Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-22 / 47. szám
1986. november 22. SZABAD FÖLDMŰVES BÁLLÁ LÁSZLÓ:* ^nk&ittG C ifr 1 Egyszerűbb volt fölkutatni, mint gondoltam. A neve szerepelt a telefonkönyvben. Méghozá a lánykori neve; megint ezt használta, pedig közben férjnél volt és elvált. Az asszonynevén meg se találtam volna. Különben is csak véletlenül bukkantam a nyomára. Egy külföldi hetilapban képet láttam valamt jogászkongresszusról, s öt is felismertem rajta, bár nevek nem voltak a fotó alatt. Hát éppen jogász lett belőle? S vajon csakugyan ö az? De nem hittem volna, hogy tévedek. Érdekes, amolyan lemondóan paikoS arca volt, ezer közül megismeri az ember évtizedek múlva Is. El ts határoztam, hogy ha legközelebb abban az országban járok, utánanézek a dolognak. És most itt volt a telefonkönyvben a bizonyság: „Dr. Bálint Éva“ — persze, nem így, hanem az ország hivatalos nyelvén: elöl a keresztnév, utána a családi s ehhez még valami toldalék. 2 Az volt számomra az első fájdalmas távozás — pedig a háború alatt egyik unokabátyámat, azután pedig apámat is elvesztettem. Qe mindketten ismeretlen, helyen pusztultak el, távol tőlünk, sokáig teljes bizonytalanság• ban éltünk a sorsuk felöl, s mtre évek múlva — egy-egy felkutatott bajtárs révén — eljutott hozánk a haláluk híre, addigra lassan bele ts törődtünk az elvesztésükbe. Ez... ez más volt. Akkor még vérlázító, a világ sok évezredes rendje ellen tüzelő. Hogy valaki huszonhét éves korban haljon meg? és a legtehetségesebb, legkülönb valamennyiünk közül?... 3 Egykori évfolyamtársaim közül ha ötöt-hatot össze tudnék szedni hirtelen ... Elszórodtunk, szétszéledtünk. És az öt-hat közül ha a fele megmaradt a pályán. A város első művészeti tanintézete volt a képzőművészeti főiskola. Néhány hónapra rá, hogy a Dargónál elhallgattak a „Katyusák“, nálunk már folyt az oktatás. Igaz: eléggé kínlódásosan, millió kezdeti nehézséggel küszködve — de mégis csak itt ütött először a művészet a mi vidékünkön tanyát, és tódultak ide mindazok, akik az alkotás bármely ága iránt érdeklődtek.. Eredetileg magam is más pályára készültem. Már kedvtelésből azelőtt is eléggé buzgón festegettem, mintázaottam, mégis voltak dolgok, amik ennél jobban érdekeltek, és más.hivatást akartam választant. Azután végül a kegyelet hazott Ide. Apám életének egyik nagy csalódása volt, hogy kivételes tehetsége veszendőbe ment, nem lehetett festő. Nos, ha itt, mondhatni: az orrom előtt ilyen jellegű főiskola nyílt, akkor a kettétört pályájú, valahol jeltelen sírban nyugvó Gerlóczy Zoltán fiának — ha csak egy szikrányi tehetség van benne — itt\ a helye. Így jelentkeztem, némi ingadozás után a szobrászati karra. Egyébként a főiskolán mindegyikünk kiélhette más irányú szenvedélyeit is. Ml, az első hallgatók, valahogy érdekesen, amolyan komplex módon fogtuk fel a művészetet. Gépírásos Irodalmi folyóiratot adtunk ki, hangversenyeztünk . Azután később sokan más területen találták meg a helyüket. Magam ts. Eleinte azonban az a tízegynéhány friss diplfohás mind ott sürgölődött a Képzőművészeti Szövetség körül, és egykettőre szembekerültünk egykori tanárainkkal. Az élet hozta így. A kiállításokra bekerülni nehéz volt, képet, szobrot eladni — jóformán lehetetlen. A megélhetése több arról nem beszélni ...De nem is nagyon ugrálhattunk. Azon a gyorstalpaló főiskolán oklevelet kaptunk ugyan fköszönjük megll, de tudást alig. és most. hogy immár nem tanítványoknak, hanem kollégáknak számítottunk, egykori mentoraink összehúzott szemmel, hümmögve nézegették, amit eléjük tettünk. Nekünk azonban előre kellett jutnunk. Így vagy úgy. Elkeseredett küzdelmet vívtunk hát az idősebbek ellen, akik — akkor úgy láttuk — nagyon szerény tehetséggel megkaparintottak mindent, és bennünket nem engednek levegőhöz jutni. Azóta azok, akik megmaradtunk — meghíztunk, divatos ruhában járunk, ott feszítünk valamely intézmény élén vagy egy-egy alkotó testület elnökségében. Kéziratokról ítélkezünk, képeket zsűrizünk, színházak műsorát hagyjuk jóvá. Közben bölcs szentenciákat mondunk, a szünetekben panaszkodunk a vérnyomásunkra és arra, hoay Noxyron nélkül már nem megy az alvás. Meg amiatt ts sápítozunk néha. hogy a fiatalok nagyon szemtelenek, igen ayorsan szeretnének előrejutni, pedig csak küzdjenek meg egy kicsit érte, nekünk se volt könnyű. Endre nem panaszkodik a fiatalokra. Fiatal maradt. A huszonhéten nem jutott túl. Zsűrinek soha tagja nem volt — valahol az előszobában izgult, amikor a nagy hatalmú bírálóbizottság a képeiről döntött. Noxyron nélkül aludt, örökre. És sohasem járt divatos ruhában. Abban az agyonfakult, széles nadrágos, háború előtti öltönyben temettük el. amelyik hosszú évekig egyetlen eleganciája volt. 4 "A telefonfülkében csodálkozva tapasztaltam, mennyire Ideges vagyok. Mintha legalábbis engem fűztek volna valaha Évához érzelmi szálak. De hát... mit tegyek? Ügy éreztem, ha tárcsa hatodik fordulatánál az utolsó számjegy is kifut, egy pillanatra azokból a messzi időkből rám is átsuqárzik majd az az elporladt szerelem. Igen, igen... Hogy micsoda megmagyarázhatatlan zavarodonság ... Kétszer is kiejtettem a kezemből a tantúszt, és alig tudtam előhalászni a fülke padlózatának rácsát közül. A készülék sokáig búgott... Lehet, hogy otthon sincs. Talán épp nyaral. Szabadságidény van. Azután egy álmos, bosszús hang jelentkezett. Az övé. — Kit keres, kérem? — Dr. Bálint Évát. ■— Vele beszél. Mit parancsol? — En vagyok az, Gerlóczy — és olyan idegenszerűen csengett a fülemben, ahogy kimandtam a nevemet, mintha a hangomban valahogy visszaverődött volna az a meglepetéssel telt ujjongás ts, amit Évától vártam a régi barát felbukkanásának hírére. És... nem. A fülhallgató néma maradt. A vonal másik végén várták, mii akarok még mondani. Ügy látszik, Éva emlékezetében rég elkeveredett a nevem más hasonlók közé; isten tudja, mikor gondolt rám utoljára. A csodálkozó felkiáltás, utána felvillanyozott kapkodó hadarás fHát te vagy az, Béla? Honnan beszélsz? Ráérsz most? Indulj azonnal!“) — mindez csak akkor következett be, mikor azt is megmondtam, honnan jövök. Az útirány, amelyet Éva megadott, meglehetősen bonyolult volt. Az is hosszú ideig tartott, míg eljutottam az autóbusz jha jól emlékszem, 38-as) megállójáig. Azután véget nem érő kocsikázás a fokozatosan elszürkülő, elvldéktesedő metropolison át, míg egyszerre csak a kültelekből megint nagyváros lett, és a kalauz be is mondta a keresett lakótelep nevét. Abban állapodtunk meg, hogy várni fog a megállónál, és én most azt találgattam, megismer-e. Persze, hogy nem. Ügy emlékszik ránk, amilyen cérnavékonyak, lelkesen hadondszók akkoriban voltunk. Talán nem Ismerné fel Endrét se — bár ő épp elég cérnavékony volt akkor ts. mikor abban a formalinszagú kijevi halottasházban egy htrtelenszőke, ijesztően fehér szemű munkás felemelte, mint a szobrot, és a priccsről áttette a ravatalra. Sosem gondoltam, hogy ilyen merevek a holtak, és sztnte megrökönyödve láttam, hogy úgy viszik, mint a kirakati bábut, közben a széles nadrág kísértetiesen lötyögött, mintha csakugyan valami kemény műanyagláb meredezne benríe. Már csak néhány hónapnyira volt attól a bizonyos második diplomától, amelyikre talán nem is volt annyira szüksége, ö volt az egyetlen közülünk, aki ebbe belevágott. Legtöbben elkönyveltük magunkban, hogy amolyan háborús szakemberek vagyunk, vállaltuk, hogy csöppenként tudást is szerzünk az oklevelünkhöz, kicsit büszkék ts voltunk rá — „az öregek“ közül, akik megítélésünk szerint a levegőt elszívták, a napot elállták előlünk, a legtöbbnek még ilyenje se volt, csak a háromnégy egykori gimnáziumi rajztanár tudott közülünk szakvégzettséget bizonyítani. Már bánná az ördög, hogy a kiállításokon alig szerepeltünk ... De legalább abból a féllg-meddig iparos jellegű munkából kaptunk volna eleget, amelyet a szövetség központilag osztott el. Hanem hát megmondták nekünk világosan: nem bízhatjuk ilyen tapasztalatlan kezdőkre például azt, hogy nevezetes emberek sorozatban gyártandó portréit fessék fez volt a jó kereseti). Ml legfeljebb jelszavakat írtunk vörös vászonra tejben oldott fehér fogporral (zinkweiss akkoriban csak a nagyoknak jutott) — egy régi rubelért méterjét... Endre különben bámulatos gyorsasággal gyártotta ezeket a jelszavakat. Kellett a pénz, jobban, mint bármelyikünknek. Apját szélütés érte, megbénult. Nyugdíj? Háború előtt magántparos volt, bádogos — hol tudott ő huszonöt évi bérmunkát bizonyítani?... A húga tanult még... Az öccse valami tüdöbajjal kínlódott. Hát együtt küzdöttünk Endrével vagy tízen, akik első időben a végzősök közül a szakmában maradtunk. Ágai. tunk a szakszervezeti gyűléseken, több és jobb munkát követeltünk ... Néha-néha festésre, mintázásra is jutott időnk, de nagyon kevés. Endre volt a legszívósabb. Hajnalokig fennmaradt, és kis szobájának falán nagyon szép csendélet-kollekció kezdett gyűlni... Az egyik őszirózsás képének csodájára 'jártunk. Esküdtünk rá, hogy leheletfinom formakezelése, flottsága a Szőnytképekkel vetekszik. Azután, amikor kiállításra vitte, kizsűrizték. Ezt is, és az egész sorozatot. Egy kis igénytelen ceruza-arcképet vettek be tőle, semmi mást. Pedig az őszirózsás csendéletnél a zsűritagok is Szőnyit emlegették. Hogy Szőnyl-utánérzés ... Vigasztaltuk utána Endrét eleget. Meg el is határoztuk, hogy ml, fiatalok, külön kiállítást rendezünk. De ő hirtelen kijelentette, hogy a tárlatunkon nem vesz részt. Igaza van a zsűrinek. A képek nem jók. Elkeserítően nem jók... Így aztán nem is lett az egészből semmi. Nekünk nélküle nem volt elég anyagunk a kiállításra. Kilométerszám irtuk a jelszavakat... Két nap múlva Endre bejelentette, hogy Kljevbe megy. Elölről kezdi a tanulmányait. Rendes főiskolán, ahol nem csak diplomát adnak ... — és miből fogsz élni? és a szüleid?... — Hát lesz valami ösztöndíjam ts. Meg szereztem pártfogókat, ígérték, hogy bőven ellátnak munkával. Majd küldök a szüleimnek is pénzt. Azt az öt évet valahogy kthúzom i ■. 6 Nem húzta ki. Habzsolni a tudást, eminens eredménnyel haladni szemeszterről szemeszterre, közben eltartani önmagát és a családját egy mástk városban... Meddig lehet ezt bírni? És kivált súlyos szívbillentyű-hibával? Pedig már épp kezdett jobban menni a sorsa. Mint utolsó éves, már órákat ts kapott a főiskolán, az volt vele a rektorátus terve, hogy ha végez, benn marad előadótanárnak, és akkor jött az a súlyos szívbaj. Emlékszem, a temetésen eszembe jutott, hogy meg kellene írni Évának. Most ts ott van valahol az alsó íróasztalfiókomban a fotó, amelyet egy szemfüles ktjevt fényképész készített rólunk a friss sírdomb mellett. Ezt ts Évának szántam. No jó — de a címe? (Folytatjuk.) ItfoTiHr „Színésznek lenni a legrangosabb dolog a világon. A színjáték olyan, mint a vallás. Föláldozod magad érte, s hirtelen úgy találod, hogy nem marad időd barátokra, szerelmekre. Ezt nehezen értik meg. Nem tudsz már találkozni senkivel. Egyedül maradsz a koncentrációiddal, a képzeleteddel. Ez minden, ami maradt. Színész vagy.“' (James Daan) Rozsár József Soha nem láttam főszerepben. Egy idő után sajnálni kezdtem emiatt: biztosan sokat szenvedhet attól, hogy nagy-nagy szerepálmai soha sem valósulhatnak meg — be kell érnie minduntalan egy-egy nyúlfarknyi — vagy annál alig-alig hosszabb — szereppel. Már-már odáig „süllyedtem“, hogy megvigasztalom: Mit lehet tertni, ilyen az élet. De abban a pillanatban, hogy átfutott az agyamon ez a banalitás, mélységesen elszégyeltem magamat és úgy döntöttem: jobb híján várok. Nem kellett sokáig várnom. Az egyik röpke öltözői beszélgetés alkalmával kérdés nélkül jött a válasz: „Ha őszinte akarok lenni magamhoz, én tulajdonképpen soha sem vágytam főszerepekre. Még akkor sem, amikor vágytam rájuk.“ Mivel hallgatásommal jeleztem, hogy nem értem az ellentmondást, tovább folytatta a választ: „A színészeknél ez csak amolyan szokás: álmodozni a nagy szerepekről. A kollégái talán nem is tartanák színésznek az embert, ha nem lennének ilyen — vagy ehhez hasonló — álmai. Aztán ahogy az idő múlásával kezd egyenesbe kerülni önmagával az ember, lassan leszokik az álmodozásról, s végül olyannak látja az életet is, a színjátszást is — no meg önmagát is —, amilyen. Se jobbnak, se rosszabbnak...“ (További hallgatásomra még egy röpke szófüzérrel toldotta meg a mondanivalóját: „Ugyan, kérem ... legyünk realisták! Mire jó az álmodozás? Arra való csak, hogy boldogtalanok legyünk tőle... Hát kinek kell ez? Magának kell?... Nekem nem.“ Ebben maradtunk.) Ki is ez az illúziómentes, realista, józan szemléletű ember? 1938-ban tesz színészvizsgát Budapesten, az Erdélyi-féle színtársulatnál. (Erdélyi Mihály a korabeli Budapest peremkerületeinek volt a színházt mindenese; a külvárosokban voltak a társulatai, a közönség a legszegényebb rétegekből verbuváló“ dott.“) Erdélyitől Kőszeghy vándortársulatához került. („... mintha már a pályám elején tudtam volna, hogy majd kiszolgált színészként is egy vándortársulat tagja leszek.“) 1942- ben behívják katonának: a front, majd a hadifogság következik. I„A foglyok színtársulatában többször látszottam női szerepet — lévén, hogy hölgyek nem voltak közöttünk. Azt hiszem, ekkor skatulyáztak be engem a vígjátéki szerepekre... De honnan tud. ták ezt meg a későbbi rendezőim odahaza?“) 1947-ben tér haza a fog- Ságból. Átmenetileg olyan munkát vé. géz, amilyenhez hozzájut. Aztán a Csemadok megalakulásával újra szerephez jutott a magyar nyelvű műkedvelő színjátszás Csehszlovákiában. 1957-ig a hidaskürti (Mostová) Csemadok-társulat színésze volt. Ettől az évtől kezdve a Matesz tagja. („Mindjárt az első szerepem egy komikus figura lett: Pofássi úr a Boldogulták báljában.“) Énekelt, táncolt, móká. zott a színpadon, ha éppen úgy kel< lett. Ilyen volt — és máig emlékezetes maradt — Albert úr-alakítása Dávid Teréz Bölcs Johanna c. vígjátékában. Peter Kováčik a Zöld Fához címzett fogadó c. drámájában viszont pontosan ellenkező figurát alakított: egy bacsót, akinek megölték a kutyáját, akit a felesége is elhagyott — aki számot vetett az életével és nagyon gyakorlatias tervekkel néz a mindennapok elébe ... Vajon mitől tudta olyan közvetlenül és őszintén alakítani a mindennapok kisembereit? Miért „nem zavart“ senkit a rekedtes hang és a megbocsájtó, szelíd önirónia. („Én minden szerepemet szerettem, hiszen többnyire olyan szerepeket játszottam, amilyen én magam ts vagyok — a valóságban. De tálán az a legfontosabb, hogy én szeretem az egyszerű, látszólag jelentéktelen, hétköznapi embereket. Sokuknak igen gazdag a lelke... És emberszeretet nélkül nem lehet jó színész, hiteles színész az ember... Meg aztán a hősökből igen kevés van. A legtöbb ember ilyen jelentéktelennek látszó, amilyen magam is vagyok ... meg leszek... De hadd áruljak el valamit: a jelentéktelen emberek — boldog emberek; s ettől már nem is anynytra jelentéktelenek, mint ahogy azt egyesek gondolják...“) Kmeczkó Mihály A Rigai Egyetemi Könyvtár épülete •Kárpát-ukrajnai magyar író. költő, újságíré; 1951-es bemutatkozásától kezdve (Zengj hangosabban! — versek) több mint 30 kötete ielent meg. Novellákat, verseket, humoreszkeket, képzőművészeti tanulmányokat egyaránt ír. illetve publikál, és ő írta a kárpát-ukrainai magyar iskolák néhány tankönyvét is. 1985-től a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője. •r í-- * J* •- ' ЯШ ш UÉfcív, . ' • '-«У* 'i*'*,’’ / j I ' ( > ’ . * , 1П* л' ■ Moszkva egyik legkorszerűbb, legszebb ú| lakótelepe a Jugozapadnaja (Délnyugati). íVass Gyula felvételei)
