Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51. szám

1984. december 22. SZABAD FÖLDMŰVES 11 an egy karácsonyi üdvöl- W let, amelyet föltett em­lékként őrzők immár negyven év Óta. Ennek a tör­ténetét szeretném elmondani az alábbiakban. 1944. decembere ködös, fa­gyos reggelekkel köszöntött ránk, Ipolyságiakra. A nagy őszi áradás után az Ipoly még nem mindenütt tért vissza a medrébe. A hatalmas víztükrö­ket vékony Jégpáncéllal borí­totta be a tél, s a vadvizek fe­lett ködök gomolyogtak. Közel­ről varfúkárogást, távolról ágyúzás robaját sodorta felénk • a csípős decemberi szél. Né­hány nap múlva a varjak riadt serege odébbállt, s már csak az egyre közeledő ágyúzás félel­metes koncertje törte meg a táj riadt csendjét. Tizenkettedikén, amikor már ötödik napja va­cogtunk egy jéghideg borospin­cében, fent hirtelen elszabadult a pokol... Géppuskák kelepet­­tek szünet nélkül, géppiszto­lyok ropogtak, ágyúk, légvédel­mi ütegek, katyusák lövedékei­nek fülsiketítő robbanását szag­gatták darabokra a táj korábbi mozdulatlan csendjét. Tizenharmadikán hajnalban hirtelen csend lett. Valameny­­nylen ébren voltunk már, ami­kor öt óra tájban dörömbölni kezdtek a pince ajtaján. Ami­kor kinyitottuk, géppisztolyos, dércsípte bajuszú szovjet kato­nával találtuk szembe magun­kat. Prémes, füles sapkáját is fehér csipkefüzérrel övezte a dér. Ha nem lett volna a ke­zében géppisztoly, tizenhat esz­tendőm élénk fantáziájával akár Télapónak is nézhettem volna. Egyikünk tétován felemelte a kezét. Valamennyien követtük a példáját. A katona komor ar­cán ekkor suhant át az első röpke mosoly. — Nye nádat (Nem keilt) — mondta aztán, kissé rekedt han­gon és intett: engedjük le a kezünket. A szovjet katonák később Is gyakran bejöttek a pincébe, be­szélgettek is velünk, bár ez in­kább amolyan kézzel-lábbal va­ló mutogatás volt. Mégis sok mindent megértettünk, mert meg akartuk érteni. Amikor látták, hogy élelem dolgában bizony nagyon szűkösen állunk, rend­szeresen megosztották velünk az ennivalójukat. Nagy kincs volt akkoriban az élelem ... Néhány nappal a város fel­­szabadulása után termetes, csaknem két méter magas ka­tona jött be a pincébe. Hama­rosan összebarátkoztunk. Ёп akkor már némileg tudtam oro­szul, így aztán, ha körülménye­sen is, de megértettem, hogy a szép szál legény a messzi Szibériából került az Ipoly tá­jaira. — ja szibirjakl — döngette в mellét büszkén, s dörmögő basszusa ellágyult, amikor szü­. lőföldjéről, a titokzatos, zord és mégis annyira a szívéhez nőtt Szibériáról kezdett el mesélni; a végeláthatatlan Szibériát er­dőkről, a farkasordító hidegek­ről, a szibériai emberek szívós­üdvözlet súgóról, akik a ■ nagy hidegek, a nagy kiterjedésű lakatlan te­rületek ellenére is szeretik, magukénak vallják ezt a vidé­ket. Szinte ma is hallom, amint szenvedélyesen ismételgette: — Szibéria — a jövő ígéretei Két nappal karácsony előtt a németek megkísérelték vissza­foglalni Ipolyságot. Korán reg­gel a város szélén haladó va­sútvonallal párhuzamosan hú­zódó akácos felöl indult a né­met ellentámadás. A városnak ezt az Ipolyon túli részét, a Homokot, ahol a pince-óvóhe­lyünk ts volt, a szovjet csapa­tok kiürítették. Drégelypalánk irányában vonultak vissza az országúton. Mítya — így hív­ták újdonsült barátomat — tel­jes felszerelésben berohant a pincébe, magához ölolt. kemé­nyen kezet rázott velem és csak ennyit mondott: — Ne féljt Vissza jövünk! Estére az ellentámadást visz­szaverték. Barátom, Mítya fá­radtan, de mosolyogva jött be a pincébe késő este. Mindnyá­jan összeölelgettük, kérdezget­tük, nem esett-e baja. Nagyon a szívünkhöz nőtt már. Karácsony napján Mítya ko­rán reggel keresett fel és jó­kedvűen magyarázni kezdett nekem valamit. Kivettem a sza­vaiból, hogy a szintén nemrég felszabadított Lévára megy, kül­döncként, s kérdezte, nem aka­rok-e levelet küldeni valaki­nek. — Dehogynemt — csillant fel édesanyám szeme, hiszen az ő szülei Léván laktak és he­tek óta nem tudtunk semmit róluk. Az izgalomtól reszkető kézzel írtam meg a levelet egy sebtében előkerült irkalapra. Valaki egy kék hivatalos borí­tékot is adott, arra nagy, olvas­ható betűkkel ráírtam nagy­apám nevét és pontos címét. Emlékszem, hogy amikor a le­vél befejező részében karácso­nyi jókívánságokat akartam ír­ni, elakadt a toliam. Meg is kérdeztem édesanyámtól: — Anyu, nem lesz furcsa, ha azt írom, hogy kellemes kará­csonyi ünnepeket? Lehetnek így, háborúban kellemesek a karácsonyi ünnepek? Vagy vi­dámak, örömtelik? Végül aztán valami ilyesmit írtam: Mindannyiuknak kívá­nunk jó karácsonyt abban a re­ményben, hogy a jövőben sok vidámabb és kellemesebb kará­csonyunk lesz még. Aztán oda­adtam a levelet. — Estére megjövökl — mondta 6 vidáman, és felült a bakra, a katonakocsis mellé. Este öt Óra után kiálltam a pince ajtaja elé. A derült égen bágyadt fénnyel ragyogtak a csillagok és a páradús levegőn átszűrődött a hold ezüstös fé­nye is. A medréből kilépett Ipoly víztükrének ezüstös jég­páncélja a távolban sejtelme­sen verte vissza ezt a hideg holdfényt. Eltűnődtem. De jó is lehet ott, ahol most béke van, ahol vidám, boldog emberek gyújtanak gyertyát a csillogó karácsonyfán, a meleg szobá­ban, a finomságoktól roskadozó asztal mellett. Vajon tudják-e, hogy a világ nagy részén még tombol az esztelen háború, lö­vészárkok felett rakéták világí­tanak színes karácsonyi gyer­tyák helyett, s ágyúk torkolat­­tüze helyettesíti a sziporkázó csillagszórókat? . .. Hideg bor­zongás hullámzott át a teste­men, de csak álltam tovább, vártam Mítyát, és vele nagy­­szüieim karácsonyi üdvözletét. Nyolc óra után végre megér­kezett Mítya. Háromszögletűre hajtogatott fehér papírlapot lo­bogtatott már messziről, széles mosollyal az ajkán. — A türelmetlenségtől reme­gő kézzel hajtogattam szét a levelet. Fennhangon olvastam végig, az utolsó sorok olvasása közben már peregtek a sze-, memböl a könnyek, láttam, hogy az édesanyám és az édes­apám is sír, s a körénk se­reglő emberek közül is többen a szemüket törölgetik. Mítya döbbentem nézte a fejleménye­ket, míg aztán nagy kacagás­sal a nyakába nem ugrottam: — Nyicsevó, MítyaI Mi az örömtől sírunkt Mert a család­ból mindenki él és egészségest Markáns katonaarcánük vo­násai ellágyultak, s mintha ő ts a sírással küszködött volna. Talán az övéi jutottak az eszé­be ... Nagyanyám levelének né­hány részletét többször ts elol­vastam. Kiderült, hogy számára ts gondot okozott, kívánjon-e kellemes ünnepeket ezekben a véres napokban. De mégis kí­vánt: „Drága gyermekeimt — állt a levélben. — Szívből kívánom Mindnyájatoknak, hogy nyuga­lomban tölthessétek az idei ka­rácsonyt és gondoljatok az el­következő karácsonyokra. A bé­kére. Mert el fog jönni, el kell jönnie. Mi, apátokkal már át­éltünk egy véres háborút, 6 megjárta az első világháború frontjait is, de akkor is hit­tük, hogy eljön a béke. S ak­kor újra szép lesz a kará­csony, akkor újra színes képes­lapon kívánunk majd egymás­nak kellemes és békés kará­csonyt ünnepeket. Nagyon vi­gyázzatok Magatokra. Számta­lanszor csókolunk benneteket: anyátok, apátok és az egész család.“ Kézröl-kézre járt a levél a pince lakói között. Valahonnét egy színes karácsonyfagyertya ts előkerült, s amint lángja sze­líd lohogással égett, arra gon doltam, hogy nagyanyám leve­le az ittlevők számára ezt a mai ünnepet nem annyira a bé ke és a szeretet, hanem inkább a reménykedés ünnepévé avat ta. A háborútól megcsömörlött embereket talán nagyanyám le­vélbeli szavai döbbentették rá, ho'gy hinni kell a békében, örökké a háború sem tart­hat... Mítya boldog volt, és mint rövidesen kiderült, még egy örömet tartogatott a számunk­ra. Tarisznyájából kis csoma­got kotort elő. — Tózse bábuska paszilájetl (Szintén nagyanyád küldil) Tizenkét, színes sztaniolpa­­pírba csomagolt szaloncukor volt a kis csomagban. Elkép­zelni sem tudtam, hogy hol sze­rezhette a nagyanyám, hiszen az üzletekben akkor már évek óta nem árusítottak ilyesmit, a cukrot is csak jegyre vásárol­hattuk. (A háború- után elme­sélte, hagy ő maga készítette megspórolt kristálycukor-fej­adagjából.) Igyekeztem igazságosan el­osztani nagyanyám karácsonyi ajándékát. Az első szaloncukrot Mítyának adtam. Egyet félre­tettem magamnak, a többit a pincében tartózkodó családok gyerekei között osztottam szét. A cukorka) éleséget akkoriban alig ismerő gyerekek hamar „eltüntették“ a szaloncukrokat; Mítya és én is megettük a ma­gunkét. Csak a fehér selyem­papír, kívül színes sztaniolpa­­pírral — ez maradt meg belőle. Amikor később elmondtam Mí­tyának, hogy nagy örömünket nagyanyámnak' a közelgő béké­ről írott szavat váltották ki, Mítya elővett egy aprócska ce­ruzát és szépen rajzolt betűk­kel két szót írt a szaloncukor fehér selyempapír-ruhájára: Mír — Mítya. Kezembe csúsztatta ja szta­­niolos papírt, s csak' ennyit mondott: — Vöt tyebe v pamjaty! (Fo­gadd el emléküll) Kikísértem Mítyát a pince aj­tajáig. Időközben beborult az ég, s fittyet hányva a háború borzalmaira, a nélkülözésekre és szenvedésekre, a természet karácsonyt ünnepelt: nagy pely­­hekben, lassan, méltóságtelje­sen hullott a hó. Fehér kará­csony köszöntött a háború bor­zalmaiba belefáradt világra... XXX Azóta harminckilenc békés karácsony telt el. Minden év­ben karácsonyt üdvözletek tu­catjait hozza el hozzám távoli vidékekről is a posta. Sokat megőriztem közülük, mert azok írták, akik különösen kedvesek voltak a számomra. Legféltet­tebb kincsként azonban nagy­anyám negyven év előtti kará­csonyi üdvözletét őrzöm, a há­­romszögletűre hajtogatott, im­már megsárgult levelet. S mel­lette egy ugyancsak megsárgult szaloncukor-papírt, melyen ez a két szó van írva: Béke — Mi­tya... SÄGI TÖTH TIBOR Ladislav Novomeský (1904-1976) Az egyik legjelentősebb szlo­vák költő, aki újságíró és poli­tikus is volt egyben, 1904. de­cember 27-én született Buda­pesten. Itt járta ki a gimná­zium alsóbb évfolyamait, majd 1919-ben tért vissza a szüleivel Szlovákiába. Tanítói oklevelet szerzett, majd a Komenský Egyetem bölcsészkarának hall-ИП гшшт gatója lett. Elvállalta az isko­la Ifjú Szlovákia című lapjá­nak szerkesztését, s később is újságíróként dolgozott tovább, a Pravda chudoby című lapnál. 1925-ben lépett a pártba. Eslő verseskötetét, a Vasár­napot, 1927-ben adta ki. Ekkor még újságíró volt, de — E. Urx­­szal. V. Clementissel és a DAV- mozgalom más jeles képvise­lőivel — az erősödő kommu­nista párt Gottwald által Irá­nyított szárnyának egyik legje­lentősebb támogatója is egy­ben. 1932-ben jelenik meg Rom­boid című verseskötete, 1934- ben részt vesz a szovjet író­­szövetség kongresszusán. Szov­jetunióbeli útjához Nyitott ab­lakok (1935) című következő verseskötetében több ízben visszatér (Oblomov a börtön­ben, Moszkvai este). Ugyaneb­ben az évben tartotta a főbe­számolót a szlovákiai írók kongresszusán. A köztársaság szétdarabolása után egy Ideig nem térhetett vissza Szlovákiába, ahol a lu­­dákok kerültek hatalomra. 1939 októberéig tartózkodott Prágá­ban, ahol ezekben a napokban jelent meg a Szent falu hatá­rában című újabb verseskötete. 1943-ban megélénkült közéle­ti tevékenysége, Gustáv Husák és Karol Smidke oldalán tag­ja lesz a CSKP V. illegális Köz­ponti Bizottságának, s még ugyanebben az évben a párt képviselője lesz a Szlovák Nem­zeti Tanácsban; ilyen minősé­gében jelentős részt vállalt a programtervként elfogadott ún. Karácsonyi egyezmény kidolgo­zásában. A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörését követően több jelen­tős tisztséget töltött be a for­radalmi szervekben, közvetle­nül a felkelés központjában. Banská Bystrlcán. 1944 októbe­rében az SZNT küldöttségének élén Londonba utazott, hogy megismertesse Benešéket a fel­kelés céljaival, s hogy meg­vitassák az ország államjogi és nemzetiségi rendezését. Innen egyenesen Moszkvába repült, s ismertette tárgyalásainak ered­ményét a szovjet vezetőkkel, valamint a CSKP vezetőségé­nek tagjaival. 1945-ben tért haza, s egy ideig Kassán működött. Ő tar­totta az ünnepi beszédet a Kas­sai Kormányprogram kihirdeté­sének alkalmából. Ezután az iskolaügyben dolgozott, s nagy­ban hozzájárult a szlovákiai iskolarendszer, valamint a kul­turális élet háború utáni fel­újításához. Háborúellenes verseinek gyűj­teményét ,1948-ban adta ki, Csempészett ceruzával címen. Az ötvenes években uralkodó téveszmék következtében több más elvtárssal együtt burzsoá nacionalizmussal vádolták és bebörtönözték. 1956-ban szaba­dult; 1963-ban a CSKP KB ha­tározatának értelmében végleg rehabilitálták. A Szlovák Tudo­mányos Akadémia irodalomtu­dományi intézetének dolgozója lett, és kiadta immár hatodik, Tereza Villa című versesköte­tét, amelyet — még ugyaneb­ben az évben — a 30 percnyire a várostól című követett. 1967- ben jelentkezett újra verseskö­tettel; a gyűjtemény az Onnan és más versek címet kapta. Az 1968 as kritikus esztendő­ben Novomeský következetesen szembehelyezkedett a destruk­tív jobboldali erők törekvései­vel. Magas pártfunkciókat töl­tött be, és megválasztották a Matica slovenská elnökévé. 1969-ben Nemzeti művész cím­mel tüntették ki. Egy évvel ké­sőbb súlyos betegség támadta­­meg, amely 1976. szeptember 4-én hetvenkét éves korában győzedelmeskedett fölötte. Ladislav Novomeský több ma­gas kitüntetésben részesült köz­életi és irodalmi munkásságá­ért. Az em Vas léptekkel vonul a történelmen át, s térdre kényszerít minden népet. (Írja egy új, mozgalmas dráma vázlatát az eljövendő nemzedéknek.) Birodalmakat épít, a trónokat úgy taszítja szemétre, mint ócska edényeket, s acél kézzel, büszkén emelt fővel szorítja új formákba a kontinenseket. És földön kúszik, és halál félelme fojtja ha ég rikácsol, pokol háborog. Ki tudja mikor görcsbe görnyed térdre rogyva, menekült-e, vagy támadott? S amint fekszik bogáncsok közt, roncsolt fejével, ahol a golyó kioltotta életét, a csenevész bokorágak szánó tenyérrel lefogják merev két szemét. Téli esték A régi, falusi téli esték lassan már feledésbe merülnek. Pe­dig milyen hangulatosak voltak! A keskeny utcácskák sötétek voltak, a házak ablakából szűrődött csak ki némi fény. Mégis nagy volt a jövés-menés: az emberek látogatóba jártak szom­szédokhoz, rokonokhoz, ismerősökhöz. A legtöbbször nemcsak beszélgetésből álltak ezek a látogatások, hanem valamilyen hasznos foglalkozás Is folyt közben: az asszonyok például szőttek vagy fontak. A fonók a lányos házaknál voltak Igazán vidámak és hangosak, mert csakhamar megjelentek a legények az ablak alatt... Meghitt összejövetel volt a tollfosztás Is. Itt főleg az időseb­bek Jöttek össze, s a serény munka közben érdekesebbnél ér­dekesebb mesék, történetek hangzottak el. A háziasszony Időn­ként felkelt az asztaltól és kaláccsal, pogácsával, süteménnyel kínálta a vendégeket, s a házigazda is többször tért a boros­­kancsóval. Olykor csinytevésekre Is sor került: például mada­rat engedtek a fosztók közé, amely riadt röpködésével való­ságos tollvthart kavart Persze sosem gonoszság szülte az ilyen kópéságokat. s az asszonynép lármás felháborodása sem volt Igazán komoly. Persze azért a „hétköznapi“ téli estéknek Is megvolt a ma­guk varázsa. Az aszonyok fontak vagy fosztottak, a férfiak morzsolószéken kukoricát morzsoltak. Mi, gyerekek, szaporán kapkodtuk a kukoricacsutkát, és házakat, várakat építettünk belőle. Raktuk, egyre magasabbra, amíg csak össze nem dőlt; s közben hallgattuk az öregek mesélt, olykor hátborzongató történeteit. Óriási esemény volt a disznóölés. Aznap nem mentünk Isko­lába, de mégis sokkal korábban, már hajnalban keltünk. Mi élesztettük a tüzet a perzselésnél, és mi kóstoltuk meg első­ként a disznó fülét. Persze délutánra már alig álltunk a lá­bunkon a fáradságtól meg az álmosságtól, de mégis megvár­tuk a klshurkát meg a kolbászkát. Olyasmi Is megtörtént, hogy a disznó szégyenszemre elsza­ladt, ez aztán napokig beszédtéma lett a faluban. Ezért aztán különös gonddal fogták a farkát-lábát, s ha volt annyi mer­­szünk, ml is besegítettünk. Erre voltunk aztán igazán büszkékl Mindenki elfáradt már estére az egész napos munkától, mégis most következett a nap Igazi fénypontja. A disznótoros vacsorához összejött az egész család, a finom falatok mellé felkerült a tüzes bor is a pincéből. Az evés-lvás közben véget nem ért a beszélgetés, régi emlékekről, az élet eseményeiről és minden másról. . . Senki nem sietett, mindenki ráért, nem számított, mennyit mutat az óra... Hát valahogy Ilyenek vol­tak azok a régi, téli falusi esték ... Kovács Endre (Rónay György fordítása) Bölcsesség Ez Is bölcsesség: a zsinat előtt térdre esni, meggyónni tévelyt, tévtánt, tévedést, hadd hallják a bíborosok, inkább térdre, mint a máglyára rogyva, inkább magunkba rejtve az Igazságot, mint ékszert a dobozba, aztán beismerni magunkban, hogy mégiscsak mozog . . , Igaz-e, Galilei elvtárs, ez Is bölcsesség I De bölcsnél bölcsebb a gyermek, a bátor fiúcska, az a mesebeli balga, ki harsányan elkiáltotta a királyról, hogy nincs is semmi, nincs is semmi rajta. (Rónay György fordítása^ /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents