Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-30 / 13. szám

1985. március 30. SZABAD FÖLDMŰVES ecsukta maga mögött аг igaz­gatót iroda ajtaját, és elin­dult az üres folyosón az osz­tálya felé. Egyszeriben olyan érzése támadt, mintha légüres térben mozog­na. Mintha lába nem Is érintené a folyosó fekete-fehér kőkockáit, mint­ha úszna a levegőben, lebegne a tér­ben, miközben a folyosó lassan siklik hátrafelé. Fönt a falon, közvetlenül az igazgatói iroda mellett hangosan kattogott a villanyóra. A IV/A-soknak énekórájuk volt, a IVÍB-ben hangosan nevettek valamin, az VIA ajtaja mö­gött szigorú nőt hang korholt vala­kit. Mindezt vég­telen messziről hallotta, mintha a külvilág hangjai valahonnan víz a- 161, a tenger mé­lyéről érkeznének hozzá. 'Amikor belépett az osztályba, a tanító nént egy gyors pillantást vetett rá, de nem szólt sem­mit, tovább rótta tetszetős fehér betűit a táblára. A helyére ült. Az osztályt betöltötte a füzetlapo­kon sikló tollak sercegése. Az abla­kon át beáramló utcazajt zümmögés­sé tompították a park fái. Néha meg­reccsent egy pad, valakt pár szót sú­gott a szomszédjának, olykor megcst­­kordult a tanító nént krétája a táb­lán. Mindebből semmit sem észlelt. A keze még őrizte az Igazgatót szoba telefonkagylójának hűvös simaságát, egyre érezte a műanyag új, megne­vezhetetlen szagát, és fülében még ott sípolt az a magas, vibráló hang, amely édesapja szavait kísérte. Moz­dulatlanul ült, keze tehetetlenül he­vert a pádon, s kerekre nyílt szem­mel hallgatta a fülében visszhangzó sípolást. — Nem hallod, hogy szőlők hoz­zád? Jendal A neve hallatára összerezzent. — Ne bámészkodjI Írj, mert nem leszel készeni Kezébe vette a tollat, s a füzete fölé hajolt. De egy betűt se sikerült leírnia. Fülében a sípolás egyre erő­södött, s beleztimmögtek a telefon­ban hallott szavak foszlányai. Furcsa, sajgó, mégis boldog szorítás támadt a mellében. Nyelt egyet, de nem követ­kezett enyhülés, ellenkezőleg, az édes fájdalom tovább nőtt, növekedett ben­ne. Alig hallotta a tanítás végét jelző csengő hangját. Csak akkor kapott észbe, hogy össze kell rakodnia és Indulnia haza, amikor már az utolsó gyerek is ktment az osztályból. Elment a küszöbig, ott azónban hirtelen megállt, megfordult, és las­san a katedrához somfordált, ahol a tanító nént nagy sietve rakta táská­jába a füzeteket. — Mi történt, fenda? Akarsz vala­mit? — kérdezte a tanító nént. — Ёп.... Mondhatok valamit, tanító néni? hogy... most borzasztóan sietek, ne­hogy lekéssek az autóbuszról. Mert akkor nem jutok haza, tudod? Becsukta az aktatáskáját. A két kapocs nagyot kattant. — Hanem tudod, mit? Majd holnap elmondod. Mindjárt reggel. Mit szólsz hozzá? Nem szólt semmit. A tanító néni rámosolygott, megsi­mogatta a fejét, azután fogta az akta­táskáját, és szaladt kifelé. Az ajtóban megállt, és még egyszer rámosoly­gott. i Kilépett az iskola kapuján és el­árasztotta a napfény. Egy pillanatra megállt, lehunyta szemét. Hirtelen ügy érezte, hogy itt a verőfényben már árnyalatot kapott a sípoló hang. Mélyebb, teltebb lett. Kinyitotta a szemét és körülnézett. A park végében megpillantotta Pétért. Pétért, aki ugyanabban a házban la­kott, amelyben ö, hetedikes volt, s a­­kit a legjobban csodált a világon. — PeterI — kiáltott rá. — Peter, várj meg! Peter azonban nem állt meg. Sőt, mintha meggyorsította volna a lép­teit. Kifulladva ért oda hozzá. — Várj, Peter, mondani akarok va­lamitI De Peter rá se hederített. Ment to­vább, mintha észre se vette volna. — Pétért — rántotta meg a nagy fiú kabátja ujját. — Tűnj el, jó? — En csak ... Amiért apa fölhí­vott ... — Nem érdekel. Tegnap árulkodtál rám, hát most ne hízelegjI — De... én.,. Én nem árulkod­tamI — Nem? Nem árulkodtál? Csak el­­fecseated a dolgot a házmesternek, igaz? — Nemi Nem úgy voltI Ide figyeljl Tűnj el, amíg le nem kenek egyet! — köpött Peter a lába elé, és hátat fordított neki. Belépett a nagy, régi ház kitárt ka­puján. Felszaladt az emeletre. Csak akkor állt meg, amikor meglátta ma­ga előtt a széles ajtót s rajta a zo­­máncos táblát: Könyvtár. Áttette a táskát a másik kezébe, és lenyomta a kilincset. Köszönésére feléje fordultak a pol­cok előtt álldogálló emberek. Csend és félhomály volt bent. Fülében a sí­poló hang a csendhez alkalmazkodva ismét megváltozott. — Keresel valamit? — kérdezte a könyvtárasnö. — l-tgen... azt a nénit keresem, aki a gyerekeknek adja kt a könyve­ket. — Gyerekek részére ma nincs köl­csönzés. Csak kedden és pénteken. Ezt már igazán tudhatnád! — En nem könyvet szeretnék köl­csönözni! Én... én csak... azt a nénit... — Az a néni ma nincs ittI — Nincs itt? — Mit keresne itt, mikor gyerekek­nek ma nem adunk ki könyvet? Ér­ted már? Nem felelt, csak szótlanul nézett a könyvtárosnőre. — Üzensz neki valamit? Megrázta a fejét, sarkon fordult, és kiszaladt az ajtón. A konyhában a villanyresón lefö­dött kis lábas állt. Apja este ebbe rakta az ételt, hogy neki legyen mit ebédelnie. De ö rá se bírt nézni. A fülében egyre zúgott, sivított a sziré­na, a konyha falai százszorosán visz­­szaverték a hangot, nem menekülhe­tett előle. Mellében a délelőtti édes szorítás kínos feszültséggé változott, s már-már robbanással fenyegetett. Egyedül volt. Nem volt senki, akivel megoszthatta volna súlyos terhét. Befogta a fülét, és átszaladt a nap­paliba. Lába alatt inogni kezdett a talaj. A falak megdőltek. Megtántoro­­dott, és el is esett volna, ha meg nem kapaszkodik apja íróasztalában. Hirtelen mozdulata lesodorta a tele­fonkészülékről a kagylót. Vissza akar­ta tenni, de aztán hirtelen megmar­kolta, és az arcához szorította. Szí-Zenga zének 0] könyvével jelentkezett az 1950- ben született, határozott' tollú író, Vámos Miklós, az Előszó az ábécéhez (1972), Jelenleg a tizenharmadik a listán (1973), Borgisz (1976), Váltás (1977), Én és Én (1979), Dr. Orán­­gutay Tivadar (1980), Valaki más (1981), Háromszoros vivát (1981), va­lamint több hangjáték és dráma szer­zője — a Zenga zénekkel. Bevallom, én az Ü] Írásban közölt Cédulák olvasása közben jegyeztem meg a nevét, hogy utána felhajszól­­jam minden eddig és ezután megje­lent müvét. Gondolom, azóta nemcsak az én kedvencem, mások is jártak Így vele. Vagy ha nem, hát Így jár­nak, ha elolvassák a Zenga zéneket, öcsi — egy koravén, félig zsidó, fé­lig keresztény, Rákosi-pajtást, Sztálint és Krisztust egyforma talapzatra he­lyező kisfiú eredeti stílusban megírt vallomását az ötvenes évekről. öcsi, Vámos Miklós hőse (Angeli­kának csak Jeremiásl) a kettős neve­lárd pontot keresve az asztalnak tá­maszkodott, és találomra kitárcsázott egy számot. A szám foglalt volt. Szo­rosan lehunyta a szemét, hogy ne lás­sa a szoba imbolygó falait, és kitár­csázott egy másik számot. A készülék végre abbahagyta a csengetést, kat­tant. majd megszólalt benne egy hang: — Építővállalat. Görcsösen szorította a kagylót, sza­porán lélegzett. — Halló!... Nahát... Halló! Itt az ÉpítővállalatI Halló! Ki beszél? — re­csegte a kagyló. — Én ... — nyögte kt nagy nehe­zen. — Hallja, velem ne szórakozzon! Nekem arra nincs időm, érti? — mér­gelődött a kagyló. Végre engedett a torkában a fáj­dalmas szorítás. — Az édesanyám... az anyukám hazajöhet! — tört ki belőle. — Haza­jön az anyukám! Nem jog meghalni! — kiáltotta. — Hazajönl HazajönI Haza... Ekkor történt. A falak nem Inog­tak többé, a vibráló sípolás a hangok színes szivárványává töredezett, aztán az ezernyi hang kavarogva, összefo­nódva széles folyammá egyesült. Visszatette a kagylót, lefeküdt a sző­nyegre, és hangosan zokogott. A zene tovább zengett, mind hal­kabban, mind boldogabban. 0 kis csó­nakban úszott a muzsikában, mosoly­gott, s a könnyei folytak, egyre hullot­tak a szőnyegre. A folyó két partján emberek álltak és integettek, ott volt az egész osztály, a tanító néni is hó­na alatt a tömött aktatáskával, ott volt Péter a házukból, és ott állt a gyermekkönyveket kölcsönző nént is. Egyszeriben ott volt mindenki, akiket szeretett, és valamennyien együtt dú­dolták a folyóval azt a gyönyörű, boldog *dallamot. lés, és azon kívül Is egyfajta — a korra oly jellemző — kettősség áldo­zata, aki nagy igyekezettel, de nem mindig sikerrel próbái eligazodni a felnőttek zűrös világában, melyet még jobban összekuszált a történe­lem. Gyermekszemmel figyeli 1956 őszét, gyermekszájjal tesz fel kérdé­seket, mond ki igazságokat, melyek egy felnőttnek Is becsületére válná­nak. A regény oldalait hús-vér alakok népesítik be: öcsi apja, a volt bel­­ügyes (a Rajk-per óta sztahanovista marós); nagyapja, a magánkisiparos, régebben magánvállalkozó; Danyl­­sanyibácsi, aki jelenleg belügyes; Luxsanytbácsi, Kelepapa és Kelema­­ma; Angelika nővér, a volt apáca és maszek hitoktató; Tural, Szászlbeck, Erdősanya, no és persze Richterma­­nyi, akihez hősünk első, suta szexuá­lis élményei kapcsolódnak, aztán a púpos iskolaigazgató, és még sokan mások. A történet az ellenforradalom kitö­résében csúcsosodik ki és ér véget, öcsire — apja üres pisztolytáskája miatt — ráljesztenek a fegyveresek. A fiúcska a sokk hatására dadogni kezd, de másnap hajanlban, amikor fegyverropogásra ébred, csodálkozva teszi fel magának a kérdést: „Hát­­félnisemtudokmár?“ Vámos Miklós Zenga zénekje egy nemzedék eszméléséről tesz tanúbi­zonyságot — hiteles lélekrajzzal és az írótól megszokott érdekfeszítő mó­don. (Szépirodalmi). Ardamlca Ferenc Kultúránk sikere a Szovjetunióban Február végén kezdődtek és kilenc napon át tartottak a csehszlovák kul­túra napjai a Szovjetunióban. Az ese­ménysorozat — amelyet hazánk a szovjet hadsereg által történt felsza­­badításának 40. évfordulója tisztele­tére rendeztek — Csehszlovákiai idei legjelentősebb kultúrpolitikai rendez­vénye volt külföldön. A rendezők eleve arra törekedtek, hogy minél átfogóbban, sokrétűbben mutassák be szovjet barátainknak ha­zánk szocialista kultúráját, annak ré­gi hagyományait és legújabb irány­zatait. Erről beszélt a megnyitó nap-* ján Milan Klusák, a CSSZK, valamint Miroslav Válek, az SZSZK kulturális minisztere, akik szintén tagjai voltak anr^k a küldöttségnek, amely Josef Havlínnak, a CSKP KB titkárának ve­zetésével érkezett Moszkvába a ren­dezvénysorozat Idejére. Már az első bemutató lránt akkora volt az érdeklődés, hogy kicsinek bi­zonyult a Moszkvai Nagyszínház né­zőtere; a Prágai Nemzeti Színház operatársulata adta elő Bedrich Sme­tana Az eladott menyasszony című operáját. Az előadást a Szovjet Tele­vízió egyenes adásban közvetítette, így milliók láthatták a csehszlovák művészek nagyszerű teljesítményét. Vélemények a másnapi szovjet lapok­ból: „Magával ragadó művészt él­mény volt a prágaiak fellépése“ -* Világhírű opera világszínvonalú elő­adása“ — és hasonlók. Másnap a csehszlovák kulturális küldöttség tagjai megkoszorúzták V. I, Lenin sírhelyét a Vörös téren, vala­mint az Ismeretlen katona sírját a Kreml falánál. A nap kulturális ese­ményei közül az első helyre kívánko­zik, hogy a moszkvai Prága filmszín­házban bemutatott Karrier című film­mel (rendező: Július Matula) a Szov­jetunió tizenhét városában megkez­dődtek a csehszlovák filmnapok. A' bemutatásra szánt alkotások között több dokumentumfilm Is volt, ame­lyek a két nép megbonthatatlan ba rátságának és a negyven évvel ez­előtti közös harcoknak állítanak em­léket. Ugyanezek a témák álltak a központi helyén annak a kiállításnak, amelyet szintén ezen a napon nyitot­tak meg, s amelynek címe A szocia­lista Csehszlovákia művészete volt, színhelye pedig Moszkva. A kiállítás­ról meleg hangú cikkekben emléke­zett meg a moszkvai Pravda, rámu­tatva, hogy a csehszlovák művészek szovjetunióbeli bemutatkozása nagy­ban erősíti a két nép barátságát, és együttműködésüket a művészetek te­rületére is kiterjeszti. Másnap Janáček operájának bemu­tatója aratott nagy sikert a szovjet fővárosban, amelyet megelőzően Ma­tej Lúčan, a CSSZSZK kormányának alelnöke megnyitotta A csehszlovák nép művelődésének további fejleszté­séért című kiállítást. Tárlatnyitő be­szédében Ismertette a csehszlovák oktatásügy fejlesztésének főbb Irány­elveit, és hangsúlyozta: jelentősen el­mélyült a csehszlovák oktatási rend­szer demokratikus Jellege, főleg a szakmunkásképzés területén. A nap további eseménye volt az az ülés, amelyen az össz-szővetségi Színmű­vészeti Társaság képviselői találkoz­tak a Csehszlovák Drámaművészek Szövetségének küldötteivel. A baráti hangvételű eszmecsere végeztével egyezményt írtak alá a két szervezet további együttműködéséről. A következő napokon a Szovjetunió valamennyi szövetségi köztársaságá­ban szemináriumokat rendeztek cseh­szlovák vendégek részvételével az if­júsági klubokban folyó tömegpolttikat munkáról, különös tekintettel az ifjú nemzedék szocialista hazafiságra való nevelésére. A csehszlovák kultúra napjai eseménysorozatának része volt még a Jan Neruda születésének 150. évfordulója alkalmából Moszkvában megrendezett kiállítás, az Olomouci Állami Színház tartui vendégszerep­lése. Ivan Moravec zongoraművész fellépése Tallinban, az Észt SZSZK fővárosában és még sok színvonalas rendezvény. A szovjet sajtó a kilenc nap során végig megkülönböztetett figyelemmel követte a csehszlovák kulturális napok eseményeit. „A szov­jet városok lakosai hálásak a cseh­szlovák művészeknek — írta a TASZSZ hírügynökség — mert testvért népünk gazdag kultúrájának legjavát hozták el a Szovjetunióba.“ A rendezvényso­rozat utolsó napján, március 6-án ünnepi hangverseny volt Moszkvában, amelyen számos népszerű énekesünk lépett fel a Pragokoncert zenekará­nak kíséretében, este pedig a prágai Kamarabalett, valamint a Železiar népi együttes fellépésével ért véget a csehszlovák kultúra napjainak ese­ménysorozata. — Persze, hogy mondhatsz. Csak­KOSZTOLÁNYI DEZSŐ*: Költő a huszadik században Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek. Csak annyit érünk, amennyit magunkba, mit nékem a hazugság glóriája, a munka. Mit a csaló próféták csácsogása, nem alkuszom én semmiféle rúttal, se a labdákért ordító tömeggel, se számarányokkal, se Hollywooddal. Tőlem locsoghat megváltó igéket s unalmas őrültségeket az ép ész, nem az enyém a század rongy, bohóca se a felhőkbe zörgő bamba gépész. Nem kell hatalmasoknak úri konca s a millióktól olcsó-ócska kegy. Azt hirdetem barátim, sok a kettő ■ de több az egy. Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, nekem magasabb kincset kell megónom. Uralkodom a tűzhányó kráterén Is, még áll a trónom. Én önmagamat önmagámmal mérem. Szavam, ha hull, tömör aranyból érem. Minflegytken képmásom, mint király s a peremén a gőgös írás: én. 'Március 29 én emlékeztünk meg a magyar irodalom egyik legszebb nyelvezetű írója és küllője. Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójáról. PAVEL FRANCOUZ:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents