Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-10 / 45. szám

I 1984. november 10. .SZABAD FÖLDMŰVES. B ÁC Z j] p m dH Ш bull VOLTUN r // í, (l i — Csak találunk valahol valami pajtát. Esetleg falut is — halogat­tam, mint valami megszállott. — Ne félf, találunk ... Találtunk is. Még két órát botorkál­tunk, neki-nekiiramodva, mindig le­felé, amíg kiértünk az erdőből. Az ös­vény kezdett kiszélesedni, imitt-amott fagyos keréknyomokba botlottunk. A szívem kezdett a torkomban kalapál­ni. Emberlakta hely felé közeledtünk, kétségtelen. És ml lesz. ha ... Most én szívtam meg az orrom, köptem is egy nagyot. Hát az lesz, ami lesz... — Gyerünk, öcsi. Mentünk. Aztán majdnem nekimentünk egy sötét kőkerítésnek a sötétben. Na­gyon sötét volt. Megtorpantam a na­gyon sötét kőkerítés előtt a nagy sö­tétben. A srác megragadta a karomot. — Hol vagyunk? — lihegte, és va­cogott egy sort. — A halál, aki tudja — mondtam, de nem jókedvűen. — Hallgass. Hallgatóztunk. Bele a sötétségbe. Semmi. Még a kutyák sem ugattak sehol. Nem is volt miért ugatniuk. Nem olyan világ volt ez, hogy a ku­tyák szóhoz juthassanak. Sehol egy mécsesnyt fény. Sehol egy hang az éjszakában. IMég nyolc óra sem lehetett. Az Órámnak nem volt világító számlapja, és nem mertem gyufát gyújtani, hogy megnézzem. De azt tudtam, hogy még nyolc óra sem lehetett, és máris éj­szaka volt. Halálos, hideg éjszaka.] — Gyere — mondtam a srácnak. — De halkan, óvatosan , ha istent is­mersz, mert itt most már igazán a kobakunk lehet a tét. Osonunk, mint a kísértetek. Kísértettek minket a tulajdon lép­teink. A lihegésünk, amely úgy zihált a sötétben, akár egy elszabadult moz­dony bősz dohogása. Elértük a kőkerítés kapuját. Nem ts volt kapuja; csak egyszerűen meg­szűnt egy zömök, kockakövekből emelt kapuoszloppal, hogy négy-öt méterrel odébb egy hasonló kapuosz­loppal folytatódjék. Beosontunk az udvarra. Megálltam, hallgatóztam. Kutya sehol. Ház. Sötét ablakok. — Maradj itt — suttogtam a srác­nak. Lábbujjhegen elosontam a sötét, zsalugáteres ablakok alatt. Semmi. . A szemem kezdte megszokni a sö­tétséget. Trágyagyűjtö. Szép, rendes, kice­mentezett. Istálló. Visszaosontam a sráchoz. — Ezt a házat elhagyhatták — sut­togtam reménykedve. — Ügy nézem lakatlan. Sehol egy lélek. — Zörgessünk be — suttogta a srác vacogva. — Talán mégis vannak oda­benn ... Talán adnak kaját is ... Valahogy nem volt túlságosan nagy kedvem meggyőződni róla, vannak-e odabenn. A srácnak igaza lehet: talán vannak' odabenn. De kik? — ez itt the question ... — Gyere, előbb megtapasztaljuk az istállót — mondtam a srácnak hal­kan. Felhagytam a suttogással, sőt: felemeltem egy kis, fagyos görön­gyöt, Óvatosan, nem erővel, de gondo­san célozva, odahajítottam a ház aj­tajához. A göröngy tompán, de jól hallhatóan koppant a küszöbön. Semmi. A következő görönggyel már maga­sabbra céloztam, még lágyabban, gyön­gébb ívben, mint az imént. Ez már egészen tisztességesen kop­pant az ajtón. Finoman, de határozot­tan: nyissatok ajtót, ha akartok. Nem akartak. » Fellélegeztem. — Gyérünk — mondtam a srácnak. — A házba? — Az istállóba. Ne légy telhetetlen: a kis Jézus is jászolban született. Meg s születik nemsokára. Két hét múlva. — Tíz nap múlva. Tíz nap múlva. Pedáns a srác. (14.) Igaz, amikor ennyi idős voltam, még én is gondqsan számlálgattam a napokat karácsonyig. Csak akkoriban nem engem fektettek a jászolba. Az istálló ajtaját kívülről kereszt­­léc zárta el, de lakat nélkül. Ügy is kell. Leemeltem a lécet, szépen, halkan. Olyan halkan, hogy közben ráértem azt is meghallani, vagy talán inkább csak megérezni: odabenn vannak. Megmerevedtem. A fagyos földnek támasztottam a lécet, feszülten hall­­gatóztam. Aztán ráismertem a neszre: odabenn tehenek kérődztek, mocorog­tak. Tehenek. És még? Olykor a béres is az istállóban éj­szakázik. Csakhogy — szigorúan véve — még nem volt éjszaka. Olykor megbokrosodnak a lovak, ha idegen nyit rájuk. Nem tudtam, hogyan viselkednek a tehenek, ha idegen nyit rájuk. Várost gyerek voltam. Baj. Lehet, hogy van bika ts? Csakhogy tapasztalat nélkül mit sem ér az elméleti tudás. Óvatosan, milliméterről milliméter­re haladva ívolt gyakorlatom: így csináltuk délben, az elhagyott, erdész­kunyhóban ts — mikor is? ,.. Egy hete, egy éve. egy örökkévalósággal ezelőtt? j kezdtem beleié taszítani az tstállóajtót két szárnyát. Kilincs nem volt. Lánc nem volt. A szárnyak hal­kan roppantak, de nem nyikorogtak. Semmi. De akkor jnár kezdtem megérezni a tehenek jellegzetes jó szagát, a szé­na illatát. és aztán egyszerre bent voltunk. — Van itt valaki? — kérdeztem halkan, szlovákul. Csak úgy bele a sö­tétbe. Semmi. A tehenek nem válaszoltak. Eddig rendbén — mondtam hálá­san a sötétségnek és a szénatllatnak. A tehenek jó szagának. — A háziak­nak jó álmuk lehet. Ez nyugodt lelki­­ismeretre vall. — Lehet, hogy nincsenek otthon — dünnyögte a srác. — Tán lakodalom­ba mentek. — Advent idején nincsen faluhe­lyen lakodalom, te okos — mondtam. — Alszanak. Csucsukálnak, odabent. Mt pedig itt fogunk csucsukální. Mtt gondolsz, öcsi, van itt valahol holmi mécses?.... Gyúftok egy szál gyufát — mondtam habozva. — Várjon — mondta a srác a sötét­ben. — Van egy zseblámpám. Az asz­­szony dugta a zsebembe — magyaráz­ta. — Aszonta, még hasznát vehetjük. — Micsoda? Majdnem összecsökoltam a srácot a sötétben, ö, Kriszta ... De aztán gyorsan kikaptam a kezé­ből a lámpát, mielőtt meggyújthatta volna. — Add idei... Csak szépen, óvato­san. Semmi feltűnés. A tenyerem mögött kattintottam fel a zseblámpát; így is olyannak tetszett a fénye, akár egy fényszóróé. Lassan körbejártam az ujjatmmal letompított sugarat az istállóban. Két tehénke. Egyszerre fordították felém a fejü­ket a fényre; az egyik jobbról, a má­sik balról. Unottan szemügyre vettek, nem szóltak semmit. Aztán egyszerre visszafordultak a jászolhoz. Nem volt kifogásuk ellenünk. Széna. Sok széna. A sarokban, egy szögön, Ócska ha­­cuka. JÓ lesz takarónak, a srácnak. De azért szerettem volna megpofozni magam, miért nem hoztam el az er­­dészkunyhóböl legalább az egyik szür­ke pokrócot. Gondolhattam volna, hogy még szükségünk lehet rá. Pedig jói ismertem a katonaszabályt: amtt nem őriznek, kapd fel és vidd... De én vildgéletemben marha katona vol­tam. — Fejtél már tehenet, öcsi? Ezt is komolyan vette. — Soha. Maga? Elkattintottam a zseblámpát. Elvi­­gyorodtam a sötétben. — Hogyne. Még gimiben megtaní­tottak rá. Már nem is tudom: biológia órán, vagy, Ovidius elemzésekor. De leginkább Vergilius Georgicá-jának a tárgyalásakor. — Már megint hülyéskedik — düny­­nyögte a srác kedvetlenül. — Dehogyis. Már tudom. Mégiscsak az Aranykorból szedhettem fel... — És már mondtam is: Aurea prima sala est aetas, quae vindice nulla. — A sata est-et skan­­dáláskor satest-nek kell kántálnt. — oktattam a srácot. — Nullo — mondta a srác. —• Vin­dice nullo. Nőnemű. Ezt mi is tanul­tuk. Az utolsó héten, mielőtt elhur­coltak volna a suliból. ^ Dühös lettem, mert rájöttem, hogy a srácnak igaza van. Aztán dühös let­tem azokra, akik elhurcolták. Akik az Aranykorból, az ifjúság aranykorából hurcolták el. Egyenesen a Mein Kampf-ba. — Na jó — mondtam. — Ha még jobban odafigyeltél volna, akkor most megfejhetnénk valamelyik tehenet. De így érd be azzal, amink van ... A zsebembe nyúltam — hasznosak ezek a tágas, kincstári zsebek —, elő­szedtem a belga mellől az utolsó ka­réj kenyerünket. Tepertő már nem volt hozzá. Kettétörtem a kenyeret. Szertartásosan akár az áldozó pap a szent ostyát áldozás előtt. — Nesze. Reggelire nem kell hagy­nod belőle. És ne morzsálj: tisztán falatozz és jóízűen. Aztán már aludj is — dobtam oda neki a hacukát a szögről. — Kispárna nincsen. Hajnal­ban jókor odébb állunk. Még mielőtt a háziak megérdeklődhetnék, jól szu­­nyáltunk-e. Reggel majd csak össze­akadunk valakivel, aki asztalhoz ül­tet. Vagy nem ültet asztalhoz. A próféta beszélt belőlem. Hajnalban — én remekül durmol­tam, azt hiszem, a srác Is; egyszer sem halottam a vacogását —, ha ugyan hajnalnak lehet nevezni az is­tálló párás sötétségét, amely olyan jótékonyan keblére ölelt bennünket, csoszogásra ébredtem. Valaki topogott az istálló ajtaja előtt. Azán halkan, dörmögve károm­kodott egy sort. Nyilván, amiért elfe­lejtette az ajtóra illeszteni a kereszt­lécet. Aztán nyílt az ajtó: a párás sötét­ségbe szürke sötétség vegyült, ködös, nyirkos, barátságtalan. Felültem a szénán. — Ne Ijedjen meg — mondtam gyorsan, hangosan, szlovákul. —- El­tévedtünk, és itt éjszakáztunk. Én meg egy gyerek. A gazda, viharlámpával a kezében, belépett az istállóba. A tehénkék, mintegy vezényszóra, nyájasan, egy­szerre feléje fordították a fejüket. Az egyik jobbról, a másik balról. A gazda magasabbra emelte a vi­harlámpát, közben amúgy mellékesen, gépiesen megragadta az ajtó mellett a falnak támasztott vasvillát, csak az­tán kérdezte sötéten, rekedten. ■— Kik maguk? Hogy kerültek ide? Megismételtem kis történetünket. A gazda közelebb lépett, az arcom­ba világított a viharlámpával. Lassan, nagyon lassan feltápász­­kodtam a szénáról. A vasvilla átko­zottul hegyesnek látszott. A fény végigsétált az egyenruhá­mon. (A köpenyem a szénán hevert: éjszaka azzal takaróztam.] — Ez milyen egyenruha? Ö, áldott tudatlanság: végre valaki, aki nem Ismert az egyenruhákat. Megmondtam. A gyerek meg sem moccant mellettem. Aludt. Még akkor is aludt, amikor a viharlámpa fénye az 6 keshedt, sovány kis alakján sik­lott végig. — Kik maguk? Partizánok? — Nem vagyunk partizánok. Haza­felé tartunk. — Hová? Megmondtam. r- A hegyeken át? Bólintottam. Megcsóválta a fejét. — Alaposan eltértek az úttól... — Miért, most hol vagyunk? — kérdeztem rosszat sejtve. (folytatjuk) fl iö egvüttníükoííés a siker záloga A CSEMADOK du na szerda­helyi (Dunajská Streda) városi . szervezete az utóbbi néhány évben igyekszik egyre színesebb és sokrétűbb kulturális-népművelő tevékeny­séget kifejteni. A vezetőség rendszeres ülései következté­ben megszilárdult a szervezeti élet és a tagtoborzás terén is sikerült átütőbb eredményeket felmutatni. Az utóbbi öt eszten­dőben több mint hatszázzal si­került emelni a szervezet tag­létszámát, s jelenleg kétezer fölötti tagságával a dnnaszer­­dahelyit az ország legnépesebb CSEMADOK-alapszervezeteként tartjuk nyilván. A vezetőség már évek óta azon fáradozik, hogy a szervezet nagyságához minden tekintetben méltó le­gyen a kulturális-népművelő munka színvonala is. Jóleső ér­zései állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt néhány év során a szervezeti munka magasabb szintre emeléséhez, a kulturá­lis szövetség iránti érdeklődés fokozásához nagy­mértékben hozzá­járult a városi szervezet és a vá­­rnsi művelődési ház közötti együtt­működés elmélyü­lése. A magas szintű együttműködés el­ső gyümölcse a Bartók Béla ve­gyeskar esetében érett be. U- gyanis a sok-sok sikert aratott kórus fenntartó szerve már évek óta a városi művelődési ház és a CSEMADOK városi szervezte. E szép példa nyomán az idei színházi idénytől kezd­ve sor került a dunaszerdahelyi színjátszó mozgalom egyesíté­sére is. Ezt megelőzően ugyan­is a járást népművelési köz­pontnak, a városi művelődési háznak és a CSEMADOK-alap­­szervezetnek is önálló színját­szó együttese működött. „Egy­ségben az erő“ elv alapján e három — az utóbbi években egyaránt gyengélkedő — szín­játszó csoportot sikerült eggyé ötvözni, amelynek fenntartó szerve szintén a városi műve­lődési ház és a CSEMADOK vá­rosi szervezete Idén október­től a sok sikert elért Csallóközi Dal- és Táncegyüttes is a váro­si művelődési ház hatáskörébe került. E nagyhírű együttes to­vábbi sikeres munkája és az eddigi hírnévhez méltó színvo­nalának biztosítása céljából a CSEMADOK városi szervezete ez esetben is vállalta — a mű­velődési ház mellett — a másik fenntartó szerv szerepét. A gyü­mölcsöző együttműködés — a kulturális élet szinte valameny­­nyt területén —reméljük, a város kulturális életének mk­­gasabb szintjében fog majd visszatükröződni. A művelődési ház biztosítja minden esetben a rendezvényekhez szükséges helyiséget, a CSEMADOK pedig mozgósítja tagjait.' A CSEMADOK-tagság mozgó­sítása, a kulturális-népművelési munka hatékonyságának foko­zása és természetesen a tagto­borzás céljából — a kulturális szövetség megalakulásának 35. évfordulója jegyében — szer­vezte meg a CSEMADOK duna­szerdahelyi várost szervezete 1984. szeptember 24. és 28. kö­zött a „CSEMADOK KULTURÁ­LIS HETE“ rendezvénysorozatát a városi művelődési házban. A szeptember 24-én induló kulturális hét népművészeti vá­sárral és kézimunka-kiállítással vette kezdetét. A csallóközi mo­tívumokkal díszített fazekas­munkák iránt örvendetesen nagy volt az érdeklődés. A ké­zimunkák. a szebbnél-szébb varrottasok és hímzések is nagy tetszést arattak a látoga­tók körében. Ezt követően — még hétfőn este — gazdag népművészeti műsorban gyönyörködhetett a több mint 400 érdeklődő. A mű­sort a Bartók Béla vegyeskar kezdte, amely Jarábik Imre karnagy vezetésével a tőle megszokott magas színvonalon adta elő számait, majd a városi művelődési ház népszerű PÁNT­LIKA zenekara mutatkozott be — először az őszi Idényben — nagy sikerrel. A műsor máso-* dtk felében Németh Imre dal­énekes tiszta intonációja, és Móricz Zsigmond A dinnyék című egyfelvonásos vígjátéka aratott megérdemelt sikert a szervezet színjátszóinak előadá­sában. Kedden — szeptember 25-én a Körhinta című magyar filmet tekinthették meg a szervezet filmklubjában. Fábrl Zoltán filmje Soős Imre, Töröcsik Ma­rt és Szirtes Adám főszereplé­sével még ma ts maradandó művészi élménynek bizonyult. Szerdán a szervezet Fábry Zoltán Művelődési Klubjában találkozhattak az érdeklődők Sidó Zoltánnal, a CSEMADOK KB elnökével. A kedves, meleg hangú beszélgetés során a szer­vezet országos problémáiba va­ló betekintés mellett számos hasznos — a városi szervezet munkáját is segítendő — ötlet, javaslat is elhangzott. Csütörtökön szintén a klub­ban hangzott el Kovács László István a király című előadása a magyar államot megalapító I. István királyról, az azonos című rockopera zenéjének fel­­használásával. Pénteken a CSEMADOK nyá­­rasdi (Topofníky) alapszerve­zete színjátszó csoportjának vendégszereplésére került sor a városi művelődési házban. A nyárasdiak V. Rozov Felnőnek a gyerekek — a (ókaí-napokon is bemutatott — háromfelvoná­­sos darabjával léptek színpad­ra, és megérdemelt sikert arat­tak. A CSEMADOK kulturális he­tének rendezvénysorozatát ösz­­szesen 1015-en tekintették meg az öt nap alatt, ami szép siker­ként könyvelhető el. A CSE­­MADOK-tagok mellett számos olyan érdeklődő is ellátogatott a művelődési há?ba, aki eddig nem volt szövetségünk tagja. Természetesen a rendezvényso­rozat minden napján lehetőség nyílt a belépési nyilatkozat ki­töltésére, melynek eredménye­képpen a hét folyamán 65 ÚJ taggal sikerült a szervezet lét­számát bővíteni. Reméljük, a jövőben még számos hasonló — ízlést for­máló és kultúrát gazdagító — rendezvénysorozatnak lehet majd részese Dunaszerdahely város lakossága. Dr. Mag Gyula, a Fábry Zoltán Művelődési Klub vezetője A MATESZ novemberi műsora 10. szombat, Zslgárd (Ztharec): Energikus emberek. 11. vasárnap, Marcelháza (Marcelové): Energikus emberek 14. szerda, Hurbanovo: Energikus emberek 15. csütörtök, Nagymegyer (Calovo): A legyező 17. szombat, Ekecs (Okoő): A legyező 18. vasárnap, Búcs (BúC): Energikus emberek 21. szerda, Sládkovičovo: Harc a kutyafejűekkel 22. csütörtök, Zseliz (Želiezovce): Harc a kutyafejűekkel 23. péntek, Farkasd (Vlčany): A legyező 24. szombat, Bátorkeszl fVoJnice): A legyező 25. vasárnap, Alsópéter (Dolný Peter): A legyező 28. szerda, Érsekújvár (Nové Zámky): Energikus emberek 29. csütörtök, Komárom (Komárno): Energikus emberek 30. péntek, Galánta (Galante): Energikus emberek Megjegyzés: Az előadások a nov. 21-i (11.30), a nov. 22-1 (13.30) és a nov. 29-i (19.30) kivételével 19.00 érakor kezdődnek. A színház a műsorváltozás jogát fenntartja!-V I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents