Szabad Földműves, 1987. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1987-10-10 / 40. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1987. október 9. 14 VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADASZAT • VADASZAT • VADASZAT О VADASZAT • VADÁSZAT • VADASZAT Október Vadtenyésztés, vadvédelem. Októberben a jó vadász az őszi vadászatok izgalmas élvezetei közepette sem feledkezik meg vadóvó kötelességeiről és az ez­zel kapcsolatos munkálatokról. Szorgalmasan vadászunk a kár­tékony állatokra, a haszonvad természetes ellenségeire, főleg a kóbor kutyákra és macskák­ra. A vadorzók elleni védelem­ben Igen fontos a vadászterü­let ellenőrzésének a )6 meg­szervezése. A vadélőhely-gazdálkodás fő Jellemvonása a területen élő vadfajokról. való gondoskodás. Ez tulajdonképpen a vadeltartó képesség megtartásához szüksé­ges vadtakarmány termelésére és gyűjtésére vonatkozik. A he­lyes értelemben vett vadtakar­mányozás csakis a vad tényle­ges szükséglete alapján kiszá­mított mennyiség megtermelését jelenti. Ennek megfelelően a terület és vadállomány létszá­mának alakulása szabja meg a tényleges szükséglet mennyisé­gét. A vadásztársaságok elfo­gadható pontossággal ismerik a vadállomány fajösszetételét és­­egyedszámát, ami lehetővé te­szi a takarmányszükséglet meg­állapítását. A vadélőhely akkor a legmegfelelőbb, ha a terüle­ten a természetes úton szerzett vadtakarmányok, legelők, rü­gyek, lombok és a mestersége­sen termesztett takarmányok az évszaknak megfelelő beltartal­­múak. A téli etetéshez gyűjt­­sünk makkot, illetve geszte­nyét. Vigyázzunk az egyes ta­karmányfélék felhasználási ará­nyárai Fontos továbbá az ete­tők számának a megállapítása, elhelyezésüknek a módja. Nem szabad elfeledkezni a szálas takarmányfélék állandó biztosí­tásáról. Októberben folytatjuk a régi csenderesek felújítását, új csendereseket és mesterséges vadföldekel létesftünk. A vadászható vad. Ebben a hónapban Szlovákia területén az SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumá­nak a vadfajok vadászati ide­jéről, módjáról és feltételeiről Az Ipolysági (Šahy) vadászok jelentős mennyiségű csicsókát termelnek a vadállomány téli etetésé céljából . (Belányl János felvétele) szóló 1975/172-es számú hirdet­ménye értelmében a következő vadfajok vadászhatók: szarvas, dám, muflon, vaddisznó, őz, far­kas, htúz, róka, borz, üregi nyúl, pézsmapocok (befogása), nyestkutya, görény, hörcsög, ür­ge, császármadár, vadlúd, tő­kés réce, böjti réce, csörgő ré­ce, szárcsa, balkáni gerle, var­jú, csóka, szajkó, szarka. Októ­ber 15-én befejeződik a szírt! fogoly, valamint az örvös ga­lamb vadászata. Az önálló és elismert fácánosokban vadász­ható a nyesi, a vadmacska, a sün, a menyét és a sirály. HS- jakosarak alkalmazáséval be­fogható a héja, az egerésző ölyv, valamint a gatyásőlyv. A vadászati jog gyakorlása. A vadászati jog gyakori meg­sértése miatt felhívjuk az aláb­biakra vadásztársaink figyel­mét. A vadászjegy a vadászt csupán arra jogosítja fel, hogy fegyvert tartson és viseljen, to­vábbá arra: a fegyvernek meg­felelő lőszere legyen. Magában a vadászjegy azonban nem elég ahhoz, hogy tulajdonosa vadá­szat! jogot gyakorolhasson. Eh­hez vadászati engedély szüksé­ges. Az előírt nyomtatvánjt (vadászati engedélyt) a vadász­­társaság elnöke és a vadgazda vagy a vadászterület tulajdono­sa adja ki. A vadgazdálkodás előírásai­nak és a vadászati etikának a betartása minden vadász alapvető kötelessége. A törvény felhatalmazza a mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztert ar­ra, hogy Indokolt esetekben megváltoztassa a védelem ide­jét, módját és feltételeit. Ezért szükséges, hogy minden vadász figyelemmel kísérfe a szaksaj­tóban bizonyos időszakonként megjelenő hirdetmény tartal­mát. Szaklexikon • { ■ »Ж/ ii .... - m *< ш*: r*.íV,W' üs ШШШШШ . Y.V.'áf .. Trófeák (haló Károly Illusztrációs felvétele) Élőhely. AZ a kisebb vagy nagyobb földrajzi terület, ahol a növényzet és az állatfajok (beleértve a vadat is) életközös­ségben élnek. Vadeltartó képesség. Egy terület vadeltartő képessége függ a rajta élő összes vadat egész éven át hozzáférhetően kielé­gíteni tudó természetes táplálék mennyiségétől, hozzászámít­va téli etetésüket és a víz, valamint a búvóhelyek mennyisé­gét. Rigyetési idő. A szarvas és a dám üzekedésl, párzási Ideje, amelyet a vadászok egyszerűbben és szebben a szarvasnál bő­­gésnek, bőgőst Időnek, a dámná! pedig barcogásnak, barco­­gást Időnek neveznek. >— alaksze— Szamsigs Sok vadász számára erdeink legtöbbre értékelt és legvon­zóbb vadászeseménye a szarva­sok üzekedése, a szarvasbőgés. A szarvasbőgés a nász ideje, ilyenkor a bikák erőteljes bő­gő hangot hallatnak, amely elvkor iizekedési vágyat, hívást fejez ki, máskor pedig a ve­­télytárs felé haragot, harcra való kihívást jelez. A bika életében közvetlenül a bőgés előtti időszakot a kö­vérség vagy „döhérség“ idősza­kának nevezzük. Ekkor éri el a legjobb testi állapotát és et­től, valamint a vidék jellegé­től, továbbá az időjárástól füg­gően már augusztus végén, szeptember elején megkezdődik a szarvasbőgés. A jó erőben lé­vő bika hűvös időben koráb­ban, a gyengébb későbben kez­di a bőgést; a száraz, meleg idő viszont általában késlelte­ti. Ennek megfelelően Szlová­kiában a bőgési idő október közepe táján ér véget. A bikák téli szállása és nyá­ri tartózkodási helye másutt van, mint ahol bőgnek. Ezért a vadászokat gyakran meglepe­tés éri, ha egész évben vagy nyáron látott ismert bikát bő­­géskor nem találják. Sokszor több kilométer távolsággal odébb, másutt állnak be egy­­-egy tehéncsapathoz, mint ahol nyáron tar jzkodtak. A bőgés megkezdése és tar­talma idején kívánatos, hogy az erdőben a lehető legnagyobb csend uralkodjék, különösen a beállás (a bikának a tehenek­hez való csatlakozás) idején, mert ismételt zavarásra a bika távolabb, egy másik tehéncsa­pathoz csatlakozik. Szarvasbőgés idején szembe­tűnnek a bikák feltűnő nyomat, és többnyire érezhető a rigye­­tés Jellegzetes szaga. Az extá­zisbán levő bika a bőgésen kí­­vül a fák és bokrok törésével, a föld kaparásával, a hangya­bolyok, öreg fatuskók szétve­résével is elárulja magát. A verekedő bikák összecsa­pásaik során agancsaikat mesz­­sze hangzó lármával ütik ösz­­sze. Ez a jellemző hang csak bőgési időben hallható. A fen­ti jelekből a rigyető. illetve bő­­gőbelyeket könnyen felismer­hetjük. A szarvastehenek nem egy •időben üzekédnek, legkorábban az öreg tehenek, a fiatalabbak később. legvégül pedig az íinők. Ez azonban nem általánosítha­tó. Egvéni tulajdonságok, erőn- ‘ tét. időiárás. mind kihat az íize- Uedés megindulására. Ez a tu­lajdonság át is öröklődik. Egyes tehenek, de leginkább a fejlet­lenebb ünök csak később kez­éig az üzekedést,' ami október közepéig 1s elhúzódik. Ez ká­ros az állományra, mert egy­részt a sokáig húzódó íizeke­­désben erősen igénybe vett bi­kák a hátralévő őszi hetekben már nem tudnak kellőképpen felerősödni és így leromolva várják a tél kezdetét. Másrészt a megkésett tlzekedésből szár­mazó borjak csak júniusban, jú­lius eleién látnak napvilágot, és 'az előttük álló télbe gyak­ran elmaradva, fejletlenül ér­nek. Az üzekedés befejeztével a bikák ismét különválnak a csa­pattól, keveset járnak, sokat pihenőnk és magányosan vagy néhánymagnkkal elkülönülve élnek tovább. A szarvast cserkészve, lesen vagy hívással vadásszuk. Ter­mészetesen. nagyon nehéz 16- távolságra megközelíteni a szar­vascsapatot. amelynek sokfejfl, sokszemű figyelőrendszere szin­te minden irányból képes fel­fedezni a közeledőt. Gondos megfigyeléseink során azonban kiválaszthatjuk azt a helyet és . Időt, amikor szarvasainkkal ta­lálkozhatunk. A találkozás . pillanatában maradjon a vadász higgadt, ne ragadja el a szenvedély, a „lő­­düh“. Ne tegyünk ' könnyelmű lövést! A golyót csak akkor en­­ged)ük útjára, ha alapos szem­revételezés után megállapítot­tuk, begy az előttünk lévő vad valóban megfelel az érvényes vadászati engedélyünkben fel­tüntetett adatoknak, mert csak ezután örülhetünk őszintén va­dászsikerünknek. ÍA. ].) г-t okatlanul meleg nyár­­\r. végi délután volt. A ma­darak vígan dalollak és nem akarták tudomásul ven­ni, hogy szeptember vége kö­zeledik,f A fecskék sem készül­tek még vándorútra, és a le­gyek zümmögése, a rovarok sercegése, pattogása nyárias hangulattal telítette, dúsította a levegőt. A kukoricatáblát lágyan lengette a szél és a le­velek halk ztzegése szinte su­gallta, hogy a tengeri percről percre érik ... Miklóssal a patak mentén baktattunk, telles vadászfelsze­reléssel, csBszködés ürügyén Ilyenkor a távcső a legfonto­sabb eszköz, mert kiteríti az ember elé a határt, mint a könyvet, amelyből olvasni le­het. A puska is nagyon fon­tos, ha netán ragadozó kerül­ne cső elé, mert ősidők törvé­nye. hogy nagyobb tekintélye van a puskás csősznek, mint a botfára támaszkodó felügye­lőnek.. Mi, vadászok, évek óta besegítünk kukoricaérés Ide­ién az állandó csőszöknek. Rendszerint kettesben járjuk a határt. Miklóssal szívesen társulok,, mivel mindig akad megbeszélnivalónk, kifogyha­tatlan témánk a vadászat és a természet szeretete erősen ősz­­szeköt bennünket. Miklós évek hosszú során volt vadgazda és az egyesítés után. a három községből ala­kult fSzőlős—Vlnodol, Cétény— —Cetin, Pann—Paňaj úf, népe­sebb vadásztársaságunknak is 6 lett a vadgazdája. Nyugdíjba vonulása után átadta a vándor­­botot a fóval fiatalabb Kraj­­mer Tamás agrármérnöknek . (. — Azok voltak a szép idők, amikor még novemberben is lábon állt a kukorica, akkor lőttünk kilós kakasokat. Most meg jóformán be sem érik a termés, törik, vágják, zúzzák — kezdtem a beszélgetést, de azonnal tapasztaltam, hogy melléfogtam, mert Miklós ol­dalból „végigvágott" tekinteté­vel, és halkan, bizalmasan, mintha titkot árult volna el. odaszőlt: — Van fogalmad róla, hogy mennyit veszített tápértékéből az a kukorica? Hallgathattam Miklós meggyőző magyaráza­tát, mert barátom — ennek a vadon sehol nem termő, embert és állatot egyaránt tápláló, fon­tos kultúrnövénynek — a ku­koricának, legalább ismerője, ha nem szakértője, hiszen a tápkészitő üzemnek volt Vere­­bélyen fVrábleI a főraktárosa. közben galambok szálltak a patakra vizet tnnt, figyeltük a tarka csapatot. — Na, sógor, hányat puskáz­tál le belőlük? — kérdeztem kajánul. — Kettőt — válaszolta, és mosolyogva vette tudomásul, hogy csábító gondolatain rajta­kaptam. — Az még szép, gondoltam, hogy már kihagyogatsz — foly­tattam az évödést. — Te sem szerénykedhetsz. Jól tudom, hogy a seregélycsa­patot alaposan megdupláztad csendben, mert valahol a szi­vetek mélyén a seregélyeket cseresznye- és szőlőtolvajoknak tarifátok — mondta enyhe má­niával, és sikernek könyvelte el a visszavágást. Aztán másra terelődött a szó, a vadászebek kerültek na­ptrendre, miközben figyeltük Miklós Dora nevű szlovák vtzs- Iáját, amint köröttünk serény­kedett, mert még nem kapott parancsot böklászásra, kere­sésre. A kutya a hátsó lábát kissé furcsán vitte, magyarán mondva sántított. — Mt történt vele? — kér­deztem gazdájától. — Egy traktor kerekei alá került. Bizony, és erre mond­ják. hogy „ebcsont majd be­­forr". Beforrott, de rosszul, sántít a kutyám. Megtartottam, mert megbízható és hűséges — szolgált magyarázattal Miklós, s parancsszóra beküldte a ku­koricásba a kíváncsi, szaglászó jószágot. A kutya hol kibukkant a ku­koricásból, hol visszatért, izem­mel láthatóan élvezte a dolgot, a nagy szabadságot. Nemsoká­ra dühös vakkantásra lettünk figyelmesek, maid nyüszítő ugatásba csapott át, mint ami­kor a vadászeb űz, hajt vala­mit. Nem csalódtunk, mert az eb csaholása és az erős csőr­egészen a világ végére, ennyi lövés után — nyugtatott Mik­lós, és a találat helyére, azaz nyomra tette a bicegő vizslát. Dorka úgy látszott érti a dolgát, és rövid nyomkövetés után aportlrozta, hozta a kimúlt macska tetemét. Fogolypecse­nyén felhizott — jót sejtettük — kandúr volt az áldozat, s hamar napirendre tértünk a sorsa felett, folytattuk utunkai a „Zsigáidnak" nevezett dűlő felé. tetés zaja egyre közeledett. Egy lélegzetvételnyi idő alatt megtermett tarka kandúr per­dült ki elénk at útra. Az ül­dözött macska Ijedtségében hir­telen fordultában felborult és tehetetlenül, esetlenül kalim­pált a porban, de nyomban ug­rott a bozótos felé, miközben lekererültek a fegyverek, s kí­méletlenül szóltak, okádták a halálos tüzet. De a macska eltűnt at Ót menti bozótban. A lövések sem tántorították vissza az ösztönös menekülés szándékától. Csaló­dottan és tanácstalanul pillan­tottunk egymásra, majd szót­lanul töltöttük újra még füs­tölgő fegyverünket. A kukori­cásból kibukkanó kutya, mi­után nem látta az üldözöttet, lenézően, lekicsinylőén nézett felénk. — Na, ez megugrott, jót megtréfált bennünket, bottal üthetjük a nyomát, pedig a te lövésed biztosan fogta. En csak a bozótba, vaktában küldtem utána a duplát — szóltam, hogy magyarázatul, megnyugtatónak mondjak valamit. — Ne mondjunk le róla olyan könnyen, ttt van Dorka, majd megcsípi. Nem mehetett Útközben még szó esett Mi­­dáról, a magyar vizsláról, Aró­nak a hűséges pointernek is szenteltünk egy mondatot, de Lesan emléke felett időzve le­szögeztük, hogy „buta kutya" nincsen, mert Lesan már jóval túl volt a kölyökkoron, amikor Miklóshoz került, úgyszólván semmit sem tudott, még a ne­vére sem reagált becsületesen, s Iám a környéken messze hí­res vadászeb lett belőle... Miután felkaptattunk egy dombon, a völgyben a hűsvizű kutat kerestem, de annak nyo­ma veszett. A nagytáblás par­cellázás közben, a határt nem ismerő traktorosok beszántot­ták. Ma már csak emlékezünk, hogy egykoron, foglyászások idején ittünk hűvös és kristály­­tiszta vizéből.., Miklós szakította meg a csendet: Mártonra, az erdészfiúra em­lékszeme? —. kérdezte. Bele­­egyezően, Igent bólintottam. —• Meséltem már, hogy mi­ként bánt el Szerencstk úrral ez a senkit, soha meg nem bántó gyerek? ■— folytatta elé­gedetten Miklós Hallottam ugyan az esetről, de a Miklós féle változatot még nem ismer­tem, tehát „nemet" intettem. Miklós nagy élvezettel kezd­te előadni a történetet... Rövi­den arról szolt, hogy azon a bizonyos napon Mártonnal rót­ták az utat a kukoricás körül Egyszóval csőszködtek, amikor Szerencstk úr, a volt üzletes bukkant elő és kukoricával degeszre tömött táskát cipelt magabiztosan. Miklós nem a­­kart kikezdeni a minden hájjal megkent emberrel, úgy tett mintha meg sem látta volna a táskát Szerencstk kezében. De nem úgy Márton. Először kipirult, majd elsápadt a fiú és a szemét, mintha csípte volna valami, annyira összeszűkítet­te, s le nem vette volna a tás­káról egy pillanatra sem. — Hol s merre járunk Szeren­cstk úr? — kérdezte katoná­san. — Csak sétálgatok — vála­szolta sunyin a kiöredett üz­letvezető. — Sétálgat és a táskáját ts hazulról hozta megtömve, hogy majd kiszórja a madaraknak — mondta kíméletlenül a zöld­ruhás fiú. — 0, ez a kts kukorica bánt benneteket, csak az út mentén szedtem fel, a lepotyogottat, nevetgélt a fapojájú uénség. — Ne játszadozzon vetünk,t fordítsa ki azonnal a táska tar talmát.mert nem állok jót ma­gamért — szólt keményen a fiú, és a szavak szinte hasították a levegőt. A csalafinta, jópofa üzletes nyomban felmérte a helyzet komolyságát, tudta, érezte, hogy ezúttal nem babra megy a játék, és kelletlenül kiborí­totta a táska tartalmát. Akkor lepődött meg igazán a két puskás ember, a meg­döbbenéstől percekig szólni sem tudtak. Az történt ugyan­is, hogy a táskából kiboruló fe­lülre rakott kalászok után, sár­ga hibrid kukoricaszemek kilói szóródtak a földre. Szerencstk törte meg a csen­det: — ‘ Verjetek meg, üssetek agyon — sopánkodott, jajve­­székelt síró hangon. — Nézze, Szerencsik út! Ma­ga egy javíthatatlan gazember, és ez nagyon mértékletes ki­fejezés. Amikor gyerek voltam, nagyanyám elküldött magához bevásárolni. Nem vásároltam sok halmit, de maga akkor is becsapott két koronával. Ne­kem az fájt nagyon, hogy nagyanyám engemet nézett csalónak, úgy halt meg, és so­ha nem hitte el az igazamat. Örökre kegyvesztett unokája lettem, szentül hitte, hogy ak­kor hazudtam. Pedig csak az történt, hogy maga becsapott egy kisfiút. Most újra qsújosan be akart csapni, ezúttal nem két koronával, hanem tíz kilő kukoricával, és nemcsak enge­metj hanem mindazokat, akik ezen a földön, s ezért a termé­sért keménypn dolgoznak. Ma­ga Szerencsik becsapott, meg­lopott mindenkit. Nézzen a sze­membe, meddig akar még így élni, meddig bírja ezt!? — ezek után lett igazán csenő a széles határban. A vádlott látszott, hogy legszívesebben bebújna a szégyentől, akár egy egér­lyukba is. — En egy öreg ember va­gyok, mit fogtok velem csi­nálni? — nyöszörögte megtör­tén, ezúttal nem játszott szere­pet. — Hordja el magát, és töb­bet ne mutatkozzon a határ­ban — sziszegte Márton. és ke­ményen megmarkolta a meg­tört ember gallérját. A lecke hatott, Szerencsik többé nem mutatkozott a határban ... A történet végére erősen be­­alkonyodott, Kerülővel értünk a faluba, és a szövetkezet por­táján bejegyeztük nevünket a szolgálati könyvbe. Holnap majd más társak tapossák lép­tünk nyomát. MOTESlKY ÁRPÁD

Next

/
Thumbnails
Contents