Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-26 / 30. szám

1986. július 28. .SZABAD FÖLDMŰVES. MAJOR ÁGOSTON: (RÉSZIÉT A SZERZŐ EGY HOSSZABB MUNKÁJÁBÓL) A falust ember életében az aratás volt a legfontosabb, legszebb és leg­nehezebb munka. Az aratás volt az az idő, amikor az embernek még meghalni sem volt Ideje. Pár hét alatt rettentő nagy munkát kellett el­végeznie. Le kellett vágni a termést, összekötni, hazahordani, födél alá vagy osztagba rakni, a gabonát ki­csépelni, a szemet kirostálni fszelel­­ni), és megtisztítani. De bármilyen nehéz volt is a mun­ka, szomorú az élet, az aratást min­dig bensőséges érzéssel várták arra­felé az emberek, Hajnali háromkor, ha megszólalt a falu végén a kondás kürtje, mindenki tudta, hogy kelni kell. A férfi vállára dobta a kaszát, az asszony a kezébe vette a sarlót, a gereblyét, s ment a falu népe, ki egyik, ki másik úton a mezőre. Aki egymagában ballagott feleségével, ar­ról tudva való volt, hogy a sajátjára megy vagy az árendás földre. Akik csoportokba vegyültek, s szomorú, le­hajtott fővel ballagtak, azok voltak a részes aratók, ök a gróf földjére vagy a gazdákhoz igyekeztek részes aratásra. Aki maga nem bírt az aratással, az aratómunkásról gondoskodott, a nagygazdaságban pedig előre szer­ződtették az aratókat. A grófnál ga­bonarészt kaptak a learatott és ki­­csépelt gabonából. Ahogy szegénye­dett az élet, annál kevesebb volt a rész. A kisebb gazdáknál a részes földért, a szántásért, az évközben el­hordott tejért, az erdet fa hazaszállí­tásáért és egyéb fuvarokért arattak a nincstelenek. Hogy e nehéz mun­káknál egy kis eledelhez jussanak, így a földbirtokosoktól szalonnát, bir­kahúst, tejet kaptak az aratók, míg a magángazdáknál napi kosztot. Kegyetlen, nehéz munka volt az aratás la forró napon kézikaszával vágni a rendet, hajlongva sarlóval marokba szedni a gabonát, kocsira emelni a nehéz kévéket, csépelni, pelyvát, szalmát hordani a fullasztó port kavaró cséplőgéptől). Mégis év­ről évre, bizakodással telve várta a földműves. Mert a szegénység és a napi gond ellenére a nép felejthe­tetlen szokásaival párosult. Hiszen, amikor a hajnali órákban a fajtán dombok mögül kikukucskált a felkelő nap, s a harmatos gabonában egy­szerre suhant a sok pár kasza, s az aratók ajkán felcsendült a dal: „Megfenem a kaszám, hogy szép rendet vágjon, a marokszedésnél vigyázz, meg ne vágjon.. S a dal visszahangzott, hullámzott a völgyben, mint az ipolymenti náda­sok, ez volt az arató legmeghatóbb reggele. Ilyenkor mindenki tudta, hogy aratnak. Minden kaszás igyeke­zett előbb kiérni a renddel a tábla végére. Mert ez mindig pihenést és számvetést jelentett. Az arató kérges tenyerében morzsolgatta a búzaka­lászt, számlálgatta az ember, hogy mennyi szem van benne. Egyformán számlálta a részarató és a gazda. Mind kíváncsi volt, mennyit hoz a termés, s mennyi marad neki belőle. Az éghajlati adottságok szerint át­lagban augusztus végén, szeptember elején csépeltek a faluban. Mert ha 10—15 nap alatt le is aratták a ga­bonát, еду-két hétig még a mezőn hagyták keresztben, mert így jobban megacélosodott, megszáradt a szem. Ilyenkor aztán olyan volt a mező a keresztberakott gabona láttán, mint a csillagos égbolt. * Mint minden másnak, a cséplösnek is megvolt a sajátos szertartása. A nagytelkes parasztgazdák világában évszázadokon át a pajtákba, az udva­rokba rakták osztagba a gabonát. Itt aztán kézierővel, cséphadaróval vagy lovakkal jártatva, nyomtatással ver­ték ki a kalászból a szemet. Gyökeres változás a cséplésben a húszas években következett be, ami­kor megjelentek a cséplőgépek. A nagy cséplőgépek és a gépmastnák nem fértek be a szűk parasztudvarok­ba, meg hát tűzveszélyt is jelentett a gőzgép. Az előnyösség szempontjá­ból az osztagokat, majd a kazlakat egymás mellé kellett rakni, hogy mi­nél többet lehessen egy állásban a gép, s ne kelljen sok időt s erőt veszteni a cséplőgép odébbvontatásá­­val és egyensúlyba állításával. A régi kézicsépléssel szemben a gépesített munkafolyamat több em­bert igényelt. Többek között gépész­re, fűtőre, etetőre, kévevágóra, kéve­­dobálóra, szalmahordókra, petrencés asszonyokra, és kazalrakókra volt szükség. Néhányon állandó munkásat voltak a gépeknek. A többiek általá­ban szomszédokból, rokonokból áll­tak össze. A gazda helye természe­tesen a gép előtt a szemömlesztőnél volt. Itt sürgőit, forgott, rendezgette a megtelt zsákokat, fontossági sor­rendben. Egyiket a kölcsöngabona visszatérítésére, a másikat a bérelt földért, a harmadikat a plébánosnak, a negyediket a kántornak a „mecká­­ra“, az ötödiket az egyházi adóra, a hatodikat a legényfiúnak vőlegény­ruhára, vagy a leánynak menyasszo­nyi koszorúra, a többit pedig vető­magra. S ha marad valami, az lesz a kenyérre. Lám, a kenyérnek való maradt a számításban az utolsó helyen, holott a kenyér és a krumpli volt itt a nép fő eledele. A cséplés napja afféle be­teljesülésnek számított a parasztem­ber életében, mégsem emlékszem szülőfalunkban szánalmasabb látvány­ra, mint amikor gyenge termés ide­jén a zsákokkal megrakott szekéren elindult a paraszt a lejtő úton le a faluba. Mint a nagyharang nyelve, úgy billent a kátyús úton hol jobbra, hol balra, a gondterhelt feje. Hol a szája szögletében, hol a tíz ujját mor­zsolva ismételten számab vette a zsá­kokat: — egyik a... másik a... har­madik a ... s csak most veszi észre, hogy vetni való szem már alig ma­radt. Aztán ml lesz az asszonynak dagasztáshoz, lesz-e fehér cipó az éhező gyereknek, ezek a gondolatok szorultak be legvégén a szívébe. Ám ha jó volt a termés, és kijött a számítás, akkor volt áldomás is. Ha gyenge volt a termés, akkor nem ma­radt más, csak a szomorúság. De akármilyen dús volt a termés, olyan lett az sok gazda számára, mint a tiltott gyümölcs. Nem volt szabad hozzányúlnia, mert egy részét le kel­lett adni járandóságokba, a többit meg az adósság vitte el. Furán hangzik, de így igaz, hogy bár a gazdaember saját kezével ve­tette, aratta, csépelte, méregette a kenyérnek való magot, jól nem lak­hatott belőle. E nép sorsát leginkább efféle fohászkodással fejezi ki: „Sze­relmes édes istenünk, ugyan bizony mi lesz velünk. Mind csak szántunk, mind csak vetünk, még sincs betevő kenyerünk.“ Vagy: „Istenem, ha fo­gat adtál, adjál nekünk kenyeret is"l S ezt a kis kenyeret a nincstelen ember is az aratástól várta. з(с Teljes díszben a menyecske... Na persze nem „igazi­ból“, hanem a gombaszögi ünne­pi felvonuláson. (Fotó: -SS) Д/ yolcvan éve, 1906. június 24-én #W született a kiváló magyar folk­lorista; — héphagyományaínk szakavatott kutatója, Manga János. A pereszlényi (Preselany n. Iplom) földműves szülők gyermeke tanító­ként kezdte pályafutását. Ipolymenti községekben oktatta diákjait, majd a harmincas években figyelme egyre inkább a népi kultúra télé fordult. A tudós kutató munkásságát ne­künk, csehszlovákiai magyaroknak illik alaposabban is Ismernünk. Első­sorban azért, mert a két világháború közti időben Manga tájainkról Indult, s itt is tevékenykedett hosszabb időn ét. Kezdő tanító volt, amikor első írá­sai már megjelentek Ipolyságon (Ša­hy), a Hét című lapban. Ezeket saj­nos ma már a Manga-életrajzzal fog­lalkozók sem tartják számon, mert talán nem is tudnak róluk. Pedig ér­demes lenne közülük néhányat — elsősorban a néprajzi és helytörté­neti vonatkozású dolgozatokat — számba venni. A húszas évek végén Manga János már a szlovenszkói magyar szellemi élet sokoldalú munkása volt. Szer­kesztette a bratislavai rádió magyar nyelvű iskolaműsorát és népzenei adásait, bekapcsolódott a munkás­­mozgalomba, ahol Ismeretterjesztő és politikai előadásokat tartott. Ezen­kívül tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, munkáskórust vezetett, bal­oldali lapoknak írt stb. Néprajzi ta­nulmányai később egyre gyakrabban jelentek meg az olyan jónevű szlo­vákiai lapokban, mint a Magyar trás és a Tátra. Bartók irányításával Manga népze­nét is tájainkon, egész pontosan a Nyitra (Nitra) vidéki magyar falvak­ban kezdett gyűjteni. Doktori érte­kezését szintén e vidék néprajzáról írta 1942-ben. Tanulmánya Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén címmel még abban az évben könyv alakban is megjelent. Egy másik táj­egységen, az Ipoly vidékén végzett gyűjtéseit az Ünnepek, siokások az Ipoly mentén című monográfiájában foglalta össze. Még tovább sorolhatnánk azokat az érveket, melyek indokolttá és szükségessé teszik a Manga-életmű­­vével való ismerkedésünket. Mert mindez valamennyiünk hasznára vál­na: elsősorban pedig az egyre erő­teljesebben bontakozó csehszlovákiai magyar néprajzkutatást tehetné tel­jesebbé. Hazai magyar körökben tu. Emlékezés Manga Jánosra domásom szerint eddig csak Nagy­kürtösön (Veľký Krtíš), a Mikszáth­napok művelődési szemináriumán emlékeztek meg Manga Jánosról. Itt dr. Zólyomi József néprajzkutató, a balassagyarmati Palóc Múzeum igaz­gatója tartott vidékünk szülöttéről szép előadást. Mindenekelőtt Manga balassagyarmati tevékenységéről és a nógrádi palócok körében végzett gyűj­téseiről tájékoztatta a hallgatókat. Manga János ugyanis közel egy év­tizedig igazgatta a Palóc Múzeumot. 1949-ben kapott kinevezést Balassa­gyarmatra, s az év végén már meg­rendezte az első nagy tárlatot, mely a kendertermesztést és Nógrád nép­viseletét mutatta be történelmi szem­lélettel. Az ötvenes évek elejére Manga be­fejezte a tárgyi gyűjtést Nógrád köz­ségeiben. Később témagyűjtéssel, el­sősorban szokáskutatással foglalko­zott. A kutató gyűjtési módszereiről Zólyomi József elmondta, hogy Man­ga az adatközlőket mindig otthonuk­ban kereste fel. Nagy türelemmel be­szélt az idős emberekkel, akikkel könnyen megtalálta a közös hangot. A kutató gyakran tartott előadást a falvakban a népművészetről, a népi hangszerekről. Zólyomi József szerint Manga János volt az első, aki a falut nem mint „egységes képet“ fogta tel, hanem társadalmi rétegekre bontotta. Úgy gondolom, Manga Jánossal szemben a szülőföldjén s az attól tá­volabb eső tájakon egyaránt nagy adósságot kell még törlesztenünk. Életműve megérdemelné az alaposabb odafigyelést. Hisz olyan fontos alap­monográfiákkal gazdagította a ma­gyar néprajztudományt, mint — a már említetteken kívül — a Palóc­föld c. kötettel, a több kiadást meg­élt Magyar népdalok, népi hangsze­rek, a Magyar pásztorfaragások című könyvekkel stb. Kutatási eredményei is tiszteletet érdemelnek, hisz a nép­rajz valamennyi területén úttörő mun­kát végzett. És mindemellett igazi szorgalmazója volt a magyar és a szlovák nép baráti együttműködésé­nek, szakavatott vizsgálója a magyar és szlovák népi kultúra kölcsönhatá­sának. A Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségeket kutató szakosztályá­nak elnökeként monográfikus művet készített Vanyarcról, a magyarországi szlovák településről. Munkája halála után, 1978-ban jelent meg Z minulosti Veňarcu címmel. Dömötör Tekla szerint azonban Manga nemcsak jelentős kutató-tudós volt .hanem a „magyar nép művésze­tének meggyőződéses terjesztője is, rádió-előadásaiból egy egész nép ta­nulta meg szeretni saját élő népdal­kincsét“. Végakarata szerint Manga János a' szakkönyvtárát és adatfelvételeinek egy részét a budapesti Folklór Tan­székre hagyta. Az utóbbiról írta Voigt Vilmos az alábbiakat: „Mind a gyűj­tött anyag, mind a feldolgozások mennyiségben és minőségben száza­dunk magyar folklorisztikájának egyik legjelentősebb életműve ez, méltó a legnagyobbakéhoz és példája lehet a mai kutatóknak, sőt az ifjú­ság számára is.“ Végezetül még egy gondolat. Eb­ben az évben Manga születésének 80., jövőre lesz halálának 10. évforduló­ja. Illene legalább az egyik alkalom­ból tiszteségesen megemlékeznünk róla. Szelleme előtt méltóképp tisz­teleghetnénk szülőházán egy emlék­táblával, országos szinten egy szim­­pozionnal, kiadónknál pedig egy Manga-írásokból összeállított váloga­tással. Csáky Károly „Okos” Hersehel és társai Immáron második, változatlan ki­adását érte meg Hajdú István vicc­gyűjteménye, amely Osztropoli Her­­schel ostora címmel jelent meg a Minerva gondozásában, Budapesten. Zsidó témájú vicceket, adomákat és a zsidó folklórból eredő bölcs mon­dásokat tartalmaz a karcsú, ám mód­felett szórakoztató könyvecske. „A zsidó vicc — írja az előszóban az időközben elhalálozott lektor, dr. Schreiber Sándor — ma újra a virág­korát éli. Antológiái jelennek meg Amerikában, Izraelben, Európában; az utóbbi földrészen kiváltképpen Svájcban és Németországban.“ A zsidó viccnek sajátságos hangu­lata, különleges íze, zamata van. („Tudnál nekem néhány márkát köl­csönadni? — Sajnos, egy fillér sincs nálam. — És otthon? — Köszönöm, otthon mindenki egészséges.“) Néz­zük csak: míg a skót vicc általában fukar emkerekről szól, az angol vicc fanyar, visszafogott humorú, az olasz és a francia vicc „bővérű“, harsány kacajra késztet, s témája többnyire pikáns, addig a zsidó vicc leginkább a pénzszerzés, a meggazdagodás kö­­rlü forog. („A gazdag Jakubovics megásatja új házának alapját. — Nézze csak! — szól a szegény szom­szédjához, aki mindig is irigyelte őt. — A keservesen megkeresett pénzem most itt fekszik a földben! — Vigasz­talódjon! — mondja a szomszéd. — Ha isten úgy akarja, ön rövidesen visszakerül a pénzéhez!“) A kötetben sok, sajátosan „ma­gyar“ zsidó vicc is található. („Ber­ger kereskedő adója elengedését kéri az adóhivataltól. — De hiszen önnek konfekciókereskedése van a Nagy­­körútonl — mondja az adőfelügyelő. — Na és? Ráfizetek az üzletre. — Akkor miből él? — Abból, hogy szombaton és vasárnap zárva tar­tok.“) Äm olvashatunk a környező országok zsidó folklórjának legismer­tebb gyöngyszemeiből is. („Slojménak fia született. A névadóra meghívja a barátait. — Ha jöttök, csak kopogja­tok erőteljesen az ajtón a lábatok­kal. — Miért a lábunkkal? — kérde­zik ők. — Nu, hát csak nem fogtok üres kézzel jönni!?“) A zsidó vicc az élet szinte minden területét felöleli: a kisgyermek szü­letésétől az elmúlás pillanatáig. Sőt, egynémely humoros történetecske az „áldott állapotról“ és a túlvilágon is üzletelő, kalmárlelkű szemitáról is szól. („A házasságközvetítő: — Vol­na itt egy menyasszony az ön szá­mára. Tetszeni fog, jó családból való leányl — Csinos? — Festményien szép! — Gazdag? — Az apjának van egy bankja, és ő az egyetlen örökösi — Semmi hibája nincs? — Egy pa­rányi: egy ici-picit terhes...“) + „Kcftm a vendéglőben: — Főúri Ad­jon nekem abból a halból! — Pardon, uram, ez sonka! — Kérdeztem én, hogy hívják azt a halat?!“ + „Grün haldoklik. Halálos ágyán így szól a feleségéhez: — Zálil Hívd el nekem az anyakönyvvezetőt, aki megesketett bennünketl — Mért? — kérdi meg­lepődve az asszony. — Meg akarok neki bocsátani..." -4 „Slojme a fe­lesége sírjánál áll és zokog: — Miért hagytál el ily korán, Gitel! Ö, ha még egyszer, csak egyetlenegyszer viszont­láthatnálak! — Ebben a pillanatban a sírhalmon megmozdul egy rög, de Slojme gyorsan ráhelyezi a lábát: — Még mindig nem érted a tréfát, Gi­tel!“) No, azért a szerelemről, házasság­ról, hűtlenségről szóló viccek sem akármilyenek ám! („Megkérdeznek egy gyárost: — Hallom, a fia meg­nősült! Szerelemből, vagy a pénz miatt? — A gyáros; — A pénz iránti szerelemből...“ -4 „Háim, hogy tud­tál te egy ilyen csúnya nőt feleségül venni? — Ah, ezt te nem érted: ő belülről szép! — Akkor miért nem fordíttattad ki?“ 4- „Kohn rajtakapja a feleségét egy fiatal gyakornokkal. A haját tépi és ordít: — Tudtam, tud­tam! — Mire Kohnné: — Na ja! De ő most is tud!...“) És így tovább; a közel 100 oldalon 282 vicc sora­kozik. Ezzel azonban a viccturmix még korántsem teljes: találós kérdések következnek. Az egyik közülük Imi­gyen hangzik: — Mi az, amit min­denki elérhet, de ha elérte, meg nem tarthatja? A válasz: Az öregség... Majd a chelmi történetek kerülnek sorra. Ehhez elöljáróban tudnunk kell, hogy Chelm a zsidó nép ado­máinak tárgya, akárcsak a csupa bu­gyuta ember lakta Rátét község. („A vámos Schlagbaumhoz: — Nincs va­lami ebben a zsákban? — A fuvaros: — Azt csak a fülébe súgva mondha­tom meg! — A vámos kíváncsian: — Nu? — A fuvaros súgva: — Zab! — A vámos csodálkozva: — Mi ebben a titkos? — A fuvaros: — Nem sze­retném, ha a lovam megtudnál“) A sort folytató Bölcs mondások mindegyike megszívlelendő: „A gyor­saság csak a bolhafogásnál jó!“ 4" „A titok a te foglyod, amíg megtar­tod; de te leszel a foglya, amint to­vábbmeséled.“ Osztropoli Hersehel a könyv tanú­sága szerint ravasz, agyafúrt kópé, aki mindenkinek túljár az eszén. A XVIII. és а XIX. század fordulója tá­ján élt Ukrajnában. Történetei szív­­derítőek. Bizonyítékul íme kettő kö­zülük: „Megszólította Herschelt egy öreg bútorkereskedő: — Hersehel, vedd meg tőlem ezt a szekrénytl — Mihez kezdjek vele? — Felakasztha­tod a ruháidat benne! — És akkor szaladgáljak meztelenül?“ 4- „Midőn egyszer Hersehel az országban ván­dorolt, találkozott egy mágnással, aki pompás hintóbán ült. A mágnás meg­állította a hintót, és megkérdezte: — Hé, zsidó, honnan való vagy? — Osztropolból — válaszolta Hersehel, anélkül, hogy a süvegét megemelte volna. A mágnás összeráncolta a hom­lokát: — És a sapkád? — kiáltott rá fenyegetően. — Az is Osztropolból való — felelte Hersehel.“ A könyv 26 zsidó anekdotával zárul. A hátsó borítón ez áll: „Ez a könyv legalább 40 forintot ér. De önnek megszámítjuk — 39 forintért...“ A kötetet a Ludas Matyi ismert ka­rikaturistája, Endrődi István illuszt­rálta. Rajzai szellemesek. Zolczer László Sirályok (Vass Gyula felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents