Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-30 / 13. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1985. március 3Ö<

14

VADÁSZAT • VADÄSZAT • VADÄSZAT

VADÁSZAT • VADÄSZAT • VADÄSZAT

VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT •'

a szerencsés ember voltam, /1 akinek lehetőséget adtak arra, hogy vadászhasson a végtelen szovjet vadászterületeken. A távol északon, vagy a forró délen, a mély tajgákban, vagy a kaukázusi erdőkben.

Vadász vagyok! Puskámmal és halászfelszerelésemmel bekószáltam a tafgát, a rejtelmes Amudarja menti dzsungelt, a végtelen kaukázusi sztyeppét és a beláthatatlan északi erdőket. Ezek az évek voltak életem legszebb évet. Mindenütt csak remek emberekkel találkoztam, jó vadászokkal) odaadó barátokkal. Ezekből az évekből szeretném elmondani Az első medve című kalandomat.

Az első, ami történt velem a végtelen szovjet vadászterületeken az volt, hogy egy szálon múlott csak, hogy életben maradtam Csak a véletlennek és az okos, makacs lajka kutyáknak köszönhettem, hogy így történt. Máskülönben csontjaim már rég egy karéliai kis falu csöndes temetőjében nyugodnának.

Akkoriban még egészen újonc voltam ezen a távoli vadászterületen, és medvét eddig csak cirkuszban és állatkertben láttam. Természetesen az első elhatározásom az volt, hogy medvét próbálok elejteni. Ezért érdeklődtem valami helybeli medvevadász iránt, aki megtanítana a medve elejtésének fortélyaira. Kollégám bemutatott Ivan Petrovicsnak, egy öreg erdésznek, aki már tizenhat medvét lőtt.

Ivan Petrovics tudott két olyan medvéről, amely egész télen az erdőket járja, de nem volt könnyű puskavégre kapni őket — veszedelmes, magányos medvék voltak. A harmadik medve, amelyről az öreg vadász tudott, barlangjában aludta a megszokott téli álmát. Elbeszélése szerint óriást példányról volt szó, melynek három tehén nyomta medve-lelkiismeretét, melyeket az ősszel tépett szét. Akkor megúszta büntetlenül, de Ivan Petrovics elől nem menekülhetett, mert ő kinyomozta, hogy hol a barlangja.

Megbeszéltük, hogy majd hírt ad az öreg vadász, ha eljön az idő, a medve felköltésére. A városban már csurgóit az ereszből az eső, és ébredezett a tavasz, mikor üzenetet kaptam az öreg vadásztól, hogy minél hamarabb nála teremjek. A kis torzonborz lovacska kitartóan húzta a szánt az erdőn keresztül, ahol még nyoma sem volt a jakadó tavasznak. Az erdő végtelennek tetszett, mind az egész nagy szovjet föld, ahol délen már a forró nap a szőlőt melegíti, de északon a tél még karmai közt tartja a fagyos földet és patakokat. Este beértünk egy kis faluba, Plaksinybe, amely egészen elbújt az öreg hatalmas fenyők között. Vártak már, és Ivan Petrovics mindjárt az asztalhoz ültetett.

— Az a medve a miénk, mondta, mihelyt leültem. Mintha kötélen tartanám. Felesége, KJavgyija Timotyejevna a nagy kemence és az asztal között forgolódott, és Ivan Petrovics

sürgette: — Tálalj már végre, a vendég megéhezett az úton. A tányérok és poharak már az asztalon voltak, és nem hiányzott a vodka sem, mely csillogott a petróleumlámpa fényében, mely az asztal fölött lógott. Kátya, a lánya egy nagy serpenyőt hozott, és az asztal közepére tette. Ivan Petrovics csettintett ujjaival, lehúnyta egyik szemét és jóízűen csámcsogott: — Remélem, ízleni fog. Ilyen ételt maguknál, Csehszlovákiában bizonyára ritkán esznek. Csak kóstolja. Mikor lenyeltem az első falatot, igazat adtam vendéglátómnak, mert a pecsenye kitűnő volt.

— Nagyszerű, mondhatom, de nem tudom megmondani, hogy mit eszem.

— ö, bátyuskám, ez rénszarvast

RUDOLF LUSKAC:

ahol sokszor térdig jártunk a vizes hóban. Azután olyan területen haladtunk keresztül, ahol vihar tombolt, s az öreg óriásokat lövéstől csavarta ki. Ezek úgy feküdtek a fehér hótakarón, mint nagy felkiáltójelek, a mennyezetnek emelve összetört ágaikat, panaszkodva, hogy már nem tartoznak társaik közé, amelyek zöld bástyaként, szilárdan álltak.

Az említett fákon keresztül bukdácsolva, beleestem egy gödörbe, melyből csak nehezen tudtam kimászni. Elfáradva, és izzadton javasoltam, hogy pihenjünk egy kicsit, de Ivan Petrovics szerint ez lehetetlen. Minden perc drága! Már egészen ktvirradt. Még egy rövid félórácska, és a helyszínen teszünk.

A végtelen vadászterület

Rénszarvascsülök. Bepácoltam hordóba egynéhányat azokból, melyeket télire lőttem.

Jó étvággyal falatoztunk, és dicsértük a gazdasszonyt, mivel ilyen finom falatokat készített. Kátya a szamovár mellett térdelt, és fújta a parazsat, a Szikrák és szemei huncutul csillogtak, mikor megkérdezte: — Nem fél attól a medvétől?

— A, buta lány — mormogta az apja, — hogy félhetne, ha vele megyek! — Kátya lesütötte szemét, s a csésze forró teát nézte. — Jól lő? — kérdezte.

— Egy kicsit értek hozzá. Kisebb állatokra vadásztam, de szomorú volna, ha olyan legényt, mint a medve nem,találnék el. A szél olyan erővel seperte az ablakba a vizes havat, hogy az ablaktáblák megcsörrentek. Ivan Petrovics megfordult, és dühösen morogta: — Átkozott idő. Olvad, és az utolsó szelek maguk előtt űzik a havat, míg el nem jön a tavasz. Holnap nehéz utunk lesz, ezért feküdjünk le, hogy reggel el ne aludjunk.

Még sötét van, mikor ébredek. A szamovár már az asztalon duruzsolt, én gyorsan öltözöm. Ivan Petrovics lép be, és vele együtt három kutya, három karéliai lajka. Vidáman ugrándoznak körülöttem, szagolgatnak és barátságosan nyomják fejüket a térdemhez. Okos szemek, hegyes fülek és gyönyörű fejek.

— Ezek hárman az ördögtől sem félnek. Tik, Tűzik és Rózka. No, no, kuss, j— csittítja őket az öreg erdész, mivel a lajkák a bemutatkozási ceremóniát irgalmatlan csetepatéval kísérik.

— Vigyázzatok, kiabálja utánunk Klavgyia Timotyejevna, mikor indulunk.

— Ne félj, — nevet Ivan Petrovics —, nekünk nem történhet semmi bajunk!

Az út keskeny ösvényeken, befagyott mocsarakon vezetett keresztül,

Igaza van. Prüsszentek mint a lovacska szánhúzás közben, s mosolyogni próbálok. Az út minél tovább, annál nehezebb. Ogy látszik, hogy a medve barlangja az erdő legeldugottabb részén van. A kutyák idegesen szaglásznak, körbe-körbe / forognak, ezért megállunk.

— Kuss, ördögök!, megbolondultatok? — haragszik az erdész. Csak nehezen sikerül elvezetni másfelé a kutyákat.

— No — sóhajtott Petrovics, izzadt homlokát törülgetve —, megérkeztünk. Ott, az erdő végén látni egy magas nyárfát. Mellette egy kis mocsár van, kissé tovább egy másik kidőlt nyárfa. Ott a medve barlangja. Megnézem, nem mászott-e még ki a mackó. A kutyákat magammal viszem, s ha minden rendben van, károgni fogok mint a varjú. Mikor meghallja a károgásom, menjen egyenesen a száraz nyárfához, ott találkozunk. De most üljön le valahová, és meg se moccanjon!

Az erdész elment. Amikor már nem láttam, mégis előrementem vagy száz lépést, s leültem egy tönkre. A fáradtság mintha leesett volna rólam. Végre kivártamI Érzem kezeim könynyű remegését. Olyan csend van, hogy hallom a karórám ketyegését. Az idő halad. Rágyújtok. Lassan emelem fejem az égő gyufa felől, s ekkor majd kővé meredek. Ml van ott a cserjében? Az a fekete? Nem álom? Hisz ott az az óriás medveI Szemem kidüllesztem, hogy szempílláim szinte rezegnek. A cigaretta kiesik ajkaim közül és sziporog a nedves hóban. Görcsösen szorítom puskám tusát, mert ötven lépésre tőlem fekszik a medve. A torzonborz fekete óriás az oldalán fekszik és jogaival fésülgeti szőrös hasát.

Ebben a pillanatban butaságot követtem el. Felálltam, remegő lábamat megfeszítettem és arcomhoz szorítottam a puskát. Meghúztam a ravaszt, de csak üres kattanás hallatszott. A

töltény csődöt mondottI Meghúzom a ravaszt másodszor, megint csak üres kattanás. Oj töltényeket keresek, ujjaim nem akarnak szótfogadni. Mintha fából volnának, nem és nem tudok újratöltent.

A medve meghallotta a kattanást és felállt. En úgy állok mint az oszlop, és ebben a rettenetes csendben végre hallom a varjú károgását. A vadász jeladása, már természetesen fölösleges. Utána mindjárt hallottam a három kutya irgalmatlan csaholását. Hol vannak? Hol van Ivan Petrovics? Hol van Tik, Tűzik és Rózka? A torkom összehúzódik, lélegezni sem tudok. A medve felém fordítva felét és hátsó mancsaira áll. Ismét az állat mellére célzok, és kétszer meghúzom a ravaszt. Megint semmi.

Érzem, ahogy fut le hátamon a hideg verejték, és remegnek térdeim. Mi fog történni?

A fekete torzonborz medve a levegőbe szagol, pofájából száll a fehér pára, és felém közeledik. Mögötte haragosan ugatnak a kutyák, melyeket bizonyára sokkal veszedelmesebbeknek vél, mint engem. Köztünk már talán csak tizenöt lépésnyi távolság van. A vér a fejembe tódul mint a tüzes ólom, s mintha álmomban húznám ki tarsolyomból ismét a két új töltényt. Remegő kézzel teszem be a hideg puskacsőbe.

A kutyák ugatva, csaholva és vonítva haladnak előre a mély, vizes havon, bukdácsolva és fel-f elugrálva. Most fussak el, vagy bízzam gyarló életemet az elsőrendű patronokra? Ekkor megérkeztek a kutyák és félelem nélkül rávetették magukat a medvére. Egyszerre biztonságot érzek, lélegzetem elcsitul és érzem, hogy egészen nyugodt vagyok.

Az egyik kutya mint a labda repül a levegőbe, s vonít a fájdalomtól. A dühös medve elhajította a mancsával. Mérgemben összeszorítom fogamat, és

célzok. Ekkor már a medve csak tíz lépésre volt tőlem. Célzok, pontosan a szőrös mellbe, s meghúzom а та* vaszt. Óriási dörrenés hallatszik, s d golyó pontosan célt talál. Az állat botladozik, leesik, és ismét feláll. Az óriási fej ide-oda ingadozik, a pofá* jából vér és hab folyik, szörnyen or* dít. A másik lövést a koponyára ad* tam le. Örömömbe rohanok előre, de hirtelen megállók) A medve óriást mancsaival túrja a havat, szaggatja a gyökereket és iszonyú hörgéssel beleharap egy kidőlt fába. A kutyák a rángatózó medvét mint az őrültek szaggatják.

— Álljon meg! Vissza! — kiabál rám az erdész, aki sapka nélkül siet a mély hóba.

— Ne menjen közelebb. Eltöri a lábát vagy széttépt magát! — hadarja levegő után kapkodva. — Lőjön bele még egyet!

E szerint cselekedtem.

Ivan Petrovics örömében nevetett, s azt mondta: — No ezt a sátánt már elkaptuk.

Még nem tudja, hogy négy töltényem csődöt mondott, és figyelmesen nézegeti a találatokat.

— Egy ujjal a szív mellé, ez az egyik találat^ g másik pontosan a koponyában van, a szemek között!

Elmondtam mi történt. Elvörösödött mérgében, és nagyokat köpött a hóba: — Az a gazemberI Ki tudja milyen régtől tartogatta a töltényeket valami ládában, aztán még örült is, hogy eladta valakinek. Máskor ne higgyen senkinek, és inkább a vadászboltban vásároljon.

Merész kutyáink a kimúlt medve mellett feküdtek fáradtan, és falták a havat. Tűzik, amelyiket a medve mancsával elhajítptt, nyüszítve hempergett a hóban. A combján levő szörnyű sebét nyalogatta.

Fordította: PÁLKOVÄCS ISTVÁN

HORGÁSZÁT

HORGÁSZÁT

HORGÁSZÁT

HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT ф HORGÁSZÁT £• HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT

Sikeres szervezeti tevékenység

A Szlovákiai Horgászok Szövetsége dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) városi szervezetének a munkáját már huzamosabb ideje szép eredmények fémjelzik. Ezt bizonyítja az a sok elismerő oklevél is. amely a nem éppen legnagyobb, ám annál barátságosabb irodahelyiség fa lát borítja. Az eddig elért siketekről, a jelenlegi feladatokról és az elkövetkező időszak terveiről 0 1 g у а у Ede agrármérnökkel, a városi szervezet elnökével folytattunk beszélgetést.

Ш Milyen hagyományai vannak a szervezett horgászásnak a járás területén?

— Talán Inkább a halászattal kezdeném, amely egyidős a Csallóközben letelepedett magyarság korával. A horgászat a két világháború közötti időszakban már közkedvelt időtöltésnek számított, az egyszerűbb emberek azonban inkább tápliztak a Duna és a Kis-Duna partjainál. A szervezet 1946-ban alakult. Az alapító tagok közül már csak Vargha Dezső él, aki túl a nyolcvanon, még ma Is aktív horgász, s az ellenőrző bizottság tagja. Meg kell említenünk azonban Simon Sándort, Kosztra Zoltánt, Sárkány Jánost, Haizok Imrét, Varga Mihályt, Mizera Jánost, Kosa Boldizsárt, Mózes Árpádot is, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a Járás horgászszervezete méltó elismerést szerezzen. Nagyrészt nekik köszönhető, hogy a horgászok a halfogás mellett, a halállomány nevelésére, a telepítésre és gondozásra is kellő figyelmet fordítottak. Az alakuláskor viszonylag kevés tagja volt a szervezetnek, jelenleg azonban már 1200 a tagok száma. Gondok, problémák nálunk is akadnak, így például még járásunk területén is vannak engedély nélküli „horgászok“. Számuk elenyésző, ám főleg a horgászati tilalom Idején okoznak jelentősebb károkat.

■ Mekkora vízterületen horgász(Fotó: Archív),

hatnak a szervezet tagjai?

— Az ötvenes évek elején kiépített Bratislava—Komárom (Komárno) közötti hozzávetőlegesen száz kilométer hosszúságú beton müút kedvező változásokat eredményezett. A szükséges kavlcsmennyfséget ugyanis az út mentén bányászták, tgy ezzel magyarázható, hogy az utat két-három kilométeres szakaszonként kisebb-nagyobb mesterséges tó szegélyezi. A tavakat összekötő körülbelül 150 kilométeres hosszúságú csatorna vizében, a dunatőkési (Dunajský Klátov), a várkonyi (Vrakúň) és broboňovói szakaszon nagyobb pontyot, illetve csukát is fogtak már, s nem ritka a 2—3 kilogrammos fehérbal sem. A járás területét ezenkívül délen a Duna, északon pedig a Kis-Duna határolja, mintegy nyolcvan kilométeres hosszszűságban. Vizünk tehát van bőven.

■ Igen, de van e elég bal az említett vizekben?

— Az ötvenes évek közepére tehető a tavak betelepítése. Ez természetesen akkor még csak kisebb mennyiséget jelentett. Leginkább pontyot, fehérhalat, csukát és süllőt telepitettünk. Intenzív haltenyésztésről csupán 1976 óta beszélhetünk. A legideálisabb környezetben elterülő tavakból haltenyésztő telepeket létesítettünk, ahol pontyot, csukát, compót és kísérletképpen pisztrángot nevelünk. Ez utóbbi nemeshalbó] már több százat sikerült felnevelnünk és az arra legmegfelelőbb tavakba telepítenünk.

Sajnos az utóbbi években olyan sajnálatos események is előfordultak, amikor a karcsai-tóból több értékes halnevelő ketrecet loptak el tenyészbalakkal.

■ Milyen terveik vannak a jövőt tekintve, hogyan szeretnék megoldani a jelentkező problémákat?

— Az idén a tavalyi mennyiséghez viszonyítva lényegesen több halat szeretnénk felnevelni. Elsősorban pontyot, emellett azonban dévért, csukát, süllőt, compót és egyéb fehérhalat nevelünk. Tagságunk gyarapodását követően körzeteket hoztunk létre, a dunaszerdahelyit, a mihályfait (Michal na Ostrove), a gabölkovólt és az illésházit (Nový Život). A körzetesítésnek köszönhetően jelentősen javult az irányitó tevékenység, s az áttekintés is megfelelőbb. Az egyes körzetek élén megbízott vezetők állnak, akik a szervezeti irányítás mellett az adminisztrációs feladatokat is ellátják. A felmerülő problémák megoldásához mind a járási, mind pedig a városi nemzeti bizottságtól megkapjuk a szükséges támogatást. Az eddigiek során valamennyi nehézséget sikerült közős erővel megoldani, s reméljük, hogy a jövőben is hasonlóan megbirkózunk a jelentkező gondokkal.

■ Az utóbbi években gyakran hallunk arról, hogy egyre nagyobb méreteket ölt a környezetszennyezés. Mi a helyzet ezen a téren a járás területén?

— A belterjes növénytermesztés fo* kozottabb műtrágya-felhasználást igéj nyel, amelynek következménye, hogy az álló- és folyóvizekbe egyre több vegyi anyag kerül. Mindez bizonyos mértékig megbontja a vizek biológiai egyensúlyát, átn nagyobb jellegű problémáink szerencsére még eddig nem adódtak. Sajnos azonban járáj sunkra is érvényes, hogy vannak még felelőtlen személyek, akik az autót, traktort a különböző szennyeződések-, tői a csatorna vizében tisztítják meg. Ha Ilyen eset előfordul, s az elkövet tőt sikerül azonosítani, a bírságolás sem marad el.

— Arról még nem esett szó, hogy az elmúlt években szervezetünk egy tagjára 22 kilogrammos átlagos halfogás esett, s ez jó eredményként könyvelhető el. A halak nagy részét a betelepített tavaink szolgáltatják. A horgászni vágyók száma évről évre nő. Persze akadnak olyanok is, akik az érvényes szabályokat és rendeleteket nem szívesen tartják be. Szervezetünk vezetősége ezért nagyobb figyelmet fordít majd a jövőben az ellenőrzésre.

A' horgászszervezet több tagjának véleménye szerint Olgyay mérnök kiválóan végzi munkáját, szakértelméről már több ízben tett bizonyságot. Mi is csak azt kívánjuk, hogy a tapasztalt vezető irányításával a továbbiakban Is hasonló szép eredményekről számolhassanak be.

K. Molnár Ferono