Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-20 / 51. szám
4 SZABAD FÖLDMŰVES 1988. december 20. Sorsok balladája Karácsony van; fényűzőid és temp- 2. lomfalfehér béke. A csillagszőrós és kandallómeleg otthonokban szeretet honol. De van, ahol az érzelemsivárság zúzmarája dermed a házakra. Van, aki boldog, van. aki szenved. Könnyáztatta emberi sorsok jászlai fölött virrasztók, hogy cslllaglálomások horoszkópjában keressem azok zavaros káoszának esetleges logikáját. 1. F. Erzsi néni A vetett ágyon ül. Szeme fénytelen. Gond üli szívét. Ráncba borult arcán csillogó könnycseppek. Mélyről szakadoznak jel benne a szavak: — Rajkán születtem, a múlt évszázad végén. Gyermekkoromat megette a szakadatlan küszködés, ügy falusi kovácshoz mentem jeleségül. Tíz éve annak hogy meghalt. Egy fiút szültem a világra, de bár ne tettem volna .. Rimaszombaton /Rimavská Sobota) szolgáltam. Napszámos is voltam. Később takarítónő lettem egy irodaházban. Volt egy kicsike házam. Tudja az ég, hogy mi okból, de kigyulladt és leégett. Hatszáz korona nyugdíjat kapok. Volt egy kis megspórolt pénzem, rendbe tetettem a házacskámat. Л fiam szerette az italt. Szakmát nem tanult. Napszámoskodott. Megnősült és elhagyott. Kétgyermekes apaként hanyagul élt. Mikor eljogyott a pénze, hazajött. Adtam neki hatezer koronát. Ezen az éjszakán elvitt magukhoz. Ott laktam két évig — és tovább adakoztam. Házat építettek: 12 ezer koronával besegítettem. Iskolás unokáimat is támogattam. A maradék jövedelmemből élelmiszert vettem. Kevesellték. Megint kértek, s én újra adtam. Hamarosan megbetegedtem: egy hónapig a kórház volt a tanyám. A szememet megoperálták. Félig megvakultam. A bankkönyvemet az egyik unokám leányára bíztam. Mire kiengedtek a kórházból, eljogyott ez a pénz is. A fiúunokám, Pali volt az egyedüli reménységem, megértőm, de nem élt jól a feleségével. Mikor kifogytam /mert kifosztottakj a pénzből, még-keserűbbre fordult a sorsom. A leányunokám mindig csúfolódott velem. A fiam pedig véresre vert és beadott a „szegényházba“. Házam, bútorom — mindmind odaveszett. Azóta felém se néznek, csak elhunyt unokám felesége látogat el hozzám néhanapján. Csomagot is küldött nekem Erzsébetre. Meg levelet is ír, persze szlovákul, mert olyan a nemzetisége, de a nővérke aranyos és lefordítja nekem, sőt, még a választ is megírja rá. Egy szobában, egymagában, fél szemére megvakulva, nyughatatlan, vigasztalan, fut a könnye. Eszelősen mered maga elé. Arcán a tehetetlenség megkövesedett lenyomatai. Lélegzete egyre ziláltabb. Kendőjét letépi és fájdalmas hangon borzongja felém: — Rosszul vagyok, hagyjon magamra. Menjen, menjen ... Maga rajtam úgysem segíthet... A hatvanöt éves D. Jolán néni Fügében /Figa) lakott. Tizenkét évig az első urával, akt a második világháború után meghalt. Az akkor kilenc-, hét- és kétéves fiúgyermekek mellett nem vállalhatott munkát. — Volt egy kis megtakarított pénzem, abból tengettük magunkat, amíg egy év elteltével újra férjhez nem mentem. Született még egy fiunk. A második férjemmel huszonnyolc éven át éltünk boldog házasságban. Hat évvel ezelőtt ő is meghalt. A keservesen felnevelt fiaim sorra megnősültek és elszármaztak a szülőflödjükről. Árván maradt a családi fészek. Rám tört a betegség, ötször operáltak. Nem bírtam elviselni az egyedüllétet, ezért eladtam a házat és beköltöztem a nyugdíjasotthonba. A flanti azóta, nem tudom miért, de szégyellenék. Igaz, hogy azelőtt hívtak magukhoz lakni, de olyan kacifántos kikötéssel, miszerint minden hónapban költözködönöm kellett volna az éppen soron következő befogadóhoz. Egyikük sem nyilvánított olyan szándékot, hogy halálomig eltartana, de ha akadt is volna közöttük ilyen, akkor sem szívesen mentem volna, mivel valamennyien rászoktak az alkoholra, pedig egyik férjem sem volt iszákos. Nyugodt, örömteli öregkort reméltem. A nyugodtság megvan, az öröm hiányzik. Az egyik fiam minden héten meglátogat. A másik csak háromszor egy esztendőben. A többiek, úgy látszik, elfelejtettek. Néha „hazamegyek" a faluba friss virágot viszek megboldogult férjeim sírjára. A falusiak megvetéssel, vegyes sajnálkozással azt vágják a szemembe: „Hát szegényházba mentél, te Jolán? Szégyenbe hoztad a gyermekeidet?" ... Van tizenegy unokám. Az ő látogatásukért epekedem a legjobban. Várom őket, de nem jönnek. Szórakozással terelem el a gondolataimat. Sokat dalolok. És sokat sirok. Titokban még inlndig bizakodók valamiben, hogy talán ... egyszer ..., ejjj már ki sem merem mondám ... Most különben jól érzem magam. Divatosan szabott —• halványzöldfehér pettyes — ruhájának gallérján sárga rózsaszirom • díszlik. Így olyan fiatalos, hogy még egyszer férjhez is mehetne. 'A beszélgetések során feltárult elöttem az elfojtott ösztönök és felszabadult szenvedélyek összefonódott gyökérzete. Mozdulataik, szavaik, emlékeik nyomán Végigjártam a múltjukat. Szemük fényében kihordott nyarak. Csendes téli tangók zugnak a fülükben. Örökre elköltözött a hajukból a nap, s tekintetükben öntudatlanul is ott bujdokol az örök kérdés: „azok lettünk-e, akiknek ifjúkorunkban álmodtuk magunkat?“ Valamenynyi ráncos arc egy-egy „elkészült“ sors. Egy-egy félig áteresztő tükör, amelyen át- meg átdereng hajdani hamvasbőrű bájos ifjúságuk. Ebben a tükörben pillantottam meg, most először, majdani öregségemet. (-OSlá-) —A kapu be van riglizve, de hát nyúljanak be, nyissák csak ki... Aztán egy fejkendős néni előjött a házból, majd megszólalt: — Előbb kérdezd meg őket, mit is akarnak, hiszen ezek nem idevaló-, siak... — Jó emberek ezek — szólt az üreg — majd elmondják, mi járatban vannak ... Egy kis idő múltán már együtt nézegettük, együtt csodáltuk a házat. Aztán már az asszony sem éreztette velünk a bizalmatlanság jeleit. A 76 éves Török Józsefné így kezdett mesélni a házról: A galambszürke Volga tisztességesen „fogyasztotta“ a kilométereket, mintha csak élőlény módjára sejtette volna: Zsély (Želovce) vidéke bizony nincs éppen közel a fővároshoz, s a nap is már csak a hegyek mögül kukucskál a késő őszi tájra. Az autóban ülő fáradt utas mi mással is töltheti ilyenkor a „holtidőt“, mint azzal, hogy nézegeti a „rohanó“ tájat, a szépen rendben tartott falusi portákat. Az efféle nézelődés közepette valami fenséges látványra figyeltem fel: a háznak nem volt díszes vaskerítése, s még csak brizolit se fedte falait: fehérre volt meszelve, szelemenes fedelét mohával borított cserép takarta. A két szárnyas ablakban muskátli, az eresz alatt füzérbe font kukorica, az udvaron — kerekes kút. Ugye, tudományos világunkban egy ilyen látvány — már úgyszólván, hihetetlennek tűnő ... Talán éppen ezért — akkor számomra — egy belső parancs azt sugallta: milyen jó is lenne itt megállni, elbeszélgetni az ottlakókkal azon a mármár elfelejtett kispadon, amire idő híján — le se merünk ülni... lőtt, s mondogatják: ez itt egy kész falumúzeum... Hát annyiban igazuk van, hogy amióta az eszemet tudom, ez a ház mindig is ilyen volt, mint ma. Nagyanyám már gyerekkoromban azt mondta, hogy a ház — százéves. A tapasztást a meszelést sohasem mulasztottuk el, így a ház a mai napig is épségben áll... 1932-ben itt az udvaron tartottuk az esküvőnket, az uram ideköltözött. Aztán deszkapadlót csináltattunk az asztalossal, ágyakat, asztalt, meg székeket is ... A nyolcvanéves János bácsi a kerítés felé intett... — Az a léckerítés ott... Hát az bizony „végignézte“ az életünket. A falu szegényei közé tartoztunk, mint cselédek napszámba jártunk, később két hold földecskén gazdálkodtunk. A háború idején vagy kilencszer behívtak katonának ... Mindig ott búcsúztunk a riglis kapunál___Ha az a kapu mesélni tudna ... Aztán, mintha csak a késő őszi, de még mindig meleg napsugarak is úgy akarták volna kellemesebb do'gokra terelődött a szó. A felszabadulás után Törökék sorsa is jóra fordult. Üj ház építésére is módjuk lett volna, de ők hűek maradtak a régi portához. Török néni később ismét a múlt félé „görgette“ a beszélgetés fonalát: — Itt nálunk, Bátorfaiuban (Bsítorová) mindig is éltek a népszokások, A tollfosztás, az aratás vége, vagy akár a kenyérsütés mindig is esemény volt nálunk... No meg a húsvét ... Lánykoromban bizony húsvéthétfőn többször is ruhát kellett váltani, hiszen a falu összes legényét be kellett engedni az udvarra, akik bizony nem kölnisüveggel érkeztek. A kútvíz volt akkor a „szagosvíz“. — A régi karácsonyok — emlékezett Józsi bácsi — bizony méteres hóbundával voltak „fedve“. Karácsonyfánk annak idején sohasem volt, csak a gazdagabb vacsoraasztal, a fokhagymásleves, a hús, a dió, az alma jelezte az ünnepet, na meg azt, hogy olyankor vígabban duruzsolt az erdőben összegyűjtött gally a kemencében ... A röpke beszélgetés után körülnéztünk a portán. A ház, az udvar „berendezése“ — a kemence, a sarokpad, a tejescsuprok a kamrában, a régi szerszámok — bizony már a nosztalgikus emlékek közé tartoznak. A kerekes kút vize — amelyet ámulattal kóstolgattunk — sem olyan víz, mint amilyen a vízcsapból folyik. A Nap elbújt a Börzsöny szelíd hegyvonulata mögött, s mi is hazafelé indultunk. Pedig hát még órákig elbeszélgethettünk volna ott, a kerekes kút mellett — a kispadon. Kalita Gábor A léckerítés kapuja előtt nagyot köszöntünk. A kút mellett üldögélő idős ember felénk szólt: Sokan megállnak itt a porta e- (д szerző felvételei) i KÖZSZOLGÁLATBAN Még annyi időm volt, hogy leírjam: Juhász Lajos mérnök, szövetkezeti elnök. Lelesz (Leies). Aztán a rövid bevezető beszélgetés hosszú percekre megszakadt. Ajtónyitás ajtónyitást követett, s valamennyi belépő mondandója így kezdődött: „Elnök elvtárs...“ Juhász Lajos tárgyalt, eligazított, biztatott, vagy éppen korholt. A szövetkezet székháza új, az elnök szobája tágas, világos, ízlésesen berendezett. Míg az elnök intézkedik, van idő körülnézni, s Juhász Lajost figyelni. Minden mondata határozottságot, tekintélyt és nyugalmat áraszt. Délfelé véget ér a „roham“ — s folytatjuk a félbeszakadt eszmecserét. # Ahogy itt ül, maga a megtestesült nyugalom... — Pontosan 1950-ben „léptem“ közszolgálatba. A járási nemzeti bizottság mezőgazdasági osztályán főagronómus voltam. Majd a Királyhelmecl (Kráľ. Chimed járás megszűnésével a Tőketerebesi fTrebišov) járásban dolgoztam. Aztán Slovenské Nové Mestoban, majd Királyhelmecen — öt éve pedig Leleszen elnökösködöm. Nekem jó idegrendszerem volt. A mezőgazdaság szocialista átépítésének időszakában, azt hittem, hogy ki fogok készülni. Nem így történt, de azért nem vagyok a régi... Az idegrendszerről folytatott beszélgetés során kiderül: a most 60 éves juhász Lajos végigcsinált min(Fotó: Bogoly János) dent, ami kor- és sorstársaira méretett. És annyit tudnia lilik mindenkinek — kortól és sqrstól függetlenül —, hogy rendíthetetlenül és tisztességgel, ésszel és szívvel, cselekvőén végigélni az említett évtizedeket, már önmagában is tiszteletet ébresztő emberi teljesítmény. # Ogy tudom, hogy az 1950-es esztendő fordulatot jelentett a mezőgazdaság szocialista átépítésében ... — A felszabadulás után az egykori nagybirtokokon dolgozni kezdtek a béresek, de igen nehéz feltételek között. a szükséges fogatok és munkaeszközök nélkül. Az elhagyott nagybirtokok betelepítésére került sor, például Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom), Zétényben (Zatínl és Bélyben (Biel). Pontosan emlékszem rá. hogy 1950-ben 22 földműves-szövetkezet alakult meg. s az azt követő évben pedig tizenkilenc. Az 1953-as évben a Kiráiyhelmeci járásban befejeződött a mezőgazdaság szocialista átépítése. Az ötvenes évek nagyon nehezek voltak, tele feszültséggel. Talán azért voltam képes sok mindent végigcsinálni, mert a sok zűr közepette Is társadalmi fejlődést és haladást vártam. Sok olyan pillanatom volt. amire nem szívesen gondolok. A szövetkezetesítés kezdeti időszakában kapával, kaszával fenyegettek. És érdekes, azokkal az emberekkel ma nagyon .jó viszonyban vagyok. Az igaz. hogy a szövetkezetszervezéskor, ha úgy tetszik, zaklattuk az embereket. De aki belépett, az többé nem volt visszahúzó erő. Előfordult, hogy egyes családokat kőt nap és két éjjel kellett meggyőznünk a közös gazdálkodás előnyéről. Olyanok is akadtak, akiket egyszerűen lehetetlen volt meggyőzni, és csak akkor írta alá a belépési nyilatkozatát, amikor saját szemével meggyőződött és belátta, hogy nincs semmi értelme a nadrágszíjnagyságú parcellákon küszködni. Az ilyen emberekből aztán a közösben a legjobb dolgozók váltak. Mondatai a gyakorlott beszélő kerekdedségével gurulnak egymás után, de a gyakorlott beszélő közhelyei nem formátlanítják a mondandót. Minden világos, minden áttekinthető: úgv tűnik, titkolnivalója nincsen. — Amióta élek, közszolgálatban cselekszem. Pólvánban (Poíanyl születtem. majd Királyhelmecen építkeztem. Az élet nem vetett el messzire a szülőfalumtól. A feleségem mindig megértő volt. Két gyerekem van. Ф Hogyan került Leleszre elnöknek? — A járási párt- és állami szervek felkértek rá. és azt hittem, hogv az emberek is szívesen látnak. S akkor jöttek a nem várt események. A szövetkezet el volt adósodva, laza volt a munkafegyelem, őszintén szólva, megbántam, hogy elnök lettem. Bírom a munkát, a hajtást, de annyi lett a probléma, hogy rengeteg. Nem hittem volna, hogy képes leszek, ha kell. két éjjel, három nap talpon maradni — Szóval, sikerült a szövetkezet szekerét kihúzni a kátyúból. Szépen gyarapodott a közös vagyon. Bizonyos veszteségi „forrásokat“ sikerült felszámolni. De a munkafegyelemmel még mindig sok bal van. ® Most hatvanéves. Hogyan tovább? — Ma dolgozom a leleszi szövetkezetben utol jára. Holnap már más foglalja el a helyemet, fiatal, tehetséges ember. Van egy kiskertem, gyümölcsfákkal és sok szőlővel. Szeretek olvasni- Majd csak lesz valahogy. S á nagygéresi (Velký Horeš) szövetkezetbe hívták — és a meghívásnak nem tudtam nemet mondani. Búcsúzáskor ocsúdom: valamiről még nem kérdeztem. Az elismerésekről. — Nincs hiányérzetem. Van néhány kitüntetésem. Legutóbb „Az építésben szerzett érdemekért“ kitüntetésben részesültem. Magától talán nem is mondta volna... Illés Bertalan a Olt, a kerekes kot fflelett.,..
