Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-02 / 5. szám
Í985. február 2. SZABAD FÖLDMŰVES 3 Az éíÉsés vAsszeü (II.) Indiában a 70-es évek végétöl elegendő gabonát termesztenek ahhoz, hogy biztosítani lehessen azt a minimális élelmiszer-fejadagot, amelyet az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének, a FAO-nak a szakemberei 2210 kilokalóriában állapítottak meg. Ezt sok tekintetben segítette azoknak a nagyhozamú gabonafajtáknak az elterjedése, amelyek hektáronként 7,5—8,0 tonna termést is adnak, szemben a hatvanas évek hektáronkénti 1,2—1,3 tonnás átlagával. A gabonatermés nőtt mindazokban a fejlődő országokban, amelyekben megvalósult a harmadik világ mezőgazdaságának korszerűsítési programja. Ez a program előirányozta, hogy új, nagyhozamú gabonahibridekre térjenek át, intenzíven alkalmazzanak műtrágyát és növényvédő szereket, valamint bővítsék az öntözőberendezéseket. Sajnos azonban a „zöld forradalom“ — ahogyan Nyugaton propagandacélból ezt a programot elkeresztelték — nem váltotta be teljesen e hozzá fűzött reményeket. Az afrikai országokban az élelmiszer-termelés növekedése a 70-as évekbe lelassult, mégpedig másfélszeresen az előző évtizedhez képest. 1981-ben pedig egy főre számítva 11 százalékkal kevesebb élelmiszert állítottak elő, mint 1971-ben. India alighanem az egyetlen olyan fejlődő ország, amely a tudományosműszaki haladás vívmányait alkalmazva agrárszektorában stabil eredményeket ért el. Ez jórészt az indiai kormány haladó s zociálpolitikájával magyarázható. A többi országban a „zöld forradalom“ útjába akadályt gördítettek az elmaradott termelési és gazdasági viszonyok. Ennek következtében^ az élenjáró agrártechnikai módszereket csupán a harmadik világ vetésterületének 10 százalékán alkalmazzák. Ä termelők zömét kitevő kistermelőknek nincs pénzük, hogy új vetőmagfajtákat és műtrágyát vásároljanak, nem tudják beszerezni a hatékony öntözőberendezéseket, nem telik nekik korszerű szállítóeszközökre és tárolásra. Nem bizonyult eléggé tökéletesnek a „zöld forradalom“ műszaki szempontból sem. Edward Woodhouse amerikai szociológus úgy véli, hogy néhány gabonafajta gyors elterjesztése hatalmas vetésterületen gazdasági katasztrófával fenyeget, minthogy e fajták genetikai alkalmazkodóképessége rendkívül korlátozott, és ha valami újfajta betegség támadja meg ezeket, akkor akár az egész termés tönkremehet. Pontosan ez történt 1972-ben a Fülöp-szigeteken. A „zöld forradalom“ eredményeinek meglehetősen szerény voltát L. Brown, a Harvard egyetem profeszszora, e „forradalom“ egyik fő szószólója is elismerte: „Az új vetőmagok természetesen' nem oldhatják meg végérvényesen a lakosság élelmezésének problémáját.“ Tény, hogy a fejlődő országok élelmiszer-önellátása csökkenőben van. Az afrikai országok például ma már búzaszükségletüknek alig valamivel több mint a felét képesek előállítani, rozsból pedig körülbelül a szükséglet háromnegyedét. A többi fejlődő ország kilátásai sem jobbak. Éppen ezért kénytelenek külföldről beszerezni élelmüket, holott maguk is metgermelhetnék. A Nyugat az élelmiszert pénzért adja el, miközben úgy tesz, mintha segélyt adna. Nyugaton általában azt nevezik élelmiszersegélynek — a rendkívüli esetben nyújtott térítésmentes adományokat leszámítva —, amikor az élelmiszer-feleslegeiket kedvező feltételek mellett eladják a fejlődő országoknak. 1972-ig az újonnan függetlenné vált államok az élelmiszer árának kétharmadát helyi valutában fizették ki. Most viszont, hogy az Egyesült Államokban csökkentek a „felesleges“ élelmiszerkészletek, azokat csak dollárért vagy más konvertibilis valutáért adják el. Az Egyesült Államok szempontjából a fejlődő országok segélyezése mindenekelőtt azzal az előnnyel jár, hogy előnyös feltételek mellett megszabadulhat a mezőgazdasági feleslegektől. Amikor az USA-ban megnőnek a gabonatartalékok, a gabona világpiaci ára pedig esni kezd, az élelmiszersegélyeket fokozzák, noha ilyenkor segélyre érthetően kevésbé van igény. Amikor viszont a gabonatartalékok megcsappannak, a gabonaárak pedig emelkednek, az élelmiszersegélyeket visszafogják. A fejlődő országok „segélyezésésével“ a Nyugat új piacokat nyit magának, minthogy a kedvezményes szállítások fékezik a helyi mezőgazdaság fejlődé,sét. Ezen kívül a Nyugat által szállított élelmiszerek legalábbis a lakosság egy részének átalakítják az ízlését és egy idő után annyira hozzászoknak a vásárlók ezekhez az élelmiszerekhez, hogy már nem tudnak meglenni nélkülük. Bármi árat megadnak érte, s ha kell, készek még engedményt is tenni az amerikaiaknak. Az élelmiszer ily módon a politikai nyomás és zsarolás eszközévé válik. Ezt a következtetést az Egyesült Államok volt földművelésügyi miniszte: rének, Butznak a megállapítása is alátámasztja: „Az élelmiszer — fegyver; amikor tárgyalunk, egyike arzenálunk leghatásosabb fegyvereinek.“ És az amerikaiak igencsak gyakran élnek is vele. Annak idején például, amikor Gamal Abdel Nasszer kormánya megbírálta az Egyesült Államokat a kongói agresszió miatt, az amerikai képviselőház megtiltotta élelmiszer eladását Egyiptomnak. Hasonlóképpen büntették meg Ceylont azért, mert államosította az amerikai olajtársaságokat. Élelmíszerblokádot alkalmazott az Egyesült Államok Chilével szemben is, amikor ott Salvador Allendo kormánya került hatalomra. A Reagan kormányzat, hogy keménységét bizonyítsa, hivatali idejének első hónapjában megszüntette az élelmiszersegélyt Nicaraguának és beszüntette a szállításokat Mozaníbik részére tó. A nyugati élelmiszersegélyezés hatását egy további körülmény is lerontja. A diktatúrák és katonai rendszerek nem eredeti rendeltetésének megfelelően használják fel a nekik juttatott élelmet, nem az éhezők között osztják szét, hanem a hadsereget látják el vele, és a választókat vesztegetik meg belőle. Az Egyesült Államokban a világméretű éhezés kérdéseivel foglalkozó elnöki bizottság 1980 márciusában jelentést tett közzé. Mellesleg több jelentést e tárgyban nem készítettek, miután következtetéseik eltértek a Fehér Ház hivatalos véleményétől. A jelentésből kitűnik, hogy az Egyesült Államok bel- és külpolitikája csakúgy, mint az amerikai fnagán-részvénytársaságok tevékenysége „Inkább hátráltatta, mintsem segítette volna a világméretű éhezés megszüntetésére Irányuló erőfeszítéseket.“ Mi tagadás, ez őszinte beismerés. Hiszen a jelentés szerzői tudják, ki a felelős azért, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaiban több mint egymílliárd ember nem lakhat mindig jól, azért, hogy további 500 millió ember a fejlődő országokban rendszeresen éhezik, évente 30—40 millió pedig (ebből a fele öt évnél fiatalabb gyermek) szabályosan éhen hal. Az amerikai szakértők sajnos nem vázoltak fel konstruktív alternatívát, mely a fejlődő országok élelmiszerválságának leküzdését célzó jelenlegi nyugati stratégia helyébe léphetne. Nem fukarkodnak természetesen a divatos frázisokkal, emlegetik „az alapvető szükségletet", „a belső igényekre orientált fejlesztést“, a „kollektív önellátást. Az ügy szempontjából azonban hasznosabb lenne, ha a Nyugatot a harmadik világ országaival való kapcsolataiban nem terjeszkedő törekvések vezérelnék többé. Az ilyesmi ma épp úgy megengedhetetlen, akárcsak a múltban a leplezetlen -gyarmatosítás. V. Fomicsev rajza A szovjet békevédők országos konferenciájának résztvevőihez Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke üzenetet küldött, amely megállapítja: A mind szélesebb rétegek növekvő részvétele a béke védelmében jellemző korunkra. A nemzetközi méretekben az utóbbi években kibontakozott tömeges háborúellenes mozgalom elismert helyet vívott ki magának számos ország társadalmi és politikai életében és jelentős mértékben hozzájárult a béke megőrzéséhez. Ez hitet ad az embereknek és még aktívabb, céltudatosabb akciókhoz vezet a háborús veszély ellen. Bolygónk valamennyi békeszerető erőivel együtt harcolnak a szovjet békevédők milliói is. Tevékenységükkel bizonyítják a szovjet emberek — a hazafiak és internacionalisták — megbonthatatlan erkölcsi és politikai egységét, magés fokú állampolgári öntudatát és aktív életvitelét. A szovjet békemozgalom szerepe ma mind jelentősebb. Arra van szükség, hogy az embereket az egész vl-Kensztantvin Csernpko üzenete lágon mind jobban megismertessék a szovjetek országa lenini külpolitikájával, leleplezzék a béke, az enyhülés és a leszerelés ellenségeinek intrikáit, fejlesszék a kapcsolatokat és az együttműködést mindazokkal, akik a nukleáris háboró veszélye ellen harcolnak. Valamemnyi szovjet ember alkotó munkája a béke ügyéhez való leghatékonyabb személyes hozzájárulás. Minél jobb a szovjet népgazdaság helyzete, annál nagyobb a lehetősége a szovjet emberek békés élete és a népek biztonsága megbízható garantálására. Az önök konferenciája a fasizmus felett aratott győzelem és a második világháború befejeződésének 40. évfordulója évében ült össze. Ezek a* események jelentősek az egész haladó emberiség számára. Azoknak az emlékére, akik életüket áldozták ezért a nagy győzelemért, a mai nemzedék és az eljövendő nemzedékek békés jövője érdekében minden tNo lünk telhetőt meg keli tenni azért, hogy elérjük az egész nemzetközi helyzet alapvető javulását. Nincs ma fontosabb feladat, mint a nukleáris háború kirobbantásának a megakadályozása. E feladat sikeres megoldásának kezdete lehetne a lázas űrfegyverkezés elhárítása és ezzel egyidőben haladás elérése a nukleáris fegyverek radikális csökkentésének útján egészen teljes felszámolásukig. Ehhez az elvhez igazodva a Szovjetunió javaslatot tett, hogy kezdődjenek szovjet—amerikai tárgyalások az űrfegyverekről és a nukleáris fegyverekről. Készek vagyunk в tárgyalások tárgyszerű és konstruktív folytatására. Reméljük, hogy az USA' is tisztességes, felelősségteljes hozzáállást tanúsít. További jelentős sikereket kívánok a szovjet békevédők mozgalmának és bolygónk összes békeszerető erőinek. A TŐKÉS VALÓSÁGRÓL A TÉNYEK BESZÉLNEK Az árak napról napra emelkednek. Mitévők legyünk? Milyen élet vár ránk? — Ezeket a kérdéseket a tőkés országokban élő dolgozók naponta felteszik és évről évre élesebben. A közszükségleti cikkek és a szolgáltatások árának feltartóztathatatlan növekedése tartós folyamat és a dolgozók nem is reménykedhetnek abban, hogy a jövőben ez megváltozhat. Ezt igazolja a Genfben székelő Nemzetközi Munkahivatal 1983-as évkönyve is. Az évkönyvből merített adatokra hivatkozva ismertetjük a közszükségleti cikkek árindexének tizenkét év (1971—1982) leforgása alatti változásait néhány tőkés országban. Kiindulópont az 1970. évi árszint, amelyet az indexben 100-nak tekintünk. Ha az idézett évkönyv adatai alapján megismerjük a közszükséglett cikkek árának emelkedését a többi tőkés országban is, egyöntetűen megállapíthatjuk, hogy a drágaság feltartóztathatalanul növekszik az egész tőkés világban és nagy súllyal nehezedik a dolgozók millióira. Szinte elképzelhetetlen méreteket ölt a drágaság 1973-tól Chilében (570-szeres áremelkedés), ahol a fasiszta diktátor Pinochet van uralmon, továbbá Izraelben (több mint 101- szeres áremelkedés) és Brazíliában (több mint 42,5-szeres áremelkedés). Ezekben az országokban az utóbbi 10—12 év folyamán olyan óriási az áremelkedés, hogy annak grafikus ábrázolását folyóiratunk méretei nem is teszik lehetővé. Nem kisebb ütemben emelkedtek olyan közszükségleti cikkek és szolgáltatások árai sem, amelyekre a dolgozóknak naponta szükségük van. így például az élelmiszerárak az 1970—1982 közötti időszakban Spanyolországban és Olaszországban csaknem az ötszörösükre, Izraelben a 168-szorosukra és Chilében az 5930- szorosukra emelkedtek. Ezekben az években az élelmiszerek a fő imperialista országban — az Egyesült Államokban és az agresszív tömbökben vele szövetséges országokban: Nagy-Britanniában, Franciaországban, az NSZK-ban, Japánban és további országokban is emelkedtek. Megközelítőleg hasonló ütemben emelkedtek a ruházati cikkek árai is. A „csúcsot“ ismét Chile tartja, ahol a ruhafélék ára a 2781-szeresére, Izraelben csaknem a 109-szeresére és Brazíliában a 34-szeresére emelkedett. Ezekben az években alapvetően emelkedett a fűtési és világítási díj is. 1970—1982 között ezek az árak, Izraelben a 269-szeresére, Nagy-Brl* tanniában az 5,6-szorosára, Franciaországban a 3,5-szörösére, az Egyesült Államokban több mint a 4-szeresére, Spanyolországban több mint a 3-szorosára, Japánban csaknem a 3- szorosára emelkedtek (Brazília és Chile adatai hiányoznak). A tőkés világban állandóan emelkedik a lakbér is. így például Chilében 1982-ben valóban csillagászati számot — 253 462 pontot, Izraelben 19 538 pontot ért el (vegyük figyelembe, hogy az 1970. évi index 100 pont). Ugyanebben az időszakban Brazíliában a lakbér a 33-szorosára, Nagy-Britanniában több mint 5-szörösére, Spanyolországban a 3,6-szorosára, Franciaországban több mint' 2,7-szeresére, Japánban és az Egyesült Államokban több mint 2-szeresáre emelkedett stb. Az idézett időszakban egyetlen év sem telt el, hogy legalább valamelyik tőkés országban ne emelték volna a lakbért. Mindenütt és minden évben feltartóztathatatlanul növekedett és növekszik. Ilyen hát ez a tőkés valóság. —P.-* [ KÜLPOLITIKAI KOMMENTÁR Az utóbbi hetekben New Yorkban, az ENSZ székhelyén a ciprusi görög és török közösség képviselői tárgyaltak. Jelen volt az érintett felek oldaláról Szpirosz Kiprianu, ciprusi köztársasági elnök, a görög cipriőták fő képviselője és Rauf Denktas, a ciprusi török közösség vezetője. Perez de Cuellarnak, az ENSZ főtitkárának kezdeményezésére és égisze alatt’ a zajos múltú szigetország sorsának 'rendezését célzó teendőkről tanácskoztak, helyesebben erről volt hivatott tanácskozni a szőkébb értekezlet. Sajnos, ismét azzal a lakonikus megállapítással fejeződtek be a két közösség egyeztető tárgyalásai, hogy konkrét megállapodás helyett újra kudarc született. A bonyolult nemzetiségi összetételű szigetország, melynek területén félmillió görög és százhúsz ezer török nemzetiségű polgár él, a valóságban két kő között őrlődött. Az Athénban és Ankarában olykor lezajlott politikai változások feltétlenül kihatottak a cipriőták sorsának alakulására is. A katonai junták olykori felülkerekedése egyáltalán nem kedvezett a közösség helyzete békés rendezésének. A görög és török katonapolitikusok uralmának bukása, továbbá a hatalom átadása, a tavalyi választások győztese, a Turgul Üzal által alakított polgári kormányzat kezébe, látszólag kedvező feltételeket teremtett a ciprusi rendezésre is, melynek fő kezdeményezője a világszervezet főtitkára lett. Ám mint látjuk, a múlt negatívumainak huzamos lerakódásaként a két közösség viszonya egymáshoz annyira elmérgesedett, a bizalmatlanság köztük olyan nagy fokra hágott, hogy eddig meddő maradt minden jó szándék és jóindulatú kezdeményezés. Ami pedig nem változott, furcsa, hogy az érintett felek nem ismerték fel a kérdés sorsdöntő lényegét, s vezetőik nyilatkozataiből is az derült ki, homgy eltérően értelmezik a találkozó célját. Denktas szerint New Yorkban csak az lett volna a cél, hogy elfogadják az ENSZ által javasolt keretmegállapodást, a vitás kérdéseket viszont ezután munkabizottságokban tárgyalják meg. Kiprianu szerint e kérdéseket a mostani megbeszéléseken nagy vonalakban rendezni kellett volna, a törők közösség képviselői azonban szerinte nem voltak hajlandók az érdemi tárgyalásra. Denktas csupán egy olyan keretet lett volna hajlandó aláírni, amely semmilyen érdemi döntést nem tartalmaz. Egyelőre kétségbe vonja, lehet-e ezek után folytatni a főtitkár által kezdeményezett tárgyalást, s ha igen, mikor. Kiprianu ugyanakkor kijelentette, bármikor kész az újabb találkozóra, ha azon valóban érdemi tárgyalásra kerülhet sor. Az ENSZ-főtitkár ugyanakkor derfilepő lett volna, ha a New York-1 Ciprus-tanácskozás sikerrel végződik. A ciprusi és az ankarai törökök ngyanis az utóbbi időben igen átlát' szó taktikát folytattak, nemet mondanak minden tervre, felhívásra, határozatra, mely a régi helyzet viszszaállítását szorgalmazza. Álláspont, jukban furcsa változás következett be olyan értelemben, hogy mindenáron szentesíteni kívánják a szakadás megoldást. Mint ismeretes, 1983- ban Rauf Denktas hívei önkéntesen létrehozták az úgynevezett „Északciprusi Török Köztársaság“ államalakulatot, s a szakadár államot ezen a néven Ankara el is ismerte. Az ENSZ későbbi tanácskozásain ég a diplomáciai küzdelmekben kitűnt, hogy a törökök elszánták magukat a szakadás véglegesítésére. Már arról Is döntöttek, hogy népszavazást tartanak az új alkotmányról, s kitűzték az álta-Politikai jégzajlás egy szigetország körül lútóan kijelentette, talán még február vége előtt sikerül tető alá hozni egy újabb találkozót. Ciprusi források szerint a kormány a sikertelen tárgyalások ellenére is erőfeszítéseket tesz a két közösség egyesítésére. A New York-i megbeszélés egyedüli eredménye abban rejlik, hogy mintegy hat év óta ez az első kétoldalú kapcsolatfelvétel a két közösség vezetői között. Az ENSZ-főtitkár, aki körülbelül egyhónapos távol-keleti körútra indult, jelezte, hogy ha most nem sikerül elérni a megegyezést, újabb megbeszélést kíván összehívni Kiprianu és Denktas között. Az ENSZ közreműködésével kidolgozott rendezési terv, melyet a cipriőták két közösségének vezetője most megvitatott, nem tartalmazza a ciprusi kérdés végleges rendezését, csupán annak kereteit vázolta fel. ENSZ-körökben azonban már abban is biztató jelet láttak, hogy a cipriőták képviselői az eredetileg három napra előirányzott tárgyalás után a negyedik nap is tárgyalóasztalhoz ültek. Meglános választások időpontját is. Ügy látszik Rauf Denktas most befejeződött New York-f szereplésével is mindenképp a szeparatizmus gondolatát akarta győzelemre vinni. Meglepő, ha visszagondolunk, hogy Reagan elnök tavaly pénzt ajánlott fel a Cipruson egymással szemben állő feleknek, ha rendezik ellentéteiket. Az elnök nyilván tudatában volt annak, hogy elképzelése lehetetlen, viszont érzékeltetni kívánta, hogy Washington jelen akar lenni mindenütt, így a ciprusi fronton is. Reagan elnök mostani taktikája, melyet újraválasztását követően a második megbízatási időszakban is érvényesíteni kíván az, hogy csökkenti a Görögországnak és Törökországnak juttatott katonai • segélyek arányát, az előbbinek aktív NATO-ellenes magatarása miatt, az utóbbinak pedig azért, „nehogy elbízza magát“. A jelek arra vallanak, hogy Washington a ciprusi tűznél is a maga pecsenyéiét akarja megsütni. /
