Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-09 / 32. szám

1986. augusztus 9. .SZABAD FÖLDMŰVES. Növekvő népesség - növekvő gondok Nemrég közöltük a hlrí, hogy meg. született az a gyermek amellyel a Föld lakossága elérte az ötmilliárdos lélekszámot. A Föld lakossága négy­­-öt naponta egymiliőval, vagyis egyet­len esztendő leforgása alatt 85 millió­val növekszik. Az utóbbi három és fél évtizedben kétmilliárddal nőtt <jz emberiség lélekszáma, az elkövetke­ző ugyanennyi időben viszont már hárommilliárd lesz a növekmény. Az ENSZ előrejelzése szerint a hatmil­liárdos határt 1993-ben lépjük át. Soha nem szaporodett még olyan ütemben a Föld lakossága, mint ma­napság. A népesség bővülése hatal­mas kihívás elé állítja az emberisé­get, kiváltképp azokon az égtájakon, ahol a legmagasabb a szaporulat. A legfőbb probléma éppen ebben rejlik. Hiszen a lélekszám azokban az or­szágokban nő a leggyorsabban, ame­lyek történelmileg rövid- idővel eze­lőtt váltak önállóvá, s tengernyi más gondjukat megsokszorozza és kiélezi a népesség gyors szaporodá­sa. A lélekszám növekedése több té­nyező függvénye. A kapitalizmust megelőző valamennyi történelmi idő­szakot az jellemezte, hogy nagy volt ugyan a születések száma, de együtt Járt az igen nagy arányú halandóság­gal. A kezdetleges egészségügyi ellá­tás, a járványok mellett éhínségek tizedelték meg a lakosságot. Az em­beriség fejlődésének e hosszú szaka­szaiban ezért csak igen lassan, oly­kor pedig egyáltalán nem nőtt a né­pesség. А XIX. és а XX. században a kielégítőbb élelmiszer-ellátás, az Or­vostudomány fejlődése, a higiéniai feltételek javulása nyomán Európa és Észak-Amerika legtöbb országában mérséklődött a halálozási arány. Ki­váltképp a csecsemőhalandóság szo­rult vissza erőteljesen. A megváltozott körülményekhez a születések száma is alkalmazkodott, ami Európában és Észak-Amerikában abban nyilvánul meg, hogy a szülő­képes nőkre két-három gyerek jut. Ezzel tulajdonképpen „beállt“ egy fo­lyamat, amelyet a születési és a halá­lozási arányok csökkenése jellemzett [ezer lakosra számítva negyvenről 10—-20-ra), mégpedig oly módon, hogy ezen belül a születések időben elto­lódva csökkennek. Mivel a születési és a halálozási arány különbsége je­lenti a szaporulatot, a folyamat — eltekintve az ingadozásoktól — a lé­lekszám bizonyos, általában évi egy­százalékos növekedését eredményezi e földrajzi területeken. Teljesen más képet mutat a népes­ség alakulása az egykori gyarmati or­szágokban, az úgynevezett harmadik világban. A gyarmati időkben alig volt érzékelhető a halálozás csökke­nésének tendenciája. A legtöbb or­szágban a közvetlen gyarmatosítás felszámolása után azonban viszony­lag gyorsan mérséklődött a halálozá­sok száma, ami a szélesebb körű or­vosi ellátással és a jobb élelmezés­sel függött össze. A születési arány azonban csaknem változatlan maradt, sőt a későbbiekben többnyire még növekedett is. Ez csak részben az életfeltételek Javulásának hatása; visszavezethető arra is, hogy sok helyütt a bőséges gyermekáldást — a későbbi több munkáskezet — a családi biztonság alapjának tekintik. Némely országban évi négy százalék­kal növekszik a népesség, tehát 18 esztendő alatt megduplázódik. A világ régióit nézve Ázsiára, Af­rikára és Latin-Amerikára koncentrá­lódik a népességszaporulat, noha e területeken is sok különbözőség ta­pasztalható. Ázsia szinte valamennyi államában igen gyors a szaporodás, de akad né­hány kivétel, elsősorban Japán. Érde­kesség, hogy a legnépesebb, s .ebből eredőan az abszolút számot tekintve leginkább növekvő országokban (Kí­nában. Indiában, Indonéziában) a re­latív növekedés alatta van a legtöbb ázsiai államénak. A legnagyobb vi­szonylagos növekedés egyfelől az igen szegény országokban (például Bangladesben, Nepálban), másrészt az olajtermelő öböl menti államok­ban figyelhető meg,' az utóbbiakban azonban részben a bevándorlás miatt. Afrika legtöbb államára érvényes az, hogy 1960- és 1980 között hozzá­vetőleg megduplázódott a népesség. Egyebek mellett az alacsony életszín­vonal, az agrárszektor nagy részese­dése és a nők csekély társadalmi megbecsülése okozza azt, hogy a sok gyereket előbbre helyezik a gazdasá­gi megfontolásoknál. Latin-Amerikában főként a konti­nens középső, illetve tropikus vidé­kein nő gyorsan a népesség, például Mexikóban és Brazíliában évente há­rom százalékkal. A növekmény a kon­tinensen gyakran meghaladja a nem­zeti jövedelem gyarapodását. Akár­csak a legtöbb gyors szaporodású te­rületen, Latin-Amerikában is elenged­hetetlenné válik a jövedelem igazsá­gosabb elosztása, -különben a lakos­ság mind szélesebb rétegei szorulnak a létminimum határára. Az éhezés ezeken a területeken a népességnövekedés tragikus kísérője­lensége. Hozzávetőleg félmilliárd (te­hát minden tizedik) ember éhezik a Földön. A fejlemények szomorú iró­niává változtatták az az 1962-ben proklamált ENSZ-tervet, hogy 1975-re a harmadik világban el kell érni a kívánatos kalóriafogyasztást, 1985-re pedig tíz százalékkal meg,kell halad­ni a legszükségesebb szintet. A va­lóság ezzel szemben az, hogy Afriká­ban 1960-ban egy főre számítva ke­vesebb élelmiszert termeltek, mint húsz esztendővel korábban. A világ harminchat legszegényebbnek nyilvá­nított országában az elmúlt években az egy főre jutó élelmiszer-termelés 1,5 százalékkal csökkent — a népes­ség növekedése ennyivel múlta felül a mezőgazdasági termelését. Mindennek ellenére a világ népes­ségét még a jelenlegi termelési fel­tételek és fogyasztási szokások mel­lett is elméletileg kielégítően lehet­ne élelmezni, összességében ugyanis elegendő élelmiszert állítanak elő Földünkön. Csakhogy a helyzetet az jellemzi, ami Edouard Szauma, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének vezérigazgatója az ECOSOC Genfben folyó ülésszakán a napokban tömören fejezett ki: hatal­mas gabonafeleslegek az egyik olda­lon, éhezés a másikon. A világ gabo­naraktáraiban az idén rekordmennyi, ségű, 390 millió tonnányi készlet hal­mozódik fel. Ez a világ évi fogyasz­tásának 23 százaléka. Az alacsony jö­vedelmű fejlődő országok egész sorá­nak azonban egyszerűen nincs pén­ze, hogy megvásárolja a lakosság élel­mezéséhez szükséges gabonát. A fejlődő országok gabonaimportja az idén várhatóan 11 százalékkal csökken, s a visszaesés oka kizáró­lag a pénz hiánya. Eközben a világ­ban az éhezők száma tovább növek­szik. Edouard Szauma úgy vélekedett: ha mindez folytatódik, akkor évtize­dünk végére az alacsony jövedelmű fejlődő országokban általában jóval kevesebb élelmiszert fogyasztanak, mint tíz esztendővel korábban. Aligha kétséges: a népességszapo­rulatból fakadó megannyi probléma csakis sokrétű és — a lehetőségek kereteibe illeszkedően — önzetlen nemzetközi összefogások révén mér­sékelhető. L. Z. Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a Szovjetunió távol­keleti területére látogatott, hogy személyesen is megismerje a rendkí­vül gazdag nyersanyagbázissal, fej­lődő gépiparral, halászati iparral ren­delkező, zord éghajlati viszonyai, óriási távolságai miatt különös figyel­met érdemlő területet. Vlagyivosztokban beszédet mondott azon az ünnepi nagygyűlésen, ame­lyen a várost Lenin-renddel tüntették ki. A nagy nemzetközi érdeklődést keltő beszédben nemcsak a szovjet Távol-Kelet további fejlesztésével fog­lalkozott, hanem Ázsiának és a csen­des-óceáni térségnek a szerepével is a nemzetközi politikában, a szovjet­amerikai kapcsolatok alakulásával valamint az afgán kérdés megoldásé, val is. Bevezetőben elmondotta, hogy több mint egy év telt el a központi bizott­ság áprilisi plenáris ülése óta és csaknem öt hónap a párt XXVII. kongresszusának befejezése óta. A je­lenlegi- ötéves tervidőszak első fél­évének eredményei azt bizonyítják, hogy a szovjet nép támogatja a gyor­sítás irányvonalát. Ezzel összefüggés­ben a Távol-Kelet fejlesztésével kap­csolatban arról beszélt, hogy ezt a határterületet miként lehet a lehető leggyorsabban átalakítani, a szovjet nép szolgálatába állítani gazdaságát, és hogyan lehet jobban és teljeseb­ben kielégíteni az itt élő emberek szükségleteit. „A Távol-Keletet hagyományosan országunk csendes-óceáni bástyájának nevezik. Ez kétségtelenül igaz. jelen­leg azonban ezt az elnevezést nem tarthatjuk megfelelőnek. A Primor­­szki határterületet és a Távol-Keletet rendkívül fejlett népgazdasági komp­lexummá kell változtatni“ — jelen­tette ki az SZKP KB főtitkára. Ehhez reális feltételeket teremtett mindaz, amit a korábbi években si­került létrehozni. Az ijjar valamennyi ágazatát képviselő modern üzemek épültek, bányaipari objektumokat, erőműveket, új vasútvonalakat helyez­tek üzembe, új hajók és kikötők épül­tek. A földet több ezer hektáron meg­­művelhetővé tették. Létrehozták a Szovjetunió Tudományos Akadémiájá­nak távol-keleti tudományos központ­ját, hozzátartozó intézmények egész hálózatával együtt. Az ipari termelés volumene ennek köszönhetően két évtized alatt csaknem megháromszo­rozódott, a mezőgazdasági termelés több mint ötven százalékkal növeke­dett. A Távol-Kelet biztosítja jelen­leg a Szovjetunió halászatának negy­ven százalékát. A gyorsítás politiká­ja, az SZKP XXVII. kongresszusénak határozatai szempontjából a Távol- Keletre háruló szerepkörnek és a A szovjet Távol-Kelet fejlesztésének programja párt által kitűzött új feladatoknak azonban az eddigi fejlődés már nem elegendő. A párt olyan nagy jelen­tőséget tulajdonít a keleti területek kiemelt fejlesztésének, hogy kt fogják dolgozni a Távol-Kelet hosszú távú íejlesztésének koncepcióját egy egy­séges állami regionális politika kere­tében. Ennek célja olyan rendkívül hatékony népgazdasági komplexum létrehozása, amely saját, nagy tudo­mányos-termelési bázissal, saját for­rásokkal, optimális gazdaságszerke­zettel, fejlett szociális szférával ren­delkezik, s amelyet szervesen be le­het 'vonni az országos és a nemzet­közi munkamegosztás rendszerébe. A Szovjetunió halgazdálkodása egy­re inkább a Távol-Keletre tolódik át. Komplex fejlesztéssel kell korszerű­síteni a halászati ipart. Komolyan hozzá kell látni a színesfémkohászat fejlesztéséhez is. Zárt termelőcikluso­kat kell létrehozni, és különböző késztermékeket kell előállítani. Ugyanez vonatkozik a fa és papír­iparra is. A Távol-Keletnek saját for­rásaiból kell kielégítenie energiaszük­ségletét. Gyorsított ütemben kell fej­leszteni az építőipart, a terület rész­vételét a szovjet exportban. Itt nagy területen megközelítőleg 7,7 millió ember él. Az élelmiszerek­nek közel a felét máshonnan szállít­ják ide. Az utóbbi húsz évben csök­kent itt az egy főre eső tejtermelés, a burgonya, és zöldségtermelés. So­kan már megszokták áz alacsony ho­zamokat és az óriást mennyiségű ta­karmánybehozatalt. Ez rövidlátó po­litika. Az egybdüli kiút a saját, rend. kívül fejlett mezőgazdasági bázis és élelmiszeripar kiépítése. Ennek érde­kében az intenzív technológiák alap­ján aktívan fejleszteni kell a mező­gazdasági-ipari komplexum minden ágazatát, főleg a műtrágya termelé­sét, és ki kell használni a szomszé­dos határterületekkel való kooperá­ciót. Létfontosságú továbbá, hogy a szociális kérdésekre helyeződjön a hangsúly, a Távol-Keleten ez kétsze­resen, vagy háromszorosan érvényes. „A szovjet Távol-Keletnek felejthetet­len múltja van, és dicső jövő előtt áll. Mérhetetlen természeti gazdagsággal, hatalmas szociális és gazdasági lehe­tőségekkel, nagy nemzetközi perspek. tivával rendelkezik. Tőlünk, csakis tőlünk függ, hogyan fogunk itt gaz­­dálkodni, és milyen eredményeket érünk el“ — hangsúlyozta Mihail Gorbacsov. A nemzetközi kapcsolatok, a világ fejlődésének mostani szakaszát ele­mezve az SZKP KB főtitkára rámuta­tott, hogy a fő probléma, amely előtt: ma az egész emberiség áll, a túlélés problémája, s ez egyaránt $gető és halaszthatatlan Európa, Afrika, Ame­rika és Ázsia szempontjából. Azon­ban másképp nyilvánul meg a világ különböző részein, itt, Vlagyivosztok­ban ázsiai-csendes-őceáni szempont­ból kell megvizsgálni a világpolitika kérdéseit. Ebben a hatalmas, a földgolyó kö­zel felét elfoglaló térségben számos nagy ország van, többek között a Szovjetunió, az Egyesült Államok, In­dia, Kína, Japán, Vietnam, Mexikó és Indonézia. A történelmi tapasztala­tok, törvények az egyre nagyobb köl­csönös föggőség és a gazdaság integ­rációs követelményei oda vezetnek, hogy a térség országai keresik a meg­állapodáshoz és a közvetlen kapcso­latok felvételéhez vezető utakat. A’ Szovjetunió külpolitikájának ézsial­­-csendes-óceáni céljai az SZKP nem­zetközi tevékenysége átfogó platform­jának a részét képezik, amelyet a XXVII. kongresszus dolgozott ki. Ezek feltételezik a jószomszédi kapcsola­tok és együttműködés kialakítását, atommentes övezet létesítését ebben a térségben, a katonai flották tevékeny­ségének korlátozását. Ezzel összefüg­gésben a Szovjetunió kész a Kínai Népköztársasággal megvitatni a szá­razföldi erők arányos szintre való csökkentését célzó konkrét lépése­ket a két ország határát képező öve­zetekben. Mihail Gorbacsov végezetül Itt szólt Afganisztán kérdéséről is. Kije­lentette: „A szovjet vezetés sokolda­lúan értékelte az események alakulá­sát és az Afgán Demokratikus Köz­társaság kormányával folytatott kon­zultációk után elfogadta a döntést: 1986 végéig Afganisztánból hazatér hat ezred. Ezek az alakulatok állan­dó állomáshelyük térségébe térnek vissza a Szovjetunióba.“ Ezzel a je­lentős lépéssel a Szovjetunió igyek­szik meggyorsítani a politikai rende­zést és annak újabb ösztönzést adni. Enyhén szólva A kazahsztáni Karkalinszk városban már működik is az első a közül a három szeizmikus állomás közül, ame­lyeknek a Szovjetunió területén való létrehozásáról a nukleáris kísérletek betiltása ellenőrzésének műszaki módszerei kipróbálására szovjet és amerikai tudósok hoznak létre. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája és a Természeti Források Védelmének Tanácsa nevű ame­rikai szervezet közti megállapodás jeltételezi három ugyanilyen állomás felépítését az Egyesült Államok te­rületén. Ha jól emlékszem, ha nem is ilyen céllal, de e megfi­gyelőállomások létrehozását az USA már régebben is javasolta. Enyhén szólva elgondolkoztató azonban, hogy most, amikor megszületett a megállapodás, mégis szám< tálán akadálya van annak, hogy a szovjet tudósok a né­vadói nukleáris lőtér körzetében dolgozni kezdjenek. Az első, hogy kapnak-e vízumot a szovjet tudósok az VSA külügyminisztériumától. A másik, ha már vízumot kap­nak, hol létesíthetnek megjtgyelöállomásokat. Állami tu­lajdonban lévő telkekre nem számíthatnak, ezért ma­gánkézben levő területeket kell találniuk. Az egyetemek birtokai, a farmerek földjei jöhetnek szóba. Kérdés, ki keresse, s ha megtalálja, hogyan vegye birtokba ezeket a telkeket. Most, hogy a megállapodás „szaván fogta“ a szovjet készséget hiányoló washingtoni propagandát, látszik, hol volt valódi a jószándék, és hol halasztódik az állí­tólag régen várt állomások létesítése. h—« V. Tilman rajza. Egy évvel ezelőtt mozgalom in­dult az Egyesült Államokban az ún. űrvédelmi csillaghábo­­rús-rendszerek programja ellen, s fő­leg egyetemi körökben talált köve­tőkre. Több tudós, aki belátta, hogy ez a program újabb fegyverkezési hajszát jelent, s nem szolgálja a Rea­gan elnök által hirdetett biztonságot, körlevelet juttatott el a kollégáihoz. Ebben arra kérik őket, hogy ne vál­laljanak a stratégiai ún. védelmi rend­szerrel kapcsolatos megbízást. A Le Devoir című lap szerint mos­tanáig 3100 professzor és negyvenhá­rom egyetem kétezer diákjának és kutatójának aláírását gyűjtötték ősz­­sze. A fizikaprofesszorok hetvenöt, a mérnökök negyven és a számítástech­nikában dolgozók nyolcvan százalé­ka fejezte ki azt az óhajt is, hogy az egyetemek ne fogadják el a Penta­gon által számukra 1988-ig kiutalt háromszázmillió dollárt. Az egyetemi kutatók egyébként csak kis hányadát jelentik annak a kétszázezer tudósnak, akik az Egye­sült Államokban a katonai ágazatok­ban tevékenykednek. A fejlesztések főként magánlaboratóriumokban és állami kutatási bázisokon folynak, fgy például Los Alamosban és a kalifor­niai Lewrence Livermore-ben. E két intézmény tizenhatezer személyt al­kalmaz, teljes költségvetése, amely 1980 óta a kétszeresére emelkedett, 1,5 milliárd dollár. Lawrence Liver­­more-ban folyik a harmadik generá­ciós atomfegyverek kutatása, ezekkel szerelik fel a rakétaelhárító rend­szereket. Az amerikai kormány erőforrásai­nak a hetvenhárom százalékát fordít-Az egyetemek tehát csapdába ke­rültek. A Massachusetts Institute of Technology például kutatási költség­­vetésének a harmins százalékát kap­ja a Pentagontól. A csillagháború* kutatásokra fordított összeg folyton növekszik, és a teljes katonai kiadá­sok harminc százalékát teszi ki. A kormány fenyegeti a program ellen A Pentagon csapdájában ja a katonai program fejlesztésére és a kutatásra. Japán csak az öt száza­lékát. A kiutalt negyvenmilliárd dol­lárból tízmilliárd jut állami intézmé­nyeknek, huszonkilenc miliárd magán­­társaságoknak és egymilliárd az egye­temeknek. A Pentagon által finanszí­rozott egyetemi kutatásokra jutta­tott pénz 1980 óta hetvennégy száza­lékkal emelkedett A Pentagontól való függés Így egy­re jobban érezteti hatását. A számí­tástechnikai és matematikai karok támogatásuk ötven százalékát, a mér­nöki fakultások pedig negyven szá­zalékát kapják a Pentagontól. A fizi­kai karok sem képeznek kivételt, mi­vel fejlesztésüket — költségvetésük emelését — csak a katonai kutatási programok támogatásától remélhetik. tiltakozó egyetemeket, é* azt sugall­ja: előfordulhat, hogy néhány tudóst eltávolít a katonai kutatásokból. Érthető hát, hogy „aki a pénzt ad­ja, az parancsol" gyakorlat ismereté­ben és szorításában nem nagyobb mé­retű egyetemi körökben a tiltakozás. Ha azonban e felelősségük tudatában akár az elbocsátást is vállaló profesz­­szorokhoz hozzászámítjuk azokat ri tudósokat és orvosokat, akik kevés­bé vannak a Pentagonnak kiszolgál­tatva, akkor bátran mondhatjuk szá­mottevőnek tiltakozásnkat. Éppen azért, nert szakismeretünknél, tekin­télyüknél és összeköttetéseiknél fog­va érveiket, véleményüket el tudják juttatni a legfelsőbb törvényhozó tes­tületekig éppúgy, mint a szélesebb közvéleményig. — h—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents