A kukoricatáblák nagyon közel voltak egymáshoz. Egy kis bokor takarásában foglaltunk helyet, ott telepedtünk le. Bár a sógorom jelenléte általában szerencsét szokott hozni, akkor azonban nem nagyon reménykedtem. A hátunk mögött volt inkább várható a vad megjelenése, csakhogy abból az Irányból zavart a holdfény. A céltávcső látómezejében homályos, elmosódott képet — Hallod?... S karjával a Nádas-tó felé mutatott. Ám hiába hallgatóztam, nem hallottam semmilyen zajt. Gyula sógor váltig bizonygatta, hogy ő hallott valamit. Néhány percig fokozott éberséggel figyelve várakoztunk, azonban semmi különösebben, említésre méltót nem észleltünk. Pedig a sógornak Igaza voltI Mélyen a jobb oldali kukoricásban sejtelmesen mozgott valami. Kis időközönként egyet-egyett reccsent a kukorlaszár, s úgy tűnt, mintha közeledett volna felénk a kísérteties valami. Vaddisznó volt. Akkor már teljesen tisztán hallottam a kukoricacsövek pattogását. Óvatosan, nagyon lassan abba az Irányba fordultam. Gyula meg sem moccant, úgy gubbasztott mellettem. A puskám markolatát görcsösen szorítottam. A zaj pedig egyre közeledett. Már-már lövéshez készülődtem, hiszen a vaddisznó nagyon megközelítette a kukoricás peremét, még a csámcsogása ts hallatszott. Vállhoz emelt puskával vártam. Idegtépő pillanatok következtek. Ez azonban nem tartott sokáig, mert csalódottan vettük tudomásul, hogy a csörtetés zaja halkult, s messzire eltávolodott. A vad alighanem Milán felé tartott. No, ez elment, lazíthatunk nyugodtan — gondoltuk. Nagy volt a csend. A korábban észlelt zaf elült. Kissé lehűl a levegő. Ltdércfényben jürdözbtt az éjszakai táf, a holdfény sejtelmesen világította meg a kukortcatábla szegélyén húzódó csatorna kiszáradt árokpartját. A kukoricatenger horizontja titokzatosnak tűnt. Ki tudja, hányadszor távcsöveztem körbe a területet, de semmit Aztán kis idő elteltével, mintha valami újra megmozdult volna a kukoricásban. Sógorom Is izgatottan figyelt a hang irányába, s halkan suttogta: „újra felénk közeledik". A felekből következtetve tudtam, hogy. magányos vaddisznó dézsmálta a tengerit. Hej, mit yiegadnék érte, ha most kivágna a nyílt szántásrat Bár a távolság miden bizonnyal fölözte a száz métert, sőt, megvolt az százötven is. Gyulát hirtelen, mintha darázs csípte volna meg: — Vigyázz!... szólt. Váratlanul egy fekete folt jelent meg a szántás szélén. Óvatosan, centiméterről centiméterre emeltem a Winchestert, s a céltávcső látómezejében tisztán kirajzolódott egy vaddisznó alakja. Mozdulatlanul állt, kissé rézsűt, szembefordulva velünk. Nem mertem meghúzni a ravaszt, kockázatos lett volna ilyen távolságból lőni. Nem is lett volna sportszerű. Ügy állt mozdulatlanul a vad, mint egy fekete ördög. Aztán keresztbe fordult, a Papp-erdő felé mozdulva mutatta oldalát. Visszafogtam lélegzetemet, átsuhant az agyamon, hogy lőni kellene, de azonnali Aztán lassan, óvatosan meghúztam a ravaszt. Tisztán hallatszott a lövedék tompa becsapódása. A vaddisznó pedig megperdült, s еду-két ugrással eltűnt a csatorna árkában, Sőt, ott sem állt meg, hanem tovább csörtetett a tengeriben. — Csak nem puskáztam el? — Nem. Ez kapott — biztatott sógorom. De akkor mtért rohant úgy el. Csak nem a szántáson puffant olyan tompán a lövedék? Kételkedni kezdtem. Gyula azonban megnyugtatott. — Testvér, ez meglesz... — Bárcsak igazad volnál — gondoltam. Én bezzeg korántsem voltam biztos a dologban. Nagy volt a távolság, ámbár a Norma-lövedék az Idén még nem csapott be. Mindenesetre hallottam messzire futni a kukoricásban a vaddisznót. Rövid vágta után úgy tűnt, mintha megállt volna. Az sem volt kizárt, hogy a tengerltáblából ts kivágott. Csakhogy a Gubás felöl nem hallottunk lövést, tehát arra nemigen csörtethetett. Mindegy, akkor gyerünk a rólövés helyét megnézni — javasoltam. Bizony jó messzire ballagtunk, amíg az elugrás helyét megleltük. Vért azonban nem láttunk sehol. A csatornaárokba ugorhatott. Amikor odavtlágttottunk a lámpával, megláttuk a vért. Tehát nem véletlenül hallottuk a lövedék tompa becsapódását. Látszólag ez egy kicsit megnyugtatott. Gyula egyértelműen bízott a sikerben. Csakhogy nekem már voltak Ilyen „biztosnak“ hitt utánkeresésetm a Kárpátokban, amikor egy erősen vérző, nagy vadkan után mentünk hegyen•völgyön át, s nem találtuk meg. Közben megérkezett Milán barátom is. A véres csapára szegezte a lámpa fényében tekintetét. Lehajolt, s tapasztalt vadász módjára megvizsgálta a vérnyomokat. Jól fest — mondta. Hát ezt éppenséggel én ts tudtam, hogy „/ól vérzik". Csak azt mondd meg, mely testrészét roncsolhatta szét a lövedék?! — kérdeztem. Éjszaka, lámpafény mellett ezt persze nem volt könnyű megállapítani. Főleg akkor, ha nem volt jellegzetes találatra utaló jel: habos tüdővér, еду-két béldarab, esetleg csontszllánk. Nem tudtunk elfogadható, s meanyugtatá véleményre jutni. Ezért azt tanácsoltam társaimnak, hogy tartsunk pihenőt. Legalább fél órát várakoztunk, ennyit feltétlen vámunk kellett. Sőt, gyomor- és béllövéseknél még az 1—2 óra is indokolt. Egy fertályórát még vártunk, tovább nem tudtunk tétlenül pihenni. Óvatosan elindultunk a vércsapán. Én siettem be elsőként a kukortcásba, társaim pedig követtek. Jobb kezemben puska volt, bal kezemmel pedig világítottam a zseblámpával. A „nyomozás" könnyen ment, hiszen széles folyosó, letarolt út tátongott előttünk, amelyet a vaddisznó vágott a kukoricát áblában. Szinte lehengerelte a kukoricaszárakat. Biztató jelnek véltük hogy a szárakra, levelekre bőségesen kenődön vér. A nyomok után ítélve megtermett agyarasnak véltem. Alig haladtunk harminc lépést a vad csapáján, amikor hirtelen nagy, sötét foltot fedeztem fel a kukoricaszárak között. Óvatosan közelítettem, s láttam, hogy nem akármilyen vaddisznót ejtettem el. Közelebb lépve még nagyobb volt meglepetésem. Nehéz lenne azt a pillanatot most tollvégre kapni. Álltam némán az elejtett vad mellett, s csak akkor ocsúdtam fel, amikor sógorom megveregette a váltam. Csak ekkor tudatosítottam, hogy óriást vaddisznót lőttemt Eddigi vadászpályám során ehhez hasonlót még soha. Ott feküdt az öreg remetekan. átlőtt lapockájából még szivárgott a vér, pofájából mérgesen villogtak elő az agyarak, a szeme világa megtört az Imbolygó lámpa fényében. Korát hét évre becsültem. Súlyát pedig csak találgattuk. Rögtön láttuk, hogy súlya jócskán meghaladja a kétszáz kilót! Rövid idő múlva megjöttek a vadásztársak, s kőrbeállták az öreg agyarast. Az arcokból elismerés tükröződött, s lehet, hogy még más is. Vadgazdánk pedig csak ennyit mondott: „Ilyen nagy vadkant még senkt sem kapott területünkön puskavégre...“ Bohács László az est, észrevétlenül hideg támadt. Szinte éreztem a levegőben az ősz fuvallatát... Szeptember eleje volt. Lassan elkezdődött a szarvasrigyetés. A „hegyi" vadászok már a bőgésre gondoltak. Ki törődik akkor már a vaddisznókkal? Csupán a magamfajta vadászok járták még g kukoricások peremét — hol kialvá hol pedig újraéledő reményekkel. Egy emlékezetes szombati napon pedig az én reményeim is alaposan megcsappantak. Elfoglaltságom miatt nem úgy nézett kt a dolog, hogy az esti lesre jut időm. Mire ügyes-bajos dolgatmat elintéztem, már erősen alkonyodon. Imregt vadgazdánkkal szerencsére sikerült találkoznom. Ö az Ösvába tartott néhány barátjával. Autómmal Zemplén felé vettük az irányt. Sajnos, a kukoricás nagy része már „foglalt" volt, a Malomról és a Gubás menti részen négy-öt puskás várakozott. így nem maradt más választásunk, visszamentünk Kisfaludhoz. Letértünk a föútról, s mindjárt az út mellett hagytuk az autót. Rohamosan sötétedett. A hold már magasan járt. Gyorsan előszedtük a fegyverelehetett csak látni. A szélirány ts eléggé kedvezőtlen volt. Csakis a jobb kéz felőli táblából számíthattunk valamire, ám nem tartottuk valószínűnek, hogy a kiszáradt csatornán átkel a vad és kivág a nyílt szántásra. Társam persze nem sejthette reménytelen helyzetemet, mert nyugodtan viselkedtem, fikarcnyit sem zavart a kilátástalan lesőhely. Békesség, csend honolt a tájon. Késő este lett. Az égboltot millió csillag és a hold ezüst tányérja díszítette. A kukoricásban sehol egy moccanás. Csak egy fülesbagoly vadászott körülöttünk, néha egészen alacsonyan keringve a fejünk fölött. Bizonyára jól megnézett bennünket. Öreg bagoly lehetett, talán még föl iß ismerhetett. Hát mégis hazajöttél, te híres vadász — „gondolhatta" magában. Ml tagadás, beismerem, némi Igaza vott a bölcs bagolynak, ezt nem vitatom. A sors elsodort a szülői háztól, a hazai pagonytól, ahol egykor boldog Ifjúságom évelt éltem. További elmélkedésemnek a sógorom vetett véget. Teljesen váratlanul megszólalt. ■ Másnapra csak ennyi maradt a vaddisznóból [ [Tóth Gyula felvételei)
