Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-21 / 51. szám
У \ 14 SZABAD FÖLDMŰVES 1985. december 2Í. Az élet horgász« EGY EMBERÉLET SUMMÄZATA PÄLL ENDRE: anartrtt ta a kis széncinke, és könnyed ívvel átröppent az előttem álló száraz szilfára. Minden repedésbe bekukkantott. Az ághajlatokat is megvizsgálta. Végre talált valamit. Teljes erejét latba vetve kéregcserepet feszegetett. Lepattant a cserép. Kéthárom gyors vágás és nyelés után ismét röppent tovább. A- hogy távolodott, úgy halkult ismerősöm „kicsit ért“ — a zsákmányra vonatkozó fitymáló megjegyzése. Megint a csend uralkodott. Figyelmesen lestem a bokrok alját. Bent a sűrűben ág pattant. Csak nagyvad okozhatta. A puskanyakat szorító tenyerem beleizzadt az izgalomba. A súrlódó gallyak csapódása és néhány távolódó pattanás feloldotta a feszültséget. Balról valami mozdult. Halk surranással róka kígyózott a fiatalosban. A lővonal irányából két lövés dörrent. A róka megtorpant és előrefigyelt. Felkaptam a puskát és oldalba lőttem. Még a farkával sem intett búcsút társainak. A lövést jó néhány percig dermedt mozdulatlanság követte. Aztán mátyás rikkantott a sűrűben. Vészkiáltásával a közeledő hajtők kopogtatását jelezte. A bujkáló emberek csak halk szóval jeleztek egymásnak. Le még ki sem mondhattam a lőttem szó végét, amikor a szederindás sarokból szarvas* tehén rohant ki. A nyiladékon mindenhol emberek mozogtak, ezért a mi nyugodtan álló csoportunk felé menekült. Gyönyörű ívvel ugrott át felettünk. A dermedtségből elsőnek Pista ocsúdott fel. Gyorsan csőre töltötte a válláról lekapott mauzért, és a tehén után fordulva célba kapta fegyverét. De ismét barna test ugrott közénk, Az anyja után menekülő borjú. Es ahogy repült, hátsó lábával kirúgta Pista kezéből a puskát, amely nagy ívben perdülve csövével beleállt a hóba. A' két szarvas elmenekült, és ahogy végignéztem az arcokon, sok mindent láthattam rajtuk, csak éppen az érlelmesség jeleit nem. Édesapám jóízű nevetése törte meg az ijedt csendet: — Nahát, Pista! Ez a borjú igazán megérdemli az életmentő jelzőt. De el ne meséld senkinek a történteket, mert úgysem hiszik el. — Hát, szó, ami szó, az én torkomon is fennakadt a füst — dörmögte Kardos bácsi a pipája mellől. — Legyünk őszinték, mindannyian megijedtünk — állapította meg édesapám —, de Kardos barátom arcát is csak egyszer láttam ilyen megrémültnek, amikor lemarházta a vadászbérlőt. őzsutát, vaddisznót és rókát lőhettünk. Л terv szerint elsőnek a rét keleti oldalán hosszan húzódó fiatalost hajtották. A puskásvonal a rét felső végét átszelő nyiladékra állt. A legjobb lóállásokra — a lővonal felső harmadára — a tapasztaltabb vadászokat állították. Lőállásom a gerincen, a hajtás felső szélén haladó kocsiút on volt. ígéretes hely. Több irányba beláttam a sűrűbe. Lábam alól kitisztítottam a havat és elhelyezkedtem. A távolból alig csendülő kürtszó indította a hajtást. A várakozásteli percek a hajlóvádászatok legszebb szakaszai. A hajtők még messze jártai-;. Az álló levegő csendjét néhány madárka cirpenése zavarta. Cinkék. Nyolcán voltak, és szorgalmasan, tervszerű rajvonalban vonulva keresgettek a fácskák ágain. „Itt sincs, ott sincs“, kiabál nyitotta a szarvasrudll visszatörését. — Ne..., ne..., hó... te..,, sokan vótak ezek a szarvasok — ordította az egyik hajtó. — Hát mér nem álltái elejbük, János? — kérdezte a szomszédja. — A fene talán elejbük álL Hiszen úgy rohantak nekem, mint a sistergő ménkő —« hangzott az érthető magyarázat. Szóval a szarvasok visszatörtek. Nyilván a rudli toporgott itt előttem, és az állatok valami gyanúsat észlelhettek a lővonal felől, azért választották a menekülés ezen útját. A hajtóvonal is kiért, csupán néhányon birkóztak a mellettem levő sarok sűrű szedertndáival. A puskások felém indultak. — Ki duplázott és mire? kérdeztem. Brauer Dezső bácsit immár nyolcvanadszor cipelte magával öreg földgolyónk Nap körüli útjára. Égitestünk ezalatt már több milliárd kilométeres utat tett meg, miközben bolygónkon milliók sorsát formálta a véresen zajló történelem. — Gölnicbányán (Gelnica) jöttem a világra-. Szinte alig nőttem ki csak a pólyából, amikor jóapámmal már az erdőt jártam és vele tartottam, amikor horgászni ment a Gölnicre. Amikor felcseperedtem, már egyedül is elmerészkedtem otthonról, s az est hcldvilág-csendjében kivetettem a magam készítette hálót a folyó vizébe. Oly kellemes érzéssel töltenek el ezek a kalandvágyókalandjáró évekre való visszaemlékezések. Am hamar ellopták a mosolyt az arcomról. Még tízéves sem voltam, amikor kitört az első világháború. A pusztítás, a nélkülözés, az örömlelenség gyermekszomorúságot okozó terhével vártam a jövőt. — Apám szabómester volt, engem is erre a pályára szánt. Négy évig tanultam a szakmát, miközben egy általános képesítést nyújtó tanfolyamot is sikeresen elvégeztem. Huszonnyolc évesen nősültem Rimaszombatba (Rimavská Sobota), ahol 1938-ig éltünk. Az általános mozgósításkor Eperjesre (Prešov) vittek katonának, ahonnan nemsokára hazajöttem. A hatóságok börtönbe akartak zárni, azonban a két és fél éves kislányunkat a rokonok és a sors gondviselésére bízva, feleségemmel Ungvárnál átszöktünk a Szovjetunióba, ahol 1945 decemberéig dolgoztunk egy ruhagyárban. Később azzal a reménnyel tértünk vissza a gömöri kisvárosba, hogy életben találjuk hat éve nem látott gyermekünket. Határtalan bizakodásunk azonban mélységes, máig tartó szomorúsággá változott: kislányunkat a család tizenhárom más tagjával együtt az auschwitzi és a dachaui koncentrációs táborba hurcolták a németek. Valamennyien meghaltak ... Az elbeszélés fonala itt hosszú percekig megszakad. Könnyáztatta emlékező-csönd borul a Brauer házaspár rimaszombati lakásának konyhájára. Az asztalon az albumból kiszedett vádló képek, régen elporladt arcok ostromolják az örökkévalóságot. Dezső bácsi ugyan lassan visszaréved a jelenbe, de kimondott gondolataival Igyekszik számomra is láthatóvá tenni göröngyös életútjának egy-egy buktatóját vagy emelkedőiét. — A második világháború után kiváltottam az iparengedélyt, három év után, 1949-ben azonban én államosíttattam Rimaszombatban elsőként a szabóságot. Betegségem következtében mindössze két évig maradtam a szakmában. Utána közel egy évtizeden át hivatalnokként dolgoztam: anyakönyvvezető és egy hatvantagú polgári bizottság titkára voltam. Ezt követően pedig a városi kórház élelmezési osztályának vezetője lettem. Innen mentem nyugdíjba kilenc évvel azután, hogy elértem a nyugdíjkorhatárt. De még ekkor sem szakadt meg a kapcsolatom az egészségüggyel: rendbehoztam és tovább vezettem a kórház archívumát. A régi, poros, egérrágta iratoktól azonban légcsőasztmát kaptam, később pedig egy infarktus is közbeszólt. — A munkámon kívül még több társadalmi megbízatásnak is eleget tettem. Megalakulása óta tagja vagyok a Szlovákiai Antifasiszta Harcosok Szövetsége Rimaszombati Járási Bizottságának. Öt éven keresztül töltöttem be a Csehszlovák- Szovjet Barátsági Szövetség városi bizottságának az elnöki tisztségét. Tudatosítottam, hogy az átélt háborúk által elrabolt boldogságomért már nem kárpótolhat semmi és senki, csak a közösség javára végzett önzetlen dologtevés. Ezért is vetettem bele magamat mindenféle munkába. Számos kedvtelésem közül a számomra legkedvesebbről — a horgászásról — bővebben szólnék: — Negyvennyolctól ötvenháromig első elnöke, utána szinte a mai napig különféle tisztségviselője voltam a rimaszombati horgászszervezetnek. Számos fiatal horgászt neveltem a járási pionírházban. Akkor mindössze 150 tagot számlált szervezetünk, ma már közel ezer fős a horgászok létszáma. Milyen volt a kezdet? Három halastóval, pontosabban három magunk rekesztette halnevelő „pocsolyával“ kezdtük el a szervezett halgazdálkodást. Hozzáláttunk a patakok kitisztításához, a tavak halasításához. Rengeteget dolgoztunk társadalmi munkában, pedig akkor még nem volt a szombat munkaszüneti nap. ötvennégyben kaptunk először halivadékot. A városi kórházat mi láttuk el évente hat-nyolc tonna hallal. Ekkor csatolták a jesenskéi szervezetet hozzánk, s nyilvánították horgászterületté a Rimát. Szintén ekkor vettük gondjainkba a Balog-patakot. Később a kurinci, az ozsgyáni és a csfzi mesterséges tavakra is használati jogot szereztünk. Ezt követően a Hnúšťai Likőrgyár és a Rimaszombati Konzervgyár „jóvoltából“ befellegzet a Rimán való gazdálkodásnak. A kegyelemdöfést a folyóba engedett trágyáié és a műtrágya jelentette. Külön kádaink, hordóink voltak, amelyekben a beteg halakat (a tárolók vizének leengedésekor Összegyűjtőiteket) hipermangánoldatban gyógyítottuk, fertőtlenítettük. Egy tehergépkocsink is volt. Ma szerényebb feltételek között kell dolgoznunk. Horgászvizeinkbe évente 11 tonna, egy-két kilogramm átlagsúlyú halat juttatunk. Az utóbbi években rendkívül megnövekedett az érdeklődés körzetünk iránt. Az ország különböző részéről száza val keresik fel- vizeinket a vándorhorgászok. Egy-egy idényben mintegy három-négy tonna halat ők „zsákmányolnak“. Tagjaink átlagosan 25—30 kg-os átlagfogást érnek el évente. Természetesen ilyen intenzív halfogás mellett kevésnek bizonyul a szövetségtől kapott halivadék. Ezért a szervezet külön, jelentős mennyiségű, halikrát vásárol. — Ami engem illet, gyermekkorom óta megrögzött szenvedélyem a horgászat. Legszívesebben pisztrángra horgászom. Három évvel ezelőtt kaptam horogvégre a 45 centiméter hosszú, 105 dekás egyéni rekordomat. A pontyok közül egy 9,3 kg-os, csukából pedig egy 4,9 kg-os példányt könyvelhetek el rekordként. A hatalmas erejű, kiszámíthatatlan harcsát azonban igyekeztem elkerülni. A horgászásban sohasem a táplálékszerzés ösztöne űzött, hanem a keresés izgalma, a vízivilág titkainak a k’ifürkészése vonzott. Az évek során bejártam az ország legszebb horgászvizeit. Felszferelésemben tizenhat különféle horgászbot található. Nagy szomorúságomra az asztmám kiújulása miatt az idén csak egyszer kerülhettem vízközeibe. Az itthonülést nehéz elviselni, de ha már mást nem tehetek, megpróbálom ebben is örömömet lelni: feleségemtől átvállaltam a konyhai teendők szebbik felét, háziszakács lettem. Nem dicsekvésképpen mondom, de hűséges páromnak kimondottan ízlik a főztöm. A nap minden percében együtt vagyunk, megosztva végezzük el teendőinket. Sokat olvasunk, beszélgetünk, tévézünk és ha kellemes az időjárás, sétálunk egy jót. A szomorkodást a legnehezebb élethelyzetben is száműztük az otthonunkból. Vigasztaljuk egymást, nemcsak mások jelenlé tében. Reggelente azonban sokszor felötlik bennem, hogy de sok nyűgöt is jelent az öregség. De mindig igyekszem túltenni magam a nehézségeken. Az öregedés külső tüneteit a veszélyezettség szorongása nélkül szemlélem. Hát mondja, nem mókás ez? Miért teszem ezt a rettegő félelem helyett? Mert annak idején én is eltűnhettem volna valamelyik háborúban, valamelyik haláltáborban ... De megértem a békés öregkort. S ha már az Élet erre a világra érdemesített, nem lehetek hozzá félelemmel hálátlan. Korcsmáros László A vadásztörténetek valóságában sokan kételkednek. A kiszínezett, a tényeket jócskán elferdítő elbeszélések valóban nem ritkák a poharazgatás közben elhangzó beszélgetések között. De ne minden esetben dobjunk követ e mesélőkre. A jóízű, érdekes élménybeszámolók valóságkerülgetése megbocsátható, ha a szórakoztatást és a nevettetést szolgálja. És az élet sem menthető fel teljesen a romantika túlkapásai alól. Sokszor olyan történeteket szolgáltat, amelyek Andersen fantáziájának is dicsőségére válnának. A következőkben leírtak hitelességét a részben még élő résztvevők tanúsíthatják. A karácsonyt már egy hónapja leesett hó díszítette. Igaz, a tél csupán arasznyi réteggel borította a dombok lankáit, de a hőmérők higanyszálait csak a déli órák napsütéseiben engedte 0 Celsiits-fok fölé emelkedni. A vadászat napján a reggel kíméletlen fagya fogadta a felkelő nap vörös korongját. A havas mozdulatlanságban, a csendben sikló szánt repítő gőzölgő lovak és mi, rajta ülő, vadászatra igyekvő emberek képviseltük a mozgó életet. Bundáinkba húzódtunk, a kucsmákat az orrunkig húztuk, és csak szemünk kutatta a tovatűnő tájat. A fehér takaró mindent beborított. A fák szürke törzsei merev glédában sorakoztak. Ágaik mozdulatlanul meredtek az ég felé. Néhány cser és tölgy megtartotta szárazon zörgő, barnára aszott lombkoronáját, foggal gúnyolták maradiságukat a meztelenre vetkőzött biikkök és gyertyánok. A csupaszok könnyen állták a vihar lökéseit és a hó, ostromát. Nem így a maradiak. A vizes hópelyhek tapadó tömege ólomsúlyként nehezedett testükre. A törzsek nagyokat nyögve feszítették izmaikat, ám amikor a hajnalok jeges markolása elrabolta a rostok rugalmasságát, elszakadt a kötél. Éles csattanással repedtek a törzsek. A tél eddig jól viselkedett. Puha arasznyi hótákarója nem kegyetlenkedett az erdővel, a vadállománnyal. A szán simán siklott, a lovak hangos prüszköléssel örültek a könnyű ügetésnek. Az erdészlakáshoz, a találkozóhelyre értünk. A hajtők és a tizenkét erdész ü tűz mellett topogva várakozott. Édesapám ismertette a vadászat tervét, a hajtások sorrendjét. Szarvastehenet, A nyugodt elörevonulásnak nagy hangzavar vetett véget. Ágrecsegés, lábak dobogása, agancskongás és kiabálás bizo— Az öreg Nagy mellett ugrott át egy jókora kan — kaptam édesapámtól a felvilágosítást —, de tudod az öreg a pajta* kaput sem találja el, ezért hát a kan épségben távozott. És te mire lőttél? — Rókát lőtt... (Részlet á szerző Legjobb vadászni című könyvéből) Äz udvardl (Dvory nad Zitavouj Nagy Ferenc nemcsak szereti, hanem ismeri is a természetet, különösen az állatvilágot. Kezdettől fogva a mezőgazdaságban dolgozik. Látogatásomkor is éppen a telepre sietett, ahol állatgondozóként végzi munkáját. Szabadidejében gyakran vezet az útja a méhek birodalmába Napjainkban már a község legtapasztaltabb méhészeként tartják számon, így nem csoda, ha sokan felkeresik útmutatást, tanácsot kérve. Mi Is megkértük, hogy mondja el, miként került szoros kapcsolatba a méhekkel és a méhészkedésse], — Már apai nagyapám is eredményesen méhészkedett. Édesapám folytatta nagyapám kedvtelését, én pedig szintén örököltem a méhek iránti vonzalmat. A legtöbbet édesapámnak köszönhetek, aki úgymond belém oltotta a méhek szerefetét. Szakmai téren is sokat tanultam tőle, hiszen soha nem ódzkodott az új módszerek bevezetésétől. Mivel községünkben gazdag és szép hagyománya van a méhészkedésnek, a többi tapasztalt méhésztől is igyekeztem ellesni a méhekkel való eredményes gazdálkodás fortélyait. Sokat köszönhetek Dékány Istvánnak, Istenes Jánosnak, Baka Jánosnak, Nagy Sándornak és Sárga Károlynak. Közülük sajnos, már csak a 80 esztendős Károly bácsi van az élők sorában. A családban nemcsak én foglalkozom méhészkedéssel, hiszen a bátyám gondjaira bízták a szövetkezet méhállományát. Szóval volt kitől tanulnom és volt mit látnom. Az első rajt 14 éves koromban sikerült befognom, mégpedig ha emlékezetem nem csal, szeles, viharos időben egy szál alsónadrágban. Így természetesen jó néhány csípés árán sikerült csak a közelben letelepedett rajt befognom. Az első rajomat saját készítésű kaptárba helyeztem, apám méhcsaládjai mellé. A szerencse Is mellém szegődött, mivel az első családom viszonylag gyorsan megerősödött, s a következő esztendőben már APÁRÓL FIÚRA 3 méhcsaládot mondhattam magaménak. Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt szintén a saját ötletem alapján készítettem el községünkben az első vándorkocsit. A többiek már az én hibáimból is okulhattak a későbbiek folyamán. A jónak mondható évek után tavaly viszonylag gyenge eredményt értem el. Az atka ugyanis alaposan megkínozta az állományt, így még az idén sem tudtam vándoroltatni. Azelőtt a közeli akácosban voltak a méhcsaládjaim. Legsikeresebb esztendőnek a békét hozó 1945-ös évet tartom, mikor családonként 45 kilogrammos hozamot sikerült elérnem. Az 1982-es és 1983-as év is kiemelkedő sikereket hozott. Gazdasági szempontból a leggyengébb időszaknak a két évtizeddel ezelőtti időszakot tartom, amikor a rokonságból hárman is építkezésre adtuk a fejünket. így a megszokottnál jóval kevesebb szabadidőt tölthettem a méhkaptárak körül, s ez természetesen a gyengébb eredményekben is megmutatkozott. Szerintem a sikeres méhészkedés alapvető tényezője a megfelelő vándoroltatás. Ez a mi vidékünkre fokozottan érvényes, mivel felénk nagyon kevés a repce- és a napraforgótábla. Ezért a környező községek: Besenyő ( Bešpfiov) és Bajcs (Bajc) határát Is jól ismerem, ahol megtalálható az olyannyira fontos akác. Főleg a fiatal, kezdő méhészeknek ajánlom, hogy először ismerkedjenek meg a méhek csodálatos világával, s csak ezt követően lássanak hozzá a méhészkedéshez. Akit ugyanis nem a méhek iránti szeretet vagy vonzalom, hanem a pénz ösztönöz, az ne is gondoljon arra, hogy huzamosabb ideig eredményesen tud majd gazdálkodni. Különösen most, a karácsonyi ünnepek folyamán használják ki az időt arra, hogy megismerkedjenek e kis élőlények tulajdonságaival, szokásaival, megízleljék a méhészkedés örömet szerző, boldog pillanatait. Lejegyezte: Plavec Pál — ■v *
