Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-20 / 51. szám

1986. december 20. SZABAD FÖLDMŰVES Fekete István Itt — természetesen — nem arról a tőrről lesz szó, amellyel qytlkolni szoktak középkori sikátorokban, és azokról sem, amelyek össze pend üllek valamely harmatos hajnalon, megza­varva a madarak hangversenyét, akik oktalanságnak tartottak a pipaszárlábú lovagok ugrandozüsát, mint ahogy az is volt. Nem, itt olyan tőrről lesz szó, a­­mely ló szőrből van fonva, és gya­nútlan madarak megfogására szolgál. Természetesen csakis barna пади fe­kete farokszőrröl lehet szó, melyet bizonyos veszedelmek között szerez meg az ember, azaz a gyerek. Néme­lyik ló ugyanis rugaszkodik a szép hosszá farok szőrhöz, mélyet légycsa­pónak használ és rúg, mint a vesze­delem, nem is beszélve arról, hogy a lótulajdonos is közvetlenül szokta megtorolni azt a rongyos pár szál szőrt. Ne is beszéljünk tehát erről a sutkLkebliisé.gnöi, hanem inkább ar , ról, ami a gondolatot adta a tör fel­állítására padlásunkon. Igen, én — annak idején.— a pad­lásra jártam gondolkodni. Padlásra vittem az örömöm és bánatom; a pad­láson művelődtem, elolvasva librik borbála keserves történetét és nagy­apám szerelmes leveleit. A padláson álmodoztam, és a padláson lesk előd­­lem az egérfamdiák családi esemé­nyei után, amíg csak meg nem tel ént Náci nevezető macskánk, elhurcolva a családfőt. Általában a padláson minden más volt, mint a lenti zajos életben. Itt homály volt és múltszagú csend, amit régi ruhák, utazókosarak, csizmák, edények leheltek felém, emlékeztetve elődeimre, akik viselték ezeket a ru­hákat, utaztak ezekkel a kosarakkal, hajnalokon és erdős estéken, és ezek a régi holmik megőrizték az elmúlt idők és emberek érintését. Akkor még persze nem tudtam hogy ez így van, de világosan éreztem, s amíg anyám vadonatúj télikabátiáról habozás nél­kül levágtam egy két hadvezért „a­­rany"-gombot, eszembe se jutott a foszlott, százéves mellény pityke­­gombját lecsavarni. Természetesen gondjaimat is fel­­horcllam a padlásra, és az álmodó, puha csend sokszor tanácsot adott, még anyagi gondjaimban is. Közeled­vén ugyanis a búcsú, emésztő gond­jaim voltak, mert egy Ilona nevezetű, nyolcéves hölgynek könnyelműen bár­sonybukszát és gyöngysort ígértem. Ez a becsületbeli adósság mázsás súlyként nyomta kilencéves keblemet, amikor egy galamb jelent meg a pad­lásablakban, és egy kis jorgolódás után beszállt a búzára, és enni • kez­dett. Hm — godoltam —, nono!... Ez a galamb ugyan a mi galambunk, de lop, tehát büntetést érdemel. A bün­tetés csakis lószórhurok alakjában képzelhető el, utána pedig Ödön kö­vetkezik, aki apám után a legnagyobb yalambtenyésztö a tahiban. Ödön éle­tét adja egy szép galambért, de tíz krajcárt feltétlen, és egy bársony­buksza alig harminc krajcár; és a gyöngysor is kikerül negyvenből. Vi­lágos és tiszta üzlet ez. ámbár az üzlet mögött felrémlett apám néha érthetetlenül zordon alakja. Igen ám, de a következő pillanatban Ilona né­zett rám a padlás homályából, gyű;' röqetve kezében kis kendőiét, sőt meg is szólalt: — Igazán nekem vetted?'.-.. Kis egér fogai megcsillantak, és úgy nézett rám, de úgy, hogy baljós sej­telmeim ijedten hátráltak, mint a ke­lő nap elöl a nyári köd. És másnap .már jel volt (Ultivá a tör. én pedig a legsötétebb sarokból les­tem a ■jeiteméryeket^Húreg itz ráku-_ lómra 'Nácitfim macskánkat -KrzárTanf a - padlásról, mert esetleg éppen ak­kor jön a galamb, és világgá megy a Hz krajcárommal. Már szinte elálmosodtam, amikor jött is a galamb és búgni kezdett, hajbókolva kijeié valami 'láthatatlan galambhölgynek, akit a pokolba kí­vántam. A galambnak rengeteg mon­danivalója volt, amíg végre megakadt a szeme a búzán. Aztán leszállt, és óvatosan köriiltipegte a tort. — Eridj már bele — dühöngtem —, nem lesz semmi bajod. Ödön is ad annyit enni, mint mi, és olt. faragott galambdúc van... Ekkor jön az egér. Nem volt nagy egér, de bátran odament a búzához, jenekre tilt, s egy szem búzát hámoz­ni kezdett. A galamb figyelte, aztán nem törődött vele, és szépén bele­sét áll a tőrbe, /ölt-ment a hurok kö­zött egy darabig — úgy dobogott a szivem, mintha egy ló ügetett volna az udvaron —, aztán idegesen húzo­gatni kezdte piros lábát: Az egér ijedten surrant el, én pedig felkel­tem, és Icalickába segítettem az erő­sen szabadkozó galambot. — Ne félj, szamár, nem eszlek meg — biztattam, és aznap galambíem/é­­szetünk két taggal lett szegényebb, és én húsz krajcárral gazdagabb. így közeledett a búcsú, és galamb­jaink fogytán fogytak. — Valami hordja a galambokat — mondta apám egy ebédnél —, üe maid upyyre górok a dcdognak. i-'eiáilitot­­tam á csapdát. Egy kicsit elmosolyodtam, .ámbár a kezem reszketett. Csapdát? Hát én nem megyek bele, az bizonyos — gondoltam. Már csak egy galamb kellett, hogy imádottam bársonybukszája s a gyöngysor meglegyen, s alig vártam, hogy apám elmenjen valahová, he nehezen indult el, s még elaob a bolt­ba is elküldött, mire pedig hazaér­tem, már nem volt otthon. Szüret! — gondoltam, és rohantam a padlásra. A törnek megvolt a-helye a búzában, jól kipróbált és lát hát ó helye, mindig oda tettem, és nem­hiába! Most is. Beletúrtam kezemmel, hogy elsimítsam a helyet, s akkor. .. — juj! — ugrottam, mint egy szöcs­ke, mert kezemen egy drótcsapda ló­gott, és a kémény mellöl, mini a zord végzet, előlépett apám. — Mondtam, ugye, hogy feláHÜot­­tam a csapdát ... — mondta csende­sen. — Majd odalent számolunk. És számoltunkI... A tőr sokáig ott lógott ágyam fe­lett, figyelmeztetve erre' a siómqdáp­­ra, búcsúkor pedig rácsós ablak mö­gül néztem a sátrak tetejét, a rinqli­­spíl forgó aranygombját, és könnyes szemmel gondoltam Ilonára, akinek kicsi szíve ha most meg nem szakad, hát soha. he nem szakadt meg! jiona, manap­ság lübU unokái nagymama, én peátq megjegyeztem, .hogy Д<д .tört. dilit az 'ember, a saját lábára viqyáz-zun... FÁY ANDRÁS MESÉI A tehén és róka A telién mélv bánattal kereste fél a rókát. — Segíts taná­csoddal — így könvörge neki —. bizony megszolgálom; egyet­len egy boriamat elragadák tőgyem alól. — Ha! annak meg kell kerülni! — kiált a róka. — Hiszen lehet-e nyilvánabb igazság, mint anyának öngvermekéhez? Esküszöm neked, hogy peredet kiviszem. De ki tévé ezen égrekláltó erőszakot? — A medve az oroszlán udvarától. — Az-e? — kiált hökkenve az ügyész. — Már a más. édes barátném; de megpróbálom mégis ha legalább fülét és körmét visszakaphatnád borjadnak, hogy lenne miről reá emlékezned szegény jó fiadra. Az agár és fiai Az agárszuka először vitte két' 'kölykét vadászni. Kafáng­­kórót hajtott fel ezek előtt a szél. s a tüzesek, nem ügyelve anyjok intésére űzték azt. Lihegve tértek volna anyjokhoz vissza, amint- közeire egy nagy sas röppene fel előttük. Heve­sen eredtek;-a csalatkoztak ez után is, s reptet futásokkal a lankadásig követték. Fáradtan’ kullogtak most már anyjok mellett, amint a nyúl előttük felpattant. Űzte a szegény anya, mint űzhette de hanyatló öregségét fáradt- fiai nem «égethet­vén. elszalasztottá azt, — Lássátok, fiaim! — így feddőzék az öreg. — így van az, ha korán elenyelgitek erőtöket, aztán az igazi vadra nem int erő. és gyorsaság! A túzok és sólyom Ä túzok azt javaslá egykor a madaraknak, hogy futni szok­janak. — Lessük által — úgymond — e szép tudományt a négvlábúaktól, s szárnyaink ügyességéhez kössük a láb gyor­saságát! — Sokan hajlottak, de a nemes sólyom: — Vessétek el — így inti őket — a buta tanácsot, melv nemzetiségünkből kiforgatna égvkor, és azt tenné, hogy se földön, se levegőben nem lennénk otthon. Tudom, miért hitegetsz, jó élommadár! Repülni ügyetlen vagy, s lomha! A tigris és evet Ä tigris nyakoncsípte egy evetet — Ti kisebb -állatok, tu­dom. imádjátok az oroszlánt, kit én halálosan gyűlölök. Szólj most, gyáva, melyikünk a vitézehb? — ígv szóla dühösen fog­lyához. — Hmm, ml kisebbek kévéssé ismerünk titeket — felel reszketve a nyomorult —. s elnyomásunkban a vitézség nem Is tetszenék ki; hanem annyit tudók, hogy az oroszlán nagylelkű; mert minket hitvány állatokat sohasem-bánt, s tu­dom, ezt a kérdést se tette volna oly körülmények közt élőm­be, melyre körmeitől bátran nem fogtam volna felelhetni. Megütközve bocsátja szabadon a tigris elmés rabját, ez pe­dig szokott könnyűségével szökvén egy szomszéd magas fára. — Ostoba! — így kiált gúnyosan a tigrisnek vissza, — egyszeri nemes tett, kivált ha arra hiú gőg és dölyf késztet, korántsem mutat még nagy lélekre. Az oroszlán és medve — Tegye fel a proklamációt, titoknok uram! — parancsolja az oroszlán a medvének. — Háborúm lesz az elefánttal. — Kár ezzel fáradnunk uram! — felel ez. — Ha győz felséged, az egész világ hinni fogja, hogy igazsága volt; ha veszt, senki sem fog ügyelni proklamációjára. Az igazság felséged körmei­ben, nem az én pennámban vagyon. A csiga 'Ä csigának eszébe ötle, egy felhőkig nyúló bük köt meg­mászni. Minekutána két hónapot tölte a lassú haladásban, a fa derekáról visszapottyana a jámbor. — Már látom — így kiáit fel —, hogy a hirtelen munka sohase volt jó! Az idöpróféta A szamár elordította magát. — Eső lesz-e vagy ;szél,- jó-szol­ga? — kérdi a juhász tőle. A füles semmit sem tudván jrófé­­tnságáről, oly képet csinált urára, mint aki éppen priisszenteni akar. _ Márhogy idő lesz, gazdácskám, annyit mondhatok — felel végre bölcs komolysággal a juhásznak. A palóc A törpe palóc egy dombra állott fel. Öh, heh - kicsinynek látszol! — kiáltanak társai. Magosabbra méné. — Most még kisebb vagy! — mondának azok. Ekkor a Mátra kellő csúcsára mászván fel: — Hát most milyennek látszom? — ordítoza büszkén. — Most már éppen nem is látszol —. feleiének társai; kik közül egv okosabb; maradj köztünk a földön; úgymond; úgy legalább látszol valaminek. A két veréb Két veréb a sasról beszélgetett a háztetőn. — Azt mondják róla — így szól az egyik —, hogy a felhőkig is felszáll. — Azt ugyan nem hiszem — mond a másik —, mert én is tudom, mennyire emelkedhet egy madár, próbáltam a minap. — De én, úgy tetszik, láttam is — szól ismét az első —, hogy egy • borult, nyári napon mennykövet hoza le orrában az égből. A macska és gazdája — Mit simulsz, mit törleszkodel hozzám? — szól-а gazda hízelkedő macskájához. — Talán nem tudom, hogy ezt a da­rabka pecsenyét érzed nálam, s azt véled, hogy szeretetnek veszem csapodárságod? — Nem, édes gazdám! — felel büzto­­san a kandúr. — De ha egereid nem volnának, te' is tártaitál-e engem? Az egerek Az egerek tanyát ütöttek egy asztag alatt. Bátorságban min­den ellenségtől, gond nélkül lakoztak itt a gazdag búzasze­mekkel. De a cséplés folytával fogyott az asztag, s az alsó kévékre kerülvén a sor, azon egér vala szerencsés, amelyik a csáp elől elillanhatott. A veréb és fogolymadár Á veréb merészen ugrosott a vadász előtt, s rajta szemtelen­ségével minfegy packázni láttatott. Semmit nem 'ügyelve > reá, hagyta el a Nimród unokája. — Bizony, nagyra vetetted feje­det, barátom — szól hozzá a fűben meglapult fogoly —, én e merészséget sokért nem tettem volna. — Neked nem is ta­­nácslanám — felel a csiripelő —, de nekem annak érzése ad szívet, hogy nememből csak sor ér egy töltést. A párduc és róka — Honnan koma, honnan? — kiált a párduc a rókának. — A tigristől *— felel ez. — Mit kerestél azon vérengző gaz állatnál, ki nem átall gyáva létére a nemes oroszlánnal mér­kőzni? kérlek, ne gyalázd leniázással nemed. — Hm. — mond a ravasz —, pedig felőled nem rosszul emlékezett, úgy látszik, sokat tart rólad. — Ugye? — szól a meglepetett —. hiszen én.se vagyok éppen ellensége. — Sőt, rám bízta — folytatja a róka — megtudni, ha kedveled-e a friss gazellahúst? egy címert szánt számodra. — Öh, kedves barátom — kiált víg szökéssel párducunk —, menj, fuss, köszöntsd azon jó atyám­fiát, szomszédomat, s mondd, hogy ha az oroszlánnal leend ügye, övé segélyem, erőm, vérem. A leesett medve А-medve nyúlt ágakra mászott vadkörte után. Egyike nem bírván vaskos termetével, letört, s magával vitte le mackót is. Minthogy egyik lábát kificamítá, mozdulatlanul feküdt esése helyén, s az állatok gúnyosan kacagták a tehetetlent. — Csudáljátok leugrásomat ugye? — így szól azonban gú­­nyolóihoz. — Higgyétek el, gyomromból meguntam már a fa­járást, kivált, hogy rajta imént tövis ment a lábamba, s szinte úgy jól esik már egyszer ide le — pihennem.

Next

/
Thumbnails
Contents