Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-30 / 48. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1985. novemtier 3tí.

14-MÉHÉSZÉT ■ MÉHÉSZÉT ■ MÉHÉSZET • MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET■ MÉHÉSZET ■ MÉHÉSZET

Az idei méiieihuliás okáról

I. RÉSZ

Az a méhész, aki tüzetesebben figyeli a méhek életét és életkörülményeit, több olyan kérdésre is választ tud kapni, amire egyszerű, vagy felütés méhészkedés mellett képtelenség megoldást találni. A felületes méhészkedés sokszor akár a méhek pusztulásához is vezethet. Ez történt az idei tavasz beálltával is, amikor számos méhcsalád elpusztult, illetve olyan állapotba került, hogy még egyesítéssel sem lehetett |obb eredményt elérni. Az elhullás nem kímélte sem a kezdő, sem pedig a tapasztaltabb méhész állományát sem, hiszen voltak olyan méhészek, akiknek csaknem az összes méhcsaládjuk teljesen elpusztult. Sok-sok kérdést hallottam már a tavaszi hónapokban, de a nyár folyamán is. hogy vajon mi az oka az idei elhullásnak. Kezdetben magam is a Varroa atkára gondoltam és elterjedésének tulajdonítottam ezt az állapotot. Igaz ugyan, hogy részben ez is hozzájárult a pusztuláshoz, de az igazi oka a noszéma. vagyis a gyomorvész fertőzőbetegség volt.

Dr. Svoboda akadémikus a betegséget igen találóan a méhek első számú ellenségének nevezte. Az atkafertőzés sem okoz országszerte akkora veszteséget a méhállományban, mint a gyomorvész. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyúlós költésrothadás, vagy az atkafertőzés kevésbé volna veszedelmes, mint ez a betegség. Annak ellenére, hogy ez a fertőző betegség évente milyen károkat okoz méhészetünkben, sok méhész mégsem fordít rá olyan figyelmet, mint amilyet kellene. Több méhész csak abban látja a nnszéraafertőzés tüneteit, hogy ha a méh a kaptárban ürftkezik. i’edig ebből nem mindig lehet megítélni, hogy a család gyomorvészben szenved. Más tünetei a fertőzésnek a családok gyengülése, illetve feltűnően ingadozó népessége. Ilyenkor a méhész igyekszik a méhcsaládokon segíteni, de sokszor eredménytelenül. Megtudhatjuk, hogy a család noszémával fertözött-e, ha a méh utolsó potrohgyűrűjével lassan kihúzzuk az emésztőbelét is. A gyomorvésszel fertőzött méh emésztöbele szürkésfehér színű, az egészséges méhé pedig sárgásbarna.

Nem terjed egyformán, illetve a fertőzést nem mindig veszi észre a méhész. Egy híres szakember dr. Bnrcheut és sokat) mások is állítják, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor majdnem valamennyi méh noszémával fertőzött, de a családon ezt a méhész észre sem veszi. Más esetekben viszont nem is kell, hogy a méhek nagy számban legyenek fertőzve és a családok mégis elég rövid időn belül elpusztulnak. Szerintem ez a

jelenség az oka annak, hogy a méhészek helytelen, sőt sok esetben elég könnyelmű álláspontra helyezkednek e betegséggel szemben.

A gyomorvészes fertőzést, gondolom, már sok méhész saját kárán tapasztalt». Azok a méhészek, akik még nem találkoztak a jelenséggel, vagy nem volt idejük ezt figyelemmel kísérni, nem árt ha közelebbről megismerkednek a fertőzés lefolyásával, hogy a gyakorlatban könynyebben felismerjék és megtegyék a szükséges óvintézkedéseket. A gyomorvészt a Noszéma apis zender nevű élősködő okozza. Ez természetesen szabad szemmel nem látható spórás véglény, amely spóra formájában évek múlva is fertőz. Ezek a spórák a noszémás méhek által fertőzött itató vizében, mézben és virágporban, továbbá a fertőzött kaptár lépjein, keretein és magán a kaptár falán, alján fontainak elő. Ha tehát nem a méhen fordul elő, lappangó állapotban él spóra formájában. Ebben az állapotban úgy képzeljük el, hogy a véglényt egy önálló, kemény kitinburnk borítja és így kedvező viszonyok között élet- és fertőzőképességét több éven át megőrzi.

Megállapított tény, hogy a méhek testéből származó és normális laboratóriumi viszonyuk között tartott spórák a melleket négy-öt év múlva is megfertőzték. A véglények fejlődéséhez nyirkos környezetre van szükség. A fertőzést nagyban befolyásolja tehát a kedvezőtlen, esős, csapadékos időjárás, araikor hetekig, sőt hónapokig az állott víz tócsákat képez, mert nincs elfolyása. Az ilyen fertőzött vizhez kirepülő méhek a víz ivása közben megfertőződnek. Tehát a nedves, pocsoiyás környezet jelentősen befolyásolja a noszémafertőzés terjedését. Ehhez tehát hozzájárul az őszi és tavaszi csapadékos időjárás,

'no meg a hosszú és hideg tél. A noszémával fertőzött család kaptárában lévő egészséges méhek is megfertőződnek, mégpedig tisztogatási ösztönük kielégítésekor, mert ösztönük a méheket arra serkenti, hogy a tisztátalanságokat a kaptárból eltávolítsák. A méhek a híg ürüléket felszívják és így jutnak a noszéma spórái a méh szervezetébe. Az ilyen fertőzött ürülék legapróbb cseppje is százezer spórát tartalmaz. A kutatók megállapították, hogy ez az élősködő a méh más szervezetét, vagy annak sejtjeit nem támadja meg, csupán a^emésztőbél hámsejtjeit.

Az ifyen fertőzött méhnek a potroha duzzadt és érzékeny. Elég, ha egy másik méh hozzáéjr és azonnal ürítkezik. Egyes kutatók azonban megfigyelték. hogy a méhek más okokból is Urítkezhetnek a kaptárban, sőt gyakrabban mint ezt a méhész gondolná. Ezért nagyon fontos, hogy

minden méhész ismerje az emésztőbél tevékenységét. A méhek emésztőbelük hámsejtjeinek állandó megújulásával bizonyos mértékig védekezhetnek a gyomorvész káros hatásai ellen. Az élősködő spórái tehát csak a méh emésztóbeién találják meg a szaporodásukhoz szükséges és megfelelő környezetet. Az emésztőbélben elhagyják a védőbnrkot és az ott lé vő hámsejtekbe kapaszkodnak, majd gyorsan bonyolult változásokon mennek keresztül. így a spórák által felhasznált és tönkretett sejtek az emésztőbél faláról leválnak és az emésztőbél üregéből a vékonybélen át a vastagbélbe jutnak, vagy még az emésztőbélben szétesnek és a spórák felszabadulnak.

A gyomorvész fertőzte méhek táplálékemésztése tehát nem tökéletes, ezért ürülékük édes és így a méhek azt szívesen felszívják, s közben fertőződnek. Megállapították, hogy egyetlen méh emésztőszervében hozzávetőlegesen kétszázhatvan millió spóra is található. Természetesen csökken az emésztőbélhen az emésztőnedvek kiválasztása, amelyek a táplálék megemésztését segítik elő és így csökken azoknak a sejteknek is a száma, amelyek a méh által megemésztett anyagok felszívódását és a vérbe való továbbítását végzik. Ezek szerint a méh szervezete nem kap elegendő tápanyagot és főleg energiát termelő anyagot, úgy. hogy anyagcserezavarok lépnek tel. A méh ezt úgy igyekszik leküzdeni, hogy több táplálékot fogyaszt, de ennek jelentős része emésztetlenül hagyja el szervezetét. A nagyobb mennyiségben elfogyasztott, de emésztetlen anyagok gyors távozása a méh emésztőbeléből fontos körülmény a gyomorvész terjedése szempontjából. A megfertőzött méhek azért gyengülnek, az energiát termelő anyagok miatt nem tudnak repülni, Így nagy részük vagy a kaptárban, vagy a kaptár előtt pusztul el.

Egy svájci kutató azt is megállapította. hogy a noszémával fertőzött méhek negyvenegy százalékának fejletlen és harminchét százalékának csak közepesen fejlett garatmirigvük volt. így ezek a méhek képtelenek a Hasítás táplálásához szükséges menynyiségű pempőt előállítani, ezért az álcák a sejtekben éhen pusztulnak, s a tetemeket a méhek eltávolítják. így keletkezik a gyomorvészes családban a hézagos Hasítás.

A tudósok megállapításainak eredménye szerint lehetnek olyan családok is. amelyekben csaknem valamennyi méh noszémás. s a családon a fertőzés tünetei mégsem észlelhetők. A család nem gyengül, sőt a hordási idényt is jól hasznosítja. E- zért szükséges, hogy a méhész ismerje a méh emésztőszervének működését és szem előtt tartsa a noszéma elleni óvintézkedéseket. Mindenekelőtt a fertőzés megelőzésének íratlan. de hasznos alapszabályait. Ezek feltételei a következők:

1. a családokat állandóan és bőségesen lássuk el fehérjetartalmú anyagokkal. illetve virágporral, főképp a nyár második felében;

2. erős családokkal méhészkedőink és tartsuk azokat hőszigetelt kaptárban;

3., korán és szakszerűen teleljük be a méheket;

4. távolítsuk el a lertőzés forrásait a család kaptárából és környezetéből;

5. a betegség szempontjáből ajánlatos az őszi és tavaszi gyógykezelést idejében elvégezni.

(Folytatjuk)

VICZÉN ISTVÁN,

méhészeti szakoktató

(Stefan KrajčovlC felvétele)

Mesterséges megtermékenyítés

A méhek portási tevékenysége évente jelentés értékű hasznot hajt a mezőgazdaságnak. Korántsem közömbös tehát az, hogy milyenek a méhek jajtatulajdonságai. Ezek javításának egyik módja az, hogy mesterségesen termékenyítik meg a méhanyád.

Azelőtt a méhtenyésztésben az ilyen irányított megtermékenyítésre nem volt lehetőség, mivel a méhanyák — természetes körülmények között — repülés közben párzanak. Az anya a hatodik napos korára már ivarérett, s általában к ét szer-háromszor vagy többször is párosodhat. A herék ondólát a magtarisznydlóban tárolta, s az három-négy évig is elegendő petéinek a megtermékemtftéséhez.

A kiválasztott méhanya nászrepülését azzal akadályozzák meg, hogy a jobb szárnyát levágják, a pároztatőkaptárok kijáratát pedig úgynevezett anyaráccsal

zárják el. A méhanyák partneréül ivarérett, de tizennégy naposnál nem idősebb egészséges heréket választanak kt.

A megtermékenyítéshez használatos műszer legfontosabb részel a sperma felszívására szolgáló szivattyú, a kampókat tartó csukló és a mikrométercsavarral mozgatható befecskendezőtű. Ezen utóbbiba — a here fejének letépése, majd a potroh egyenletes nyomása után kiüremlett ivarszervből felszívják a spermát. A csőbe helyezett anyát széndioxiddal kissé elhódítják, ezután kampók segítségével kinyitják az tvarnyílását, majd a spermát e nyíláson át a megjelelő mélységbe vezetik. Az így megtermékenyített méhanyák két-három éven át a természetes módon párzottakhoz hasonlóan szabályosan és azonos mennyiségben petéznek.

(ÉT)

A japán nép a méhpempőt „az egészség élelmiszeréinek tekinti. Az ország méhpempőtermelése 1959-ben 100,

1972-ben 8 ezer

867 és 1981-ben már 10 ezer 255 kg volt. Keleten a méhpeinpő hagyományos gyógyszer, és most az a törekvés, hogy az iparosodás és a városiasodás rossz hatásait mérsékeljék, kedvez e hagyományos szernek is. Fogyasztói szerint jótékonyan hat a fáradékonyságra, az életerő csökkenésére, az étvágytalanságra, a hideggel szembeni érzékenységségre és még vagy ötvenféle panaszra. Milyen is hát valójában ez a „varázsszer“?

KIRÁLYNŐI

TÁPLÁLÉK

A „kaptárpatika“

A lép sejtjeiből

— szaknyelven a Hasításból — kikelt dolgozó méhek hétnapos korukban szerzik meg azt a képességüket, hogy pempőt termelhessenek a garatmirigyek váladékából. Ez a méh fejében lévő páros mirigy — amelynek ágai egy sorba rakva kétszer olyan hosszúak, mint a méh teste — termeli az álcák fölnevelésére a pempőt, a nektár feldolgozására pedig az enzimeket. Ez a mirigy csak a dolgozó méhekben fejlődik ki teljesen, de tizennégy napos koruk után elsatnyul, ezért dolgozók mindig csak fiatal méhek lehetnek.

A garatmirigyek termelte friss pempő élettani szerepe olyasféle, mint az emlősök esetében az anyatejé. Kezdetben az összetétele még nem felel meg az álcák fejlődési követelményeinek, de a fejlődés további szakaszaiban ez megváltozik. Az álcakor első három napjában egy kevés mézzel kevert, a szükségesnél bőségesebb mirigyváladékot — méhtejet

— kap az összes álca. Az etetésre fennmaradó másik három napon át a dolgos dajkák virágport is juttatnak az álcák eleségébe. Ebben a szakaszban azonban a pempő mennyiségi elosztásában nagy változás következik be.

Az álcakor negyedik napján dűl el ugyanis az, hogy mely ivadékokból fejlődnek rövid életű dolgozók, melyekből a méhek viszonylatában matuzsálemi kort megérd anyák. A leendő munkás álcák eleségéhen erősen csökken a pempő aránya, mert nekik a dajkák csak a nélkülözhetetlen minimumot adják. Az anyaálcát ellenben folyamatosan és bőségesen ellátják pempővel. s ő a felhalmozott pempötartaiékot a lefedett bölcsőben báb állapotában is fogyaszthatja. A különleges összetételű táplálék, a méhpempő hatására az anya öt nappal korábban kel ki, mint a munkás méhek, és a munkásokénál jóval nagyobb lesz az anya teste. Igen nagy a testsűlynövekedése: öt nap alatt a pete súlyának 180Q-szorosát ári el. De az anyát kikelése után sem hagyják magára a dajkaméhek. Ügy veszik körül, mint hódoló udvarhölgyek, hogy élete végéig sose szenvedjen hiányt pempűben.

ÉLETMENTŐ SAV

A méhészkedők több évszázaddal ezelőtt felfigyeltek már a méhpempőre, mégis csak а XVII. században kezdték meghatározni. Schwammerdam holland tudós 1093-ban latinul megjelent könyvében „életmentő sav“-ként említi. Elemzését azonban először csak 1925-ben kísérelte meg M. de Belvéfer francia biogenetikus. Az ő meglepő eredményei alapján kezdték kereskedelmileg forgalmazni, valamint a gyógyászatban és a kozmetikában felhasználni a méhpempőt. Mivel e becses anyag a hőre és a fényre fölöttébb érzékeny, de Belvéfer kidolgozta a termék tartósítását szolgáló fagyasztásos szárítási — liofilezési — eljárást is. (Ha a megfagyasztott pempő víztartalmát vákuumtérben elszívják, teljesen száraz, papírszerflen fehér lapocskák maradnak vissza, s ezek hosszú Ideig tárolhatók. A felhasználáskor Ismét vízzel oldják fel őket.) De Belvéfer úttörő munkásságának követői pedig számos bioaktiv anyagot mutattak ki a pempőben.

(Fotó: — blm —

Minden 100 g méhpempő 70 százalék vizet és 30 százalék szárazanyagot foglal magában. Ez utóbbinak majdnem a fele fehérjékből és szabad amlnosavakból, 39 százaléka szénhidrátból és mintegy 10 százaléka zsirból és foszfolipoidokból áll. A méhpempőnek biológiailag különösen jellemző anyagai a szabad —> nem fehérjékben kötött — aminosavak, továbbá hatféle enzim, tizen" egyféle vitamin és a nyomelemek széles skálája. A В-vitaminok teljes csoportjának megléte miatt vitaminsűrítménynek nevezték el. Gyógyászati értékét az antihiotikus 10-hidroxi-2-dezencidsav, a bioterin, továbbá a daganatgátló sebacinsav és decllénsav határozzák meg. A ma még ismeretlen anyaga 1 százalék. Nagy fehérje- és szénhidráttartalma folytán a geriátriában erősítő táplálékként is szóba lőhet.

Mégis az említetteknél is nagyobb fontosságot tulajdonítanak a kutatók a méhpempőben talált, szabad állapotban jelenlevő taurln-aminosavnak. (Ezt előzőleg csak a virágporban és a méhek vérében találták meg.) Némely kutató ugyan olyan hormonnak a létezését is fölteszi, amely a nemi mirigyre hat, de ezt 'eddig nem tudták Igazolni. Francia kutatók ellenben kimutatták a pempőnek a vércukorszintet szabályozó hatását (bár a hatásért felelős anyagokat még nem sikerült elkülöníteniük). Egy másik, még szintén nem azonosított anyag cselekvőén hat a zsír- és a fehérjefelhasználás arányaira.

A méhpempő baktériumellenes hatékonyságát már régóta Ismerik, de antihiotikus anyagát — a már említett 10 htdroxi-2-dezencid savat — csak később különítették el. Ez rendkívül aktívnak bizonyult több, a légutakat és az emésztőszerv rendszert fertőző, és azokban súlyos megbetegedést okozó baktérium ellen. Kémcsőben energikus aktivitást mutatott a gümőkórt előidéző Koch-féle bacillussal szemben Is. S két kanadai km tatónak rákos állatokkal végzett kísérletei szintén biztatóak.

REGENERÁL

Mindezek ellenére a méhpempő jelenlegi felhasználására nincs semmiféle javallati felsorolás. Elsősorban azért nincs, mert még hem szolgáltattak elegendő bizonyítékot klinikai tapasztalatok arra, hogy a méhpempő egyik vagy másik betegség fajlagos gyógyszereként eredményesen felhasználható. De kitünően összeállított és tiszteletre méltó javallati tájékoztatót olvashatunk a nemrég elhunyt józsa György Vtaszváros (Gondolat Zsebkönyvek, 1984.) cfmű kiadványában. Az általános javallatok közül sok orvosnak a véleményé megerősíti, hogy a pempő fokozza az öregedő szervezet regenerálóképességét, vagyis anyagcseréjét, csökkenti az érelmeszesedést, s javítja a vérképet. Az öregedő szervezetnek számos kóros jelensége: a fáradékonyság, az étvágytalanság, a lesoványodás, valamint a feledékenység. búskomorság, az ideggyengeség és az érzelmi zavarok is hatásosan kezelhetők vele — persze orvosi ellenőrzés alatt.

(ÉLET ÉS TUDOMÁNYI'