Szabad Földműves, 1986. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-04 / 40. szám

1986. október 4.

SZABAD FÖLDMŰVES

N. LÄSZLÚ ENDRE:

’Ш

Ш

12 J

AZ „ARANYKÉMLÉS“

Lassan végigmegyünk a lói ismert, aranyban gazdag partszakaszon, közben meg-megdflunk és vaslapátunk hegyével itt-ott megböködjük a fövenyt. Ezt nevezzük Jeltárás“-nak, „aranykémlés“-nek vagy „kémlés“nek. így nézzük meg — csallóköziésen — „színre a küet“ (követ), azaz az Щоппоп „jött“ kavicsos homokot. Megállapítjuk az aranyban gazdag fövenyréteg vastagságát és kiterjedését. Egyes öreg aranyászok nem Is használnak lapátot a feltáráshoz a jól ismert partszakaszokon, hanem a csizmájuk, illetve a bakancsuk sarkával húznak a fövenybe csíkot, s így győződnek meg az új fövenyréteg vastagságáról, kiterjedéséről.

Csakhogy az igazi arany ász nem akárhol bökdösi meg lapátja hegyével a fövenytI

Ott tesszük csupán, ahol a föveny szokatlan — rozsdavörös — színe csalhatatlanul aranyról árulkodik. Ahol ugyanis nem ilyen a partlejťó fövenyének színe, ott — a Duna, a Mura és a Dráva, tehát az alpi arany esetében — hiába is keresnénk aranyat. Az arany hordozóját, kísérőjét és árulóját, a vörösgránát homokját éppen ezért nevezzük ml, dunai aranyászok találó, szép kifelezéssel már évszázadok óta az „arany ágyának“, „ágyikójának".

AZ ARANYNEZÉS

VAGY LAPATPRŰBA

Ez az aranyász szakmai felkészültségének. ősi tudásának egyik fontos „próbaköve“.

Vízszintes helyzetben lefektetjük a partra a fából készült, égetett belse. jű aranynézőlapátunkat (a próbalapátot j, s vaslapátunkkal jó féllapátnyl aranyfövenyt szórunk rá. Most a vaslapátot letesszük, felemeljük a bükkfalapátot, és a rajta levő vörösbarna anyagot vigyázva a vízbe merítjük. Ott tartjuk, meg sem mozdítjuk addig, amíg teljesen át nem ázott, tehát amíg buborékok szállnak fel a lapáton levő aranyfövenyből.

Ezután óvatosan mozgatni kezdjük a víz alatt, függőleges, majd vízszintes irányban, de úgy, hogy a víz semmit le ne vigyen a lapáton levő anyagból. Ahol a víz „nyugtalan“, állandó erős mozgásban van, ott szinte lehetetlen ez. Ilyenkor lehetőleg nyugodt vizet keresünk. A mozgatás célja az, hogy a lapáton levő anyag — nagyjából, a fajsülya, sűrűsége szerint — átrendeződjön. A nagyobb fajsúlyú szemcsék egyre lejjebb hatolnak az anyagban, s többségük leül a lapát aljára, a könnyebbek lassan a felszínhez közelednek. Ezután mindig vízszintes irányú, lökő-visszatartó mozgással — részben a víz alatt, nagyrészt a víz fölött — elérjük azt, hogy az anyag mennyisége állandóan csökkenjen.

Először a kavicsok mosódnak le a lapátról, utána az aránylag könnyű kvarchomok, s ezt követi — kissé lassabban —- a nagyobb fajsúlyú gránáthomok, tehát a vörösbarna színű homok. Végül már csak a fekete „vaspor“ vagy „porzó" — és a benne csillogó aranyszemcsék maradnak az aranynézőlapát feketére égetett felületén. A fekete homok nem látszik a sötét felületen, annál hivalkodóbban tűnnek elő azonban a csillogó aranyszemcsék. melyek súlyuknál fogva, ha az aranyász valóban mestere a lapát próbának, elkülönülnek a nagy fajsúlyú vasportól, s mivel an nál is nagyobb sürűségűek, az égetett lapát felület nek a nyélhez köze lebb eső részén „ülnek le“. Nagy fajsúlyúk és érdes felületük révén ezek a „körmös“ nranyszemcsék jól megkapaszkodnak az égetés folytán bársonyosan lágy tapintású lapátfelületen.

Ezután az aranyász megszámolta a lapáton levő aranyszemcséket. Ha a magas vízállás ráüld ideig tartott, beértük már hatvan szemcsés lapátpróbával. Ha ennél több aranyszemcse maradt a lapálunkon, melyről az ügyes aranyász véletlenül sem „úsztat le“ egyetlen egyet sem, akkor jó „kihozatalra“ számíthattunk.

