Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-09 / 32. szám

1986. augusztus 9. SZABAD FÖLDMŰVES FOGLALKOZÁSA: SZÍNÉSZ („Mákszemek“ Mák Ildikó életéből) Soha sem láttam még sírni. („El­titkolom a könnyeimet.“) A mai na­pig az a meggyőződésem, hogy nem is tud — csak mosolyogni. („Pe­dig én úgy érzem, engemet inkább a komolyság jellemez mint a vidám­ság.“) Érték személyes támadások négyszemközt is, nyilvánosan is. Ilyenkor a szeme sem rebbent, („ősz­­szeszorítottam a jogomat, és nyeltem, ahogy egy szobor nyelni tud.“/ Csak hallgatott, nem védekezett. („Ёп csak a színpadon tudok beszélni. Olt a fel nem tett kérdésekre is válaszo­lok.“) Mihelyt azonban kifogyott a szóból a támadó, a szoborarc egy apró fintorral jelezte, hogy él. (,Ji ló sem fagy be fenékig: a jégréteg alatt hihetetlenül változatos élet zajlik"! Aztán, ha valaki a védelmére kelt, felragyogott a mosoly az arcán, mint amikor a nap hirtelen kibukkan egy nyári felhő mögül, és a harrgtalanul kacagó szépséggödröcskék olyan va­rázslatossá tették a lényét, hogy ab­ban a pillanatban mindenki a legjobb barátjának érezte Ildikót. (,Elekem talán nincs is ellenségem — igaz, én sem haragszom senkire.“) A „hepehupás, rozmaringos“ G3- mörországban hangzott el ajkairól itz első igazi nagy szerep, első igazi mondása: „Oá!“. Nem titkolja: 1954- et írtak akkor. Hatéves koráig a „szerepek" egész sorát játszotta el, de ekkor még inkább önmaga szóra­koztatására. („lélekben tapsikoltam, ha jól éreztem magamat játék köz­ben.“) Arról nincs tudomásom, milyen tanuló volt Ildikó az iskolában, azt azonban biztos forrásból ismerem, hogy mindenbe belekotnyeleskedett. („Az iskola arra való, hogy kipró­bálja az embert: mire is lenne a leg­alkalmasabb.) Tagja volt a sportkör­nek, színdarabot játszott — most már mindkettőt mások szórakoztatására is. („Egyiket sem csinálhattam vala­mi rosszul, mert a tanári kar egyik fele a testnevelési főiskolára, másik fele a színművészetire javasolt.“ I Mert Ildikó remek asztaliteniszező Is volt, aki kishíján szlovákiai bajnok­ságot nyert, sőt — és most fogózzon meg a kedves olvasói — o'zlopos tag­ja volt a rozsnyói Ifjúsági focicsapat­nak ... („Mikor végleg szegre akasz­tottam a csukát, egyszerre olyan hiányérzetem támadt, mintha elha­gyott volna a kedvesem.") Ilyen előz­mények után lett óvónő. („Ez a mun­ka rengeteg szerepet kínált. Ha fel­hangzott a tucatnyi „oá", játszani kellett.“) A csákányházi (Cakanovce) óvodá­ban töltött egy év ma már szinte va­lószínűtlen álomként tűnik fel Ildi­kó emlékezetében. („Akkor egyetlen egyszer sem álmodtam arról, hogy színésznő leszek. Eszembe sem jutott ez a gondolat, bár, ha visszagondo­lok, már akkor is vonzónak találtam ezt a foglalkozást.“) Feri bátyja egy nap azzal a hírrel ment haza, hogy a Magyar Területi Színház fiatal szí­nészeket keres. „Holnap Kassárp me­gyünk — mondta —, de apuéknek erről egy szót sei“ És Ildikó — akár a mesében — másnap ott találta ma­gát a Matesz Thália Színpadán, a fel­vételi bizottság előtt. Otthon rokoni látogatással magyarázták a kirucca­nást. Aztán telt-múlt az idő, míg vé­gül egy napon beállított Ildikóékhoz —• a színház Igazgatója, személyesen. („A szüleim ekkor tudták meg, mi­lyen jó „Mákvirág“ vagyok én.“) Zárt ajtók mögötti, hosszú beszélge­tés következett... Ildikónak közben a torkában dobogott a szíve. Kibírha­tatlanul hosszúnak tűnt a várakozás. Tudta, hogy róla van sző, mégsem kívánkozott a „tárgyaló felek“ közé. Várta is, hogy nyíljon már az ajtó. meg nem is. Végül mégiscsak kinyílt, s az igazgató mosolyogva megáit Ildi­kó előttEz 1973 szeptemberében történte Ä színház vezetősége előbb kis sze­repek eljátszásával bízta meg. („Két évadon át inaskodtam.") Szerepelt ily módon Gerencsér Miklós Ferde házában, Dávid Teréz Bölcs Johanná­jában, Ján Soloviö Ezüst Jaguárjában, Szophoklész Antigonéjában stb. („Ja­roslav Hašek Svejkjében Zakl kutya szerepét alakítottam. Ez volt életem első állat-és egyúttal néma szerepe.“) Aztán jöttek sorban a fiúszerepek („... pedig lélekben csupa női prob­lémával viaskodtam ...“/. Illyés Gyu­la Dupla vagy semmijében Máté, Sza­bó Béla Menyasszonyában a Minis­­tráns, Shakespeare A windsorl víg nők c. komédiájában Robin, no és ami sok ifatal színész álma. Móricz Zsig­­mond Nyilas Misije a Légy jó mind­halálig c. színműben. „(Misi akár lány is lehetett volna. Nem tipikusan fiúszerep — legalábbis az én el­képzelésemben.“) Ma már ritkán ját­szik fiúszerepeket. Ha végigtekintjük egyéb kisebb szerepeinek lajstromát, akkor kitűnik, hogy többnyire mái lá­nyokat alakított, pajkos, vidám ter­mészetű, minden lében kanál, örök­mozgó fiatalokat. Aztán jöttek a nagy szerepek, mi­közben hol a komáromi társulat, hol a kassai Thália Színpad tagja volt. A harmadik évad hozta meg az első igazi nagy sikert. Веке Sándor, a Thália Színpad akkori rendezője rá­bízta Boróka szerepét Tamási Áron Vitéz lélek című népi ihletésű játé­kában, s az eredmény: a közönség is, a kritika is a szívébe zárta Ildikót. Nincs rá módunk, hogy külön tag­laljuk minden nagy szerepét. Csupán a legfontosabbakat emeljük ki közü­lük: a Szent Péter esernyőjében Bé­­lyi Veronika, Goldoni: A hazug c. ko­médiájában Beatrice, P. A. Breal Hu­­szárokjában Cosima ... Aztán követ­kezett a drámai szerepek sora. Stefan Martin Sokol Egyedüljében a lány, a Szeretve mind a vérpadigban Ocs­­kayné, a Csendesek itt a hajnalokban Gálja, Ugo Betti Bűntény a Kecske­szigeten c. szimbolikus drámájában Silvia ... („Drámai szerepet nehezebb életre kelteni, de eközben jobban megtisztul a lélek.“) Mák Ildikó minden percét beosztja (,,...a szerepet, a szöveget bicikli­zés közben memorizálom ...“ ), hiszen tennivalója bőven akad. Férje az egyik komáromi iskola igazgatóhe­lyettese („... ugyanolyan elfoglalt, ember, mint én vagyok...“), kicsi fia igencsak szereti anyukáját („.. .az ő kedvéért játszom olyan szívesen a mesejátékokban...“) és a Matesz komáromi társulatának SZISZ alapszervezetében, — amelynek Ildikó az elnöke — is akad bőven teendő.., A mai napig az a meggyőződésem, hogy nem is tud sírni — csak mo­solyogni. („Pedig én úgy érzem, en­gemet inkább a komolyság jellemez, mint a vidámság.) Ne is lássuk — csak a színpadon .. .1 Immár tizenhárom éve színész. Kí­vánjunk neki befejezésül még lega­lább háromszor tizenhárom eredmé­nyes, mosollyal teli évadot — a szín­padon! KMECZKÖ MIHÁLY JEGYZET Elég már! Elég! Önök még bírják ezt? Vagy ne adj’isten: óhajtják? Amikor szom­bat esténként, de sokszor a hét bármely más napján tallóznak a fogható négy, öt, netán hat tévé­műsor között, és mindenütt KRI­MIT látnak? Derrick. Columbo. Tetthely. Különleges ügyosztály. Maigret, Leclerc, Linda. Gyilkos­ság pisztollyal, késsel, hamutartó­val, antik szoborral, kötőtűvel, méreggel; nemi erőszak, titokza­tos autóbaleset, dúsgazdag nagy­néni rejtélyes eltűnése, iparmág­nás megzsarolása, lokáltáncosnő halála. Kihallgatások, szembesíté­sek, helyszínelések végtelen soro­zata, a gyanúsított alibit igazol, az alibit két nap múlva négy szem­tanú cáfolja meg az ügy már le­zártnak tűnik, amikor a boncolás kimutatja: az áldozatot nem is a fehér Opel gázolta halálra, hanem horgászzsinórral fojtották meg, s a gázoláskor már, három hónapja halott volt. A Felügyelő előveszi a további harminckilenc számbajö­­hető tettest, a Néző pedig kezdi elölről, a találgatást. Kell ez nekünk? Úgy tűnik, kell. Akinek pedig mégse — eszi, nem eszi, nem kap mást. Tisztelt televíziós műsorszerkesz­tők, itthon és határainkon túl: miért ömlesztik ránk napról nap­ra, hétről hétre ezt a temérdek gonoszságot? Miért van az, hogy a televízióban bemutatott filmek hetvenöt-nyolcvan százalékában ölnek, rabolnak, betörnek, fel­gyújtanak, mérget kevernek, s hogy a szereplők közül csak egy­ről tudhatjuk biztosan, hogy meg­éri a film végét: a nyomozást veze­tő felügyelőről? Persze nagyon jól tudom, szó­noki a kérdés. A világ és a *e­­levízió megy a maga útján, s még örülhetünk is annak, hogy ez utób­biban — az előbbivel ellentétben — az erőszak csupán fikció, fan­táziaszülemény, felnőtteknek szó­ló mese. Kérdezzünk hát másként: miért az ILYEN meséket szeretjük a legjobban? Legyen mondjuk az első ok: azért, mert szeretjük az izgalmas történeteket. Csakhogy: csupán egy krimi le­nét izgalmas történet? Shakespea­re Hamletje talán nem az? Jó, tu­dom, messzire ugortunk, mondhat­ni átestünk a ló másik oldalára. Próbáljunk inkább valamiféle kö­zéputat keresni: miért nem az olyan történetekben kérésük in­kább az izgalmat, amelyek mond­juk nagy utazók kalandos életével, világraszóló felfedezéseivel Ismer* tetnek meg bennünket? Amelyek­ből — mellesleg — TANULHAT­NÁNK is valamit? Az Északi- vagy a Déli-sark felfedezésének törté­nete tán nincs annyira izgalmas, mint amikor Derrick felügyelő egy bűnszövetkezet nyomára jut? Vagyi a Curie-házaspár, és a hozzájuk hasonló életéről készült film iz­galmai talán nem érnek fel Linda falakat rengető karate-ütéseivel? Hirtelenjében csak ennyit a szám­talan kínálkozó példa közül, de persze lehetne folytatni tovább. A lényeg: szó sincs arról, hogy a te­levíziós izgalmak forrása egyes­­egyedül csak a krimi lehet. No jó, de fejleszti a logikát, S kombinációs készséget, vetik most be bizonyára második érvként a krimipártolók. Mert a gyanúsítot­tak körének szisztematikus szűkí­tése, a bizonyítékok, vádak és ali­bik elemzése mi más, ha nem ki­tűnő szellemi torna? Nos, vegyék bár fejemet, neve«' zenek finnyás entellektüelnek vagy álmodozó pacifistának, én kimon­dom: szerintem nem az. Én vala­hogy nem tudom logikai Játéknak tekinteni azt, hogy ki döfte le há­tulról a magatehetetlen, tolókocsis öregasszonyt, vagy hogy kié volt a fekete kesztyűs kéz, amely letép­te a gépkocsi fékolaj-csöveit, s az az első kanyarban a szakadékba zuhant. Ez nem agytorna: ez bru­tális bűntény, s túlságosan élet­­szagú ahhoz, hogy játéknak lehes­sen — tekinteni. Ami csakugyan szellemi torna, s amellett valóban játék: az Elmebajnokság, a Fele sem igaz, a Magellán, hogy a te­levíziónál maradjunk. Amelyek né­zettségi indexe a statisztika tanú­sága szerint ezzel együtt össze sem hasonlítható — vagy össze sem vol hasonlítható — egy köze­pesnél is gyengébb bűnügyi filmé­vel. Ami pedig eléggé meggyőzően bizonyítja: mégsem azért nézzük a krimit, mert szellemileg épülni akarunk. Akkor hát — MIÉRT? Sejlik benem a válasz, 'de leír­ni is alig merem. Mert nemcsak szomorú, több annál; egyenesen félelmetes. Az erőszakot szeretjük a krimi­ben, tisztelt szolid, civilizált né­zőtársak, valljuk be magunknak őszintén. Azt, amikor lendül a kést tartó kéz és az áldozat meg­rándul. szeme üvegessé mereve­dik, amikor golyók tépik fel az inget a mellkason, s nyomukban vér fröccsen, amikor a fának ro­hanó gépkocsi benzintartályának tartalma tűzijátékként lövell az ég felé, és emberek égnek szénné a roncsok között. Mert az ILYEN izgalmak nélkül egyhangúnak, si­várnak érezzük az életünket. Pedig ezek láttán, hallatán nem az izga­lomtól, hanem az undortól, a csö­mörtől kéne felfordítanunk: Elég volt már belőletek! ELÉGI... ( VASS GYULA = A zeneköltészet óriása 1986. július 31-én volt száz éve, hogy meghalt a zeneművé­szet óriása, Liszt Ferenc, és október 22-én lesz születésének 175. évfordulója. Ezért az UNESCO 1986-ot Liszt-évvé nyilvání­totta, melynek keretében világszerte események egész sorával emlékeznek meg a zseniális zeneköltőről és zongoravtrtuózról. Liszt Ferenc a Sopron környéki üoborjánban született. Zenei tehetsége korán kibontakozott. Kilenc éves korában már nagy sikerű zongorahangversenyeket adott Doborjánban, Sopronban és Pozsonyban. Innen került ösztöndíjjal Bécsbe, és itt talál­kozott Beethovennel, akit példaképül választott. Életének következő állomása Párizs, amely el volt ragadtat­va a gyerekember zongoraművésztől. Itt érte az 1830-as júliusi forradalom is; ekkor írta a Forradalmi szimfóniát. A XIX. szá­zad legnagyobb szellemi központjában eszmélt rá a külvilág­hoz, a társadalomhoz fűződő kapcsolatára. Olaszországban, Velencében időzött, amikor meghallotta a nagy pesti árvíz hírét. A különös véletlen nagy fordulatot ho­zott életében. Ez volt az a pillanat, amely a világpolgárként utazgató művésznek egyszeriben eszébe juttatta földrajzi ha­záját. 1838 tavaszán a sajtóban közzétett levelében a követke­zőket íta: .Szokatlan részvétet éreztem, s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy annyi szerencsétlen emberen segítsek,“ Kissé odább: „ö én vad s távoli hazámI ismeretlen barátatm! óriás családom, fájdalmad, kiáltása visszahívott hozzád, egész bensőmet felkavarta a részvét, s én lehajtottam a fejemet szé­gyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad.“ Azon nyomban tíz hangversenyt adott az árvízkárosultak javára Bécsben, majd Pesten, Pozsonyban, Sopronban és szülő­falujában is. Különösen emlékezetes az 1840 januárjában Pes­ten, a Nemzeti Színházban adott hangversenye, amelyen a re­formkor magyarjai kitörő lelkesedéssel ünnepelték. Vörös­marty Mihály hatalmas ódát írt a „hangok nagy tanárjához“, amelyben többek között így üdvözölte: „Hírhedett zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon.“ Az említett hang­versenyen a költő egy díszkardot nyújtott át a zeneköltőnek, tisztelete és elismerése jeléül, 'Bár az utazás továbbra ts a szenvedélye maradi, az otthon szerzett élmények felkeltették benne a vágyat, hogy zenéjé­ben kifejezze Magyarország természeti szépségeit, hősi múlt­ját, a magyar népzene gazdagságát. Élete tragikus tévedése, hogy magyarzene-koncepcióját a cigány műzenére építette, s emiatt sok bírálat érte már életében is. Az utókor nevében talán Bartók Béla, a kései nagy utód, védte meg először a ze­neművészt: „... mindabból, amit módjában volt látni és hal­lani, alig vonhatott le más eredményt... Annnál inkább hibáz tathatjuk önmagunkat, hogy nem tudtuk vagy nem akartuk, vagy legalábbis elmulasztottuk öt az igazság útja felé vezetni, holott az kézkitárásnyira volt előttünk, saját falvainkban.“ Minden tévedés ellenére, a hazai élmények hatására szület­tek meg Liszt legismertebb művei, a „Magyar rapszódiák“, a világ zeneirodalmának gyöngyszemei. Innen számítódik zene­­újítót munkássága is. Korszerű kifejezések útját kereste. A ze­nében egyesíteni akarta a gondolati tartalmat a költészet szár­nyalásával és a festészet hangulatkifejező erejével. A zongora­játszás technikáját ts forradalmasította, a billentyűs hangszer­től idegen hangzásokat varázsolt rajta elő. Rendkívül termékeny tíz évet töltött Weimarban, ebben a zenei és szellemi életet élő városban. Itt születtek felejthetet­len szimfonikus költeményei is, a H-moll szonáta, a Faust­­-szirrífónia, mígnem a múló szerelem, a meghiúsult házasság miatti csalódások a világtól való elvonulásra késztették, s Ró­mában belépett a Ferences-rendbe. Itt is az egyházi zene mo­dernizálásán dolgozott. A zenei hivatás azonban visszaszólította a polgári életbe. Pestt lakásában megalapította a Zeneakadémiát és első elnöke lett. Ettől kezdve tizenöt éven át élete végéig három hónapot minden évben hivatalból Pesten töltött. Szenvedélyesen taní­tott és nagy hatással volt a későbbi magyar zenei életre. Az év többi részében elsősorban Bayreuthban, a másik nagy zenei központban tartózkodott veje, Richard Wagner és annak fele­sége, leánya, Cosima társaságában. A nagy német operaíró so­hasem titkolta, mit köszönhetett Lisztnek. Bayreuthi színhá­zának avatásán, '1876-ban ezt mondta róla: „Itt áll az a férfi, aki legelsőnek állt mellém a hitével akkor, amikor még senki sem tudott rólam, aki nélkül önök talán soha a zeném egyet­len hangját sem hallották volna — az én drága barátom, Liszt Ferenc.“ Itt is halt meg, és itt temették el Bayreuthban a zeneóriást, aki sikerekben és megpróbáltatásokban egyaránt gazdag há­nyatott életét maga így foglalta össze: „Egy zenész élete hosszan tartó disszonancia, végső feloldás nélkül.“ Nem lett igaza, mert az utókor meghozta számára a végső feloldást. Az egész világon mély tisztelet övezi, amit a cente­náriumi rendezvénysorozat is bizonyít. Július 31-én Bayreuth­ban a Festspielhausban, Wagner színházában, ahol 110 éven át csak Wagner müvei szólalhattak meg, ünnepi hangversenyt rendeztek, amelyen a Faust-szimfóniával emlékeztek a XIX. század kiemelkedő művészére. A koncert a hagyományos bay­reuthi ünnepi játékok része volt, amely július 25-től augusztus 28-ig tart. A Wagner-Jesztivdl évkönyve, műsorfüzete is a gya­korlattól eltérően nem Wagner, hanem Liszt alakjának felidé­zésével kezdődik. Halánának évfordulója napján tartották meg Budapesten az emlékév központi hangversenyét. A Népköztársaság útja és a Vörösmarty utca sarkán levő épületben, a hajdani Zeneakadé­mián, Liszt egykori otthonában aznap nyílt meg a róla elne­vezett múzeum. A palota ezzel visszakerült a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tulajdonába, és a magyar főváros egyik érdekes és vonzó Idegenforgalmi látványosságnak ígér­kezik. Az újjávarázsolt épületben a Liszt-relikviák mellett hangversenyterem nyílik, itt nyer elhelyezést a főiskola könyvtára, a harmadik emeletet a tantermek foglalják el. De a házban működik majd a Liszt Ferenc Társaság és a Kodály Társaság is. Feltételezhető, hogy a múzeum olyan központtá válik, amely tovább viszi tömérdek kérdést felvető, talányok­kal telt, nyitott életművét. Palágyi Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents