Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1S8S. december 27. 14 Pista bácsi „öze“ Pista bácsi nagy tudású vadgazda — vadász. Vadásztársadalmunk Cm. „doyenje". Szakmai tudását bőven osztoqatta, irigység, féltékenyséq nélkül. Szívesen és színesen tanította a fiatalokat, és tanítja ma is. Naqyon sokat tanultunk tőle valamennyien. Mégis... mi fiatalabbak inkább aranyos humorú tréfamesterként ismerjük. Hunyorgó tekintetével, orrán fel-le ugráló pápaszemével, azonnal elmúló, hirtelen haragjával sok derűs percet szerzett, vidám kacajt fakasztott már. Sok történet tanúskodik erről, ezek közül való az alábbi is. „öntudatosan" viselte a „baklövés" terhét — nagy komolyan a gazda elé állt. Nem tudván, hogyan kezdje mondókáját, végül megkérdezte: — Volt magának lova, bátyám? Az öreg felkapta a fejét: — Hogyhogy volt? Van is! Ott legel a bozótosban, kérem. — Van magának, majd mindjárt meamondom, hoqy mije. Csak volt lova! Mert mi agyonlőttük! A ló gazdája éktelen dühre gerjedt, de aztán csak meqbékült a jó szóra, és nem utolsósorban a kezébe számolt pénztől, mert élve az alkalommal, táltos paripa árát kérte rozzant gebéjéért. * Bács megyében jártam hivatalos úton. A megyei vadászvezetők társaságában a Tiszához igyekeztünk. Az egyik helyen, Töserdő előtt jános bácsi kimutat a kocsi ablakán: — Tudod-e, miről nevezetes ez a bozótos? — Nem én. — Arról, hoqy a Pista őzbak helyett lovat lövetett itt egy vendéqqel. — Hogyan? — élénkültem fel. — lovat? Hát az meg hoqy lehet? Nevezetes személyt kísért Pista „őzhívá's" idején ezen a vidéken. Az imént látott bozótoshoz ültek le „hívni". Pista igen híres kiváló őzhívó tudományáról. Tudja melyik napszakban és a párzás melyik időszakában milyen hangot kell megszólaltatni. Mivel az adott időben az Uzekedés a véqét járta, amikor az őzbak már nehezen és kedvetlenül reagál a suta hívó szavára, Pista a radikális „vészsirám" hangot szólaltatta meg sípján, miután jó takarásban elhelyezkedtek a vadászszékükön. Teltek a percek, és semmi jel sem mutatta, hogy őzbak tanyázna a közelben. Bokorról bokorra vizsgálták át látcsővel a terepet, de sehol semmi. Azaz, hoqy méqis. — OttI látod, kérlek? — szólt hirtelen Pista bácsi, előreintve fejével. S valóban, egy kis, lombok haqyta résen valami barnállott. — Ott a bakod, kérlek, azt kell meglőnödI — szólt határozottan a vendéghez. A vendég ellenkezett hogy ő semmit sem lát. Pista erősködött. hogy nézze csak meg jobban: az egy öreq, ravasz bak; annyira óvatos, hoqy ki sem jön a bozótból. Végre a vendég is látta a tenyérnyi nagyságú barnaságot a levelek zöldje között, de lőni mégsem akart. Szeretné látni az agancsát is. Pista csak nem hagyta békén! Mit, még az ő szaktudását merik kétségbe vonni?! — LŐj, kérlek, az én felelősségemre. Csak nem képzeled, hogy veled valami vacakot lövetek! Addlg addlg unszolta a vendéget, míg az lövésre szánta el magát. — Durr!... s a barna folt eltűnt. — Jól meglőtted, láttam, hoqy azonnal összeesett — szólt elégedetten Pista. Egy cigaretta elszívása után indultak az elejtett vadhoz. — Képzelheted — meséli tovább útltársam —, mekkora volt az „örömük" , amikor őzbak helyett egy vézna pejkót találtak kimúlva a bozótosban. Be várj. még nincs véqe — toldja meg a történetet a mesélő', látva, hoqy majd megfulladok a nevetéstől. Keresni kezdték a ló gazdáját, akit vagy 300 méterrel arrébb meq is tdláltak. Pista bácsi — aki különben A Fioki is kér egy pohárral Farkas Jancsi bácsi az utóbbi időben olyan szerelembe keveredett az itallal, hogy szinte eszét vesztette tőle. Egyik italboltból a másikba csámborqott, kedves puskája is csak rozsdásodott a szögön. Volt egy rossz vizslája — Fioki —, amelyet azonban mindjárt a szesz után sorolt be, vaqyis majdnem úgy szerette. Gyakran ez a Fioki segített megtalálni az öreget, ha asszonya megelégelte már „kocsmahivatali“ üqyködését. Fioki naqyon jó kutya volt. Csak éppén kín volt vele vadászni. Cimborái addig ölték az öreget, mígnem „iskolába“ adta kutyáját, hoqy rendet tanuljon. Három hónap múlva, vadonatúj pórázra szerelve vitte magával immár tudós vizsláját, s nagy örömére szolgált, hoqy szinte az egész vadásztársaságot föllelte a sarki italboltban. — Egy rundot a cimboráknak! — rendelt azonnal, s ahoqy kihozták a sört, széles ívben emelte szájához a korsót. Hanem amint Fioki gazdája — tárulkozó száját a habba süllyesztve — ízlelné az italt, a kutya elkezdett „tutúlni“. A társaság majd megszakadt a nevetéstől, s egy cseppet sem sajnálták a pénzt az idomártói, aki kérésükre tanította meq Flokit erre a különmutatványra. Jani bácsi fejében meq sem fordult, hogy itt valami kópéságról van szó, csak boldogan nézte véreres, ellágyult szemekkel vizsláját, s a szesztestvérre találók örömével szólt a csaposnak. — Jóska te! Hallod! (A Fioki is kér! Hozzál csak, fiam neki Is egy pohárral! (Részletek Beregszászi György— Patáy László: Vadásztűznél című könyvéből) A nagyon A lakatosműhelyben szokás volt, hoqy ki mit hozott tízóraira, kitette az „asztalra“, s mindenki azt evett, amit szeme megkívánt. Két vadász is akadt közöttük, nem csoda hát, ha gyakran evett a társaság nyulat, szarvast, őzet. Egy napon a címfestő, Bakos egy nagy fazék „toros káposztát" hozott. — Egyetek belőle, vaddisznóból késült — mondta, s a lakatosok mohón nekiestek a ritka csemegének. Csak a vadászok nézegettek furcsán a fehér, finom rostú húsra. * Téli tál (Farkas Ottó illusztrációs felvételei A nyúl sem mindig nyúl Vilit évek óta nyúzta a művezetője: Vilikém, egyszer egy nyulatl S bár sehogyan sem akaródzott küldeni, a „barátság“ fenntartása érdekében legalább íqérgetnl kellett. Karácsony előtt Vili újra megígérte szentül, hogy az ünnepekre, de legkésőbb szilveszterre küldi. Hazainduláskor a művezető még külön is utána szólt: Vili, a nyulat ne feledd! — Holnap délelőtt úgyis megyünk vadászni, majd elküldöm neked! Másnap nem is ment sehova Fazekas, várta Vilit a nyúltál. Már jócskán elmúlott dél is, éppen délutáni borocskáját szopogatta, amikor betoppant hozzá a gumijavító az utca végéről. Mit tehetett mást, leültette, és megkínálta a borából. Jó órát is beszélgettek mér, s közben eqyre sűrűbben ptslantqatott kifelé, mert már-már alkonyodon, de Vili még egyáltalán nem igyekezett a nyállal. Már majdnem sötét volt, amikor megkérdezte végre látogatóját, ml szél hozta erre? — Engem? — csodálkozott az —, de hiszen Fazekas úr hívott? — Én? — volt Fazekason a csodálkozás sora —, én nem hívtalak! — Hát én nem tudom, nekem Kom Vili szólt, hogy beszélni akar velem. Fazekas eleinte nem kapcsolt, de amikor mpgviláqosultak előtte a dolgok, olyat káromkodott, hogy a szentestén földre készülő „összes angyalok“ visszatakarodtak a mennybe. Ugyanis Nyúlnak hívták a gumijavítót! Es hiába küldött Vili még aznap este egy valódi fülest is, mestere hetekig nem állt vele szóba. „vaddisznó“ * — Nem vaddisznó ez, te Karcsi! — mondta végül az egyik. — Nem-e? Tán kételkedsz a szavamban? — önérzeteskedett amaz, s majd ölre mentek. Ekkor a másik is közbeszólt: — Karcsi, én nem tudom, honnan szerezted, de hogy ez nem volt vaddisznó, annyi szent. — Hogy nem-e? A saját kocám volt! — horkant fel újra a festő; — láttad volna: hatan is alig bírták lefogni, amíg beledöftem a kést. :к A Dél-Szlovákiában idén megrendezett vadászati kiállítások közöl a szakemberek és a laikusok között egyaránt nagy elismerést aratott a Csallóközi Múzeum tárlata. A látogatók betekintést nyerhettek a táj csodálatos állatvilágába, s olyan példányokat is megtekinthettek, amelyek ma már, safnos, kivesztek vagy pedig kiveszőiéiben vannak a Csallóközben. A felvételen a kiállítás egyik részlete látható. (Fotó: Krascsenits Géza) A bágyadt téli napsugár kicsalt bennünket hétvégi kis házunkba. A városi lárma után jólesik a kétnapi csend és nyugalom, ami a lombját vesztett kertből árad. Megrakom a kályhát, felhúzom az anorákot és kiállók a teraszra belehallgaíózni az avarszagú, finom ködökkel átszőtt estébe. A Dunáról hajókürt bődül fel, az országúiról meg valami nagyobb lármű recsegő motorzaja hallatszik. Az újra beállt csendet kisvártatva megtöri egy szokatlan madárhang. Először csak bátortalanul, aztán egvre erősödve felhangzik: kui-kvítt... kuikvitt. Hallottam én ezt tegnap is, de különösebben nem figyeltem rá. Most felismerve, örömmel állapítom meg. hogy kuvik szól a sűrűből. A kertben és a környéken baglyot bizony hoszszú évek óta nem láttam, pedig régente nemegyszer kerültem velük közeli kapcsolatba. Legemlékezetesebb találkozásom egy régi vakáción történt. Gimnazista koromban egyik barátomhoz kaptam meghívást. Egy kis fenyves szélén állt az erdészh'áz. amelyben laktak. Mi a barátommal naponta nekivágtunk a határnak, kutyával még két puskával. Szajkót, varjút, verebet kellett lőnünk a Vitéz névre hallgató uhunak. Ez a jól megtermett fülesbagoly a kocsiszín legeldugottabb sarkában üldögélt egykedvűen, sűrű dróthálóval borított ketrecében. Egész nap szunyókált, csak ha az etetőnyíláson dobtunk be tárói ledurrantott szarkát vagy konyhából hozott hulladékhúst. kezdett izgatott topogásba. Sokszor elnézegettem finom tollazatát, parázsló szemét és a tollal borított lábujjakból kimeredő sarló alakú karmait. Elmondták, hogy ha ezekkel a karmokkal megragadja a macskát, mezei nyulat. de még a pár napos gyenge őzgidát is. annak nincs többé menekvése. Vitéz vadász-uhu volt. Ezt a minősítést kezdetben nem nagyon értettem, de aztán hamarosan eljött a bemutató ideje. Józsi bácsi, barátom édesapja, a vacsoránál bejelentetté, hogy reggel korán kelünk. — Annyi már a környéken a foglyokat, fácánokat pusztító ragadozó madár, hogy rájuk fér egy kis ritkítás. Holnap kivisszük a baglýot és jól közéjük pörkölünk. A gyors reggelizés után a kocsiszínbe mentünk. Vitéz ketrecéhez. Elöl Jancsi, a vadászati segítő-mindenes járt egv vesszőből font nagy fedeles kosárral, azt illesztette a bagolyketrec ajtajához, majd egv bottal piszkálni kezdte a sziszegő, tollát borzoló baglyot addig-addig, míg az áí nem sétált az utazőkosárba. A társaság ezután felszállt a csézára, és kimentünk az erdőszéli félig földbe ásott kunyhóhoz. A bagoly lábán levő karikába Jancsi egy karabineres láncot csatolt. Aztán — madarat csalogatnak — felüitette egv földbe vert ülőfára. mi pedig bezárkóztunk a kunyhóba. Csak a lőréseken keresztül figyelhettünk. — Majd meglátod, micsoda madárforgalom lesz itt nemsokára! — mondta barátom. Az uhura nagyon mérgesek ám a többiek, különösen a ragadozók gyűlölik. Jöttek is nemsokára a madarak. Vitézt ez egy cseppet sem izgatta, csak leiét forgatta körbe-körbe. A rárepü' lő szarkára már ideges ugrándozásba kezdett, majd egyszerre különös izgalom vett ratja erőt. Leugorva ülőfájá* ról hanyatt - vágta magát, karmait az ég felé meresztve várta egy dühtől fejét vesztett héja támadását. De abban a pillanatban már meg is szólalt Józsi bácsi kétcsövűje, és a támadó élettelen teste ott puffant Vitéz mellett. Nemsokára ugyanígy Járt két vörösvércse, majd egv karvaly is. Az igazi mulatság akkor kezdődött, amikor egy nagyobb csapat varjú vette észre a fához láncolt baglyot. Iszonyatos károgással gyülekeztek fölötte. Egyre szemtelenebből rá-rácsaptak a fejét kapkodó, tollát borzoló uhura. A puska meg csak szólt, nagy ritkítást végezve a varjúcsapatban. Feledhetetlen élmény volt ez a baglyos vadászat. Tudom, napjainkban ez a vadászati forma már nem dívik. Főleg azért, mert napjainkban nemcsak az uhu. de ragadozó madaraink szinte mindegyike védetté vált. Nemhogy ritkítani, de szaporítani kellene őket! Emlékeimen mélázva áldogálok teraszunk sarkában. Kui-kvittl... Kulkvittl... — szólal meg újra kis baglyunk a nagy fenyő sűrűjéből. „Halálmadár“, mondják rá babonás hiedelemmel. Mégis örülök neki. mert ha nincs is pomnázatos nagv uhunk, legalább ez a kis szürke kuvik Jelenti harsány szóval: még nem pusztult ki a bagolynemzetség. (0. T.) A méhészkedés szépségei Vannak olyan méhészek, ak k csak a méhtermékekbo! származó anyagi haszonért gazdálkodnak. A kívülállók ;is általában azt tartják a méhészkedés legszebb időszakának, amikor mézzel megtelt kannákat látnak. Am, aki tüzetesen figyeli a szorgoskodó méhek életét, bizonyára másban látia e kedvtelés szépségét. A laikusok bizonyára azért tartják a mézszüretet a legfontosabb és egyben legszebb munkálatnak, mert a közmondás szerint: Minden mesterségnek arany a feneke — ami. tegyük hozzá nem minden esetben fedi a valóságot. Igaz, a méhészkedés is mesterségnek tekinthető, mégpedig olyannak, ahol nem holt tárgyakkal, hanem1 kis élőlényekkel foglalatoskodik az ember. A méhész a nevelőhöz vagy tanítóhoz hasonlítva szintén szívvel-lélekkel irányítja, szervezi a gondjaiba vett milliónyi apróság sorsát. Arról, hogy a méh nem akármilyen élőlény, a méhészkedőknek nem szükséges bővebb magyarázat. A méhektől. mi, emberek is sokat tanulhatunk. Bár nincs iegyzetfüzetük, mégis tudják mikor kell fészekbe tömörülni, kaptárhézagot betömni, tisztulásra kirepülni. Hasításhoz kezdeni, rajzani. Nem tartanak állandóan gyűléseket, mégis példás rendben végzik kötelességüket. Nem végeztek műegyetemet, mégis a legjobban tudják a rendelkezésre álló teret hatszögletű seltekkel kihasználni. Igazi egyetértéssel osztják el maguk között a munkát. Valóságos bölcsőde, óvoda vagy gyári üzem figyelhető meg. csak a nyolcórás munkaidő ismeretlen előttük. Melengetik a Hasításokat és etetik a munkásokat ilyen, a heréket olyan, az anyacsemetéket . pedig amolyan eledellel. Időben befedik a sejtekben levő bábokat, testőrséget állítanak az anyabölcsők me!lé, de ha kedvezőtlen körülmények adódnak, maguk semmisítik meg a fölösleges álcákat. A fiatal méhek tizenhat napig kaptárlakók, apró házimunkákat végeznek: hőt fejlesztenek, takarítanak, a Hasítást takarják, kapuőrséget állnak és építenek, de a tizenhatodik napon, mikorra jól megerősödnek — kirepülnek. Pedig senki nem közli velük az időpontot! Tudják, mikor és mennyi víz. virágpor, propolisz szükséges. A szín és a szag alapján megismerik egymást, tudják, hogy melyikük a here, s ezeket mikor kell elpusztítani. Tisztelik és nagvrabecsülik a királynőt. Megtalálják az elrejtett kis virágokat, elmennek három-négy kilométerre Is, s postai irányítószám nélkül hazatalálnak. A here valóságos önfeláldozással termékenyíti meg az anyát. Bár tudja, hogy ez életbe kerül, fajfenntartási kötelességének eleget tesz. Azt is megállapíthatjuk. hogy a méh gazdáját Is megismeri, a vele okosan és türelmesen bánót nem szurkálja meg. Hát nem gyönyörűség ilyen csodálatas élőlényekkel foglalatoskadni? Amellett szelídségre, tiirelmességre is szert tehetünk. Mert ha a méhész nem lenne szelíd, türelmes, maga vallaná kárát a nagy sietségnek Ezenkívül a méhek takarékosságból is példát mutatnak, bár nem ismerik a közmontdást: Aki nváron nem gyűjt, az télen keveset fűt! A kis élőlények szinte utolsó leheletükig dolgoznak. És a vég? Munkájukat elvégezvén, végkimerülésben, élettelenül hullanak lábunk elé. de kosárkájukban akkor is virágpor, belsejükben víz vagy nektár van. Rájuk tényleg mondhatjuk: megszakadtak a munkában! Részemről ezek a hasonlatosságok és megfigyelések jelentik a méhészkedés szépségeit, gyönyörűségeit. amelyekben a gyógyulni vágyó ember is megtalálja gyógyszerét. Vjczén István 4 /
