Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-18 / 42. szám

1986. október 18.

SZABAD FÖLDMŰVES.

N. LÄSZLÖ ENDRE:

••

'M0ÍGA

AZ aranymosAs

BEFEJEZŐ MŰVELETEI

Az Igazi aranyász az arany telles kitisztítását rendszerint akkorra halasztotta, amikor magas volt a vízállás, vagy amikor befagyott a Duna, s így az „aranyászöntések“ víz, illetve lég alá kerültek. „Igazi dologidőben“ csak mosta a fövenyt és gyültötte a dúsított fekete anyagot. A rdkényszerltett, arany ászünnepeknek nevezett munkaszünetekben elegendő tdefe volt arra, hogy az aranyát értékesíthetővé tegye.

Csakis akkor tért el ettől a szabálytól, ha pénz dolgában nagyon megszorult. A társai általában nem sokra becsülték azt az aranyászt, akt igazi dologidőben tisztította ki, olvasztotta be és tette pénzzé az aranyát, —■ többségében a főbb árat fi• zető feketepiacon.

1. Az arany tisztítása

A több hőnap alatt összegyűjtött (naponta legfeljebb liternyi}, meglehetősen nagy mennyiségű és fajsúlyú, dúsított anyagot tehát az aranyász általában áradások alkalmával és telente dolgozta fel.

Az aranyászok száraz vagy nedves állapotban tárolták otthon ezt az értékes fekete anyagot.

Arról azonban — még századunk első felében is — csak néhány aranyász tudott, hogy a tisztítási Időt az igen egyszerű mágneses kezeléssel körülbelül kétharmadára csökkentheti. A mágnessel ugyanis könnyen és gyorsan „kiszemelhetjük" a fekete anyagból az aránylag nagy mennyiségű vasat. S a nedves úton való tisztítás ugyancsak időigényes eljárás, ezért nagyon fontos az, hogy a lehető legkevesebb fekete anyag aranyban a lehető leggazdagabb, legdúsabb legyenI

A szérkével történő nedves aranytisztítás egyik legfőbb leírását Pantó Dezső bányafőtanácsosnak köszönhetjük:

Az ásványi szérke „... kb. 80 cm hosszú, 20 cm Széles, hajlott fenekű vályúcska, melynek az a vége, amelyikkel a vizet meríti rá s a meddő homokot elereszti rajta, éles, mint a falapát széle, míg a másik, amit a jobb kezével fog, kereken végződik. A szérke közepén a két oldalt léc kött össze, amit bal kézzel fog. Ezzel hasonló lökő mozgást végez, mint a nézőlapáttal. De ezt a bal kezével veri, s ezzel adja meg azt a lökést, ami a súlyos aranyszemeket a szérkének az aranyász jobb kezénél levő felső végéhez tömöríti. Persze ez is vízzel történik, amivel minden 10—20 lökés után visszamossa az anyagot, s a meddőt lemossa róla. A víz mindig csak a porzót viszi le az aranyról, az aranyat nem tudja megmozdítani s így lassanként tisztán áll az arany a szérke jobb kéz felőli végén".

A csallóközi szérke ugyanilyen, de kisebb.

A harmincas—negyvenes évek ifjú ácsi aranyászat, akik sohasem riadtak vissza a hagyományokkal bátran szakító újításoktól, rozsdás vaslemez, bői készítettek maguknak megtört fenekű, rövid nyelű, lapát alakú szérkét.

A szakírók véleménye szerint, jó kézben — az aranyválasztónak és himbának, hlibának is nevezett — szérke csaknem százszázalékos kihozatali biztosít! A szérkéből kikerült anyag már valóban igazán dúsított és — aránylag — sok benne az arany.

2. Az arany foncsorítása

Az igazi aranyász mindig arra törekedett, hogy a szérkéből kikerült anyag minél kevesebb legyen, de ez a kevesebb anyag a lehető legtöbb aranyat tartalmazza, s ilyen anyaggal kezdhessen hozzá a „foncsorítás"-hoz.

Az aranyász ugyanis a jól dúsított anyag főne sorit ástindl rengeteg időt, fáradságot — na meg egészséget! — takarít meg. Akt ugyanis a szérkével hanyag munkát végzett, esetleg szérkét egyáltalán nem ts használt, annak nagy mennyiségű anyagból kell kiválasztania az aránylag icls mennyiségű aranyat, a szervezetre rendkívül károsan ható a higany állandó „jelenlétében“.

Az arany foncsorltásához — a higanyon és néhány edényen kívül — szakmai gyakorlat és türelem kell.

A szérkéből kikerült dús anyagból jól kicsöpögtetem a vizet, és „földszáraz“ anyaggal látok hozzá a foncsorításhoz. Földszáraz az anyag, ha tenyerembe veszem, megszorítóm és nem csöpög már belőle víz, de még összeáll egy darabba, s ha szétnyltom a tenyerem, meglátszik rajta tenyerem lenyomata.

Ezt a földszáraz anyagot megfelelő nagyságú műanyag mosdótálba teszem, amtt még ennek előtte alaposan kimostam, zsírtalanítottam. Körülbelül kétllternyl az anyag mennyisége. Gyakorlatom alapján tudom, hogy ebből az anyagból körülbelül hány deka aranyra számíthatok. IHetek, vagy hónapok alatt összegyűjtött anyagról van szó. Talán huszonöt ltternyi fekete anyagot csökkentettem le az alapos szére'.éssel kétliternylre.) A várt aranymennyiség négyszeresét öntöm hozzá higanyból, azután gyúrni kezdem, mintha lisztet gyúrnék össze tojássárgájával, csak sokkal tovább, sokkal alaposabban.

Ha aránylag kevés az anyag és sok benne az arany, akkor a higany „gyorsan megtalálja“ benne az aranyszemcséket, amelyek eddig szép sárgán csillogtak a fekete anyagban. A higany „ezüst páncélba öltözteti" ezeket az aranyszemcséket.

A megfelelően dúsított, széreléssel tízedére, huszadára csökkentett fekete anyag foncsorítása nem nagyon Időigényes munka. Két liternyi ilyen anyag gyúrásával egy óra alatt elkészülök, s akkor már alapos munkát végzek.

Hogy mtért nagyon fontos tényező itt az idő, annak igen egyszerű a magyarázata.

A higany ugyanis már —13 °C-nál párologni kezd, színtelen, mérges párát fejleszt, s ezt a higannyal dolgozó aranyász, de még a környezete is beléleqzil Nem mindegy tehát, hogy meddig, mtlyen hőmérsékleten, zárt helyiségben vagy szabadban végzi-e ezt a munkátI Esztelen az az aranyász, aki a munka egészséges részét — a tiszta vízzel végzett mosást, majd szérelést — gyorsan elkapkodja, aztán hosszadalmason dolgozik a higannyalI

Az ideális az lenne, ha az aranyász —15 "C hőmérsékleten a szabadban végezné el a foncsorltást, de ez lehetetlen, htszen csupasz kézzel, nedves anyagban dolgozik. Arra kell tehát törekednie, hogy a tűrhető hideg határán dolgozzon, sohasem nyáron, vagy fűtött helyiségben!... Nem véletlen tehát, hogy az igazi aranyászok, akiknek egyetlen kereseti for rása volt az aranymosás, télre halasztották ezt a munkát. Ellenkező esetben a higany - gyorsan végzett volna velük!...

Még a leggyorsabb, legügyesebb aranyász is lélegzik be higanyt fon csordás közben, különben is bejut a szervezetébe a bőrének pórusain ke resztül. Ha tiszta, egészséoes a szájürege, a benne jelentkező utálatos ólmos íz már a legenyhébb mérge zési tünetet is jelzi. De ha foncsorítás előtt az aranyász szeszes italt vagy túlfűszerezett ételt fogyasztott esetleg munka közben dohányzik akkor az íz formájában jelentkező figyelmeztetést egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn veszi észre, mert a nyálkahártyájának jelzőberendezése ki lett — legalábbis részben — „kapcsolva“. S ennek már komoly következményei lehetnek, főként akkor, ha az aranyász gyakorta foncsorít, ahelyett, hogy kivárná a telet, a hideget.

Egyes aranyászok — nem egészen ok nélkül! — óvakodnak a higanyhoz érni, s ezért nem kézzel gyúrják át az anyagot, hanem kanállal kavargatják, nyomkodják. így azonban a gyúrás sokkal több id%t vesz igénybe — és nem is alapos, — s ha a higany nem is ér a bőrfelületükhöz, a kezükhöz, de mérgező pára alakjában sokkal több jut be a szervezetükbe.

A többi munkaszakasznál már évszázadok óta védekeznek az aranyászok a higanytartalom ellen, de a foncsorításnál még nem!

A bajnak — de csak részben! — úgy veheti elejét az aranyász, ha valóban ritkán dolgozik higannyal, alaposan kitisztított anyaggal, hidegben és szabad levegőn foncsorít, s szájában egy darab aranylemezt vagy aranypénzt vesz, ami a belélegzett higanymennyiség egy jelentős részét felfogja, leköti. Ezt azonban ma már egyetlen élő aranyász sem csinálja

— tudtommal — joncsorítás közben!

Az aranyász addig folytatja a gyúrást, amíg sárgán csillogó aranyszemcséket lát az anyagban. Sőt, még egy kicsit tovább is, a biztonság kedvéért. Az igazi aranyász az apró ezüstszínű göpiböcskék fényéből látja már, hogy melyikben van aranyszemcse

— melyik „vemhes" —, és melyik üres. Az , aranyszemcsét tartalmazó higanygömböcske tompán ólomfényű, az üres viszont — hivalkodón csillog!

Az alaposan átgyúrt anyagot átteszem egy nagyobb tálba, bőven adok hozzá vizet, s a tál mozgatásával, a forgó vízzel mozgásba hozom a fellazított anyagot. Az anyag mozgása közben a hlganyburkolatú aranyszemek találkoznak egymással, összetapadnak. Végre a sok-sok ezüstszínű szemcse egy darabba áll össze. Erre mondjuk, hogy az anyag „ereszti a foncsorí", s ezt a tálat nevezzük „eresztőtál“-nak.

(A befejező rész következik.) I

NoNo

„Színésznek lenni a legrangosabb dolog a világon. A színjáték olyan, mint a vallás. Föláldozod magad érte, s hirtelen úgy találod, hogv nem marad időd barátokra, szerelmekre. Ezt nehezen értik meg. Nem tudsz már találkozni senkivel. Egyedül maradsz a koncentrációiddal, a képzeleteddel. Ez minden, ami maradt. Színész vagy.“ (James Dean)

gédiát jelent az ember számára, hí megfosztják attól a nyelvtől, amelynek segítségével birtokba vette a világot. Mintha a lábatlan embert fosztanák meg mankóitól vagy a tolókocsijától... f„Ügy tudom, én azóta vagyok ilyen zárkózott, mióta nem görögül beszélek. Akkor zártam kulcsra életemet — legalább is annak egy részét: a gyermekkoromat az önfeledten szájaló boldogkort...“}

Akik némi bepillantást nyernek Udvardy Anna „nyelvi dzsungel“-ébe azoknak szinte önkétleníil csúszik ki a száján: „De hiszen a Magyar Területi Színház legszebben beszélő színésznője!“ Pedig a már említetteken kívül más nyelv Is szerepet Játszott még az életében. Görögország után tizenkét évi magyar nyelvi környezet következett, majd 1946-ban Prágába utazott, ahol színinövendékként az Állami Konzervatórium diákja lett („miután egy pesti színiiskolában már Képesítő Oklevelet szereztem"), A cseh környezetből akkor került Szlovákiába, amikor azt olvasta az akkor hetenként megjelenő Oj Szóbarg hogy Komáromban (Komárno) megalakul a Magyar Területi Színház. Ennyi nyelv lágy hulláma ringatta vissza az édes anyanyelvhez... („Mert ekkor már tudatosítottam, hogy nekem a magyar az anyanyelvem." ]

Görögországot „az európai színjátszás bölcsőiéként“ is szokás emlegetni. Csoda-e hát, hogy aki ebben a „bölcsőben“ nevelkedett, abból előbbutóbb színésznő lesz? Udvardy Anna ennek a hivatásnak áldozta egész életét. A színház részéről — amely a mai napig anyagi problémákkal küszködik — valószínűleg soha sem kapta meg azt az elismerést, amelyre vágyott. („Mindezért a közönség szeretető kárpótolt." I Nem egy olyan szerepet Játszott, amely nélkül el tudta volna képzelni az életét. (,£ze. rencsére a két kezemen sem tudnám megszámolni azokatt a szerepeket, amelyekre mindig szívesen emlékszem vissza.“} A szívéhez legközelebb álló alakokat klasszikus darabok előadásaiban keltette életre. Én választékos modorú bárónőkként és ballada! hangulatú darabok szikár aszszonyaiként kedveltem a színpad Annikáját. Ilyen volt A kőszívű ember fiaiban vagy Illyés Gyula Dupla vagy semmi c. Játékában.

Az eltelt 34 évad folyamán 89 szerepet alakított, tehát kétévadonként ötöt. Udvardy Anna sok-sok ember kedvence volt. Most egyedül van a koncentrációival, a képzeletével — a „regényével“... Ez minden, ami maradt... Színészsors? Szfnészregény.

Kmeczkó Mihály

Udvardy Anna

A távoli ismerősök csendes természetű, visszahúzódó, zárkózott embernek tartják. („Pillanatonként kulcsra zárja az életét"}. Akik azonban közelebbi Ismeretségbe kerültek vele, azok tudják, hogy — az élete egy kész regény. Akik csak hallásból tudnak erről a „regényről“, azok úgy sejtik: „színházszaga“ van a dolognak, ezért ilyenfajta kérdésekbe burkolják a kíváncsiságukat: „Hát az Annika leikéről soha sem gördül fel a függöny?“ És szárnyra kelnek a legendák, amelyektől aztán „a regény“ még regényesebb lesz. Be kell vallanom őszintén: egy Ideig Jómagam is összetévesztettem a regényes „legendát“ a valódi „regénnyel“.

A szülei erdélyi származásúak, 6 maga Hellász kék ege alatt, a görögországi Pireuszban született, és itt élt hétéves korig. („Az első szó, ami elhagyta a számat görög volt.") Életének ez volt a korán elvesztett és soha vissza nem térő „aranykora". Hogy ez milyen bonyodalmakat okozott az életében, az falán szavakkal ki sem fejezhető teljes mértékben. („Német Óvodába, majd francia iskolába jártam s nem értettem, miért kell megtanulnom magyarul, hiszen a görög nyelv olyan csodálatos, annyira gyönyörű a dallama, hogy önmagam legbensőbb énjétől fosztanának meg, ha nem ezen a nyelven kellene kifejeznem magamat") Számára a gyermekkor minden öröme — és egész fantasztikus világa — a görög nyelv- > vei fonódott eltéphetetlenül össze. Iga-' zán 6 tud vallani arról micsoda tra-_ - Sľívia Breznianská:

Цf i Kűvirág, Élő kő ; v > (relief).

[Fotó: _ss)

Sanyi bátyánk portáját esztendők óta Virganc, a fekete szőrű kutya őrizte. Nem szívlelte az udvarba lépő vendéget, megugatott mindenkit, aki résnyire nyitotta a kertkaput. A madarakra különösképp haragudott. A verebeket meg egyenesen gyűlölte, legszívesebben a fára is utánuk vetette volna magát. .

Nem barátkozott a baromfiudvar totyogős népével sem. Morcos egy Jószág volt, ára hűséges házőrző. S ráadásul a szarvasmarha tereléséhez is nagyszerűen értett. Az ételben nem volt válogatós, csupán a rizshez nem nyúlt a világért sem.

Nos, az idén tavasszal, egy délutánon beállított Sanyi bátyához az egyik falubéll barátja. „Te Sándor — mondta kertelés nélkül —, a hajtókutyám szögbe lépett, mérgezést kapott és kimúlt, nem adnád hozzám nyári terelésre a Virgancot? A legelőre hajtott állatokkal nem boldogulok egymagám.“

Töprengett az én emberem, gondolkodott, hümmögött is egy sort, aztán beadta a derekát, engedett a kérő szónak.

— Am legyen — Jelentette ki határozatllag —, de gondját viseld becsülettel. Mert tudd meg, hiányozni fog, derék, hűséges Jószág, nem lesz, aki a házat vigyázza helyette.

Virganc kutya, bevett szokása szerint. most is gazdája mellett lapult, hallotta a diskurzus minden szavát. Jólesett neki a dicséret, vakkantott is valamit köszönetképpen.

— Köszönöm a segítséget — búcsúzott a szaktárs Sanyi bátyától —,

akkor egy hét múlva Jövök érte ...

Szegény kutya, először búskomorságba esett. Hát ezt érdemli ő, sokéves hűséges szolgálat után? — keringett fejében minduntalan a gondolat, s még ádázabbul rontott minden ételmorzsáért földreszálló madárra. De, tért napirendre az eset fölött egy idő múltán, ha már így esett a dolog, egye fene, helytáll ő a Galamija réten, meg a Képalatt Is becsülettel. Csak az udvart, a portát rá tudná bízni valakire..«

»

ti történet“

— A, hallom nagy megtiszteltetés érte uraságodat — állt meg ekkor mellette a Jól megtermett fehér gácsér. — Hajtókutyává léptették elő.

— Ne háborgass, buta Jószág — mordult a szárnyasra, de hirtelen támadt egy ötlete. Miért ne léphetne pár hónapra — egy kacsa a helyébe? Hisz harcias Jószág, sokszor még tőle, a baromfiudvar rettegett portásától sem szállt inába a bátorsága. Igaz, kicsit bugyuta, jaj, a múltkorában is úgy berúgott a földre hullott szedertől, hogy még a másfél hónapos Jércék is kikacagták, viszont erős, nem mer vele szembeszállni a hétpróbás vöröstollú kakas sem!

— Ide figvelj, sárgacsőrű — vakkantotta békülékenyebb hangon —, komoly feladattal szeretnélek megbízni. De egyelőre titok, nem szabad elárulnod senkinekl

— ígérem, hallgatni fogok, akár szegény nagyanyám a tepsiben —remegett az izgalomtól a dagadó mel.

lű. Izgatott állat.

Mindketten az udvar félreeső zugába, a kukoricaszárító mögé vonultak, ott pusmogtak, beszélgettek napestig. Másnap a gácsér már kora hajnalban Virganc nyomába szegődött, s leste, figyelte, mit és hogyan csinál a derék házőrző. Igyekezett megfigyelni mindent, hogy később szégyent ne hozzon oktatójára.

Gyorsán eltelt a hét, Virgancnak Indulnia kellett.

— Fel a fejjel, Kázméri — hangzott a kutya utolsó intelme a „kutyául tanult“ szárnyashoz. — Állj helyt becsülettel. Ha rossz hírt hallok felőled — emelte fel a nyomaték kedvéért bal mellső mancsát —, őszszel alaposan megtépázom a püspökfalatodat!

Máris csattant mögötte a kapu.«.

így történt-e, vagy másként, pontosan nem tudom, egy azonban bizonyos: a nagy fehér gácsér azóta teljesen megváltozott.

— Gyere, láss csodát — újságolta nevetve a minap Sanyi bátya —, az egyik kacsám felcsapott házőrző kutyának. Nem marad társaival a falkában, minden állattal hajbakap, c nem érzi jól magát csak Vlrgapc óljában. Követ mindenhová, mostanában meg már nem Is hápog, hanem mintha ugatna. Még meg talál harapni valakit!

Hű. ha ezt a Virganc láthatná, hallhatná .. ■ Zolczer László