Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-11 / 32. szám

SZABAD FÖLDMŰVES. 1984. augusztus 111 14 VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT • VADÁSZAT ť Törvényes rendelkezéseink ér­telmében augusztus elsejétől vadászhatunk gímszarvasra, korra és nemre való tekintet nélkül. Ezért Időszerű elgondolkozni azon, hogy mire kötelez és mire jogosít fel a MÉM 172/75 számú törvényren­delete. Több mint két évtizede, hogy va­dászterületeinket a vadeltartó képes­ség szempontjából minőségi osztá­sokba soroltuk. Ezzel egyidőben a hivatalos szervek megállapították az egyes vadfajok normalizált törzsállo­mányát az egyes vadászterületeken és egész Szlovákia viszonylatában is. Többszöri felül­vizsgálás után is érvényes az a meg­állapítás, hogy Szlovákia összes, szarvastenyésztésre alkalmas vadászte­rületein mintegy 20 ezret számláló gímszarvas állo­mány tartható a­­nélkül, hogy az érzékeny vagy el­viselhetetlen káro­kat okozna az erdőgazdaságnak Vagy a mezőgazda­ságnak. Ehhez ké­pest a tényleges tavaszi törzsállo­mány lényegesen nagyobb, mintegy 25—26 000 számlál. Igaz ugyan, hogy az utolsó néhány évben lassan apadt a gímszarvasok száma, de a mosta­ni ismét igen ma­gas. Társadalmunk és főleg a földdel gazdálkodó ágaza­tok: erdészet és a mezőgazdaság ettől lényegesen gyor­sabb és jobb munkát vár el tőlünk, vadászoktól. A létszámapasztás min­den vadászterület gazdálkodójának Az állomáoyjavítás érdekében elsőrendű feladata. Ha ezt nem telje­síti és nagyobb állományt tart fenn — esetleg célzatosan alábecsüli a szar­vasok számát —, akkor számolnia kell azzal, hogy az Állami Erdészet és a mezőgazdasági- nagyüzemek ille­tékesei számonkérik tőle a szarvas okozta vadkárokat, s azok megtéríté­sét fogják követelni. Sok szó esett már szakmai körök­ben arról Is, hogyan, milyen módsze-Wmä Ш»: rekkel közelítsük meg a leírt célt, a létszámapasztást. Több írás foglalko­zott ezzel a témával, s megint csak el kell marasztalnunk önmagunkat: lemaradtunk, a feladatot nem telje­sítettük. A vadászati tervezésről szóló ren­delkezések éppen a gímszarvas ese­tében a legaprólékosabbak és legszi­gorúbbak. Minden ténykedést — a létszámapasztást és az állományjaví­tást — a trófeajavítás ügyének rendel alá. Nos, az elmúlt két évtized alatt bizony a szarvastrófeák sem lettek erősebbek. A szlovák, illetve cseh­szlovák rekordot még mindig az 1961-ben a Polanán elejtett szarvas­bika tartja 240,65 CIC pontjával. Míg az 1971—1975. évek átlagában Szlo­vákiában minden 326 elejtett szarvas­bikára jutott egy aranyérmes trófea, addig az 1976—1980. évek átlagában már 584 bikát kellett elejteni ahhoz, hogy köztük legalább egy „arany“ legyenl Százalékban kifejezve az előbbi időszakban 0,31' százalék volt az aranyérmes trófeák aránya, a ké­sőbbiekben pedig csak 0,17 százalék. Kissé restelkedve említem meg, hogy ez az arány a szomszédos Magyar­­országon 4,0 százalék körül mozog. Csaknem valamennyi szakemberünk egyöntetűen állítja, hogy a válogató vadászat elvének alkalmazásával és a lelőtt szarvasok kor- és nemi meg­oszlásával van baj, ezért nincsenek pozitív eredményeink. Ami a szarvasbikák, szarvastehenek és szarvasborjúk arányát illeti, a le­­lövésben 1:1:1, vagyis megközelítő­leg egyforma számmal kellene szere­pelniük. Ehelyett pl. a múlt évben ez az arány 1:1,009:0,771 volt. Ez arra mutat, hogy nagyon alacsony volt a szarvasborjúk kilövésének aránya. Tervezési szabályzatunk pedig pontos irányt szab és a teljesítést figyelő és követő szakemberek nem véletlenül elégedetlenek a helyzettel. A szarvasbikák vadászatában lénye­ges követelmény a helyes kormegosz­lás betartása. Nálunk négy korosz­tályba soröljuk a bikákat: I. — 2 éves bikák, II. — 3—5 évesek, III. — 6—9 évesek, IV. — 10 és több évesek. Ezek­nek lelövésében a kövekező arányt kellene elérni: 1:35—40 százalék, II: 20—25 százalék, III: 10 százalék, IV: 30 százalék. Persze ehhez szük­séges volna, hogy elég sok öreg bi­kánk legyen. Az elmúlt év aránya: 1 — 22,7 százalék, 11 — 42,4 százalék, III — 23,5 százalék, IV — 11,4 száza­lék. А III. és IV. korosztály aránya viszonylag jó, de az I. és II. korosz­tályé csaknem fordított, amennyiben az I-be erősebben, a li ba gyengéb­ben kellett volna belenyúlni. A helyzet tovább bonyolódik, ha hozzátesszük, hogy valamennyi nem­nél és korosztálynál csak azokat az egyedeket szabad lelőni, amelyek to­­vábbtenyésztésre nem alkalmasak, betegek, hibásak, korcs fejlődésűek stb. A szarvasbikáknál ezt az elvet egészen jól betartották, mert a hibás lelövések aránya csak 7 százalék volt, ami jónak mondható. A szarvas­­teheneknél és borjúknál ezt a köve­telményt nem tudjuk értékelni, mert hiányoznak a „tárgyi bizonyítékok“, amit a bikáknál az agancsok képvi­selnek. Egyéni véleményem szerint a ter­vezési előírásoktól való eltérések nem olyan nagyok, hogy azoknak rovásá­ra lehetne (vagy kéne) írni az előbb említett eredménytelenségeket. In­kább úgy vélem, hogy a válogató va­dászat elve nem volt következetesen betartva és talán valami hiba van a tervezési előírások körül is, amit alaposabban át kellene értékelni. Nem vagyok valami nagy híve a természet mesterséges beskatulyázásá­nak, s ezért a sok korosztályra is in­kább várakozással, mint meggyőző­déssel néztem és nézek. Ebben az ál­láspontomban megerősített sok be­szélgetés, amelyeket a kiváló ered­ményeket elért magyar vadászati szakemberekkel folytattam. Szerintük — és szerintem Is — nem okoskodni kell a problémák fölött, hanem cse­lekedni kell. Ez pedig gyakorlatilag az volna, hogy az állományban meg kell tartani az életerős, jó testalkatú egyedeket,. a bikáknál pedig az agancs alakulását is számításba kell venni. Ami nem megfelelő, beteg, ko­rához képest fejletlen — korra való tekintet pélkül — a vadászat során el kell távolítani. Néhány éves ilyen irányú szelektá­lás amúgy is odavezet, hogy szapo' rodní fog az öregebb tenyészállatok vagy golyóra érett állatok száma. Maga a szelektálás rendkívül nehéz a szarvasborjak és az I. korosztályú (2 éves) bikák között. Ezeknél a fia­tal egyedeknél a hibajegyek még nem állandósultak. A lassúbb növekedést a -következő években behozhatja az állat és a gyenge csapot viselő 2 éves bika 14 éves korára erős, érmes agancsot viselhet. Nem egészen he­lyes tehát éppen ezekben a korosztá­lyokban a magas lelövésí előírás. Persze ez így csak eszmefuttatás, de annyit megengedhetünk magunk' nak, hogy a minőségi válogató vadá­szati módszert a mesterségesen ki' agyait skatulya-rendszer elébe he' lyezzük. Ezt az álláspontot és tény' kedést mindig meg tudjak védeni. Fokozottan és gyorsabban hat á válogatás módszere, ha a lelővésre szánt, hibás egyedeket mindjárt a vadászévad elején vesszük ki az ál­lományból. Elsősorban a hibás, kö­zépkorú bikákat kell mielőbb kilőni, szükségszerűen még a bőgés előtt, hogy rossz tulajdonságait ne örökít' hesse át az utódokra. Azt hiszem, nem kell tovább blzo' nyílani, hogy a szarvasvadászat dá­tumhoz kötött kezdete nemcsak arra jó, hogy feljogosítsa a vadászokat a szarvasvadászatra, hanem arra is, hogy előtte újra számbavegyük köte­lességeinket. ítéljük meg magunk, ki-ki a maga vadászterületén, meny­nyire tettünk eleget az eddigi köve­telményeknek és tűzzük ki néhány évre előre, azt az utat, amelyet ered­ményesnek tartunk, s amely közelebb Visz minket a célhoz: apasztani á szarvasállományt, de úgy, hogy minő­sége javuljon. KIRNER KÁROLY erdőmérnök ♦ HORGÁSZAT ф HORGÁSZÁT # HORGÁSZÁT # HORGÁSZÁT ф HORGÁSZÁT ф HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • Talán egyetlen olyan állat sincs még a Földön, amelynek viselkedését oly sok természeti tényező befolyá­solhatná, mint a halét. Hiszen maga­tartására hat a hőmérséklet, a nap­fény, a szél, a légnyomás változása és nem utolsósorban a vízjárás. Mindezektől függ a szaporodása, a kikelt ivadék sorsa, táplálkozása, nö­vekedése és vándorlása. Ha azt vizsgáljuk, milyen alapvető élettani jelenségek függenek a víz­mozgástól, három tényezőt kell emlí­tenünk: ■ szaporodás, ivadéknevelés; Ш táplálkozás, növekedés; ■ mozgás, vándorlás. SZAPORODÁS, ivadéknevelés Talán legismertebb a vízmozgás­nak a szaporodásra gyakorolt hatása. Általános jelenség, hogy a különböző halfajok a rájuk jellemző időben — pl. a csuka márciusban; a ponty és a keszegfélék május—júniusban — általában áradó víznél ívnak. A leg­több horgász meg is figyelt már leg­alább egy keszegívást. De nem mind­egy, hogyan árad a víz, mekkora és milyen az árhullám. Nem ívnak ha­laink a gyors levonulású nagy szint­ingadozással járó vízmozgásoknál, így védekezik ősi ösztönük az ikra szárazra „apadása“ vagy a frissen kelt lárva pusztulása ellen. A napi 20—30 cm-t emelkedő, hosszantartó, felmelegedő vizű áradás a legfőbb biztosíték arra, hogy az ikrából ki­keljen ^ hallárva. A lassú áradást követő, szintén lassú apadás pedig lehetővé teszi, hogy az ivadék táp­lálkozni kezdjen és követve a víz levonulását, visszajusson az anyame­derbe. Általános jelenség, hogy pl. a ke­szegfélék mindig áradás csúcspont­ján, vagyis „tetőzéskor“ ívnak. Na­gyobb a vízmozgások jelentősége a sekély vízben ivóknál (pl. keszeg­félék, csuka) és kevésbé döntő pl. a mély vízben szaporodó márna, ke­­csege vagy süllő fajoknál. Régi megfigyelés, hogy a tartósan magas vízállású évek után 2—3 hal­bő esztendő következik. Ezzel szem­ben az alacsony vízállás, a partok között maradt folyó nem jó dajkája ax~ ivadéknak, előjele a halszűkének. TÄPLÄLKOZÄS, NÖVEKEDÉS Bár ezt a jelenséget sok minden befolyásolja (jík hőmérséklet), nem vitatható, hogy természetes vizeink­ben az „évi hozamot“ meghatározza a vízállás. A meleg nyáreleji áradások nyo­mán füves árterek terített asztalai minden rendű és rangú halunknak. A kisebb testű keszegfélék apró ro­varokat, bogarakat vadásznak. Az öregebb pontyok, a torkos márnák a nagyobb testű földigilisztákat, pa­jorokat habzsolják. Még a kimondot­tan áramláskedvelő fajok, a jászok, a paducok is csapatostul járják a rétségeket válogatva a víz által ki­öntött bogarak, férgek között. Rá­adásul a sekély vizek hamar felme­legszenek, nő az étvágy, így gyorsan gyarapodnak halaink. Ha tartósan magas a víz, napok alatt dús plank­tonélet alakul ki a vízgyűjtőkről be­mosódott szervesanyag, a műtrágyák stb. hatására. Nem beszélve arról, hogy az ártereken kevesebb a halat zavaró tényező, pl. a hajók zaja, a hullámzás stb., így jobb a hal „köz­érzete“ is. A tartósan kis vízállás —‘ a szűkebb táplálékkészlet mellett — egy sor egyéb zavaró tényezőt is je­lent. Például már eleve több energia fogy el a létfenntartásra. Többet kell „dolgozni“ a táplálékért. A „kényel­mesebb“ halakat (pl. a ponty) a fo­lyók megnövekedett áramlásának le­küzdése is zavapja. A kisebb tömegű vízben kevésbé hígulnak a szennye­zőanyagok, jelentősen lecsökken a biológiai öntisztuló képesség. Kiala­kulhat a hal puszta létét is veszé­lyeztető labilis oxigénháztartés. MOZGÄS, VÁNDORLÁS Halaink a vízmozgás hatására Igen gyorsan reagálnak. Nézzük előbb az áradó vizet. Már 40—50 km-rel a tényleges vízszint emelkedése előtt, „pezsdüléskor“ mozdulnak a halak. Általában az a jellemző, hogy a me­derből a part felé húzódnak. Ekkor élénkül az étvágy, „sorozatos“ a ka­pás. Ez alól csak a süllő a kivétel. Ű eltűnik a jó süllőtanyaként ismert akadókról. Vándorol az apró keszeg­népség után, a szélvizekre. Ilyenkor nem nagyon lehet horogra csalni. Megjelenik viszont a balin. Ha a víz tiszta, akkor a felszínen, ha sáros, zavaros, akkor Inkább a fenék köze­lében tudjuk horogra keríteni. Ha a „pezsdülést“ gyors áradás követi, az első 2—3 napon — mivel a halak az ártéren is bőségesen ta­lálnak élelmet — kevésbé eredmé­nyes a horgászat. Még a két part között is vándorol a hal. Megfigyel­ték pl. folyók áradásakor az egyik oldalon sokkal szívesebben tartózko­dik a hal, míg apadáskor megfordul a helyzet. Az étvágy és a vándorlás szempontjából az áradás közepe, és tetőzés előtti- 1—3 nap a legjobb. Ilyenkor szinte minden hal a part­széleken tartózkodik. A ponty, a már­na, a harcsa az alámosott gyökeres szakadásokban, a keszegfélék inkább a félméternyi vízborítású füves par­tokon találhatók. A legjobb a termé­szetes csali, a földigiliszta, a lótetíi stb. De nemcsak az áradást érzi előre a hal, az apadást is. Már a tetőzés­kor menekül vissza az ártérről a ba­lin, majd követi a márna, a dévér, és a jász. Legkényelmesebb a ponty, a csuka és a harcsa. Csak az apadás derekán indulnak vissza a folyóba. Az étvágy általában lanyhább, mint áradáskor, de ha sikerűi a visszafelé vonuló halcsoport útját megtalál­nunk, úgy szép zsákmányt ejthetünk, Ahol patakok, nagyobb csatornák torkollnak a folyóba, a levonuló ke­szegnépséget már várják a ragado­zók. Főleg a balinok rendeznek nap­keltétől egy-két órás déli pihenővel napnyugtáig tartó „tűzijátékot“. De a harcsák is ott lapulnak a mély tor­kolati akadók körül. Még a domoly­­kók öregjei és az apró süllők is be­állnak a partszélekre, riogatva a kü­­szöket. A halak zöme az apadás első szakaszában lefut az árterekről, ha nem érez újabb árhullámot, rövid időn belül. Ha igen, akkor csak tes­­sék-lássék indul el, inkább csak csa­varog. Amikor már csak kisebb, 20— 30 cm mély csatornákban van víz, akkor szinte az iszapon csúszva jön­nek lefelé a pontyok és néhány csu­ka, de mindig csak éjszaka. A fent leírtak csak néhány apró­ság erről a témáról, hisz egy könyv is megtelne alaposabb kifejtésével. De bepillantáshoz talán ennyi is elég. —H.— Fotó; Tóth József Hám petéből lesz egv ponty? Egy pontymama tavasszal egymillió petét is lerak. Jó, ha százból lesz majd kifejlett ponty. Ez pedig azt jelenti — ha egy kicsit utánaszámolunk —, hogy egy ponty tízezer petéből lesz. A többi időközben elpusztul. Jó néhány pete ki sem kel, mert nem termékenyül meg, vagy „belül hibás“, esetleg nem kap elég oxigént. A kikelt kishalakra sok veszély leselkedik. Ä vízben levő rovarlárvák kedvenc táplálékai, később a ragadozó halak, vízimadarak prédái. Hal­betegségek is ritkíthatják soraikat. Ha — valami csoda folytán — mind az egymillió petéből kishal lenne, éhen pusztulnának. A biológusok ezt úgy mondják, hogy a környezet eltartőképessége véges. Az eltartóképes­ség tágabb fogalom, mint a tápanyagmerinyiség, mert az állatoknak nemcsak élelemre van szükségük, hanem odúra, fészekre, búvóhelyre és még sok minden másra. A természetben eleve adott, hogy mennyi utód fejlődhet ki. Millió lerakott pontypetéből, mondjuk száz lesz kifejlett ponty, tíz megszületett csimpánzbébi közül öt éri meg a felnőttkort. A fia­talkori pusztulás mértéke állatfajonként más és más. A ponty nem gon­dozza a petéket, majd a kishalakat, a csimpánzanya viszont sokáig neveli kölykeit. Az állatokat ebből a szempontból két nagy csoportra lehet osztani. Az egyik csoportba tartozó fajok azzal biztosítják az elegendő utódot, hogy nagyon sok petét raknak, nagyon sok kicsinyük születik. Nem gondoz­zák őket — valamennyi majd csak felnő. Az állatok másik csoportjá­nak kevés utódja kel ki vagy születik, azokat aztán annál -féltőbb gond­dal nevelik. Ne higgyük, hogy csak a legfejlettebb állatok képesek rá, hogy védjék utódokat. Igaz ugyan, hogy általában minél fejletlenebb egy állat, annál gondatlanabb a szülő, de jócskán van kivétel. Például nemcsak az emlős állatok hozhatnak világra élő utódokat —ez a gondoskodás egyik leghaté­konyabb módja —, hanem mások is. Ismerünk elevenszülő csigát, az ak­varisták kedvenc hala, a guppi kicsinyei is élve jutnak ki anyjuk költő­üregéből. Kevesn tudják, hogy a csikóhalaknál a papa az a szülő, amelyik kikelésig hordozza magában a petéket. p. {.

Next

/
Thumbnails
Contents