Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-09-29 / 39. szám

1984. szeptember 29. .SZABAD FÖLDMŰVES 7 R A C 2 L I Píl Ш voEr // A állna meg az állomáson. Krom­pachy — hiszen ismeri. Onnan már gyalog mennek tovább. A hegyeken át. Ha útközben iga­zoltatják magukat, viselkedje­nek természetesen. Fapofával. A papírjaik jók. Ha netalán Korompán túl, a hegyekben összeakadnának a mieinkkel — hát az már a maga ügyességén múlik. En nem adhatok taná­csot, sem jelszót, sem amulet­tet. Minden magán múlik. Vi­gye haza a gyereket. Megér­tett? Megértettem. — És még valamit. Ezt a házat természetesen nem isme­ri. Ha valami előre nem látott történne. Sohasem látta ezt a házat. Ezt is megértette? Megsértődtem. — Nem vagyok patkány — mondtam önérzetesen. Az asszony megcsóválta a, fejét. — Rossz hasonlat — mondta szárazon. — A patkányokat általában elaltatják, mielőtt a bőrükre illesztik a szikét. És nem tépik le a körmüket. Mi­nek? Hát így. Aztán lassan elérkezett a ti­zenegy óra. Szedelőzködnl kezd­tünk. Amikor már útra készen toporogtunk a konyhában — atyaisten, de sajnáltam ott­hagyni ezt a jó, meleg, barát­ságos konyhát —, és az asz­­szony bíráló szemmel felmérte a küllemünket fáz utazás tisz­teletére megborotválkoztam Pa­vel borotvájával, a srác pedig úgy festett a kis bundában, sapkában, sálban, akár egy va­lódi középiskolás, aki rokont látogatásra utazik), az asszony még egyszer megállított. — Várjon. Nálunk, otthon, utazások előtt, ez így volt szo­kás — mondta halkan, és szemérmes, gyors mozdulattal megáldotta a srácot. Aztán en­gem is. — Náluk pedig — intett a lépcsőfel járat felé —, mostaná­ban ez így szokás ... Az asztal fiókjából kicsi, ke­cses revolvert szedett elő, fe­lém nyújtotta. — Tegye el. A köpenye zsebében kényelmesen elfér. Tud vele bánni? Bólintottam. Belga revolver volt. Ismertem ezt a fegyvert, kicsi volt, de mérges és halá­losan biztos. — Akkor jó. De ne felejtse el kibiztosttani, ha sor kerülne rá. ö küldi magának — intett a fejével újra a lépcsőfeljárat felé. Elmosolyodott, csodálkozva ingatta a fejét. — Nem is tudom, mtért tette — mondta. — Szívesebben vá­lik meg az Ingétől, ruhájától, mint a fegyevereitől. De maga nagyon rokonszenves volt neki. — Nem vettem észre. — Ö. Pavel nem szokott az emberek nyakába borulni — mondta az asszony könnyedén. — De maga tetszett neki. Azt mondta, maga nagyon rokon­szenves fiú. Csak nem találja a helyét. De 6 bízik benne, hogy elöbb-utóbb meg fogja ta­lálni. és most induljanak. A srác csókot kapott, egyet jobbról, egyet balról; én egy erőteljes kézszorítást és egy futó ölelést. Az ajtóból visszafordultam. — A nevét sem tudom — mondtam rekedten, mert kez­dett elszorulni a torkom. Ojra elmosolyodott. — Fontos a név?... Az em­berek mostanában gyakran vál­togatják a nevüket... Nekem is sok nevem van... De ha olykor gondolnt akar rám, van egy nevem, amelyről kevesen tudnak. Kriszta. Az anyám hí­vott így — mondta, és a szeme megtelt ragyogó melegséggel. — Krisztina... Es ha egy­szer ... ha egyszer már mind­ennek vége lesz, és béke lesz.., keressen meg ... Elbeszélge­tünk, és nagyokat emlékezünk majd. (Folytatjuk) olcvan évvel ezelőtt, NU 1904. szeptember Z9-én született az ukrajnai Vilije faluban a szovjet iroda­lom egyik úttörője és egyben legtragikusabb sorsú írója, Nyl­­kolaj Alekszejevics Osztrov­­szkij. Már a családban megis­merkedett — édesanyja révén — az orosz és az ukrán nép­­költészet gyöngyszemeivel, s a­­mikor iskoláskorúvá csepere­dett,és megtanult olvasni, szen­vedélyes olvasóvá vált. Elolva­sott mindent, ami a kezébe ke­rült. Az iskolában is minden érdekelte, bár Sepetovkőban, ahová az első világháború évei­ben költözött át az Osztrov­­szkij-család, a kis Kolja össze­­különbözött a hitoktató pópá­val, ezért aztán kizárták őt az iskolából. Még gyermek volt tehát, amikor dolgozni kezdett. Az elsők között lépett be az újonnan alakult Komszomolba, és annak tisztségviselőjeként több helyi szervezet létrehozá­sában vett részt. A polgárhá­ború idején alig tizenhat éve­sen beállt a Vörös Hadsereg soraiba. Az egyik ütközetben súlyosan megsebesült, felépü­lése után már nem vehetett részt a fegyveres harcban. Kul­turális, népnevelő és politikai munkát végzett, ám nem sokkal később, alig húszévesen súlyos betegség döntötte ágynak. ízü­letei teljesen megmerevedtek és látását is elveszítette. Tét­lenségre kárhoztatva végiggon­dolta addigi rövid, ám küzdel­mes, a nép szebb holnapjáért folytatót harcokkal teli életét, és elhatározta, hogy írásban örökíti meg ezeket a harcokat a későbbi nemzedékek okulá­sára. Képzeletében egyre erő­teljesebben körvonalazódott Pa­vel Korcsagin alakja, akinek személyében az új, a szocializ­mus eszméiért harcoló nemze­dék tipikus képviselőjét kíván­ta ábrázolni. Hozzálátott regé­nyének megírásához, amelynek Bsztrovszkiira emlekeziink „Az acélt megedzik“ címet ad­ta. Kezdetben maga is írt, még­pedig úgy, hogy szerkesztett egy speciális sorvezetőt és an­nak segítségével vakon is ké­pes volt leírni gondolatait. Ké­sőbb. betegsége súlyosbodása miatt már erre sem volt képes, ezért feleségének és barátainak diktálta le a regény szövegét. Az erős akarat végül diadal­maskodott és 1934-ben az olva­sók kezébe került a világiroda­lom kétségtelenül egyik leg­tragikusabb körülmények kö­zött született alkotása. Szinte egycsapásra meghozta írója számára az elismerést és a hírnevet: hamarosan számos nyelvre lefordították és így Osztrovszkij neve ismertté vált az ország határain túl is. A szerzőt Lenin renddel tüntették ki, és számos kiváló szovjet író kötött vele barátságot, a leg­nagyobb elismerés hangján szólva regényéről. „Az acélt megedzik“ főhőse, Pavel Korcsagin a Szovjetunió­ban az egyik legnépszerűbb irodalmi hőssé vált. Az olva­sók nagyra értékelik Korcsagin jellemének pozitív vonásait, az egyszerűséget, a munka- és életszeretetet, a kitartást, a töretlen akaraterőt, a nehézsé­gekkel való bátor szembené­Benedek Elek (1859-1929) Százhuszonöt évvel ezelőtt született a székelyföldi Kisba­conban; ugyanitt halt meg, het­ven esztendős korában. Már ez a körülmény is jelzi, hogy egész életén keresztül hű ma­radt szülőföldjéhez, s ez a hű­ség nála nem elvont fogalom volt; nemegyszer határozott, bátor slkraszállást jelentett né­pe jobbulásáért. Életművét egymással párhu­zamosan két vonatkozásban vizsgálhatjuk, ugyanis aktív közéleti személyiségként leg­alább annyira elismert volt, mint íróként. Utóbbiként in­dult: egyetemi évei alatt adja ki székelyföldi népköltészeti gyűjtéseit. Egyre inkább von­zotta azonban a közért való tenniakarás vágya, és tanulmá­nyait félbeszakítva, újságíró lett. Az ember ... „itt szabad­nak érzi magát“ — vallotta, s néhány próbálkozás után ön­álló lapot alapított, Magyar Kritika címmel. A lap azonban, az ellenzék gáncsoskodása és nem utolsósorban az akút pénz­hiány miatt csődbe jutott. Be­nedek Elek megpróbálta újjá­teremteni Magyar Világ cím­mel, ám rövid időn belül ez a lap is elődje sorsára jutott. Be­nedek Elek ekkor már azt vall­ja az újságírásról: ... „ez nem az én világom ...“ Nem sokkal később mégis elvállalta a taní­tók országos lapjának irányí­tását, egyben azok szellemi ve­zérévé is válik. Politikai és köz­életi aktivitása egyre nagyobb: rövidesen a kormánypártiak országgyűlési képviselője lesz. Ilyen minőségében veti fel elő­ször illetékes fórumon a ma­gyar gyermek- és Ifjúsági iro­dalom problémáit. Hangsúlyoz­ta, hogy az ifjúságnak szánt müvek meghamisítják a való­ságot, irreális képet festenek az életről és stílusukban, fel­építésükben is távol állnak ol­vasóiktól. Felszólalásába mes­teri módon ötvözte bele a vi­déki iskolák mostoha helyzeté­vel kapcsolatos tapasztalatait, és néhány forradalminak szá­mító újítást, reformot javasolt. Felszólalása nagy vihart ka­vart, de többen ellenezték, mint ahány híve akadt, így az író kegyvesztett lett a kormány­pártiak körében. Ennek ellené­re továbbra is bátran kiállt el­vei mellett, nemegyszer kemé­nyen bírálva az uralkodó rend­szert. Mint látjuk, Benedek Elek ízig-vérig közéleti ember volt, de neve hallatára mégis az író jut az eszünkbe. Igaz, munkás­ságának ez a két területe elvá­laszthatatlanul összefonódik, hiszen könyvein keresztül is hazafiasságra, hazaszeretetre igyekezett nevelni a fiatalokat. Nem véletlenül hivatkozunk a fiatalokra: Benedek Elek a ma­gyar gyermek- és ifjúsági iro­dalom megalapítójának számít. Kezdetben rövídebb elbeszélé­sekkel jelentkezett, ezeket kö­vette első jelentőseb műve, a Székely Tündérország című mesegyűjtemény. A kötet mind­egyik darabja egy-egy stiliszti­kai bravúr: a mesék úgy iro­dalmiak, hogy az egyáltalán nem megy eredeti ízes nyelve­zetük rovására. Hasonló stílus­ban írta meg később a Székely mesemondó című könyvét. zést, azok hősies leküzdését. Korcsagin személyében az olva­sók az új szovjet nemzedék olyan kiváló képviselőjével is­merkedtek meg, aki a népért, a pártért, a közösség, a társa­dalom érdekeiért a legnagyobb áldozatokra Is képes. Az első szovjet ötéves tervek teljesíté­se idején Korcsagin példája igen sok fontos munkahelyen a kiváló munkateljesítmények el­érésére serkentette a dolgozó­kat, elsősorban a komszomolis­­tákat. Amikor pedig a szovjet nép hadbaszállt, hogy a Nagy Honvédő Háború frontjain vé­delmezze a betolakodó fasisz­ták ellen a hazát, a szovjet ka­tonák, a komszomolisták Oszt- Tovszkij könyvéből merítettek erőt és elszántságot, a harcok szüneteiben Pavel Korcsagin történetét olvasták, hogy az ő szellemében tudatosítsák a rá­juk váré harci és hazafias fel­­edatokat. Szocsiban és Moszk­vában Osztrovszkij-múzeumot létesítettek, s mindkét múzeum­ban számos olyan Osztrovszkij­­könyv található, melyet hősi halált halt szovjet harcosok zubbonyának zsebében talál­tak. Ezek a katonák még életük utolsó óráiban is Korcsagin példáját követve igyekeztek hozzá hasonló helytállással vé­deni hazájukat. A regény meg­filmesítése után Pavel Korcsa­­gin kristálytiszta jellemével megismerkedhettek az emberek szinte az egész világon. A sok elismerés arra ösztö­nözte az írót, hogy újabb köny­vet írjon. Hozzá is látott a „Vi­harok szülöttei“ című regény megírásához, melyet azonban már nem tudott befejezni. Be­tegsége hirtelen elhatalmaso­dott, és 1938 decemberében, 32 éves korában elhunyt. LÁG1 TÓTH TIBOR Munkássága természetesen nem korlátozódott csupán a gyermekirodalomra. riatalon fogalmazta meg frót végrende­letét a Testamentum és hat le­vél című műben; komoly tár­sadalmi problémákat boncol­gat a vagyonon alapuló házas­ságok problémáiról (Huszár Anna), emellett számos lapba fr cikkeket, tanulmányokat. Ek­kor már javában dolgozik leg­nagyobb művén, amely nem sokkal később Magyar mese- és mondavilág cfm alatt, öt kötetben lát napvilágot. A könyv megírását grandiózus méretű gyűjtő munka előzte meg; Benedek Elek kitűnő nyel­vi érzékkel formálta át az egy­szerű emberek által nemegy­szer szegényes nyelvi eszkö­zökkel előadott történeteket, meghagyva azok eredeti pati­náját. A történetek többségéből a nép ereje és erkölcsi fölénye sugárzik, elnyomóival és kt­­zsákmányolőival szemben; kü­lön élvezetessé és olvasmányos­sá teszi őket Benedek Elek fi­nom, szarkasztikus humora, 'fii könyv rövid Időn belül több mint félmillió példányban kelt el; néprajzgyfijtők még évek múlva is találkoztak olyan tör­ténetekkel, akár a legeldugot­tabb falvakban, amelyek for­májukra és nyelvükre való te­kintettel csakis Benedek Elek könyvéből származhattak. Jelentős művének számít még a Nagy magyarok élete című ifjúsági sorozat, meséi közűi pedig a Többsincs királyfi a legismertebb. Ekkor — élete utolsó szakaszában — még ala­pít néhány gyermeklapot, az utolsó közülük a Cimbora volt. Ennek egy száma összeállítása közben, íróasztala mellett érte a halál. (vass) A Tháiia októberi műsorterve október 5. Kecső (Keéov): A csodatevő Borbála-ág október B. Várhosszúrét (Kras. Dlhá Lúka): A csodatevő Borbála-ág október 7. Szilice (Silica): A csodatevő Borbála-ág október 9. Kassa (Koíicej: A csodatevő Borbáia-ág október 10. Kassa (Košice): A csodatevő Borbála-ág október 11. Tornaváralja (Tur. Podhradie): A csodatevő Bnrbála-ág október 12. Krasznahorka (Kras. Podhradie): A csodatevő Borbála-ág október 14. Csernő (Čierna): A csodatevő Borbála-ág október 20. Vaján (Vojany): A csodatevő Borbála-ág október 21. Nagykövesd (Veľký Kamenec): A csodatevő Borbála-ág október 25. Szárnya (Stárüa): A csodatevő Borbála-ág október 28. Hanva (Chanava): A csodatevő Borbála-ág október 27. Sajúgömör (Gemer): A csodatevő Borbóla-ág október 28. Bárca (Barca): A csodatevő Borbála-ág október 30. Nagykapos (Veiké Kapušany): A csodatevő Borbála-ág 19.00 19.30 19.30 13.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 19.00 Borús-bánatos reggelre ébred­tünk. Nyolc óra jelé járt az Idő, a srác még aludt. Vacogás nélkül. Nem ébresztettem fel. Hallottam, hogy az asszony odakint motozgat, a konyhá­ban. Mosdás, öltözködés. A konyhai tűzhelyen ropo­gott a tűz. Szeretem a borús­­bánatos téli reggeleket, amtkor a konyhát tűzhelyen ropog a tűz. Az asszony kukorica- meg krumplilepényt sütött napra­forgó ólaiban. Feledelmi reg­gelt volt. Fefedelmten éreztem magam. Ha én dönthettem vol­na a sorsomról, akár a háború végéig, de az utolsó, a leges­legutolsó percéig ott maradok, abban a ropogó tüzű, boldogsá­­gos konyhában. A férfi — a férfi a lépcsöfet­­fárat tetejéről a forgópisztoly­­lyal, nem volt sehol. , Hármasban reggeliztünk, ki­adóson. Valahányszor szóra nyitot­tam a számat, az asszony újabb lángost tolt a tányéromra. — Egyen. Majd a reggelt után. — Lélegzetet azért vehetek? — Módjával. Es nagyon hal­kan. Mostanában nem nagyon ajánlatos túlságosan hangosan lélegzetet venni. Jóllakott? — Három napra. Elmosolyodot. — Hát akkor... térjünk a tárgyra. A srác akkor fejezte bt a falatozást. Az asszony rápillantott. — Tudod mit? — mondta szelíden. — Dobd szét az ágya­kat. A lepedőket hajtogasd ösz­­sze. Majd később mindent elra­kok. Addig ml Üt elbeszélge­tünk. A srác engedelmesen befor­dult a szobába. Nem vacogott. Az asszony gyöngéden a ka­romra fektette a tenyerét. — Nézze, úgy döntöttünk... Panellal, hogy vigye haza ezt a fiút. Itt nem tarthatjuk, a he­gyek közé nem vihetjük, alig áll a lábán. Egyedül nem en­gedhetjük el. Vigye haza... Magának sikerülni fog. Leesett az állam. Mindenre számítottam, csak erre nem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy Pavel... Pavel majd meg­mondta, mit tegyek... Még ar­ra is számítottam, hogy kurtán kitesznek. Ettem, aludtam, meg­pihentem: menjek, amerre aka­rok. De ez most egészen más­képpen hangzott. Megméret­tem, és könnyűnek találtattam, futott át az agyamon. — Haza ?— kérdeztem bam­bán. — Igen. A maguk városának a bevétele napok kérdése. Le­het, hogy mire hazavergődnek, a nácik már régen feladták a várost. Maga Ismeri a környé­ket, a környező kis falvakat. Megtaládlla a módját, hogy a hegyeken át beszivárogjanak a városba. A maga papírját lók; a gyerek papírját itt vannak. Felállt, kihúzott egy fiókot, néhány gyűrött, helyenként fol­tos-mocskos papírlappal, iga­zolvány félével tért vissza. — A gyerek nevét, személyi adatott változatlanul meghagy­tuk — magyarázta. — Csak az illetőségi helyét változtattuk meg. Trencsénben lakik, a szü­lét meghallak. Rokonaihoz megy a maga városába. Ezt már el­gyakoroltuk vele tegnap is, de akor még nem tudtuk, hogy kí­sérője ts lesz. Útközben majd ismételgesse vele. Gyere, fiacs­kám — mondta, mert a srác időközben visszatért. — Keres­tem neked egy meleg sálat, sapkát. Ott a szögön, a sarok­ban találsz egy kis bekecset. Jó meleg. En hordtam valaha. Azt hiszem, jó lesz neked. Pró­báld fel. A srác boldogan forgatta ke­zében a, bekecset, a prémgal­lérját simogatta, önkéntelenül az arcához emelte, a homloká­hoz szorította. Abban a pilla­natban szinte megirigyeltem. Arra kellett gondolnom, hogy a Welt, rövid kis bunda btzo­цуы.1 U. CM 1 t LCLJ Uií UOO.£>CMl(/ UtU' U tát, s ettől majdnem féltékeny- p ség fogott el. n Л srác boldog volt. Egy szál h vékonif ruhában cipelték el — z 6, dehogy cipelték: mindössze n mozgósították és bevették —, / és abban az egy szál vékony t ruhában meg egy vásott leven- t tesapkával vergődött el idáig, h Háromszori nekifutásra. n Az asszony mosolyogva néz- c te, aztán újra felém fordult. t — Most meg mi baj van? S t — Semmi — mondtam. — Nagyon hálás vagyok magának. Maguknak. Mindenért. Csak egy kicsit fölöslegesnek érzem ma- h дат... r Az asszony rögtön megértett; { a gondolataimban olvasott. ^ — Nézze — mondta szelíden, és újra a karomra fektette a tenyerét —, egy ember életét r megmenteni többet ér, mint öt­hat gazembert kinyírni. Magá- f böl pedig, már ne is haragud­jon, nem nézek ki többet. Még s annyit sem, ha jól meggondo- Ĺ lom — mért végig ícrittkus t szemmel. — Vigye haza a gye- T reket, aztán tegye, amit kelt. f A kredencen álló ébresztő­órára pillantott. — Déltájban tndul egy vonat 2 Rózsahegy, Poprád felé. Egy t katonavonat, természetesen. Az . úticélja: Eperles. A vonat front­­vonat. Most Eperjesnél áll a . front — mondta kesernyés fin- . torral. s — Akkor Aboson le kell c szánnunk — mondtam bölcsen, ; mert ezen a tájon már otthon t voltam. — Tizenhat kilométer. i hazáig. Annyi, mintha már ott- s hon is lennénk, öcsi. 2 A srác boldogan vigyorgott. I Az asszony bosszúsan az aj- ’ kába harapott. — Pontosan — mondta aztán 1 szárazon. — Annyi. Pontosan. í Es az étkezökocsiban ne felejt- s senek el majd francia konya- 1 kot és olasz vörös bort kérni. < Meg füstölt lazacot, kaviárt és homárt. 2 — Nem szeretem a füstölt l lazacot — mondtam dühösen, mert még sohasem ettem füs- £ tölt lazacot, és dühített, hogy 2 az asszony ennyire józan és / kukacoskodő. Es a legjobban ( dühített, hogy igaza volt. Iga­zoltatás a jelszállás előtt. Iga- t zoltatás a vonaton. Sőt: légitá- f madás a vonat ellen. Noha a légitámadásokat ál­talában kedveltem. Nemcsak ( azért, mert a front közeledtét felezték, hanem elsősorban a- L zért, mert a légitámadások . alatt mindenki mindenkinek 1 ' békét hagyott. Nem voltak üvöl­tözések, ökölrázások, fenyege- * tőzések, nem volt „FeküdjI Fölt Kúszást", nem volt .fene a ro- ■ 1 hadi pofáját: ugorjon, ha szál- I nak magáhozГ, nem volt bűn- 1 ■ tető tábor és nem voltak feje- 1 sek és megbízhatatlanok. Min­' denkt egyaránt lapult. Persze a fejesek jól kiépített óvóhelye­­'■ ken, ml, megbízhatatlanok, csak 1 amolyan hevenyészett árkok­■ ban. De azért Így is jó volt ne­künk. A légitámadások alatt. * — Ide figyeljen — mondta , az asszony. — A pontos indu- , lási időt még senki sem tudja. , A bevagonírozás már megtör­tént. Azt viszont teljesen biz­' tosan tudjuk, hogy délelőtt \ nem indulnak. Tökéletesen elég, * ha tizenegy ára után kiballag­nak. Csak úgy szépen, ráérő-1 sen. A legutolsó kocsira száll­­‘ nak fel: lesz ott egy vasutas, 3 akt majd felgyömöszölt magú­* kát. Egy vasutas meg egy sza- 1 kaszvezető. A siakaszvezető ‘ lesz a kocsiparancsnok. Ismeri ' a szlovák rangjelzéseket? Bólintottam. Lassan már a ’ megbolondult világ összes had- I seregének az összes rangjelzé­­seit ismernt kezdtem. i- — Rendben. De maguknak nem kell megszólítaniuk őket: >- ők már tudnak magukról. Az !- útirány, ahogyan az imént oly il bölcsen megjegyezte: Rulombe- I- rok, Poprad, Kysak-ObySovce — r- a maga Abosa. Csakhogy ma­­г. guk nem utaznak Abosig. Ko­­y rompán leszöknek a vonatról. )- Még akkor is, ha a vonat nem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents