Szabad Földműves, 1986. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-22 / 8. szám
/ 1986. február 22. * 8. szám * XXXVII. évfolyam ★ Ara 1,— KCs „Éppen most jövök a Várból. Ma reggel terjesztettem elő azon miniszterek lemondásának elfogadásáról szóló javaslatot, akik lemondásukat február 20-án nyújtották be. Egyúttal az elnök űr elé terjesztettem azoknak a személyeknek a névsorát, akikkel kiegészíthetnénk és újjáalakíthatnánk a kormányt. Elmondhatom önöknek, hogy az elnök az általam előterjesztett valamennyi javaslatot elfogadta. Az elnök úr mind az elbocsátó, mind a kinevező dekrétumokat aláírta, s néhány pillanat múlva megtörténik az ellenjegyzésük. .. Most arra van szükség, elvtársak és elvtársnok, hogy most, amikor népünk akarata ilyen dicső módon érvényesült, ismét összefogjunk egy hatalmas munkalendületben, hogy minden előttünk álló akadályt elháríthassunk, s hogy köztársaságunkban, amelyet megtisztítottunk a reakciótól, felépítsük dolgozó népünk boldog hazáját.“ (Klement Gottwald beszédéből, amelyet 1Я48. február 25-én mondott a Vencel téren.) • Szocialista országépítésünk időszámításának kezdete 1048 februárja. Akik birtokba vették akkor a gyárakat, odaálltak a gépek mellé, őrséget szerveztek, akik a demokratikus fejlődésnek ebben a szakaszában tanítókat toboroztak, majd szövetkezetei alapítottak — ma már nyugdíjasok. Közülük mondta valaki, egy veterán kommunista: „Az emlékezés szépít-e, vagy az idő történelmivé sűrűsödött pillanatainak van másféle sugárzása? Nem tudom... De a „miénk az ország, a hatalom“ számunkra nem a kinyilatkoztatás biblikus pátosza volt, hanem a reánk bízott, reánk ruházott felelősség „indulj és cselekedj“ sürgetése. Ezt a gazdaszellemet, a „miénk az ország, a hatalom“ tudatot kérem számon az utánunk jövőktől...“ És az egykori munkásőröket, veterán kommunistákat, az iskoláinkba diákokat, tanítókat toborzókat, szövetkezetalapítőinkat, legrégebbi munkáslevelezőinket, lapterjesztőinket hallgatva, mint a lekiismeret, a felelősség szívdobbanása újra meg újra elhangzik a kérdés: vajon az utánunk jövők megértették-e, mit jelentett számunkra a győzelmes február? Atérzik e, tudatosítják-e, mit jelent, hogy a dolgozóké az ország — a gyár, a föld? Megtanultak-e az új munkásnemzedékek élni a munkáshatalommal a fejlett társadalom körülményeinek megfelelően? Most, a CŠKP XVII. kongresszusára készülve, a CSKP megalakulásának 65. évfordulója előtt tisztelegve még sürgetőbb és időszerűbb annak a vizsgálata, hogy február örököseiként forradalmi vívmányainkat vajon forradalmi szellemben fejlesztjük-e tovább. Február örökösei A szocialista fejlődés során elért eredményeink elégedettséggel tölthetnek el bennünket. A XVI. pártkongresszus által kitűzött célokat teljesítettük. Tovább haladunk gazdaságunk intenzifikálásában. A nemzeti jövedelem növekedésével párhuzamosan nőtt a lakosság személyi és társadalmi fogyasztása, s tovább erősödött szociális biztonsága. Az elmúlt évi gazdasági fejlődésre jelentős mértékben hatott a CSKP KB 15. ülése és a dolgozók kezdeményezése, amelyet felszabadulásunk 40. évfordulója és a közelgő knngreszszus bontakoztatott ki. Szocialista mezőgazdaságunk a döntő fontosságú tervfeladatok zömét teljesítette, kiváló eredményeket ért el a gabonatermesztésben. A 8. ötéves terv azonban minden eddiginél igényesebb célok elérését feltételezi. A hatékonyabb termelés, a tudományos-műszaki haladás vívmányainak alkalmazása olyan új korszakot jelent társadalmunk építésében, amelyben minden dolgozó embernek meg kell vívnia a maga mindennapos forradalmát. Ez az igény, ez a feladat nem tűri a kívülállást, a közömbösséget, az önzést és kizárja a társadalmat károsító harácsolást, tékozlást, a lógást, a visszaéléseket. „A billentyűket nyomkodják, úgy számolnak. Én már ahhoz nem értek. Azért tanultak, hogy tudják. De azt azért meglátom, ha a határban rozsdásodik a vetőgép, vagy a traktor, ha akarattal törik el a disznó lábát. Nem tudom szó nélkül hagyni. És felháborít, ha a nálam fiatalabbakat ez nem izgatja, ha eltűrik.“ „Én még ma is minden héten benézek az iskolába. Már megszoktam, hogy lemosolyognak. A bácsinak kije jár ide? A dédunokája? Kérdezik, akik nem ismernek. Már kevesen emlékeznek arra, hogyan cipeltük a padokat, székeket, jártuk végig a várost, hogy van iskolánk, jöhetnek, jöjjenek a gyerekek. Hát csak jogom van bejárni ide. Tudom, egyre kevesebb az ilyen iskolaalapító, aki nemcsak a gyermekét, unokáját is ide kísérheti...“ „Az összes tyúkot, amink csak volt, mind bevittük, emlékszem, én tizenegyet vittem! Ne mondják, hogy rongyosok, koldusok kolhoza! Most már csak kívülről gyönyörködünk a modern baromfitelepben. Azért jólesne, ha nemcsak elküldenék évente a nyugdíjas járandóságunkat, hanem néhány órára találkoznának velünk a szövetkezeti klubban. Fiatal az elnök, szívesen elmesélnénk neki, hogyan is volt akkor... De talán azt hiszi, úgy is benne van a könyvekben.“ A személyes vélemények, vallomások, hétköznapi érzelmességbe burkolják a történelmi tények ünnepi elvontságát, int mértéktartásra az alkalom: február méltatása. Csakhogy ezt a történelmet, februárt, emberek vitték győzelemre, akik személyes kötelességüknek érezték, hogy küzdjenek, harcoljanak meggyőződésükért, a lenini eszmék megvalósításáért. Kivívták nemcsak maguknak, nekünk is a jogot, hogy szabadon élhessünk, egyenrangúan, egyenjogúan mindannyian, csehek, szlovákok, magyarok — Csehszlovákia népei, nemzetei és nemzetiségei. Létrehozták intézményeinket, megterem tették kultúránkat és helyükbe állhattunk a gyárakban, a me zőgazdasági üzemekben, a képviseleti szervekben, ahogyan alkotmányos jogainkkal élve megkívánta a társadalom érdeke, saját érdekünk, Kétségtelen, hogy sokkal felkészültebben, összehasonlíthatatlanul műveltebben, tehát hozzáértőbben épülhet mai nemzedékeink által az ország. A racionalizmus korszakának is nevezik a tudományos-műszaki haladásnak ezt az időszakát. De vajon nem válhat-e még nagyobb hajtóerővé a tudat, hogy február örököseiként, az ország gazdájaként kell dolgozni ma is. Ogy, hogy a kor megkövetelte forradalmát a mai nemzedékek is megvívhassák. l
