Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-29 / 52. szám

SZABAD FÖLDMŰVES’ 1984. december 29. Ojabb Mikszáth-mö a MAIESZ színpadán Az énekkar a CSEMADOK megalakulásának 35. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi esten ... ... és a jubileumi hangversenyen, 1984. november 27-én a Szlovák Filharmónia színpadán, Jubileumi ‘ ödös őszi napnak indult a Zobor alatt 1964. november huszon­­hetedike. A dércsipte falevelek sűrűn peregtek a nyitrai (Nitra) Trojka vendéglő elárvult kerthelyisé­gének színes kőlapjaira. A levegőben a hegy erjedő borainak pinceízü illa­ta terjengett. Én akkkor a pedagógiai fakultás harmadéves hallgatója vol­tam, és Gyurcsó István megbízásából a meghívottak névsorát ellenőriztem. A listán egyre szaporodtak a megér­kezést jelző ,pipák’; a tanítók ponto­sak voltak. Ismerősök, rég nem látott barátok ölelkeztek össze, szorítottak kezet. A bemutatkozások után Szíj­­jártó Jenő, Ag Tibor, fanda'lván és Schleicher László .vette kézbe' a mint­egy száz pedagógust. Megkezdődött az első próba ... Aztán,, néhány óra múlva, még ugyan nyersen, teli torok­ból, de lelkesen, örömtől duzzadó keblekből harsnnt fel Bárdos Lajos mve: „Béres vagyok, béres béresnek szegődtem ...’ Az első hangokra — mint egy jelkép — előbb halványan, majd egyre erősebb fénnyel tört át a napsugár a Zoborra telepedett köd mögül..." XXX „Az eltelt évek során nagyon sok szép élményben volt részem. Nem könnyű bármelyiket is kiemelni, de egyet mégis szeretnék: 1965-ben, alig .egyévesen’, Budapesten léptünk fel, a Zeneakadémiában, a Vasas Művész­együttes vendégeként. Alig állt fel az énekkar, a sorok között máris suttog­va terjedt a hír: itt van Kodály Zol­tánt Felnéztem, és a díszpáholyban valóban megpillantottam az ősz hajú mestert. Mindig ts lélegzetvisszafojt­va, szinte áhítattal figyeltem a kezdő hang belső csengését, de olyan fe­szült figyelemmel, annyira minden ideg szálammal, mint akkor — még soha.“ XXX „Debrecen, 1968. Nagyon készültem erre a kórusfesztiválra, s azt hiszem, nemcsak én, de valamennyien, hiszen Az ünnepi est során vendégként lépett fel a Vasas Művészegyüttes, első ízben kaptunk meghívást egy Vass Lajos vezényletével (A szerző felvételei) háziúr a poharunkba tölthette volna a narancslét, előhúztam egy üveg Jeli­­nek-jőzetet. Nyakát szegtem az üveg­nek és töltöttem mindhármunknak, jelezve, hogy mi otthon ezzel köszönt­­jük a napot. Vendéglátónk előbb meg­hökkent, de gyorsan megértette a pantomim-szöveget, és varázslatos gyorsasággal előhúzott valahonnan egy üveg whiskyt. A naran'cslevet ez­után is ittuk — kísérőnek. így aztán az angol szokásokon sem esett csor­ba ...“ XXX „Soha még külföldön olyan ottho­nosan nem éreztem magam, mint 1969-ben, a finnországi Kouvolában. Legszebb énekkari élményem is ehhez a városkához fűződik. Amikor bevo­nultunk a korszerű hangversenyterem pódiumára, a nézőtér korállpiros zsöllyéi szinte feketéllettek az embe rektöl. Az első számot követő tap: teljesen feloldotta bennem a feszült séget. A további müveket egyre na gyobb siker fogadta, s zárószámunk hoz, Kodály Mátrai képekéhez érví már szinte családias lett a hangulat Ezért kimondottan megdöbbentett hogy a feszült csendben