A száz-kétszáz szemes lapátpróba ezelőtt száz vagy háromszáz évvel is igen jó kihozatallal kecsegtetett, csakúgy mint ma, s nem volt túlságosan gyakori. De az aranyászok folyton panaszkodtak, ahogyan a földművelő is tette, érthető okokból.

Most pedig az arany ászpartok néhány titkát árulom el a kedves olvasónak.

Az aranyászpartokon, melyek akár több kilométer hosszúságúak is lehetnek, nem mindenütt egyforma a vörös fövény aranytartalma. A víz sodra, s a hullámverés néhol feldúsítja a kavicsos fövényt, s ezeket a helyeket „dúsulásoknak“ nevezzük. Az ilyen, hullámverésnek kitett helyek további dúsítását éppen a szél, vagy a folyón közlekedő hajók okozta hullámverés végzi el. Lassú, de igen alapos munka ez. A szél, vagy ma már inkább a nagy hajók okozta erős hullámverésnél a víz felkapja a partközeibe sodort aranytartalmú fövenyt és feljebb, egyre feljebb dobja a partlejtőn, egészen az útját álló partfalig. A visszahúzódó „fáradt“, „megvert“ víz azonban arra már nem képes, hogy a nagy sűrűségű, fajsúlyú anyagot (arany, ezüst, magnetit, pirít, stb.j visszavigye a mederbe. így aztán a partlejtőn képződnek a dúsulások, a partfal, a partba „belenőtt“ leszakadt part faldarabok, uszadékfák tövében az úgynevezett „habzás", ahol a legnagyobb a vörös föveny aranytartalma.

Az arany ászpartoknak, zátonyoknak újonnan hozott, aranyban gazdag rétegei nem vastagok. Legfeljebb néhány, ritkábban 30—40 centiméter vastagságúak. Ezt a rétegvastagságot a dunai aranyászok „suk“-ra mérik. Ezek a rétegek metszetben egy felvágott dobostortára hasonlítanak. Szépen váltakozik benne a vörös föveny az agyagrétegekkel. Ez utóbbiakat lassú apadáskor rakja le a folyó. Ez meddő réteg ugyan, de éppen ez óvja meq az alatta levő vörös fövenyt attól, hogy a gyakorta hirtelen-váratlan érkező új árhullám elragadhassa az aranyban gazdag rétegeket, ahogyan ezt olyan sokszor megteszi az agyagréteg fölötti aranyfövennyel.

Az aranydús réteaek vastagsága arányos az' áradás időtartamával. Ha uayanis az árhullám gyorsabban levonul. a réteg vékony, ha sokáiq tartja magát, akkor a réteg vastagabb.

Az aranykémlés és a lapátpróba a tulajdonképpeni aranymosást megelőző munkafázisok egyike csupán. Magáról az aranymosásról, annak folyamatáról a továbbiakban szólunk.

A TUT.AinONKfiPPENI ARANYMOSÄS

Ha elégedett vagyok a lapátpróba eredményével, a vízfolyással párhuzamos 3—5 méter széles partszegélyről kupacba lapátolom — aranyász mesterszóval „felkuoacolom" — az aranyfövenyt, a víztől kb. másfél méter távolságban. A partlejtő magasabban fekvő részeit nem bolygatom meg. Az ott levő — és sokszor lényegesen gazdagabb — aranyfövenyt majd akkor mosom csak ki, ha a vízszint emelkedik, s a partlejtö most szárazon levő szegélye víz alá kerül.

így csinálja ezt minden igazi aranyász, akt — ősi szokásjog alapján — a part gazdájának érzi magát. Tehát gondol a jövőre, nem „rabolja kí“ az aranyban leggazdagabb részeket, hanem rendszeresen termeli ki a partszakasz új aranykészletét. A föveny aranyának kitermelését mindig a legalacsonyabban, a vízhez legközelebb levő sávon kezdi meg.

Hogy miért, annak két oka is van.

Először is az, hogy ezt az alsó sávot lepheti el legkönyebben a víz, s olyankor ez az aranuföveny hozzáférhetetlenné (legalábbis nehezebben és kevésbé gazdaságosan kitermelhetővéj válik. Másodszor pedig az, hogy így nem kell az anyagot meszsziről szállítania a vízhez. Tehát az igazi aranyász mindig így követi a víz mozgását és lelkiismeretes, alapos munkát végez.

Amelyik aranyász a partlejtő anyagát — alacsony vagy közepes vízállás esetén is — teljes szélességében kitermelte, azt csak amolyan kontárként kezelték, mellőzték vagy egyenesen elüldözték. íratlan, de annál szigorúbb törvény volt ez, melyre az aranyászokat az élet vaskemény realitása kényszerítette.

Az aranyat tartalmazó vörös fövenyt gondósan fellapátolom, egészen a szürke agyagrétegig, kikotrom a gyökerek, a partlejtőbe ágyazódott, leszakadt partdarabok és uszadékfa közül is, mert jól tudom, hogy éppen ezeken a helyeken rakja le a víz a leggazdagabb aranyfövenyt.

Ha azon a partszakaszon elég vastag rétegben van az aranyföveny, akkor másfél-két köbméternyi anyagot rakok egy kupacba, ha vékony a réteg, akkor több kisebb kupacba készítem elő az anyagot. Ez pedig azt jelenti, hogy estia kevés pihenőt engedélyezek magamnak.

Következhet a mosópad felállítása.

Én többnyire három lábra teszem. Ezek közül kettő hosszabb. Mivel a mosópadom másfél méter hosszú és hatvan centi széles, a két hosszabb lábat a mosópad magasabban álló vége, „feje“ alatt szúrom le a fövenybe, egymástól kb. fél méter távolságban. Egyiket egészen a víznél, a másikat erre merőlegesen, s úgy, hogy a tetejük egy szintben legyen. A rövid lábat ezektől kb. 140 cm-re szúrom le, úgy, hogy csak kb. 10 cm látsszon ki belőle. Ez a láb a pad alacsonyabban levő vége, „lába“ alá kerül. Ha a három lábat két képzeletbeli egyenessel összekötöm, egy V betűt kapok. A betű két felső pontja a két hosszabb, alsó pontja a rövid láb teteje.

A mosópad tehát három lábon fekszik, s hosszabb oldala párhuzamos a víz folyásával. A pad lejtési szöge 9—11 fok. (Folytatjuk)

te ..

SÍ

•PH k"4

*3

s

*3

s

e*

О

a

о

X

'О

e

и

cs

H

[ana Moravcová: Kislány (ón)

Vass Gyula felvétele

Milyen színház a Magyar Területi Színház?

A kérdést egyetlen mondattal meg lehetne válaszolni: magyar területi, azaz a csehszlovákiai magyaroké, következésképpen: amilyen a csehszlovákiai magyarság, olyan a színháza...

Mint látszik, ez az „egy mondat“ egy kissé hosszúra sikerült. Az évek folyamán így, ebből adódtak a különböző téves elképzelések és félreértések. Volt, aki abból indult ki, hogy ha ez a színház az egész „magyar terülel“-é. akkor tulajkonképpen nem más, mint a csehszlovákiai magyarság „nemzeti színháza“. Aztán megalakult a Thália Színpad, kassai (Košice) székhellyel, és ez a mítosz kezdett szertefoszlani. Mások úgy vélték, progresszív, kísérletező színháznak kéne lennie a Matesznak, hiszen — mint mondták — minden új színházat ezért hoznak létre. Bebizonyosodott azonban, hogy ehhez színházunk egyik társulatában sem adottak a szükséges feltételek. Olyan időszak is volt, amikor úgy akarták „profilírozhi“ a színház két együttesét, hogy a komáromi (Komárno) társulat legyen „a nagyok“, a felnőtt közönség színháza, míg a Thália Színpad „a kicsinyeké“, vagyis a kassai társulat vállalja fel a „gyermekszínház“ szerepét. Ez az elképzelés azon bukott meg, hogy egyik együttes sem volt képes rendszeresen látogatni a másik „tájterületét“. így Nyugat-Szlovákia magyar közönsége gyermekelőadások, Kelet-Sztovákiáé pedig felnőtteknek szánt színházi produkciók nélkül maradt volna. I-átszólag életképepesebbnek bizonyult az az elképzelés, hogy az egyik társulat csak zenés produkciókat mutasson be. Ez az elképzelés a hatvanas években született, de pár éves próbálkozás után bebizonyosodott, hogy sajnos nem életképes: nélkülözi a zenés színházak működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételeket (énekes színészek, zenekar, tánckar, anyagi fedezet stb.).

Nem részletezem tovább a 35 év folyamán született különböző koncepciókat és egyéni-egyedi ötleteket, hiszen mindegyik csupán annyit ért, amennyi megvalósult belőle — vagyis vajmi keveset... Egyre azonban jók voltak ezek az elgondolások és kísérletek: kitűnt belőlük, hogy a csehszlovákiai magyarság _ színházi kultúra iránti igényeit — négy társulat tudná maradéktalanul kielégíteni. A mostani két prózai társulat mellé (égetően) szükség lenne még egy zenés társulatra, s egy olyanra, amely felvállalná a gyermek- és ifjúsági színház szerepét. Egyelőre azonban két társulata van a Magyar Területi Színháznak, s e kettő igyekszik — feladatán túl — kielégíteni a zenés s a gyermek- és ifjúsági színházi igényeket is.

Akkor hát tegyük fel újra a kérdést: Most milyen színház a Magyar Területi Színház?

A válasz ezúttal egy kicsit hoszszabb lesz, de ennek megfelelően konkrétabb, körülhatároltabb, kézzelfoghatóbb is:

„Közönségünknek, tájfeltételeinknek megfelelően nyitott — de hagyományos játékformát művelő — színház vagyunk, amely stílus tekintetéhen a realista színjátszás eddigi hagvománvai közül elsősorban kettőre épít: a népi eredetű vásári komédiára

és a huszadik században kiteljesedett epikus színház poetikájára-eszköztárára“ — olvashatjuk a szíhház dokumentumaiban. Ugyanitt a jövőre vonatkozó elgondolások is találhatók: „játékstílus tekintetében gazdagodnunk, játékfelfogás terén pedig korszerűsödnünk kell a jövőben, hiszen közben egy teljesen új generáció jelentkezik a nézők soraiban.“

Különösen most, hogy szeptemberben új művészeti vezető kerül a Thália Színpad élére, a komáromi társulat pedig előbb-utóbb beköltözik az „új épületbe“, ha az úgy készül is, mint a Luca széke — különösen most van égetően szükség arra, hogy mindkét társulat határozpttan megfogalmazza a maga célkitűzéseit. A komáromi társulat életében óriási változásokat hozhat az új székház birtokba vétele, hiszen eddigi négy bemutatóját évadonként akár nyolcra is növelheti az új feltételek között, és gyakoribbá teheti a komáromi előádásait is. A mostani műszaki felszereltség attraktívabb előadások színrevitelére már nem alkalmas, mert egyszerűen elavult. A dramaturgiai tervezésnél sajnos jelenleg ezt is figyelembe kell vennünk. Mindazonáltal arra törekedett a dramaturgia, hogy a darabválasztás az együttes színvonalának megfelelő legyen, s egyúttal lehetővé tegye a szakmai továbbfejlődést, és — amennyire ez négy bemutatóval lehetséges — az egyéni művészi ambíciók valóra váltását. Tulajdonképpen részben ilyen céllal alakult meg ez év elején a Magyar Területi Színház komáromi társulatának Stúdiószínpada is, de hozzá kell tennünk, hogy igazán életképes csak a Matesz új székházában lesz majd.

Miközben szép számmal tűzünk műsorra színjátékokat a távlati dramaturgia tervünkben felsoroltakból, nem feledkezünk meg a közönségünk által olyannyira kedvelt szerzők egyegy művéről sem. Ezek közé tartozik például Jókai, Mikszáth, Móricz, vagy az olasz Carlo Goldoni. Jókai neve egyébként is összeforrott már Komárom városával, hiszen köztudomású, hogy itt született.

Az idők folyamán a színház szorgalmasan igyekszik eltüntetni művészeti térképéről az úgynevezett „fehér foltokat“ is. Vannak ugyanis szerzők, darabok, amelyeket klasszikus értéküknél togva „illik“ bemutatnia minden színháznak. A Magyar Területi Színház az utóbbi időszakban a következő szerzőkkel ismertette meg közönségét ebből a „körből“: Bertolt Brecht, A. N. Osztrovszkij, Ivan Bukovčan, Csingiz Ajtmatov, Rnzante (polgári nevén: Angelo Beolco), Ugo Betti, Henrik Ibsen, Örkény István, Georg Büchner stb.

A színháznak az elmúlt tervidőszakra szóló dramaturgiai tervéből csupán egyetlen pontot nem sikerült naradéktalanul megvalósítania: egyetlen művet sem tűzött műsorra a csehszlovákiai magyar drámairodalom közvetlen — tehát a két világháború közötti — haladó hagyatékából, pedig néhány ízben már-már úgy volt. hogy mégiscsak bekerül a dramaturgiai tervbe egy Sebes! Ernő-dráma. Részlegesen úgy teljesítette ezt a tervét a színház, hogy távolabbi — mégis saját — hagyományra épített (pl. a Mikszáth-művek bemutatásával, aki a mai szlovákiai területről származott csakúgy, mint a komáromi születésű Jókai, vagy Csokonai Vitéz Mihály „Karnyőné, vagyis a vénasszony szerelme“ című játékának bemutatásával, akiről szintén köztudott, hogy — szerelme, Lilla révén — igen szoros szálak fűzték Komáromhoz. A leginkább azonban úgy teljesítette ezt a „vállalt kötelezettségét“ a színház, hogy drámai hőssé emelte egvetlen európai rangú írónkat, Fábry Zoltánt, akiről Mészáros László írt színjátékot.

Kmeczkó Mihály