Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1933. január ML 1 4 VADÄSZAT • VADÁSZAT % VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT Idegen tájakon Vadászat a Szovjetunióban К szárazföld egyhatodán, 22 millió négyzetkilométeren elterüld Szovjetunió rendkívül változatos tájai gazdag és sokszínű állatvilágnak nyújtanak otthont. Az ország negyven százalékát erdő, legnagyobb részében fenyőerdő borítja. A különböző földrajzi övezeteket jellegzetes állat- és növénytársulások népesítik be, amelyek természetesen nincsenek tekintettel a földrészek határaira. Az ország állatvilágát és a vadászatot ezért meg sem próbáljuk földrészként tagolni. A páros ujjú patások rendjébe tartozó fajok (európai bölény, gímszarvas, dám, őz, szibériai őz, rénszarvas, maral, pettyes szarvas, tatárantilop, argall, arkál, kaukázusi kőszáli kecske, vaddisznó és sok más faj) az ország területén mintegy 10 millió egyedet számlálnak. Több tízmillióra tehető a vízivad, a fajdfélék, a fácánok és foglyok száma, s hasonló számban élnek a nemes szőrmét adó emlősök is. A szovjet vadászok és természetvédők egyaránt büszkék arra, hogy a ■zovjethatalom évei alatt egyetlen állatfaj sem tűnt el az ország faunájából, sőt a veszélyeztetett fajok létszámát a tervszerű védelemmel és telepítésekkel sikerült növelni is. Olyan különlegességek is élnek az ország területén, mint a tigris, a jegesmedve. a himalájai medve, a rovarevő dezmán, a teégerl vidra, a kulán, a vürösnyakú lúd, a sarki lúd. és más ritka fajok, amelyek a kipusztulás által fenyegetett állatfajokat tartalmazó Vörös Könyvben szerepelnek. Ez a nagy faunagazdagság teszi lehetővé, hogy a vadászható faiok listáján több mint 80 emlős- és 100 madárfaj szerepeljen. A vadászat így rendkívül színes és változatos a Szovjetunióban. Sok más európai országtól eltérően, a Szovjetunióban a „termelő“ vadászat elkülönül a sportvadászattól. rA mintegy 4,5 ezer úgynevezett termelő vadász főfoglalkozásban űzi ezt a mesterséget, főleg az ország északi és keleti részein. Szinte nomád életet élnek, hatalmas területeket járnak be, s eközben egyetlen társuk a lajka kutyájuk. Jövedelmük abból származik, hogy a lőtt vadat leadják (meghatározott áron), a felvásárló telepeken. Tőlük ered az országban feldolgozott nemes szőrmék 54 százaléka. Másra nem is igen emelik az általában 28-as vagy 32-es sörétes puskájukat, mint a szőrmés ragadozókra. A sportvadászok tábora jóval népesebb, eléri a 3 milliót. Ok vadásztársaságokba tömörülnek, területet bérelnek, amelyen a központilag meghatározott tervek szerint gazdálkodnak. A termelő vadászok szintén lehetnek vadásztársasági tagok, tehát egyben sportvadászok is, bár ez nem feltétele hivatásuk gyakorlásának. Sportvadász úgy lehet valakiből, ha egy évig tagjelölt, melynek során el kell járnia hajtóként a vadászatokra és részt kell vennie a közösségi munkában. Majd az egy év elteltével vizsgát kell tenni vadászati alapismeretékből és lőtudásból. Re kell fizetni a belépési és a tagsági díjat, ki kell váltani a vadászjegyet — mindezt 21 rubelért. A vadászat feltételeiről csak annyit, hogy lényegében minden hasznos vadfajra külön engedélyt, úgynevezett licenszet kell váltani. Ez lehet napijegy (például vízivadra), aminek birtokában az adott területen és az adóit napon meghatározott mennyiségű vad ejthető el; vagy lehet nagyvad vadászatára szóló engedély, amely rendszerint egy vad elejtésére jogosít az adott területen. A licensz ára elsősorban a vadfajtól, de attól is függ, hogy előírják-e az elejtett vad leadását vagy sem. Egy-egy jávorszarvas elejtésére szóló engedélyt például több (5—10) vadász veszi meg. s ennek ellenében hajtó vagy terelő vadászatot rendeznek számukra a terület kezelői. Licenszet persze csak ennyit adnak ki, egy-egy területen, ahány vad lelövését előre eltervezték. Szinte minden nagyvadfaj elejthető sörétes puskából kilőhető golyóval vagy öreg söréttel. Golyós puskával viszonylag kevesen vadásznak. A II- censz-rendszer előnye, hogy a sportvadászok gyakorlatilag mindenhová eljuthatnak és sokféle vadra vadászhatnak. Az engedélyek ára egyáltalán nem megfizethetetlen számukra. A vadászházi szállás és ellátás árai Is jutányosnak mondhatók. Az ország egyes vadászterületein külföldi fizető vadászvendégeket is fogadnak. Különösen keresettek a távol-keleti medvevadászatok és a magas hegységekben az igazi sportteljesítményt kívánó kőszáli kecskevadászatok. A vendégvadászkodás aránya azonban még nem túlságosan számottevő. A vadászat célja a sporton, a szórakozáson kívül elsősorban a vadhús és a prém megszerzése. A trófea csak másodlagos jelentőségű, hasonlóan a brit, vagy a skandináv hagyományokhoz. Ennek ellenére a Szovjetunióból származik több vadfaj világrekord trófeája is, ami az állományok kitűnő minőségére és a jó élőhelyekre utal. A vadászok teljesítményét a leadott hús és szőrme mennyiségével mérik. Évente mintegy 100 ezer tonna vadhús kerül a piacra, a medvehústól a hófajdig nagy választékban. A prém jó részét azonban a vadászok megtartják maguknak és családtagjaiknak. Sok vadgazdasághan foglalkoznak a szőrmés ragadozók (nyércek, cobolyok, rókák, görények) mesterséges tenyésztésével is. A nagyobb telepeken tudományos szelekciós munka is folyik. A klsragadozók legkülönbözőbb színváltozatait tenyésztik ki. ügyelve a prém egyenletes, kiváló minőségére. A hagyományos leningrádi nemzetközi szőrmeaukción ezek a különleges színváltozatok sokszor a „vad“ színűnél 5—B-szor magasabb áron kelnek el. Annak ellenére, hogy a prémes állatok összesített terítéke igen nagynak tűnik, a vadállományt jól ismerő szakembereknek az a véleménye, hogy a letevések száma még tovább fokozható, nem kell tartani a ragadozók létszámának vészes csökkenésétől. Arra kell csupán ügyelni, hogy az ország területén egyenletesen történjék a vadászat, s ne csak egyes szőkébb, kényelmesebben elérhető körzetek állományát lőjék. A cobolyt például nem is lehet mindenütt vadászni, védelmi körzeteket jelöltek ki, hatalmas kiterjedésű területeken, amelyeken csak egy bizonyos állománylétszám elérése után kezdődhet a vadászat. A Szovjetunióban Is előfordulnak vadász- és vadászatellenes megnyilvánulások, amelyeknek olykor — főleg a hatvanas években volt ez általános — egyes újságok is hangot adnak. A népszerű és nagy példányszámban megjelenő irodalmi hetilap, A távoli északon hatalmas félvad rénszarvascsord&kat legeltetnek. Egyes állatokat már annyira sikerült megszelídíteni, háziasítani, hogy a szán elő ts bejoghaták a Lityeratúrnaja Gazeta hasábjain önjelölt természetvédők és tudóskodó publicisták vonták kétségbe a vadászat létjogosultságát. A vadászati szakemberek az Ohota című lapban válaszoltak ezekre a veszélyes téveszmékre, kifejtve, hogy a vadászat célja a szórakozáson kívül a természet gazdagítása és folyamatosan megújuló készleteinek hasznosítása az emberek számára. Az 1980-as években a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa pontot tett a vita végére, azzal, hogy törvényt alkotott az állatvilág védelméről és hasznosításáról, amelyben elismerte és megerősítette a sport- és termelő vadászat szerepét, egyben törvényen kívül helyezte minden vadászatellenes megnyilvánulást. A vadászat felügyelete és irányítása a Szovjetunióban meglehetően összetett. A legmagasabb szintű felügyeleti szerv az össz-szövetségi Mezőgazdasági Minisztérium Természetvédelmi, Erdészeti és Vadászati Hivatala. Mellette működnek a társadalmi irányító szervek, mint például a Vadgazdálkodási Tanács, amelyben minden köztársaság nevezhet egy-egy tagot, általában ismert szakembereket, tudósokat. Egy másik Ilyen magas szintű tanács' a vadászkutya-tenyésztéssel foglalkozik. Külön szekciókba tömörülnek a lajka, a vizsla-, a kotorékeb- és a spánieltenyésztők. A vadfelvásárlást, értékesítést, feldolgozást a szövetkezetekre, azok társulásaira bízták. Az érdekvédelmi és szervezési feladatokat a köztársaságok vadászszövetségei végzik. Mindezek a szervezetek köztársasági és esetleg még kisebb alegységekre is tagolódnak. Vadbiológiai és vadgazdálkodási kutatással számos intézmény foglalkozik. Érdemes megjegyezni, hogy a vadbiológiai és a természetvédelmi kutatások nem válnak szét, hanem egymással szerves egységet alkotnak. Így sikerült megmenteni a szibériai cobolyállományt és megszervezni a rendszeres és tervszerű hasznosítását, vagy még a húszas években a jávorszarvas elterjesztését és vadászatát. Külön szervezeteket, kutató-csoportokat hoztak létre az állományíétszám megállapítására, amelyeket egyaránt foglalkoztatják a vadgazdaságok és a természetvédelmi területek kezelői. Ma már általános az a szemlélet, hogy a vadászokat a természetvédelem egyik láncszemének tekintik, akik egyben képesek szabályozó és hasznosító szerepet is betölteni. (APN) HORGÁSZÁT Ф HORGÁSZÁT ф horgászát horgászát • horgászát & horgászát I horgászát e> horgászát • horgászát Jó csalihal a csík Napjainkban a horgászok a csíkot többnyire csak mint harcsacsalit emlegetik, hogyha éppen szóba kerül. Ez is csak ritkán fordul elő, mivel a harcsák megritkultak, s a legtöbb horgász azt gondolja: bármilyen csali legyen is a horogra tűzve, akár keszeg, lőtetű, tészta vagy akár kukorica, a harcsa mindenre rákap. Pedig a régebbi Időkben az igazi harcsacsali csak a lótetű és a csík volt. Az ldősebbb horgászok még bizonyára emlékeznek arra, amikor a csík nemcsak csalinak volt jő, hanem gyakran a szegény emberek táplálékát is jelentette. Ma, amikor a sporthorgászat már tömegsporttá vált, a legtöbb horgász csak nemes halat szeretne fogni, a csík pedig lassan feledésbe merül. Csíkfogásról általában csak akkor beszélhetünk, amikor egyes horgászokat elfogja a harcsafogási láz, s eszükbe jut, hogy mit hallottak az idősebbéiből a csíkkal fogott óriási harcsákról. A csíkot a horgászok többsége ugyan felismeri, azt azonban már kevesebben tudják, hogy hazánkban a csíknak több fajtája is él, például a réticsík, kövicsík, vágócsík vagy a kőfúrócsík. A mocsaras, eliszaposodott holtágakban, tavakban leginkább a réticsík található meg. Könnyen felismerhető barnássárga, vagy vörösesbarna testéről, amelyen fekete színű csíkok láthatók. Aki tüzetesebben figyeli a vizet, könnyen rátalál tartózkodási helyükre, mivel azzal elárulják a jelenlétüket, hogy időnként felfelbukkannak friss levegőért. A sekélyebb vízben is átélik a téli fagyokat, a szárazságot pedig az iszapban vészelik át. Amikor a víz nagyon leapad, az egyes mélyedésekben akár egy kosárra valót is foghatunk. Amikor eszembe jut egy régmúlt, gyermekkori csíkfogás, mindig mosolyra fakaszt. Ugyanis olyan helyre találtunk, ahol a csíkok a szárazság következtében megszorultak. Természetesen mindegyikünk a legtöbbet akarta volna magának. Az alig szoba nagyságú tócsában öten fogdostuk kosárral a csíkokat, és mikor befejeztük a csíkfogást, bizony alig Ismertünk magunkra. Az iszapos vízzel úgy összefröcsköltük egymást, hogy Jó idő eltelt, amíg rendbe hoztuk egy kicsit ruhánkat. Hazánkban ezenkívül megtalálható a vágócsík és a kőfúrócsík, melyek kisebb növésnek. A színük ne -ancssárgás, s testüket nem csíkok banem hosszúkás foltok tarkítják. A kóvicsík pedig leginkább a hegyvidéki patakokban fordul elő. A csík fogására leginkább a kosaras módszer vált be, főleg a vízlevezető csatornáknál. Csfkfogásra mindig ketten megyünk, az egyik a kosarat kezeli, a másik pedig a csíkokat a kosár felé irányítja. Ha szerencsénk voit egyszerre akár tíz csíkot is fogtunk. Hiányosságként róható fel, hogy néha csak a nagyobb csíkok kerültek a kosárba. A vágócsík jó süllő- és csukacsall. A réticsíkot viszont csak olyan helyen érdemes alkalmazni, ha már meggyőződtünk a harcsa jelenlétéről. Amikor csíkkal horgászom csakis űszós [elszerelést használok. Máskülönben nem nagyon érdemes alkalmazni. Áltálában a mélységet úgy igyekszem beállítani, hogy a csík ez iszaphoz közel érve befúrhassa magát. Hogyha hosszabb ideig nem észlelem a dugó mozgását, megkeresem ennek okát, esetleg változtatok a mélységen. A- mennyiben harcsa van a közelben a csíkcsalira rátalál, a dugó elmerül, s elindul valamelyik irányba. Ilyenkor már nem kell tétovázni, s kezdődhet a horgászat legérdekesebb szakasza, a fárasztás. Ott, ahol ragadozó halak vannak, megéri csíkkal horgászni, • mert bármelyik ragadozó könnyen rákap a horgon vergődő csíkra. A csík horogratűzése sem okoz gondot, hogyha tenyerünket előtte homokkal megdörzsöljük, így nem csúszhat ki a kezünkből, s fel tudjuk használni. Kép és szöveg: Adamcsik Ferenc Az etetésről A télt szakelőadások és szakmai konzultációk során, mikor az etetésről esik szó, igen gyakran hangzik el a kérdés, hogy lehet-e etetni ragadozó halakra és hogyan. Nos, ragadozókra is lehet etetni, mégpedig két módszerrel: közvetlenül és közvetve. A KÖZVETLEN ETETÉSI MÓDSZER Legegyszerűbb változatát az élő csalihallal horgászók nagy része régóta ismeri és gyakorolja. A horgászat megkezdésekor a kishaias kannából a legvirgoncabb kishalat keli kivenni és horogra tűzni. Már a horogra tűzés műveletét is lehet úgy végrehajtani, hogy ex is részben „etetés" legyen. Ugyanis, amennyiben horgunkat a csalihal hátúszója mögött, a farokúszójához közel szúrjuk át és ezzel halunkat tótágas helyzetbe hozzuk, az eleven kishal minden igyekezetével megkísérli vízszintes helyzetbe tornázni magát és állandó erőlködésével sokkal inkább magára vonja a ragadozó figyelmét, mint a lomhán úszó, kevésbé figyelemkeltő mozgást végző csaliha). De ez csak az első fogása ennek az egyszerű módszernek. A második fogás már a valóságos etetés. A rafinált horgász a felcsalizott horog bevetése után kikeresi a kannából a leggyengébb erőben lévő, tántorogva úszó kishalat, mely már képtelen a gyors menekülésre és bedobja az úszó közelébe. A támolygó, bódult kishal mindenképpen segft odacsalogatni a ragadozót a horogra tűzött halunkhoz. A kimondottan közvetlen etetés abból áll, mikor a horgász frissen szeletelt haldarabokat szór horgászhelyén a vfzbe. Ennek értelme és gyakorlati értéke elsősorban a tartáson van, 'egyen az akár természetes, akár mesterséges tartás. Többen már régóta alkalmazzák ezt a haldarabos etetési módszert a süllőtartásokon. A sok évtizedes tapasztalat ugyanis azl mutatja, hogy ragadozó halak közül a süllő az, amelyik az élő kishal mellett szívesen fogyasztja a halszeletet haldarabot is. Persze mint a horgászat számtalan módszerénél, fogásánál. erre sincs törvény. A haldarabnt, fókénf ha a víz áramlása még mozgatja 1*, bármelyik ragadozó elkaphatja. A KÖZVETETT ETETÉSI MÓDSZER Tulajdonképpen roppant egyszerű Nem a ragadozót csalogatjuk a horgászhelyhez, hanem közvetítőként x ragadozó táplálékát, a kishalat. Ké zenfekvő régi tapasztalat, miszerint a rablóhal ott fordul elő, ahol táplálékot, kishalat talál magának. Amennyiben sikerül a küszöket vagy más apró keszegféléket csapatostól horgászhelyünkre csalni, biztosak lehetünk benne, hogy utánuk megjelenik a rabló is. Ez a felismerés vezette azokat a ragadozóhal-horgászokat, akik nem haldarabokkal szórták meg a sfíllőtartást, hanem a halfogó versenyzők által alkalmazott tejporos, olajosmagvas etetőanyaggal a kishalak számára. Ennél a módszernél önként adódik az az eljárás, miszerint az etetésre odasereglett kishalaknál egy fokkal Izletesebb csemegét tűzünk horogra. Amennyiben például tudjuk, hogy csak küszök, vagy apró karikaszegek tolonganak az etetett helyen, eredményesen próbálkozhatunk a kevésbé szálkás kárász, compó, sügér, vagy naphal csalival. Ez a kishalakat odacsődítő módszer a pergetőhorgásznak Is segítségére lehet. M. H.
