Szabad Földműves, 1985. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1985-11-09 / 45. szám

1985, novemßer 9. .SZABAD FÖLDMŰVES Talán még haza sem értek az ál­lamfők, a miniszterek, a politikusok és a diplomaták az ENSZ 40., jubi­leumi ülésszakáról, még mindenütt közzé sem tették a hírt, hogy jót váró reménységgel készüljünk a kö­vetkező esztendőre, amikor az ENSZ által meghirdetett leszerelési hét ke­retében nagyszabású béketüntetések, akciók képeit láthattuk a televízió­ban. A dán fővárosban, Koppenhágában 40 ezren követelték az észak-euró­pai atommentes övezet létrehozását és tiltakoztak a vi­­lágúr milltarizá­*7 Iása eIlen- A sPa" ny°lorszäS1 ЛН- yX/ cante lakossága yfg tömegtüntetésen tiltakozott a NATO hadihajóinak kikö­tése ellen. Ä londoni Hyde Parkban százezres tömeg — emberekből for­málta meg a tiltakozás jelét — kö­vetelte a fegyverkezési politika befa­gyasztását, a leszerelést, a nukleáris veszély csökkentését. Bécsben fák­lyás felvonulásokon, békekoncerte­ken, nagygyűlésen követelték az eny­hülési politikához való visszatérést, a nukleáris háború veszélyeinek el­hárítását. Ezzel egy időben a Szov­jetunió számtalan városában, a má­sodik világháborúban legtöbb hősi áldozatot követelő harcok színhelyén rendeztek béke-nagygyűléseket, fel­vonulásokat, kinyilvánítva óhajukat: soha többé háborút. Érzelmeinkben és gondolatainkban összefonódtak e képek azzal a közle­ményben megfogalmazott ténnyel, miszerint az ENSZ-közgyülés ünnepi ülése 1386-ot nemzetközi békeévvé nyilvánította. Igaz, az ülésen nem fogadták el az eredetileg tervezett ünnepélyes nyi­latkozatot, mert annak szövegében a tagállamok nem jutottak teljes egyet­értésre. (Néhány nyugati állam pél­dául kifogásolta a tervezetnek azo­kat a részeit, amelyek elítélik az im­perialista politikát. Nem jutottak megegyezésre a palesztinok önren­delkezési jogával kapcsolatos megál­lapítások szövegében sem.) Lehet, hogy ez az ünnepélyes nyilatkozat több, határozott elvet és tervet tar­talmazott volna. Hiszen mint Gustáv Husák elvtársnak, a CSKP KB főtit­kárának, köztársasági elnökünknek üzenetében olvashatjuk, amelyet a jubiláló világszervezetnek küldött — az ENSZ munkájának mérlegelése bizonyítja, hogy még távolról sem merítette ki békealkotó erejét. „Min­den lehetősége adott ahhoz, hogy a tagállamok politikai akaratának meg nyilvánuiásaként további kezdemé­nyezéseket tegyenek annak érdeké­ben, hogy a népek tanuljanak és megtanuljanak egymás mellett élni. Még hatékonyabb eszköze lehet azon meggyőződés megvalósításának, hogy mindenki biztonságát csak a békés eszközök szavatolhatják.“ Az egymás mellett élés békésebb módját éppen most és itt, az ünnepi ülések külön­féle rendezvényein, fogadásain pró­bálgatták a népek és a nemzetek képviselői. Jó volt ezr hallani, s tud­ni, hogy szinte követni sem tudjuk, melyik államfő, magas rangú politi­kus éppen hol Járt, vagy hová láto­gat. Minél jobban közeledik a genfi csúcstalálkozó időpontja, annál élén­­kebb a diplomáciai élet, s a politikai esetmények, a nemzetközi helyzet alakulása iránt közömbös emberek is érdeklődnek, figyelnek. Hiszen óriási a tét: az életünk. Létünk nélkülöz­hetetlen feltétele, a béke. Ezért áll­tak a tüntetők sorába olyanok is, a­­kiknek, mint állították, semmi közük a politikához, egyszerűen csak — élni akarnak. Jó volt látni és tudni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete egy olyan határozatot hozott, amely ösz­szefogta, közös nevezőre hozta a vi­lág számtalan népéhez, nemzetéhez, különféle felekezetéhez, más és más meggyőződést valló pártjához tarto­zók leghőbb óhaját és kívánságát. Milyen jó is lenne, ha a következő esztendő valóban a béke éve lenne! — fűzték a hírhez, akik hallották, olvasták. Akiket újságírói közhellyel „egyszerű emberek“nek szoktak ne­vezni. Akik világraszóló események láttán azt szokták mondani: a politi­kát nem mi csináljuk. És most, a le­szerelési héten mégis úgy érezték, igenis, tenni tudnak és tenni akar­nak a világ alakulásáért valamit. Egyre több nagy tekintélyű .nyu­gati politikus, nemzetközi vagy re­gionális szervezet sürgeti az USA-t, hogy adjon kedvező választ a szovjet békejavaslatokra. Nem maradhattak hatástalanok azok a konkrét és vilá­gos szavak, amelyekkel Mihail Gor­bacsov Párizsban, majd az ENSZ-t köszöntő üdvözletében körvonalazta a Szovjetunió álláspontját. „Ma minden eddiginél nagyobb szükség van a nemzetek és az embe­rek közös erőfeszítésére, hogy meg­mentsük az emberiséget a nukleáris katasztrófa fenyegetésétől. A gyakor­latban ez mindenekelőtt azt követeli meg, hogy vessünk véget a fegyver­kezési versenynek a Földön és aka­dályozzuk meg a világűrben. Az Egyesült Nemzetek előtt számos más sürgető feladat is áll: valódi lesze­relési intézkedésekkel kell megköny­­nyítenie az erőforrások újraelosztá­sát az alkotó célok megvalósítására, arra, hogy felszámoljuk az elmara­dottságot és az éhezést, a betegsé­geket és a nyomort.“ így nyilatko­zott a jubileumi ülésen Eduard Se­­vardnadze szovjet külügyminiszter is, amikor kijelentette: „Az emberiség vállára nehezedő legsúlyosabb teher a fegyverkezési verseny, amely elke­rülhetetlenül közelebb visz a ka­tasztrófához. Kötelességünk, hogy megállítsuk, majd visszafordítsuk ezt a versenyt. A Szovjetunió olyan vilá­got javasdl, amelyben gyökeresen csökkentik, majd teljesen felszámol­ják a nukleáris fegyvereket. Olyan világot javasol, amelyben a Szovjet­unió és az Egyesült Államok a többi nukleáris hatalomnak is példát mu­tat mindenfajta nukleáris robbantás leállításával. Olyan világot javasol, amelyben a Szovjetunió és az Egye­sült Államok lemond az új atomfegy­verek kifejlesztéséről, befagyasztja meglevő fegyverkészleteit, eltiltja és megsemmisíti a műholdelhárító rend­szereket.“ Végezetül hozzátette: „Az az ország, az a nép. amely oly sokat szenvedett a háborútól, hogy sebei most, negyven év elmúltával is sajog­nak, olyan konkrét és realista lépé­sek széles körű programját javasolja, amely a minimálisra csökkentheti a világméretű katasztrófa kockázatát.“ / A csúcsértekezlet, önmagában, egy csapásra nem oldhatja meg ezeket a problémákat, azonban rengeteget te­het azért, hogy ez a folyamat, a le­szerelés folyamata, megkezdődjön. Ehhez, valamint a világszervezet megszületésének 40. évfordulójához kapcsolódik az 1986-os évet békeévvé nyilvánító határozat, amely kimond­ja, hogy mind az Egyesült Nemzetek Szervezetének, mind pedig tagálla­mainak arra kell összpontosítaniuk erőfeszítéseiket, hogy minden eszköz­zel előmozdítsák és meg is valósít­sák a béke eszményeit, mert ez az alapokmány egyik sarkalatos célja. Javier Pérez de Cuellar főtitkár le­szögezte: ha a tagállamok között megfelelően erős a szolidaritás érzé­se, akkor a békeév nyújtotta lehető­séget hatékony eszközként tudják felhasználni. Milyen szép volna, ha eljönne az az idő, amikor minden egyes eszten­dő a béke éve lenne..< —hme— Immár öt esztendeje folyik az ér. telmetlen, véres háború Irak és Irán között. S a két ország né­peinek semmi egyebet nem hoz. csak pusztulást és nagy emberveszteséget. Bevezetésül néhány statisztikai adat: a Perzsa-öböl térségében folyó hábo­rúban két kulcsfontosságú állam vesz részt, mindkettő jelentős emberi és természeti erőforrásokkal rendelke­zik. Az ENSZ adatai szerint 1985 ele­jén Irak lakossága meghaladta a 15 miliió főt, Iráné csaknem 43 millió volt. Mindkét ország hallatlanul gaz­dag kőolaj-lelőhelyekben. Csak a fel­tárt készleteket Irakban 6 milliárd tonnára, Iránban pedig 7 milliárd ton­nára becsülik. Ez egyötöde a fejlődő világ országainak birtokában lévő „fekete arany“ tartalékoknak. Az elmúlt évtizedekben Irak és Irán is szembeszegült a nyugati kőolaj­­monopóliumok diktátumával, síkra szállt a természeti erőforrások feletti nemzeti szuverenitásért. Ezzel kap­csolatban érdemes felidéznünk két eseményt: az iráni kőolajipar államo­sítását, amelyet a Moszadek vezette kormány hajtott végre az 1951—1953- as években, valamint a külföldi olaj­koncessziók egy részének közel-keleti viszonylatban első sikeres államosítá­sát a 70-as évek elején, Irakban. Irak és Irán 1960-ban részt vett a Kőolajexportáló Országok Szervezeté­nek a megalakításában, Az OPEC-nek napjainkban 13 ország a tagja, s a tagországok összefogása a hetvenes években lehetővé tette a kőolajkincs csel rendelkező fejlődő országoknak, hogy jelentősen megszilárdítsák pozí­cióikat a kőolajpiacán és lényegesen növeljék az clajból származó jövedel­meiket. OPEC-ftorrásokból származó adatok szerint Irak bevétele az 1970. évi 800 millió dollárról 1980-ben 26 milliárd dollárra emelkedett. Iráné 1970-ben 2 milliárd dollárt tett ki, 1378-ben pedig — amikor kőolajex­portja tetőzött — elérte a 21 milliárd dollárt. Ez mindkét ország számára lehető­vé tette, hogy növelje az ipar, a me­zőgazdaság, a közlekedés fejlesztésére és a lakásépítés céljaira fordítható összegeket. Irak és Irán az OPEC-tag­­országok közül az elsők között hasz­nálta olajjövedelmeinek egy részét arra, hogy segítse Ázsia, Afrika és Latin Amerika gyengén fejlett álla­mait. Az Irakban megindított társadalmi­gazdasági átalakulások és a monar­chia megdöntése Iránban meggyengí­tette az amerikai és más nyugati olaj­­monopóliumok pozícióit a Perzsa-öböl térségében. Nemcsak az nyugtalaní­totta e monopóliumokat, hogy elve­szítik az ellenőrzést az iraki és az iráni olaj felett (g e két ország olaj­­tartalékai másfélszer nagyobbak, mint a Nyugat összes olajtartaléka), hanem a szomszédos kőolajtermeiő országok­ban is veszélyeztetve látták befolyá­sukat. KINEK JÓ AZ IRAKI - IRÁNI * KONFLIKTES? Az 1979—1980-as években rendkívül kiéleződött a helyzet ebben a térség­ben. Washingtonban ebben az idő­szakban nyert hivatalos megfogalma­zást az a doktrína, amely a „létfon­tosságú amerikai érdekek védelme“ ürügyén megindokolja az Egyesült Államok katonai beavatkozását a Föld különböző részein. Nem sokkal ez­után felállították a „gyorshadtestet“, amely az Egyesült Államok hadügy­miniszterének szavaival élve „auto­matikusan a kőolajtermeiő vidékeken vethető be“. A Perzsa-öböl térségében számos kísérlet történt a beavatkozásra és a politikai nyomásra — kezdve a ku­darccal végződött teheráni deszant­­akcióval, folytatva a haditengerészeti erők összevonásával az öbölben. A CIA egyidejűleg rendkívüli mérték­ben fokozta felforgató tevékenységét Irakban és Iránban. Számításait fő­ként ahhoz fűzte, hogy sikerül ellen­téteket szítani a különböző vallási és politikai áramlatok között, és felkor­bácsolhatja a nacionalizmus és a sovi­nizmus szellemét. Ilyen körülmények között a harcok fellobbanása Irak és Irán között 1980 szeptemberében nem tekinthető másnak, mind az „oszd meg és uralkodj“ jelszóval folytatott hagyományos gyarmatosító politika következményének. A háború óriási károkat zúdított mindkét országra. Eddig több mint 700 ezer ember vesz­tette életét, százezrekre becsülhető a sebesültek száma. Nagy teljesítményű kőolajfeidolgozó üzemek váltak mű­ködésképtelenné, kikötőt berendezé­sek semmisültek meg. Olajtartályha­jók váltak támadások célpontjává. Nagymértékben csökkent Irak és Irán részesedése a kőolaj világterme­léséből: a háború előtti maximális szinthez (400 millió tonna) viszonyít­va a kőolajtermelés a két országban csaknem egyharmadára esett vissza, és 1984-ben mindössze 160 millió ton­na volt. Ennek’megfelelően csökkent az olajbevétel is. A gazdaság és társadalom fejlesz­tésének programjai közül jó néhányat le kellett állítani, hiszen a háború mindkét félnek hozzávetőleg havi egy milliárd dollárjába kerül. Nem nehéz kiszámítanunk, hogy a konfliktus ed­dig legalább 100 milliárd dollárt emésztett fel. A NATO és különösképpen az Egye­sült Államok imperialista körei elé­gedetten szemlélik az iraki—iráni há­ború tragikus fejleményeit. Az Egye­sült Államok üzleti köreinek folyó­irata, a Business Week név nélkül idézte egy neves amerikai üzletember kijelentését, hogy „ameddig az ira­kiak és az irániak sorra felrobbant­ják egymás olajberendezéseit, addig növekednek üzleti esélyeik ezekben az országokban“. Az iraki és iráni kőolajkincsek fe­letti ellenőrzés visszaszerzése régi vágya az amerikai és más nyugati monopóliumoknak. Ha hinni lehet a Washington Post című lapnak, az Egyesült Államok még arra is kész* hogy javasolja, milyen alapon lehet­ne béketárgyalásokat kezdeni, de csak azután, hogy. a „harcoló felek már ki­merítették egymást“. Ma már sokan beszélnek és írnak arról, hogy az Egyesült Államok igyek­szik maximális hasznot húzni az ira­ki—iráni konfliktusból. De nemcsak erről van szó. A Dzsemahirija című líbiai lap például rámutat, hogy a háború nagymértékben meggyengítet­te a közel- és közép-keleti államok imperialistaellenes és anticionista frontját, és ezzel lényegesen meg­könnyítette Izrael számára, hogy ag­ressziót hajtson végre a szomszédos arab országok ellen. Különösen nagy nyugtalanságot vált ki a térségben a Pentagon leplezetlen készsége arra, hogy inváziót hajtson végre a Perzsa­öböl menti országokban az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségesei olajérdekeinek védelmében“. Ehhez bármely pillanatban ürügyként hasz­nálhatja fel az elhúzódó iraki—iráni konfliktust. A haladó és békeszerető erőket aggasztják a Perzsa-öböl térségében folyó háborúskodások. A különböző nemzetközi szervezetek, az el nem kötelezett országok mozgalmának és egy sor államnak a képviselői újra meg újra felajánlják közvetítő szere­püket a konfliktus rendezése érdeké­ben, de, sajnos, egyelőre eredményi telenül. Folyik hát tovább — rövidebb-hosz­­szabb tárgyalásokkal, fegyverszüne­tekkel tarkítva a huzavona, a véron­tás. Irak és Irán végül rá kell, hogy jöjjön, az imperialista hatalmak mi­lyen játékot játszanak velük. S ugyan­­úgy, ahogyan a konfliktus évei alatt együtt tudtak dolgozni a többi part­nerországgal az OPEC ben, védelmez­ve közös gazdasági érdekeiket, össze kell fogniuk az újgyarmatosító érde­kek ellen is — védelmezve országaik függetlenségét, s megteremtve annyi­ra nélkülözött békéjét. A Szputnylk nyomán LATIN-AMERIKÁ ADÓSSÁGAI Amerika! bankemberi — Ezzel a kamattal nemcsak a lábát, hanem a kezét is megláncoljuk! J. Cserepanov rajza Távol áll tölünk az a szándék, hogy messzemenő következte­téseket vonjunk le a „hatok“ üzenetének washingtoni fogadtatásá­ból, de azért szó nélkül sem mehe­tünk el mellette. Idézzük fel az 1985. januárt delhii nyilatkozat aláírói — Raul Alfonsin argentin elnök, Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök, Miguel de la Madrid mexikói elnök, Július Nyerere tanzá­niai elnök, Olof Palme svéd kormány­elnök és Andreasz Papandreu görög kormányelnök — üzenetét, amelyet a genfi csúcs előtt intéztek Mihail Gór­­bacsovhoz, az SZKP KB főtitkárához és Ronald Reaganhez, az USA elnöké­hez. „A világ a legnagyobb reményeket fűzi az önök genfi találkozójához. Valamennyi nemzet és kormány re­méli, hogy sikerül megállítaniuk az utóbbi évek növekvő feszültségét és az egész emberiség számára megnyit­ni a béke és biztonság korszakát. Te­kintettel arra, hogy az atomháború következményei minden állam polgá­rait egyformán veszélyeztetik, szá­munkra is rendkívül fontos, hogy az önök találkozóján megfelelő feltéte­leket alakítsanak ki és konkrét lépé­seket tegyenek a leszerelésért és a békéért. Ez év januárjában közzétett delhii nyilatkozatunkban felszólítottunk az atomfegyverek és hordozóik befa­gyasztására, valamint az űrfegyverek kipróbálásának, gyártásának és elhe­lyezésének teljes beszüntetésére. Ezt közvetlenül követné az atomerők lé­nyeges csökkentése. Ez megkönnyí­tené a fegyverkezési hajsza elhárítá­sát a világűrben és megállítását a földön, s végül az atomfegyverek tel­jes felszámolásához vezetne. Javasol­juk, hogy egy év tartamára szüntes­senek be minden atomfegyver-kísérle­tet. Ezt az időszakot meg lehetne , hosszabbítani, sőt a kísérleteket egy­szer s mindenkorra leállítani. Más atomfegyverrel rendelkező államok­tól is elvárjuk, hogy hasonló intéz­kedéseket hozzanak." . Ezt a felhívást az Egyesült Államok hivatalosan is elutasította, amikor ér­tésre adta: nem hajlandó elfogadni a delhii nyilatkozat aláíróinak üzene­tét, hogy egy évre állítsák le az ösz­­szes nukleáris robbantást. Bemard Kalb, az amerikai külügyminisztérium szóvivője ugyap kijelentette, hogy az USA tanulmányozza a hat el nem., kö­telezett ország felhívását, de hangsú-Ä világ reményei lyozta, hogy Washingtonnak szüksége van az atomfegyver-kísérletek folyta­tására, hogy folytathassa a „nukleá­ris elrettentés“ politikáját. A példátlanul magas katonai költ­ségvetés jóváhagyása is ezt a célt húzza alá. Ugyanis a Fehér Ház nyo­mására hosszabb vita után az ameri­kai képviselőház 251 szavazattal 164 ellenében jóváhagyta az 1986-os ka­tonai' költségvetést összesen 302,5 milliárd dollár értékben. E minden eddiginél nagyobb összeget elsősor­ban az elsőcsapásmérő fegyverzet megerősítésére kívánják felhasználni. További 12 MX interkontinentális ra­kétát kívánnak hadrendbe állítani. Óriási összegeket szánnak a Midget­­man, az új típusú interkontinentális rakéta fejlesztésére. Ezenkívül meg­szavazták azt is, hogy a Pentagon 2,75 milliárd dollárt kapjon a „csil lagháborús“ programra. Ugyancsak" tervezik vegyi fegyverek új fajtáinak gyártását is. E döntéssel párhuzamosan adták ki a közleményt a HAT О-hadügymi­niszterek tanácskozásáról, mely szin­tén ezeket a törekvéseket támogatja, lord Carrington, a NATO főtitkára sajtóértekezletén állást jogialt а „пик* leáris elrettentés“ politikájának foly* tatása mellett a Varsói Szerződés or­­szágaival szemben. Caspar Weinber< ger amerikai hadügyminiszter még utoljára is nyomást gyakorolt a hol­land küldöttségre, hogy segítse meg< szerezni a beleegyezést a holland kor< mányban a cirkáló rakéták telepíté­séhez az országban. Megkísérelte megszerezni annak a hivatalos meg­­erősítését is, hogy a NATO európai tagországai részt vesznek a „csillag* háborús“ programban. A NATO atomereje további korsze­­rűsítéséről szóló közlemény kiadású* val és a közelgő szovjet-amerikai csúcstalálkozón az USA álláspontjá­nak támogatásával ért véget a NATO nukleáris tervezőcsoportjának ülése, Ez a csoport a szövetség hadállamai­­nak 14 hadügyminiszterét IFranciaor­­szág és Izland kivételével) tömöríti, Az ülés utáni sajtóértekezleten hang. súlyozták a NATO-tagállamok „egyet* értését“ és határozottságát. Ez azon­­ban nem hangzik valami meggyő­­zően, miután tudjuk, hogy Görßgor­­szág és Dánia számos észrevételt tett, főként az elsőcsapásmérő amerikai rakéták folytatódó telepítése ellen Nyugat-Eurőpában. Spanyolország csu­pán megfigyelőként vett részt az ülé­sen. A többi ország „határozottságát“ pedig okkal mérsékelik azok a hatal, mas méreteket öltő béketüntetések, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A világ reményei — eddig sem volt kétséges — csupán abból az erő feszi* tésből, azokból a törekvésekből táp­­lálkozhatnak, amelyekkel a békesze* rető emberek milliói követelik, sürge* tik a leszerelést és támogatják az erre irányuló szovjet javaslatokat. Az im­perializmus világuralomra törő célját változatlanok. Ezt tudatosítva nem megváltoztatásukban, hanem megjé­­kezesükben reménykedhet a világ. De csak akkor, ha cselekvő részese lesz a békeharcna1-« 1986 - nemzetközi békeév

Next

/
Thumbnails
Contents