figyelő kő zönség első soraiból egyszerre csal felállt két kislány, és lábujjhegyei kilopakodtak a teremből. Átfutott raj tam egy villanásnyi keserűség: a fia tatok többsége itt sem szereti a kó rusmuzsikát! A műsor utáni őszinte forró ünneplés sem tudta velem telje sen feledtetni a kellemetlen közjáté kot, amikor feltűnt az imént Jciszö köti’ két 'kislány — egy-egy óriás rózsacsokorral a kezében ... Még mi is őrzök belőlük egy lepréselt szálat: . . . Elmondták: a Csehszlovákia Magyar Tanítók Központi Énekkará nak alapító tagja, név szerint és sor rendben D. Dunajský Géza, dr. Thii ringifé Thain Margit, Gémesi íré* Lévay Tibor és Pálinkás Zsuzsa, a énekkar húszéves jubileuma alkaftná ból a bratislaval Vígadéban rendezel ünnepi hangverseny előtt. Feljegyezte VASS GYŰL. Ki-Mindannyian találkoztunk már kéményseprővel, és nem szé­gyen bevallani, hogy ilyenkor — szerencsénk érdekében — sebté­ben ruházatunk legközelebbi gombja után nyúlunk. Ha meglátjuk ókét a városi tömegben vagy a falvak ut­cáin, hosszas pillantásokkal kísérjük fekete alakjukat. Érdekesnek, fu­ráknak, ritka „bogaraknak“ tartjuk őket. E vélekedésünket persze kiapad­­hatatlanul tápláljuk a néphiedelem által szerencsehozó mivoltukról tar­tott eljtépkelések, amelyekben mi ta­gadás, hinni szeretnénk. De, hogy mi­lyenek is valójában; hogyan telnek munkanapjaik, s hogy nem utolsósor­ban miként vélekednek ők rólunk — azt már kevesen tudják. Pedig érde­­des dolgokat mesélhetnének, amelye­ket most én mondok el róluk, remél­ve, hogy mindezt az őket kőrüllengő játékos-ünnepi hiedelmek lerombolása nélkül teszem. A kémények, kályhák mestereit in­kább téli embereknek tartják, mintha csak karácsonykor meg szilveszter táján bukkannánek fel, biztató elője­léül az új esztendőnek. Mert kinek is Jut eszébe közülünk a szikrázó, meleg nyári napsütésben a zimankós hónapokra gondolni? Nekik viszont ilyenkor is kötelességük. Ok jól tud­ják, hogy mire eljön a fűtés ideje, minden évben át kell vizsgálni a ké­ményeket, kályhákat, fűtőberendezé­seket. — Talán nem közismert, hogy ná­lunk egész évben „munka dandárja“ van — mondja Plosnica Lászlóné, a Rozsnyói (Rožňava) Járási Szolgálta­tóvállalat kéménvtisztltó részlegének vezetője. — Azelőtt harminckilenc, az utóbbi években azonban 53 község­ben és négy városban végezzük ezt a „kormos“ szolgáltatást. A hagyomá­nyos kotráson kívül nem árt évente egyszer leengedni a vasgolyót is a kéménybe, s kiüríteni a homokzsá­kot. Ellenőrizzük, hogy megfelelő-e e huzat hiszen ha nem így van, nem­csak hogy csökken a fűtés hatásfo ka, de még baleset is lehet a dolog ból. Röviden, szakmailag összefoglal A beszélő köntös és á Szent Péter esernyője után újabb Mikszáth-művet tűzött műsorára a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társu­lata. Az előző két produkció sikere ösztönözte arra a színház vezetőségét, hogy a kritikai realizmus legjelentő­sebb magyarországi képviselőjének talán* legértékesebb művét is színpad­ra állítsa. Tájainkon egyébként is nagy szeretettel fogadja a közönség a Mikszáth-müveket. A szerzőben Jó­kai utódját tisztelik — nem is alap­talanul ... De nemcsak a Jókai- és Mikszáth-dramatizációkat fogadja lel­kesen a csehszlovákiai magyar kö­zönség. A klasszikus magyar irodalom minden művét szívesen megtekinti, ha színház bemutatja számára. Ogy érezzük: ami a csecsemő szántára az anyatej, ugyanaz nekünk, felnőttek­nek a klasszikus magyar irodalom. Ezektől a gondolatoktól is vezérel­ve készítettük el az újabbb Mikszáth­­produkciót. Az író először 1900 de­cemberétől 1907 decemberéig közölte­­művét folytatásokban ä Vasárnapi Ojság hasábjain; könyv alakban 1908- ban jelent meg. Tulajdonképpen ez lett életművének utolsó fontosabb — s azóta elmondhatjuk: talán legérté­kesebb — darabja. Hat alkalommal ké­szítettek belőle színpadi átiratot. Elő­ször Harsányi Zsolt dramatizálta a regényt a Budapesti Vígszínház szá­mára; az ősbemutatót 1926-ban tar­tották. Azóta többen készítettek szín­padi átiratot ebből a sikeres Mík­­száth-regényből. A műnek az a színpadi változata, amelyet most — Csehszlovákiában első alkalommal — a Magyar Terü­leti Színház komáromi társulata mu­tatott be, Benedek Árpád, Karinthy Ferenc és Siklós Olga munkája. A ze­nét — részben korabeli dalok felhasz­nálásával — Rónai Pál, a Budapesti Fővárosi Operettszínház karnagya szerezte. A hangszerelés Zsákovics László, zeneiskolai tanár munkája, aki több csehszlovákiai magyar költő gyermekversét is megzenésítette már. Az 6, valamint kollégája, Stubendek István közreműködésével tanulták be dalokat a MATESZ művészei; a ze­nét az Oláh-kvartett szolgáltatja, a­­melynek két tagját: Oláh Sándort (zongora és orgona), valamint Alföldi Károlyt (ütős hangszerek) már a Koldusopera előadása alkalmával megismerhette közönségünk. Hozzájuk társult most Keresztényi Zoltán (kla­rinét) és Platzner Tibor (fuvola). Platzner Tibor neve valószínűleg so­kak számára ismerősen hangzik, ami nem csoda, hiszen ő a MATESZ dísz-* lettervezője. Ojabb zenés vígjátékkal gazdago­dott tehát színházunk műsora. Ez az a műfaj, amit a közönség mindig szívesen fogad. Az önfeledt kacagást biztosító derűs vígjátéki hangulat a­­zonban nemegyszer kesernyésre for­dul, hiszen az előadás — Mikszáth szelleméhez híven — nem nélkülözi a szatírát; ennek révén érvényesül az író társadalombírálata. Mert miről is van szó a darabban? Két klikk áll egymással szemben: a nemesség, ta­mely már elvesztette jogát arra, hogy a társadalom vezető ereje legyen, s amelyet egyre inkább a dzsentri züllöttsége jellemez — és kialakuló­ban lévő polgárság, amely viszont még nem elég érett arra, hogy ezt a vezető szerepet betöltse. Mindeneset­re a pénze máris összehasonlíthatat­lanul több, mint a lecsúszott neme­seknek, s a gőgje is legalább akkora, mint a dzsentrik rátartisága. Az egyiknek címere van, a másiknak pén­ze ... A címeresek képviselője a vál­­tóhamisító Noszty Feri, a pénzeseké az „amerikás“ milliomos Tóth Mihály önérzetes lánya, Tóth Mari. Köztük játszódik le az a bizonyos eset, ami­ről a darab szól, s amely elég furcsán végződik ... Ezt a Mikszáth-művet a szerző halá­lának 75. évfordulója alkalmával tűz­tük műsorra. Az előadásban szerepel a MATESZ komáromi társulatának csaknem minden színésze. Noszty Fe­ri, illetve Tóth Mari szerepében Ho­­locsy Istvánt, illetve Varsányi Marit láthatja a közönség. Az előadás ren­dezője Konrád józsef érdemes mű­vész. Ezzel ag előadással búcsúzik a közönségtől — Velkovics polgármes­ter szerepében — Fazekas Imre érde­mes művész, aki 1985-ben nyugdíjba vonul, bár ha szükség lesz rá és ere­je engedi, továbbra is a színház ren­delkezésére áll. Kmeczkó Mihály, a MATESZ dramaturgja / nemzetközi seregszemlére. Ottlétünk második napján kirándultunk a híres­nevezetes Hortobágyŕa; mire vissza­érkeztünk. szálláshelyünkre, éppen csak annyi időnk maradt, hogy sebté­ben felkészüljünk a hangversenyre. Futottunk le a lépcsőn, ami jó né­hány emeletet jelentett. Az utolsó előtti lépcsőfokon megbotlottam, és... Lábtörési Mondanom sem kell, mit jelentett ez a számomra. Most hiába jöttem Debrecenbe, nem léphetek felt Szerencsére gyönyörű, meleg, napsü­téses idő volt, s a kollégiumi szobán fekve szépen megszáradt a gipszcsiz­mám. Két nap múlva, az újabb fellé­pésen, miután kollégáim oldalról ,fel­tettek' a színpadra — én is énekel­tem ...“ XXX „Ezerkilencszázhetvenegy, Írország, Cork. Szállásadónk egy magányos úri­ember volt. Az első napon még meg­ittuk a reggeli előtt felkínált narancs­levet, de hát nem ehhez szoktunk mi odahaza Gömörben. Megmagyarázni nem tudtuk, az útra kapott •fél font pedig, még Londonban elfogyott — autóbuszra... Szerencsére támadt egy ötletünk: másnap reggel, mielőtt a A „szerencsehozók" npSan va: teljes körű kéménytisztításról van szó. — Munka pedig, ahogy mondani szokták, van elég. A járásban több mint tízezer kémény és sokezer kazán található. Állapotukra — évente hat­szor látogatják sorra valamennyit — hat „fekete gúnyás“ szakember fel­ügyel. Persze csak azokra, amelyek­hez hozzá tudnak férni. Több száz ajtón kétszer, vagy még többször is be kell kopogtatniuk, mivel a lakók nincsenek otthon. Am van dolguk a fűtési szakvélemények elkészítésével is. Terhet — bár azt mondják, kelle­érdekes megfigyeléseket tehetünk. Per­sze, árnyoldalai is vannak: például az étkezésünk meglehetősen rend­­szertelen. Mivel kevesen vagyunk és sok a munkánk, állandóan túlóráz­nunk kell. Sőt, a szabad szombatok java részét is erre a hobbira áldoz­zuk. Gacek Béla, a legfiatalabb „ké­ményőr“ kicsit késve érkezik. — Elaludtam — mentegetőzik a sietségtől elfulladt hangon, és máris hozzákezd gúnyát cserélni. Munkaruhá­jában alig ismerek rá az előbb „civil­ként“ érkezőre. A homlokába csúszó meleg öltözőnk, zuhanyozónk. Bezzeg hajdanában még kerékpárral vagy gyalog kerestük fel a beszurkosodott kéményeket. Haza sem jutottunk min­den nap, csűrökben vagy istállókban szálltunk meg, s bizony vizet sem lá­tott az arcunk naphosszat. Én jnár úgy megszoktam ezt a munkát, hbgy- Jia kellene, sem tudnám már abba­hagyni. Igaz, sok esik ránk (mármint teendő), de azért mindig helytállunk. Kora reggeltől késő délutánig moz­gásban vagyunk. Hétfőtől szombatig. Szerdától azonban még nagyobb a megszorítás. Ezeken a napokon (szer­da, csütörtök, péntek) késő este vég­zünk, itt alszunk az öltözőben, mert éjfél után két órakor már indulunk is, hogy időben elvégezhessük a ka­zánok tisztítását. A „fekete“ munkacsoport vezetője, Plosnica László, ötvenkét éves kita­nult szakember; az évszázad felétől hűséges a szakmájához. Teendőjük sokrétűségéről és problémáikról be­szél. — Változatos a munkánk — mond­ja —, hiszen mindig máshol dolgo­zunk és sok emberrel találkozunk. Jó dolog megismerkedni, elbeszélgetni másokkal, erre azért mindig jut egy kis idő. S ha szerencsét nem is min­denkinek hozunk, megtesszük, ami tőlünk telik. Van is mit tennünk a­­zért, tavasszal is, nyáron is, hogy a hideg téli napokon kellemes meleg otthon várja a családokat. Gond azon­ban bármikor akadhat, hol ott, hol itt tömődik el egy-egy kémény, lesz hal­ványabb, erőtlenebb a láng. Ezért még hétvégeken is ügyeletet tartunk. A beszélgetésnek vége, eljött az in­dulás ideje. Belebújnak kissé viseltes, „.szerencsehozó“ fekete ruhájukba. Kocsiba ülnek, a csomagtartóba kerül a cégérnek is beillő kefe és a hosszú kötélen lógó golyóbis. Ezekben a napokban ők is a hagyo­mányos naptárakkal — és jókívánsá­gokkal kopogtatnak majd be aj­tóinkon. Korcsmáros László meset — ró a szükségesnél kisebb f létszámú csoportra az is, hogy mind t több lakásban vezetik be a gázt, s így f lehetőség nyílik a korszerű fűtésre, t Könnyebbség ez a kémények dokto­rainak, a sokat emlegetett környezet- s szennyezés csökkentéséről nem is be- \ szélve. E folyamatban az 6 dolguk a kémény alumínium „gégecsővel“ való s kibélelése. És még ott vannak a s különböző intézmények kazánjai is, 1 amelyeket ugyancsak szükséges ellen- ( őrizni, karbantartani. < \ i 1 A kéményseprők koránkelő embe- 1 rek. Fél hatkor már az öltözőjükben j várakoztam. Érkezésükig meghordo- i i zom a tekintetemet a berendezésen. 1- A tárgyak színe használóik foglalko- I e zásáról vall. A falóca, amin ülök, fe- : , kete színezetű, a radiátorbordák meg i- a padló korommal „festett“, a tükör i ) pereme és a hűtőszekrény fogantyúja :- éjfeketére mázolt. A fogason „vaksö- : 5 tét“ munkaruhák. ä Elsőnek Rácemberg László nyitja- rám az ajtót. Tizennyolc esztendeje a mint betanított „seprfls“ dolgozik a- vállalatnál.- — Ezt a munkát egyszerűen nem ;- lehet megunni. Koromálarcunk mö­­i- gül, amit csak este csutakolunk le, fekete sapka és a szájára húzott kor­mos kendő'„sisakrostéllyal“ vértezte fel, amely mögül valóban szinte ész­revétlenül lehet kikandikálni. — Hogyan lesz valakiből kémény­seprő? — faggatom a „fekete ipart“ választott ifjút. — A pályaválasztáskor — a tobor­­zók jóvoltából — megtetszett ez a szakma. Elvégeztem Bratislavában a hároméves kéményseprő szakiskolát és azóta — 1970-től — vagyok tagja a kollektívának. Sokan csak a piszkos munkát látják ebben a szakmában, pedig ehhez is megvan a maga szép­sége, becsessége. Jóleső érzés és so­kat derülök is magamban, amikor a járókelők, mihelyt megpillantanak, rögtön megfogható gombok után ku­tatnak öltözékükön. Olyan eset is elő­fordult már, hogy a szerencsehajhá­­szők velem töltették ki és küldték el a postára a Sportka-szelvényüket. A ránkszoruló „kéménytulajdonosok“ mindenhol elvárják és szívesen is ve­szik újesztendei jókívánságainkat. Ivanics Zoltán, a rangidős „kor­mos“, 1952-től űzi ezt a munkát. En­nek megfelelően vallomása is sommá­­sább, tapasztalatai régi időkre nyúl­nak vissza. — A régi időkhöz viszonyítva, ma­napság jó sora van a kéményseprő­nek. Autóval járjuk ,a falvakat, van

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents