Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-09 / 32. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1986. augusztus 9. 14-• VADÁSZAT • VADÁSZAT Ф VADÄSZAT Ф VADÁSZAT 9 VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÄSZAT • VADÁSZAT Ф VADÁSZAT • JÁRÁSI VADÁSZATI KIÁLLÍTÁS л vadászati liónap jegyében nagytzabású járási vadászati kiállítás nyílt június tizenkettedikén Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a Csallóközi Múzeumban. A kiállítás szervezői — a vadászszövetség járási bizottsága és a Csallóközi Múzeum — azzal a céllal rendezték e biológiai ismereteket gyarapító tárlatot, hogy az hű betekintést nyújtson, természetesen a teljesség igénye nélkül, a járás lakosságának Csallóköz rendkívül eazdae áMntolMoáha A kiállítás egyik részlete Örömmel állapíthatjuk meg. hogy a több mint 150 kiállítási tárgy öszszegyűjtésévei járó nem könnyű munkából a múzeum dolgozói mellett a vadászszövetség tagjai és tisztségviselői is egyaránt kivették részüket. Gyurcsek Ernő, Fekete Zoltán és Tóth Gyula nemcsak saját, féltve őrzött trófeáit kölcsönözte a kiállítás időszakára. hanem különböző gépjárművek biztosításával is segített a szervező- és gyűjtőmunka sikeres lebonyolításában. A kiállított trófeák (szarvas- és őzagancsok), kitömött madarak és emlősök, valamint vaddisznóagyarak, illetve preparált koponyák szebbnél szebb példányai megtöltik a múzeum mindhárom kiállítóhelyiségét. Természetesen elsősorban a Csallóközből, illetve a Dunaszerdahelyi járásból származó trófeák, madarak és emlősök bemutatása, fiatalok és Idősek számára közkinccsé tétele volt elsődleges célunk. Ezért a járás területéről — Ekecstői (Окой), Nyárasdon (Topolníky) és Gabőíkovón át egészen Budákig (Hodiky) igyekeztünk összpontosítani a kiálítási példányokat. Ezen a helyen szükséges megjegyezni, hogy a járásban levő sok ezer trófeából és preparált állatból egyáltalán nem volt könnyű faiadat a legérdekesebb és legértékesebb1 példányok kiválasztása. Talán érdemes név szerint is megemlíteni azokat a vadászokat, akik féltve őrzött kincseiket bocsátották közel négyhónapos időtartamra a múzeum rendelkezésére. Ekecsröl Varga Miklós; Nyárasdrnl dr. Melüický Gyula és Gaál Sándor; TJunaszerdalielyröl dr. Magyarics Vince és Gyurcsok Ernő; Padányból (Padáü) Bodó Árpád; Gabeíkovóból dr, Rudolf Líška, Fekete Zoltán és Gottlieb Ervin; Dióspatonyból (Orechová Pofiin) Takács Frigyes, Nagy Béla és Kiss Sándor; Felsőpatnnyból (Horná Póton) Csfiialvai József; Bodakról Herberger Gyula, Nagy Tibor és Lukovics László. Ezenkívül természetesen számos példány a komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeumból, valamint a Csallóközi Múzeum biológiai gyűjteményéből került a kiállításra. A csodálatos szarvas- és őzagancsokon, valamint a vaddisznóagynrakon kívül a látogatók elsősorban Csallóköz leghatalmasabb madarának, a túzoknak szép példányait tekinthetik meg. Nagyon érdekesek a fácánok is, amelyek — a tehertől a tarkán keresztül egészen a sötétbarnáig — öt féle színárnyalatban pompáznak. Az eddigiek folyamán nagy érdeklődést kiváltó kiállítás ünnepi megnyitóján a vadásztársaságok küldöttei mellett, részt vett Ivan Lahkoviö mérnök, a Nyugat szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság mező- és erdőgazdasági. valamint vízgazdálkodási osztályának vezetője. Ünnepi tárletnyitó beszédet Gyurcsek Ernő, a járási vaA megnyitón balról jobbra: Ivan Lahkoviö mérnök, dr. Mag Gyula, Gyurcsek Ernő, Szinger jános és Füzék Ildikó (Krascsenits Géza felvételei) dászszövetség elnöke, illetve Szinger jános járási titkár mondott. Az ünnepi hangulat fokozásához Füzék Ildikó mély átéléssel előadott szavalata is nagymértékben hozzájárult. A kiállítás fölött három élenjáró csallóközi egységes földműves-szövetkezet — a nagy légi ÍLehnice), a csenkei (Cenkovce) és a hroboöovói — vállait védnökséget. A szervezők pzúton is őszinte köszönetüket fejezik ki mindhárom mezőgazdasági üzem képviselőinek a megértésért, valamint az anyagi támogatásért. A rengeteg biológiai ismeretet nyújtó vadászati kiállítás iránt járásszerte — sót, azon túl is — örvendetesen nagy az érdeklődés, amelyet legkézzelfoghatóbban az bizonyít, hogy az első Trónapban' több mint kétezer látogató tekintette meg a tárlatot. Reméljük, hogy szeptember végéig még sok természetet kedvelő látogatója lesz e kWilHtásnak, amely a kellemes időtöltésen kívül betekintést nyújt Csallóköz gazdag állatvilágába. Dr. MAG GYULA VADLEXIKON A barnamedve A barnamedve a történelmi időkben egész Eurázsiában őshonos faj volt, amelyet a civilizáció szorított vissza a magas hegységekbe. A XIX. században populációi egymástól elszigetelődtek, és ma már a Pireneusokban, az itáliai Alpokban, valamint Jugoszlávia hegyeiben csak rezervátomukban élnek, emberi felügyelet, szabályozott vadászati és vadvédelmi intézkedéseknek köszönhetőén. Európa legnépesebb állománya a Kárpátokban, főleg Romániában az erdélyi havasokban él, Szlovákiában számuk gyarapodik, ezért - az addig védett medvék közül az utóbbi fél évtizedben évente 30—40 példányt lőhetnek a külföldi vadászok. Színezete meglehetősen változékony. Pireneusi medvék sötétbarna lábúak, az alpesiek fakó kávébarnák. |авааааавававвваааввввааваавааа1 A Kárpátokban élők között a sötétbarnától a fakóig minden változat előfordul. A kárpáti medvék között gyakori a fehér nyakörv, amely idősebb korban általában eltűnik de egyes példányokon életük végéig megmarad. A medvék mozgása lomhának, cammogóhak tűnik, ez abból adódik, hogy lassú járásnál egyoldali egyszerre emelik mindkét, lábukat. Meneküléskor, vagy támadáskor azonban a medve hihetetlen gyors, fürge. Testi erejére jellemző, hogy a szarvasmarhát vagy lovat egyetlen ütéssel leterltheti. Kiválóan úszik, a fiatal példányok pedig fára is szívesen másznak. Ivarérettségét hároméves kora után éri el, kétéves koráig rendszerint fiatalabb testvéreivel és anyjával él. A hímeket kétéves korukban már nem tűrik meg maguk között, ezért saját területet kell keresniük. A hím medvék többnyire magányosan élnek, csak a párzási Időszakban csatlakoznak a bocsokat vezető anyamedvékhez., • Téli vackát sűrű bozótosokban, szélvédetf helyeken, hótöréses fenyvesekben, esetleg barlangokban készíti. Az anyamedve januárban elit meg kettő, ritkábban három vagy négy csupasz és vak magatehetetlen bocsát. A bocsok eleinte ügyetlenül csetlő-botló hancúrozása egyre fürgébbé válik, és a csatád március vé'gétől már együtt jár élelem után. . A medvék mindenevők, ezért nagy területeket kutatnak át naponta. Tavasszal feldúlják a hangyabolyokat, a rügyeket, a fiatal hajtásokat, az erdei gyümölcsöket éppoly előszeretettel fogyasztják, mint a földön vagy alacsonyan fészkelő madarak tojásait, fiókáit. Bár nem kimondottan ragadozók, mégis nagy károkat okozhatnak a vadállományban. Kőnpyen zsákmányul ejtik a szarvasborjút, őzgidát, mufionbárányt, de a legeltetett háziállatokból is kiveszik a vámot. A ragadozó életmód vidékenként és családonként változik. Az éhség rendkívül vakmerővé teszi a medvéket, sokszor a pásztor szeme láttára ragadják el a juhot vagy a szarvasmarhát. Nem gyakran, de az embert is megtámadja. Viselkedésére jellemző a kiszámíthatatlanság. Óvatos állat, az ember elöl menekül, de sebzetten, vagy a hajtásokban, szorongatott helyzetben támadhat. Villámgyors lerohanásával súlyos sebesüléseket okozhat. — N—‘1 • HALÁSZAT • HALÁSZAT ф HALÁSZAT ф HALÁSZAT ф HALÁSZAT ф HALÁSZAT ф HALÁSZAT ф HALÄSZAT ф HALÁSZAT ф De lássunk csak még néhány érdekes leírást a vizafogásról! Az erősen összeácsolt, kettős cölöpsor — egymástól talán száz méter, távolságban — véges-végig elzárta a Dunát. Az alsó, a folyásirányban levő cölöpsoron kaput hagytak, s ezen a kapun át a cölöpsorok közelébe terelték a mindig árral szemben úszó vizákat. Sípszóval, dobolással, hatalmas kurjongatással, csáklyákkal, а XVI. századtól már ágyúszóval űzték mind feljebb a békés halódásokat. Azok pedig engedelmesen úsztak a cölöpsor kapuján. Vesztőhelyük lett a kettős cölöpsor. Folyamunknak góllátjat már egymás hegyén-hátán hemzsegtek, amikor megkezdődött a halóriások lemészárlása. Lezárták az alsó cölöpsor kapuját. Kiút nem volt! A part felé űzött állatokat csáklyákkal döfték, bunkókkal verték agyon. Kopoltyújukon 'és szájukon át láncot, kötelét húztak, s azzal aztán lovak vontatták partra a halóriásokat. Az Ilyen nagy viza- és tokhalászatok idején a parton már készen álltak a halsózók, a sózott hal tárolására váló hordók és füstölők. S egy másik leírás: A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itt. jutalmazóbb a Csallóközben, mint a tengerparton. A halas zsidók szekéren hordják szét a távoli vidékekre a töméntelen halat, s ami frissen el nem kel, azt a halászok begszáritják. A parti telepeken halljuk vidám danájukot a „hasogató leányokénak, akiknek életföladata az aszalandó halakat ügyesen kettéhasítani. Másutt hordóban pácolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle. Ami hal o! nem fogy, aszal sertéseket hizlalnak. Becsületes, istenfélő r.ép. A halásznak nem szabad káromkodnia. A néphit szerint az istentelent elkerüli a hal.. Tudomásunk van róla, hogy 1575- ben (január elsején) Dunaradványnál fogták az év legnagyobb vizáját. ,A jég alól húzták ki. A feljegyzések szerint 1,05 tonnát nyomott. A híres csallóközi „halvadöszok“ ismerték a vlzafogásnak egy másik módszerét is. Ezt nagy tudósunk. Bél Mátyás, a 13. század nagy polihisztora írja le. A csallóközi halászok az (vásra vonuló vizákat ladikról, hálóval és vágóhoroggal is fogták. Bél Mátyás leírása szerint 1702-ben a halászlegények a szerelemittas vizákat egy százöles, öt-hat öl mély, erős hálóval kerítették be. Ekkor — anyaszülte meztelenül ladikba ült nyolc-tíz halászlegény. Amikor a hálók a sekélyebb vizek felé terelték a halakat, a legények baugráltak a vízbe. Megragad tak egy-egy vizát, hasát simogatták, vakargatták. S a Dunának e megzsibbasztntt óriása erre a simogatásra szinte bódultán adta meg magát... A vízi emberek ugyanis megfigyelték az óriási halnak azt a szokását, hogy nászutazása idején nekidörzsöli magát a parti füzek, nyáriák gyökérzetének, nem egyszer a vízi malmoknak vagy akár a könnyen billenő halászladiknak is. így hát a szerelmi' gerjedelem — ez az állati és emberi kelepce — könnyűszerrel a leleményes halász kezére játszotta a Duna hatalmas húskolosszusát. Tudjuk azt is, hogy a múlt század elején a szapiak (egykor híres aranyásztelepülés, ma Palkovifiovo) még jövedelmező vizahalászatot űztek- Azután a Duna halóriásainak száma hirtelen megcsappant, s ha mégis megjelentek valahol, azt baljóslatú jelnek vélték. A Komárom című lap egy 1879-es számában olvastam a következő rövid hírt: „Nagy vizát fogot f. hó (március) 4-én, Huszlicska Dániel a nagy Dunán, a vár alatt, melyet elárnsítás végett Pestre küldött el. A jó fogást a halászok számára adott nagy tor követte.“ Bizony, bizony megfogyatkozhatott a viza, ha a múlt század második felében már egyetlen darabnak is ennyire örültek a hajdanában olyan híres komáromi vizahalászok. Itt-ott még beszéltek egy-egy óriást vizáról. Hol itt, hol ott került hálóba, de mindig szétszaggatta azt; a halóriás és a halászok 'csak csoda folytán menekültek meg a vízbefúlástól. A viza,, legalábbis az igazán nagy viza fantommá vált, de az öreg halászok még évtizedekig beszéltek róla, s bíztak abban, hogy egyszer sikerül megfogniuk Khín Antal írja: „... Az utolsó nagy vizát, mely még nagyobb példány volt — három mázsás —, a vajkai (híres aranyásztelepülés) halászok fogták a század utolsó éveiben...“ Dr. Zolnay László talán már igazán az utolsó vizáról számol be. Leírja, hogy 1909-ben fogták az utolsó száz kilogramm körüli vizát. A második világháború előtt már-már azt hitték, hogy ez a vizapéldány lesz viziborjaink halott anyakönyvének utolsója, amelyet 1936. III. 18-án Duna-Patajon (Kalocsa járás) fogtak ki. Ez a példány már csak hatvanhárom kilós volt, 2,15 m testhosszal. 1953-ban Ercsinél és Űkécskén újra fogtak egy-egy cápát. Ezek közül az elvétve azóta Is jelentkező utolsó mohikánok közül életkorával és termetével kimagaslott a paksi halászok zsákmánya 1957. 111. 2-án. Ez az ikrás viza lemérésekor — három nappal elejtése után — 135 kg volt, bendőjében 22 kg kaviárral. Testhossza elérte a 273 cm-t. Nyolc napig tudták életben tartani a Budapesti Allatkertben. Azóta kitömve az Országos Természettudományi Múzeumban van. Az utolsó rekordhalat 1957 májusában, Baján ejtették el. Ez az óriáshal meghaladta a 280 cm hosszat, de súlya csak 134 kg, kaviárja 20,7 kg volt. Azóta csaknem harminc év telt el... Való igaz tehát, hogy a Dunában — még nem is olyan régen — akkora halak úszkáltak ezerszámra, mint egy-egy jókora cápa!... A viza, mint a mesterség címere ott volt a csallóközi halászmesterek ajtaján. „...Egy rézbe karcolt példánya látható a Csallóközi Múzeumban (akkor még Somorján vult, nem Dunaszerdahelyen!). a máig élő Khin család jelvényeként (céhmesteri jelvény)“ — írja Darkó István. S úgy illik, hogy az egykori csallóközi halászat egyik legnagyobb szakértőjének, Khín Antalnak szavaival is zárjam írásomnak a vizáról és halászatáról szóló részét. Amiről eddig még nem volt szó, ô egy mitikus érdekességét is leírta a vizának. íme: A csallóközi halászok emlékezetében él a haltiindér, a halleány alakja. Beszél róla még sok duna menti ember is. Ezeket ma már — mondják a halászok — nem lehet látni. Felső testük nő volt, also részük pedig halfarokban végződött. Azt is hozzáteszik, hogy a tenger felől jöttek, mert igazában az a hazájuk. Ebben rá lehet ismerni a mítoszképződés magvára. Ezek a halleányok nem mások, mint a Duna egykori vizái. Föntebb láttuk, hogy A tengerből jöttek, igazi otthonuk a Fekete-tonger. Azt is láttuk, hogy gyakran kiemelkedtek a folyóból, amikor játszadoztak a hullámokon. Az egyszerű ember, akinek képzelete éjszakának idején megtelik a rejtelmessel, könnyen látott a homályban sötét emberi alakot e nagy halban, s ha még hozzávesszük, hogy a színe is hasonlít az emberi bőr színéhez, két mellúszója pedig karnagyságú, már egy kis fantáziával iá megvan az illúziú. S hogy ma már nincsenek, ez is a vizák mellett bizonyít, amelyek szintén eltűntek az egykori Aranykertből.“ Hagyjuk meg a mese művészi Igazát — örökéletű igazság ez —, dó keressük meg benne a valóság magvát! Ezt tette Khín Antal is, s lehet, hogy neki van igaza, a régi csallóközi halászok talán valóban a vizát vélték halleánynak... De — szerintem — még könnyebben lehetséges, hogy éjszaka meztelenül fürdőző, igazi hús-vér leányokat láttajt — derékig, s talán elhitték, talán nem, hogy a testük halfarokban végződik. Láttam már ilyen „csodát“ a Dunán a saját szememmel Is, mégpedig egyszerre egy, egész seregnyi pucér „tündért".., (Folytatjuk? «
