Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-28 / 52. szám
SZABAD FÖLDMŰVES. 1985. idecemSer 2& KARINTHY FRIGYES: Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús.» (EGY FÉRJ NAPLÖJÄBÖL) Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a jeleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlen az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma. Febr. Í5. De nekem mégiscsak gyanús a jeleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három jüle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja és három jüle, de furcsa találkozás, mondok, de a jeleségem megmagyarázza, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták és őszszementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik jüle kimaradt, hát ebben lehet valami. Márc. <2. Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem, mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek az ablakba, ott látom a feleségem kibontott hajjal, csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és megkérdeztem tóle, mit keres ebben a házban, erre pofonvágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni. Jún. 14. Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejemben a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, Húristennek, hogy csak valami lakbérről volt sző, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni. Aug. 3. Valami jót kitaláltam ma, mert nagyon gyanús volt a 'feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment hazulról. Hát erre. kötöttem egy spárgát a lábára, egy, hosszú gombolyagról, mert az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a' feleségére, mondok, nehogy megcsaljon. Így most jó lesz, gondolom, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percbén, amikor akarom, visszagombölyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem. Aug. 10. De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkelt, én lassan, hogy ne vegye észre, rátettem a spárgát a lábára, 6 meg húzta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, x s :3 X Történetek a buszon Első történet Szakad az eső, órák óta már, mintha dézsából öntenék .Ä Jéghideg cseppékét a szél a kabátgallérok mögé Is bekergeti. Az emberek ingerültek, mogorvák. Mindenki odahaza szeretne lenni már, átöltözni, papucsot húzni, pihenni, beszélgetni, nézni, szidni a televízió műsorát. A 45-ös buszon rengetegen utaznak. Lassan cammog velünk az Ikarus. Eső- és izzadságszag terjeng a Jármű belsejében. „Vigye odébb az esernyőjét — szól rá egy Idősebb férfi a mellette toporgó fiatalasszonyra —, a nadrágom szárára csurog róla a víz.“ „Menjen arrébb — dühöng egy bundában píhegő asszonyság, s szitkokat szór a mellette álló farmerdzsekis fiúra —, a hajáról a szőrmémre folyik az esőié.“ Araszolunk tovább. Valamilyen jármű akadályozza előttünk a forgalmat. Kinézek: egy locsolóautói — Jé, emberek! — rikkantja valaki a zsúfolt utastérben —, lássatok csodát. Öntözik az utat, a Járdát! Most! Ilyenkor! És valóban. A narancssárga locsolókocsi valamennyi fúvókájából — fittyet hányva az időjárásra — végzi a munkáját. S már mosolyognak is az emberek. Szempillantás alatt megenyhülnek az arcok, felenged a fagyos légkör, nem morcos senki, beszédbe elegyedünk egymással, a leszálláskor néhányan még köszönnek is a tovább utazóknak. Mindezt egy locsolóautónak köszönhetjük. Hát nem aranyos? Második történet Sötét van már, öt óra múlt néhány perccel. Ä Šafárik térre befut a 28-as csuklós autóbusz. Hinni sem akarok a fülemnek: zene, vidám harmonikaszó hallatszik a jármű belsejéből. Nyugdíjasnak vélt, vasutas formaruhát viselő férfi terpeszkedik az egyik ülésen. Mókás dallamokat csal, varázsol elő tűzpiros hangszeréből. A zsebéből borosüveg kandikál elő. Jókedvű az öregúr, szélesen mosolyog. Akár egy lakodalmas menet, vidáman haladunk az egyre terebélyesedő lakónegyed felé. — Ml történt, papa? — fogja vallatóra az idős, mőkamestert egy sokszoknyás falusi néni. — Kihúzták a szerencseszámát? — Nem tagadom — csippent szemével a kérdezett —, valóban nagy szerencse ért. Tudja, megszöktette — végre, majd tiz évnyi kitartó udvarlás után — a sarki hentes a feleségemet. Elvitte a házsártos vén boszorkányt! Hát ezért vigadok harmadik napja már. És újabb nótába kezd**, i_zi_i kétszer olyan nehéz lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb lett húzni, aztán megint olyan könynyü lett, mint eleinte és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni. Okt. 31. Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamban. Mondok Csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? de ez nem lehet, mert hiszen még . fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nö valaki mást? Nov. 7. Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem láttam a feleségem. Este mindig rágondolok, és nagyon fáj a szívem, meri valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekben olvastam én már valamikor. hogy lehetséges, hogy az asszony lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik? Dec. 25., karácsony Nem, nem: a feleségem: mégis, szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ű utcán jöttem éppen haza tizenegy után, sät egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott — mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják. Diszkő-extázis (Fotó: Vass) Már vagy két hete törtem a fejemet valami jó kis marhaságon, elvégre szilveszterkor ilyesmit illik írni, ez viszi a lapot, meg az olvasó is ezt várja. Igen ára, de mit? Mondjuk azt, amikor egyszer — isten ments, kaptam észbe, hiszen ettől X. halálosan megsértődne! Amattól viszont Y., lamentáltam tovább, esetleg a teljes maradék ábécé. Neutrális téma kell, döntöttem el, ne bántsuk most se a kereskedelmet, se a postát, se a közlekedést, sőt, még a főnökeinket se: irány az utca, hiszen a téma köztudomásúlag ott hever, csak össze kell söpörni. Ballagok tehát az utcán, és szorgalmasan nézelődöm mindenfelé, a témát keresve. Illetve dehogy ballagok: lökdösődöm, araszolok, taszigálódzom. Odakint ugyanis tombol a karácsony előtti bevásárlási őrület, WALKMAN DÉNES GYÖRGY: Boroshordó a város Ä házak tántorognak sorban, a házak beszeszeltek, mert Noé lelke van a borban, bort ittak, akik mertek, bort vedel most az egész utca, boroshordó a város, a bolond város bolond trucca: a park is borvirágos. A sarkon jókedvű csibészek kurjungnak estelente, s gyönyörködik seregnyi részeg, mi szép a naplemente, mi szép a hold, csupasz fejével fekszik a pocsolyában, és bor patakzik egész éjjel kocsmában, nyoszolyában. s az utca, ameddig a szem ellát, csomaghegyek alatt fújtató-verejtékező emberek tömegétől feketéllik. No, befellegzett nekem, gondoltam szomorúan, lőttek a szilveszteri krokinak, ha az a bizonyos téma tényleg itt, az utcán heverne, meg se látnám. Egy szőke szépség jön velem szemben: farmernadrágja olyan feszes, hogy minden kidomboríthatót tökéletesen kidomborít. Rezignáltan fordultam utána — és ekkor történt. Ügy nekimentem valakinek, hogy bezuhantam a mögöttem siető öregúr fenyőfájának az ágai közé, mint egy átmeneti karácsonyfadísz. Felnéztem: velem szemben egy tizenhat-tizenhét éves forma srác állt, szintén kissé még inogva az ütközéstől. Fején fekete fejhallgató ívelt glóriaként, és úgy csodálkozott rám az ártatlan kék szemével, mintha a Góbi sivatag kellős közepén találta volna szembe magát váratlanul egy másik élőlénynyel. Megvan! — ujjongtam fel magamban, itt a keresett téma, sőt, kis híján agyontaposott! S ráadásul a neve is milyen elegáns: Angolul tudó olvasóim számára nem újság, hogy a fenti szó jelentése: sétáló ember. Nomármost: sétálgató ember sokféle van, de „Walkman“ csak egyféle. Azt a — tizenöt és huszonöt év közötti — emberfajt jelöli így a modern antropológia, amelynek egyedei sztereó fejhallgatóval a fejükön, s a hozzátartozó törpemagnóval a zsebükben róják az utcákat, utaznak, a zsúfolt buszokon, állnak sorban az üzletek előtt, s egyáltalán: a fentebb leírt felszerelés bárminemű tevékenységük!, sőt, létezésük alapvető feltétele. Minthogy a róluk szóló ismereteink mindeddig meglehetősen hézagosak, rögvest eldöntöttem: néhány órát beható tanulmányozásukra fordítok. Főhadiszállásomat a város legforgalmasabb gyalogátkelőhelye mellett ütöttem fel, s figyelmemet ettől a perctől fogva csakis az ifjú nemzedék fejhallgatóval koronázott képviselői kötötték le. íme л 5 a: 3 Q megfigyeléseim rövid summázatáí. Zöldre várva tolong a tömeg, itt' — a Prior áruházzal szemben — másodpercek alatt felduzzad az átkelni vágyók hada. A hatalmas kereszteződésen villamosok csörömpölnek át, és ekkor — a várakozók embermaszszájától kissé oldalra — húszon aluli, fejhallgatós srác érkezik. Nem áll meg, nem is lassít, még csak körül sem néz: üdvözült arccal, valahová a semmibe révedve sétál bele a tilos kellős közepébe. Fékcsikorgás hallatszik, egy Lada blokkol le füstölgő gumikkal, a sráctól vagy két milliméternyire: 6 nem vesz tudomást róla, s arcán ugyanazzal a szent áhítattal ér végül is révbe szerencsésen az innenső oldalon. A tömeg a fejét csóválja, de a lámpa időközben zöldre vált, és síét mindenki a dolga után, megfeledkezve az apró közjátékról. Alig telt el néhány perc, és újabb' alany érkezett. Sőt mindjárt ketten. Rögtön felismertem, hogy az úgynevezett „double Walkman“ nevű alfajt, vagyis a sétáló ikerpárt vetette utam-, ba a jósors. Elengedhetetlen műszaki ismeretként ehhez tudni kell, hogy; némely korszerűbb zsebmagnórtak' kettős kivezetése van, s a közös műélvezet ilyenkor azzal az apró gyakorlati hátránnyal párosul, hogy ala-. nyai össze vannak láncolva. Kettőzött figyelemmel követein tehát én is at! újkori sziámi ikreket, akik a zsinór engedélyezte korlátozott mozgásszabadság ellenére példásan igyekeznek összehangolni lépteiket:- faltörő kosként törnek át a járókelők dzsungelén, és szemeik — nyilván egy masszívabb gitárszőló hatására — tökéletes összhangban fordulnak időnként az ég felé. Némi fennakadás akkor történt, amikor az egyikük váratlanul, meredek ívben befordult a sarki büfébe: a zsinór húrként megfeszült, és az ikerpár ájtatos arccal tovaballagó másik tagját a fülei fékezték le, az utolsó pillanatban. Félperces némajáték következett, hiszen a szóbeli információcsere szóba se jöhetett: ehhez Phil Collins legmenőbb számát kellett volna átmenetileg elnémítani. Végül mégiscsak megszületett a megegyezés, és a két ifjú — változatlanul a fejhallgatók glóriájával dús fürtjeik körül — eltűnt a büfé ajtaja mögött. Ha egy akció beindul, az már megy, nincs mese: máris látom, hogy a szemközti villamosmegállóban két „Walkman“ ácsorog. Mire odaérek, éppen beáll a 12-es villamos, felszáll az egyik srác, utána a másik’ is, s még nekem is marad annyi időm, hogy a szisszenő ajtószárnyak között betornásszam magam a jármű belsejébe.' Lássuk az „utazó walkman“-!! Rögtön nyilvánvaló, hogy nem' ismerősök, semmi közük egymáshoz! az egyik jobbra, a másik balra bámul kifelé, ugyanazzal a révült arckifejfezéssél, tudbmást sem véve a körülöttük egymást taposó embertömegről. Hamarosan azonban némi disszonanciát fedezek fel kettejük vi. selkedésében. Sokáig meg sem. tudom' magyarázni, mi az, amiben minden hasonlóságuk ellenére mégis mások, aztán rájövök: nem azonos ütemben rángatóznak. Istenem, gondolom, lehet hogy az egyikük kedvence a Duran Duran, a másiké pedig a Szlovák Filharmónia nagyzenekara. Magam is rendelkezvén némi rock-alapismeretekkel, egy ideig a vonaglásdk ritmusából próbáltam következtetni a' hallgatott zeneszám címére, de aztán feladtam. Végtére is, a „walkmanek“ zenéje — magánügy. Az is, hogy mit' hallgatnak, az is, hogy hol. S mielőtt a következő megállóban leszálltam volna, gondolatban némán fejet hajtottam modern korunk újdonsült sztereó-pemetéi előtt. VASS GYULA
